Deák János: További gondolatok a nemzeti katonai stratégiáról

A Hadtudomány 2000. szeptemberi számában megkezdett gondolatmenetet folytatva, mindenekelőtt szeretném hangsúlyozni, hogy a nemzeti katonai stratégia végleges formába öntése napjaink sürgető feladata. Az ország honvédelmi rendszerének jelenleg folyó átalakítása anélkül kezdődött el és folyik jelenleg is, hogy a honvédelemmel és a haderővel kapcsolatos dokumentumokat, jogszabályokat korszerűsítették volna, illetve megalkották volna a feltétlen szükséges biztonságpolitikai és katonai stratégia okmánycsomagot.¹ Nagyon fontos – biztonságunkat és védelmi elgondolásainkat, helyzetünket befolyásoló tény – az is, hogy hazánk csaknem két éve a NATO tagja, amely a honvédelem jogi szabályozásában nem tükröződik.

Az országgyűlés 94/1998 (XII. 29.) határozatával elfogadta a Magyar Köztársaság biztonság- és védelempolitikai alapelveit, amelyek ma is hatályosak, de ezen okmányon kívül a honvédelem rendszerét átfogóan érintő lényegi szabályozás nem történt azóta sem. A Magyar Honvédség stratégiai felülvizsgálatát lezáró kormányzati és parlamenti döntést² nem tudom ide sorolni, hiszen az a Magyar Honvédség hosszú távú átalakításának irányairól szól és nem tekinthető a honvédelem szabályozását célzó alapdokumentumnak.

Egyetértek tehát azokkal, akik már jó ideje felvetik³, sőt sürgetik a magyar honvédelem mai értelmezésének megfelelő alkotmány- és jogszabály-módosítások és -korrekciók szükségességét. Minthogy e dolgozat tárgyköre és terjedelme behatárolt, itt nem térek ki az általam is fontosnak tartott jogszabály-módosítások tartalmi kérdéseire. Az 1998-ban elfogadott biztonság- és védelempolitikai alapelvek pedig semmiképpen nem helyettesíthetik sem az elengedhetetlen jogszabály-módosításokat, sem pedig a meg nem alkotott olyan alapdokumentumokat, mint a nemzeti biztonsági stratégia és a nemzeti katonai stratégia. Az utóbbiakat azért sem, mert a biztonság- és védelempolitikai alapelvek ehhez egyrészt túl általánosak, hiszen az állam biztonság- és védelempolitikáját fogalmazzák meg, másrészt a dokumentum túl tömör és szűk tartalmilag ahhoz, hogy tartalmazná az állam biztonsági és védelmi stratégiáját. Az alapelvek 17. pontja egyébként is meghatározza, hogy: „... A Magyar Köztársaság Kormánya felelős a nemzeti biztonsági stratégia és a nemzeti katonai stratégia kidolgozásáért, azok szükség szerinti felülvizsgálatáért, valamint a belőlük fakadó feladatok végrehajtásáért.”

Bár a Parlament a feladat végrehajtását határidőhöz nem kötötte, az azóta eltelt két év mégis elegendő kellett volna hogy legyen a fenti okmányok kidolgozásához.

A Magyar Köztársaság biztonságára és katonai védelmére vonatkozó elgondolást tehát a nemzeti biztonsági és a nemzeti katonai stratégiában célszerű és szükséges összefoglalni. A kettő viszonyában primátusa a nemzeti biztonsági stratégiának van, amely az egész társadalmat átfogja és alapvetően befolyásolja az ország politikai rendszereit, gazdaság- és védelempolitikáját; az ország biztonsági érdekeinek megfelelően számba veszi a külső és a belső veszélyeket és kihívásokat, valamint azt, hogy azok megelőzését és elhárítását milyen eszközökkel és milyen módon lehet elérni. A nemzeti biztonsági stratégia katonai elemének elég konkrétnak kell lennie annak érdekében, hogy meghatározza az ország honvédelmi politikai stratégiáját, melyre építeni lehet a katonai stratégiát.

A nemzeti katonai stratégia – melynek aktuális kérdései közül néhány jelen dolgozatnak is tárgya – az állam katonai biztonsági koncepciója, mely nem más, mint az ország honvédelmi rendszerének, az ország fegyveres és más védelmi erői, eszközei felkészítésének és alkalmazásának elgondolása a nemzeti biztonsági stratégiában foglalt célok megvalósítása érdekében, azzal a rendeltetéssel, hogy érvényre juttassa az állam akaratát a katonai tervezés, a katonai építés és a katonai erő alkalmazása, felhasználása gyakorlatában. Ennek megfelelően a nemzeti katonai stratégiának tartalmát illetően védelemcentrikusnak kell lennie, egyrészt Magyarország nemzeti érdekeinek megfelelve, másrészt az ország NATO-tagságát és abból adódó kötelezettségeit is figyelembe véve.

A nemzeti katonai stratégia állami, politikai dokumentum, amelynek az a célja, hogy értelmezze és konkrét feladatokra fordítsa le a védelempolitikai elgondolásokat. Itt mindenképpen állást kell foglalni abban a kérdésben, hogy milyen legyen a dokumentum – állami vagy kormányzati koncepció-e?⁴ Milyen időtartamra készüljön? Középtávú dokumentum legyen, vagy egy kormányzati ciklusra készüljön? Azt gondolom, hogy mind a nemzeti biztonsági, mind a nemzeti katonai stratégiának kormányzati előkészítéssel, de parlamenti egyetértéssel, állami dokumentumként, középtávra kellene elkészülnie és azt akkor kell felváltani – esetleg módosítani – egy újabb alapdokumentummal, amikor az ország biztonsági helyzetében lényeges változás következik be, vagy az várható. Minthogy pedig a hasonló változások sokkal inkább a stratégiai környezet módosulásából adódhatnak, azt gondolom, hogy az egymást váltó kormányoknak tiszteletben kell és lehet tartaniuk a biztonsági és védelmi alapdokumentumokat, kormányprogramjaikban pedig lehet azokat tükröztetni.

Annál inkább sem lehet kormányzati ciklusonként új stratégiákat készíteni, mert a Szövetség tagjaként figyelembe kell vennünk a NATO mindenkori stratégiai védelmi irányelveit (jelenleg az 1999-ben elfogadott stratégiai koncepciót), amelyek nyilvánvalóan nem változnak meg a hazai kormányváltások függvényében.

További indokokkal a Tisztelt Olvasót nem terhelem, hiszen könnyen belátható, hogy a haderő alkalmazásának elveit leíró doktrínákat sem lehet a fenti gyakorisággal újrafogalmazni, még kevésbé lehet a védelem alapkérdéseiben, a haderő felkészítésében új irányokat meghatározni. Itt jegyzem meg, hogy a biztonság- és védelempolitikai alapelvek már idézett feladatszabása a stratégiák kidolgozását illetően nyilvánvalóan nem jelentheti azt, hogy minden kormány az adott kormányzati ciklusra el kell hogy készítse a nevezett okmányokat. Ennek erőltetése ma már teljes képtelenség lenne, még akkor is, ha az alapelvek elkészítésének időszakában érzékelhetők is voltak hasonló szándékok.

A nemzeti katonai stratégia másik fontos rendeltetése: meghatározni az állam elvárásait a honvédelem, a katonai erő alkalmazása terén. Felfogásom szerint a katonai stratégiának – miután bemutatja és részletezi azokat a kihívásokat, kockázatokat és veszélyeket⁵, amelyek a Szövetség és hazánk biztonságát veszélyeztethetik a 21. század elején – állást kell foglalnia a jövő háborúinak és katonai konfliktusainak a megítélésében.

Itt ismételten hangsúlyozom, hogy ma is léteznek a világban – és tőlünk nem is távol – olyan katonai veszélyforrások, melyek számunkra is (a Szövetségre pedig nyilvánvalóan) potenciális kockázatot jelenthetnek. Egyetértek azzal a gondolattal, hogy a legutóbbi időben is jelentek meg olyan – potenciálisan fenyegető jellegű – kihívások, amelyekkel kapcsolatban a NATO stratégiai koncepciója sem tartalmaz elegendő választ és magyarázatot.⁶ Az új kockázatokra nyilvánvalóan meg kell találnunk – a Szövetségen belül és a nemzeti védelem szintjén is – a megfelelő válaszokat.

A fentieket is figyelembe véve a nemzeti katonai stratégiának meg kell fogalmaznia az állam elhatározottságát és akaratát a honvédelem és általában a katonai erő alkalmazására vonatkozóan, olyan kérdésekben, mint hogy mi a honvédelmünk célja, mit kell értenünk az ország katonai védelmének tartalmán. Ezen belül fontos lenne – egyéb, szintén lényegi kérdések mellett – állást foglalni abban, hogy mit kell védenünk és mit kell megvédenünk? A régi, de örök érvényű katonakérdések – ha kissé módosítva is – itt is megválaszolandók: ki ellen⁷, kivel (milyen erőkkel és milyen szövetségi erővel együttműködésben), milyen eszközökkel, milyen körülmények között, milyen módon (milyen hadászati, hadműveleti és harceljárások alkalmazásával), milyen időtényezőkkel számolva, mit kell minden körülmények között megvédenünk?

Az itt csak részben megfogalmazott – de a honvédelemért aggódó embereket foglalkoztató – kérdések végső kicsengése és a nemzeti katonai stratégia egyik alapkérdése az lehet, hogy milyen erőkkel, milyen célokat tűzhetünk ki és milyen feladatokat vállalhatunk fel, vagy helyesebben fogalmazva: a meghatározott (meghatározandó) védelmi célok eléréséhez, a feladatok végrehajtásához milyen erőkre és képességekre van szükségünk.

A nemzeti katonai stratégiának végső soron állást kell foglalnia abban, hogy az ország honvédelmi rendszere milyen legyen, hogyan kell azt felkészíteni, fenntartani. A társadalom, ezen belül a katonák számára pedig a legfontosabb ma a Magyar Honvédség jelene és jövője, amit a pontosításra és megalkotásra váró honvédelmi alapdokumentumoknak kell meghatározniuk.

A biztonságpolitikai célkitűzések az alapvető nemzeti érdekek érvényesítését szolgálják. A honvédelem és a nemzet katonai céljainak összhangban kell lenniük egyrészt a biztonságpolitikai célokkal, másrészt a NATO-tagságból adódó kötelezettségekkel. Ezenkívül összhangot kell teremteni a rövid-, a közép- és a hosszú távú célok között.

Amikor egy ország biztonságpolitikáját kudarc éri, ami többnyire egy konfliktusban elszenvedett vereségben nyilvánulhat meg, az okokat általában a hibás – és menetközben sem módosított – célkitűzésekben lehet keresni. Ez vonatkozhat egy nemzeti politikára éppúgy, mint egy katonai-politikai szövetség célkitűzésére. Történelmi tapasztalatok bizonyítják, hogy a helytelen, általában politikai követelmények, célok alapján meghatározott katonai feladatok nem teljesíthetőek, vagy erőltetett végrehajtásuk aránytalan veszteségekkel, erő- és eszközráfordítással járhat, de okozhatja az ország területe egy részének elvesztését is.

Fentiek miatt nagyon fontosnak tartom, hogy a célok meghatározásánál a feladatok végrehajthatósága tervezhető, reális legyen. Mindez azt feltételezi, hogy az ország és a haderő a céloknak megfelelő forrásokkal, tartalékokkal, erőkkel és eszközökkel rendelkezzék. Amennyiben erre lehetőség nincs, a védelem céljait módosítani szükséges.

A biztonságpolitikai célok módosítása ugyancsak szükségessé válik akkor is, ha a stratégiai környezetben vagy a biztonság más tényezőiben lényeges változás következne be. Ezért a fenti feladatokat napirenden kell tartani.

A Szövetség tagjaként fontos, hogy a közös védelem céljai egyeztetésre kerüljenek. Ez azt is jelenti, hogy a washingtoni szerződés V. cikkelye értelmében prognosztizálható és tervezett (katonai) műveletek céljaival a nemzeti vezetés azonosulni tudjon, de az is nagyon fontos, hogy a nemzeti (katonai) célokat a Szövetség befogadja. Csak ezen feltételek teljesülése esetén képzelhető el a védelmi erőfeszítések szövetségi szinten történő megosztása, így – többek között – a szövetségi reagálás a nemzeti erőket és eszközöket meghaladó veszélyre. A fentiek mellett – az V. cikkelytől eltérő, illetve abban nem foglalt feladatok vonatkozásában – meg kell találnunk a nemzeti katonai és a Szövetség biztonságpolitikai céljai közötti összhangot a tekintetben is, hogy katonai hozzájárulásunk a közös erőfeszítésekhez optimális legyen, ne „vállaljuk túl magunkat”, de aránytalanul keveset sem.

Amennyiben a nemzeti katonai célok – egyeztetve a NATO védelempolitikai céljaival – optimálisan vannak meghatározva, de legalábbis erre törekszünk (a honvédelem rendkívül bonyolult rendszer, tévedések és hibás prognózisok mindig voltak és lesznek), akkor erőfeszítéseinkben és ráfordításainkban közelíteni fogunk a védelem különböző területei közötti helyes arányokhoz. Konkrétabban: – így érhető el, hogy kialakuljanak a helyes arányok a fenntartás és a fejlesztés, a készenlét és a felkészülés, a békeállomány és hadiállomány között, stb.

Itt azt is meg kell jegyezni, hogy az elmúlt évtizedekben a hadseregfejlesztés különböző időszakait nem feltétlen a nemzeti katonai célok határozták meg, hanem egyértelműen az akkori szövetségi rendszerben tett vállalásaink, vagy az, amit nem vállaltunk fel. Ez a kérdés önálló kutatómunkát igényelne, de durva megközelítésben is elmondható, hogy például a honi légvédelem, a hátország- és a polgári védelem, a hadkiegészítés, a képzés és még néhány más területen nemzeti törekvéseink nyilvánvalóak voltak. Ugyancsak megemlítendő, hogy a haderő haderőnemi, fegyvernemi fejlesztési és más aránytalanságai és torzulásai (amit a Varsói Szerződés felbomlását követően megörököltünk) a korábbi szövetségi rendszerben nem voltak annyira érzékelhetőek, mint később, minthogy az akkori átalárendelési, megerősítési, támogatási elvek következtében a (had)műveletekben és (harc)tevékenységekben már komplett (többnemzetiségű) szervezetek vettek volna részt. Ilymódon a tervek szerint teljes mértékben érvényesült volna az összhaderőnemiség és az összfegyvernemiség, olyan területekről nem is beszélve, mint az egységes anyagi-technikai ellátás. Ezt a rend kedvéért el kellett mondanunk, annál is inkább, hogy a fiatal tiszti generáció a korábbi évtizedeket és az akkori helyzetet jobban megértse – minthogy a keleti hadikultúrát nem ismerve téves képzetei is lehetnek róla. Nyilvánvaló, hogy az ilyen helyzetben a nemzeti (katonai) célok csak korlátozottan érvényesülhettek.

Napjainkhoz visszatérve követelményként állítható, hogy a nemzeti biztonsági és a nemzeti katonai stratégia végleges megfogalmazása során a biztonságpolitikai alapelvekből kiindulva pontosítani kell a honvédelem céljait, ami alapján a nemzeti katonai stratégiában meg kell határozni a nemzeti katonai célokat, azon belül az ország fegyveres védelmével kapcsolatos alapelveket. Az ország fegyveres védelmének általános és konkrét céljait rövid-, közép- és hosszú távra érdemes megfogalmazni, összhangban a Szövetség stratégiai koncepciójában foglaltakkal, illetve a stratégiai környezet folyamatosan változó helyzetével.

A Magyar Köztársaság nemzeti érdekeivel és a NATO-tagsággal összhangban, figyelembe véve a Szövetség stratégiai koncepciójának gondolatmenetét, egységes célrendszert volna szükséges bemutatni. Itt az olvasó figyelmébe ajánlom, hogy a NATO 1999-ben elfogadott stratégiai koncepciója a célokat és alapfunkciókat deklaráló részt a stratégiai környezet leírása elé helyezi, érzékeltetve, hogy a célok nem az éppen ma aktuális helyzetből kerülnek levezetésre. Ennek az lehet az oka, hogy egyrészt a stratégiai koncepciónak jövőorientáltnak kell lennie, ezért nem az adott helyzet kivetítése alapján célszerű a Szövetség jövőbeni feladatait meghatározni, hanem sokkal inkább a washingtoni szerződésben megfogalmazott célokra építve. Másrészt a koncepció preventív és nem pusztán reagáló NATO-képet kíván festeni.

Fentieket és a NATO kialakult (de jelenleg is átalakuló) védelmi szervezetét, működését figyelembe véve a Magyar Köztársaság biztonságpolitikájának és honvédelmének általános céljait „A Magyar Köztársaság biztonság- és védelempolitikájának alapelvei”-ben megfogalmazottak alapján az alábbiakban foglalom össze:

A Magyar Köztársaság biztonságpolitikájának alapvető stratégiai célja a szabadság és a biztonság őrzése politikai és katonai eszközökkel, aminek érdekében a nemzeti értékek – a demokrácia, az emberi jogok és a törvényesség – alapján, a politikai és katonai együttműködésen alapuló szövetségi szolidaritás és összetartozás keretei között:

Egyetértve az alapelvek fenti kitételeivel, néhány megjegyzéssel kapcsolódnék a jelen és a közeljövőre vonatkozó biztonságpolitikai célokhoz.

A magyar honvédelmi politika az együttműködés és a védelem egységére épül. A külső fegyveres konfliktusok kezelése és kibontakozásuk megakadályozása a honvédelem lényeges célja. Azt gondolom, hogy a ma is hatályos, 1993. évi CX. törvény a honvédelem célját a mai helyzetre vonatkozóan is összességében elfogadhatóan állapítja meg, amikor az I. fejezet 2.§-a a következőképpen fogalmaz:

„A honvédelem célja: idegen hatalom fegyveres támadása ellen a Magyar Köztársaság függetlensége, területi sérthetetlensége, a lakosság és az anyagi javak katonai erővel való megvédése, illetőleg az államszervezet, ezen belül a fegyveres erők, rendvédelmi szervek, továbbá a nemzetgazdaság, a társadalmi szervezetek és az érintett állampolgárok erre való összehangolt felkészítése.”

A fenti meghatározáson érződik, hogy egy olyan időszakban fogalmazódott, amikor még nem voltunk tagja a NATO-nak. Felvethető az is, hogy az idézett meghatározás inkább vonatkozhatna az ország (fegyveres) védelmére, mint általában a „honvédelemre”. (Itt nem mennék bele abba a vitába, hogy a „honvédelem” vagy az „országvédelem” fogalmán mit kellene érteni.) Belső tartalmi kérdésekben is lehetnek viták, mint például abban, hogy a lakosság és az anyagi javak védelme katonai vagy nem katonai erővel történne-e háborús időszakban – harctevékenységi körzeteken belül, illetve kívül. Mindezeket végiggondolva érdemesnek látszik a fenti meghatározás pontosítása (első megközelítésben) az alábbiak szerint:

A honvédelem célja: az országot érintő fegyveres támadás ellen a Magyar Köztársaság szuverén államiságának és területi épségének a szövetségeseinkkel összehangolt megvédése, amely magában foglalja az ország egészének, elsősorban az államszervezetnek, ezen belül kiemelten az államigazgatás, a fegyveres erők és a rendvédelmi szervek, a nemzetgazdaság és a nem kormányzati szervezetek, valamint az állampolgárok felkészítését és aktivizálását erre, végső esetben az ország, a lakosság, az anyagi javak és kulturális értékek katonai erővel történő védelmét.

Feltételezem, hogy ez a megfogalmazás is vitát válthat ki például azok részéről, akik keresik az államszervezetnek végső esetben a fegyveres erőket is felhasználó funkcióját, amely az alkotmányos rend védelmére irányulna. Tárgykörünkből adódóan azonban a fenti megközelítést most elegendőnek tartom. Az gondolom, hogy az ország katonai védelmének stratégiai célja fentiekben csak nagy vonalakban körvonalazódik, ezért erre egy külön dolgozatban konkrétabban ki kellene térni.

Ahhoz, hogy a magyar fegyveres erők hatékonyan meg tudjanak felelni a fenti követelményeknek és teljesíteni tudják a kitűzött célokat, biztosítani kell számukra, hogy a szükséges katonai képességek valóban rendelkezésükre álljanak. Ezért fontos, hogy a nemzeti katonai stratégia világos útmutatást adjon a katonai erőre vonatkozóan, lehetővé téve a védelmi tervezők számára a haderő feladatainak, jellemzőinek és főbb képességeinek helyes meghatározását.

Biztonsági környezetünk lényegi változásával – de gazdasági okokból is – az 1990-es években a Magyar Köztársaság jelentős mértékben módosította a haderőstruktúráját, csökkentette a katonai létszámot és a fegyverzetet, tartósan alacsony szinten tartotta a védelmi kiadásokat. Jelentősen beszűkültek azok a források, amelyek a haderő szükséges átalakításához, a technikai modernizációhoz és ennek alapján az erők bevethetőbbé, mozgékonyabbá és hatékonyabbá válásához szükségesek lettek volna.

A NATO-csatlakozásunk időszakában – éppen egy aktuális „átalakítás” folyamatában – a Magyar Honvédség összállapota nyilvánvalóan nem tette lehetővé sem a NATO irányába tett „túlvállalásaink” teljesítését, sem a katonai védelem terén honi feladataink adott esetbeni végrehajtását.

A célok, a feladatok és a képességek közötti összhang megteremtése érdekében fontos lenne, hogy az 1999-ben végrehajtott stratégiai felülvizsgálatot követően a döntések a haderő tényleges reformját jelentsék, és azt – kormányzati periódusoktól függetlenül – egy folyamatként végig is vigyék.

A magyar haderőt illetően a várható feladatokhoz igazodó katonai képességek megléte a haderő alkalmazhatóságának, a katonai koncepció megvalósításának elengedhetetlen feltétele. A NATO-nak a nemzeti haderők képességeire vonatkozó ajánlásait is figyelembe véve a magyar haderő legfontosabb hadműveleti képességei a következők lehetnek: felderítőképesség, bevethetőség, mobilitás, harcmegvívó-képesség, túlélőképesség, vezetési képesség, logisztikai fenntarthatóság és együttműködési képesség. A szükséges képességek elérése nélkülözhetetlen a szövetségi tagságból adódó feladatok teljesítéséhez, a kompatibilitás és interoperabilitás eléréséhez.

Azt is érdemes figyelembe vennünk, hogy a Szövetségen belül újabban igényként jelentkezik, hogy a (nemzeti és kollektív) védelmi felkészülésnek az egyéb tevékenységtől világosan el kell különülnie. Egyes elemzők szerint az alacsony intenzitású béketámogató műveletek iránti fokozott igény negatívan befolyásolhatja a haderő magas intenzitású, harci körülmények közötti műveletekben való részvételi képességét, azaz csökkentheti harcképességeiket. Törekvés van a két, különböző kategóriájú misszió szétválasztására, hangsúlyozva a védelmi felkészülés elsődlegességét. A fentieket érdemes volna végiggondolni a magyar fegyveres erőket illetően, még akkor is, ha ennek rövid távon – több okból – nincs meg a realitása.

A magyar fegyveres erők leendő képességeinek meghatározásakor a hazai adottságokat és lehetőségeket figyelembe kell venni. Így nálunk nemhogy rövid távon, de nagy valószínűséggel belátható időn belül sem lehet elérni a képességeknek azt a szintjét, amelyet egyes kutatók feltételeznek, így például a „Közös jövőkép 2010”⁸ kiadványban megfogalmazott haderőkép átvételét. Ez nem zárja ki a fenti elgondolás tanulmányozását, sőt szükséges is annak érdekében, hogy a technológiai (technikai), felkészítési különbségek egy későbbi időszakban már ne legyenek olyan nagyok, mint ma. Azokon a területeken viszont, ahol a tevékenység integrált (például a vezetés, a kommunikáció, a légvédelem terén), illetve annak integrációja azonnali fejlesztések nélkül nem képzelhető el, haladéktalanul meg kell tenni a szükséges lépéseket a felzárkózás irányában.

Ugyancsak elfogadhatatlannak tartom azokat a nézeteket, amelyek – esetenként nemzeti érzéseinkre és hagyományainkra is hivatkozva, netán igazolandó az éppen aktuális politikai szándékot a haderő építésére vonatkozóan – a magyar hadtörténelemből vett és tévesen értelmezett példákra hivatkozva a „magyar virtussal” és más hasonló tényezővel kívánják a képességeket helyettesíteni. (Ezt akkor is vállalom, ha a haderő és a katonák egyéni motivációját és a morált a harcmegvívó-képesség egyik fontos, esetenként a legfontosabb tényezőjének tartom.) A múlt tragikus hadieseményeinek következményeire érdemes emlékezni. A második világháborús könnyűhadosztályok elégtelen felszereltséggel és ellátottsággal feladataik ellátására eleve alkalmatlanok voltak, nem szólva arról, hogy a feladatok még a nehéz felszereltségű német hadosztályok képességeit is meghaladták.

Fontosnak tartva a hadműveleti képességek elérésére való törekvést, ami komplexitásában feltételezi a haderő gyakorlatilag valamennyi rendszerének fejlesztését, mégis erősítenünk kellene azt a felfogást, hogy a haderő és a nemzet összképessége, összállapota a döntő a legkritikusabb helyzetekben! Ezzel a gondolattal kapcsolatban itt csak egyetlen megállapítást teszek, aminek a lényege az, hogy bár a tömeghadseregek ideje lejárt (legalább is a „tengeri” – anyagcentrikus – hadikultúrák képviselői szerint), a haderő béke- és háborús létszámának minden határon túli csökkentése végül is az összképességekben olyan változást okozhat, ami megkérdőjelezheti a haderő fenntartásának racionalitását.

A katonai koncepciót a stratégiai célokból kiindulva, a nemzeti értékek és érdekek mentén, – és annak figyelembevételével, hogy a Szövetség tagjaként sajátos geostratégiai környezetben helyezkedünk el –, érdemes és célszerű kialakítani. Ennek megfelelően a katonai koncepciónk fő elemei a szövetség, a felkészülés, a befolyásolás és a reagálás lehetnek.

A Szövetséghez való tartozásunk biztosítja védelmi erőfeszítéseink megosztását, valamint a nemzet erejét és a fegyveres erőink lehetőségeit meghaladó esetekben a veszélyre történő közös reagálást. A Szövetséggel az előnyök és jogok mellett terhek és kötelezettségek is járnak. Ennek megfelelően a magyar fegyveres erők kijelölt részei adott esetben részt vesznek a szövetségesek támogatásában, a közös védelemben. Az együttes feladatok végrehajtására kijelölt erők felkészítése, együttműködési képességeinek javítása, alkalmazási feltételeinek biztosítása kiemelt feladat.

A Szövetségen belül a katonai tevékenységek előkészítésének és megvalósulásának főbb területei az alábbiak:

A haderő feladataira való felkészítése és felkészülése az alkalmazhatóság alapfeltétele. A felkészülés magában foglalja mindazon tevékenységeket és rendszabályokat, amelyek szükségesek ahhoz, hogy képes legyen feladatai eredményes végrehajtására. A felkészülés főbb területei – mint ismert – az alábbiak lehetnek:

A felkészülés folyamatában meghatározó fontosságú a Szövetség vezető szerveivel, illetve a nemzeti erőkkel való folyamatos együttműködés, továbbá a felkészítés és a kiképzés.

A magyar fegyveres erők – a Szövetségi erők részeként – a lehetőségeikhez mérten részt vesznek a nemzetközi környezet befolyásolásában abból a célból, hogy erősödjön a régió és az euroatlanti térség stabilitása, csökkenjen a válságok és a konfliktusok lehetősége. A NATO-tagállamok fegyveres erői – közöttük a Magyar Honvédség is – a bennük rejlő képességekkel és békeidejű tevékenységével önmagukban is befolyásoló tényezők. A világ potenciálisan veszélyt jelentő erőinek és hatalmainak visszatartásában azonban az elsődleges katonai szerep az észak-atlanti erőkre hárul, elrettentő képességekkel pedig elsősorban az Egyesült Államok és vele együtt NATO több tagállama együttesen rendelkezik. Ennek megfelelően a magyar haderő részt vesz a visszatartásban, amelyet – felfogásom szerint – önmagában helyesebb befolyásoló, stabilizáló tényezőnek tekinteni.

A hazánkat érintő veszélyhelyzetek megelőzésének, elhárításának sikertelensége esetén a magyar haderőnek a fenyegetettséggel arányosan önállóan, vagy a szövetségesekkel együttműködve reagálnia kell.

Minthogy a veszélyhelyzetek – esetleg feszültségi időszak nélkül – gyorsan és váratlanul is kialakulhatnak, továbbá a szövetségi erők beérkezése időigényes, ezért az ország biztonsága érdekében békeidőben is rendelkeznünk kell – meghatározott nagyságrendben – azonnal és rövid időn belül alkalmazható harcos erővel.

A reagálás az erők egy részének vagy a haderő harcos erői döntő részének alkalmazását igényelheti, más fegyveres szervekkel és hatóságokkal való együttműködésben.

Az ország veszélyeztetettségének egy változata az lehet, amikor közvetlenül az ország ellen irányuló agressziót kell elhárítani. Ebben az esetben a magyar fegyveres erők a veszély kibontakozásának időszakában reagálóerőikkel rövid idő alatt alkalmazásra kerülnek, hogy – együttműködésben a NATO-légierő reagálóerőivel – biztosítsák a visszatartást és a fő védőerők szétbontakozását és harcba lépését. A fő védőerők – szövetséges légi támogatás és légi oltalmazás mellett – megkezdik és folytatják az ellenséges erők elleni harctevékenységet, siker esetén az ellenség szétverését és az eredeti helyzet visszaállítását, ezzel egyidejűleg kialakítják a szövetséges kötelékek beérkezéséhez, a (had)műveletbe bekapcsolódásukhoz, majd az agresszió mielőbbi felszámolásához szükséges feltételeket.

Nem zárható ki egy olyan, a Szövetség ellen irányuló fegyveres konfliktus, amikor valamely szövetséges állam ellen irányuló támadást közös erővel kell elhárítani. Ilyen esetben a washingtoni szerződés az V. cikkely szerinti hadműveleti alkalmazás céljából a fenyegetett ország erőin túl a NATO reagálóerőiből álló kötelék bevetésére kerülhet sor, azon belül magyar erők felvonulására és harcba lépésére is. Ebben az esetben a honvédségtől maximum dandárerőből álló köteléket, esetleg a légierőtől kisebb alegységet lenne szükséges szövetséges területre, az ország határain túlra felvonultatni, majd szövetséges hadműveleti irányítás alatt, intenzív harci körülmények között fenntartani.

Fenti forgatókönyvnél csak az lehet bonyolultabb, adott esetben súlyosabb következményekkel járó helyzet, ha a NATO egészét vagy az adott hadszíntér meghatározó részét érné egy általános vagy akárcsak korlátozott agresszió. Ennek a lehetősége és valószínűsége – mai helyzetben – csekély, de semmiképpen nem zárható ki.

Békeállapot időszakában a Magyar Honvédségnek a közeljövőben elsősorban azzal lehet számolnia, hogy kijelölt részei a Szövetség perifériáján vagy azon túl kerülnek alkalmazásra, a washingtoni szerződés V. cikkelyében nem szereplő békeműveletek céljából. Ezekben az esetekben a kijelölt erőket – maximum zászlóaljszintű köteléket, a légierőtől kisebb alegységet – rövid időn belül honi területen kívülre kell felvonultatni, majd egy többnemzetiségű kötélék részeként fenntartani.

A magyar fegyveres erők fenti feladatokon és tevékenységi körön túlmenően felkészülnek, és szükség esetén részt vesznek (felhasználásra, illetve igénybevételre kerülnek) egyéb feladatok végrehajtásában is, melyek részletezését jelen tanulmányban nem tűztem ki célul. Ilyen feladat lehet az alkotmányban meghatározott módon történő felhasználás abban az esetben, ha „az alkotmányos rend megdöntésére vagy a hatalom kizárólagos megszerzésére irányuló fegyveres cselekmények, továbbá az állampolgárok élet- és vagyonbiztonságát tömeges méretekben veszélyeztető, fegyveresen elkövetett súlyos, erőszakos cselekmények ...” elhárításában kell részt venni.⁹

Az országot érő egyéb, nem katonai veszélyek felszámolásában való részvétel ugyancsak továbbra is fontos feladata marad a fegyveres erőknek.

A téma jellegéből adódóan itt elsősorban a haderő építése, fenntartása, fejlesztése és felkészítése vonatkozásaiban lenne elvárható az összegzés, de most csak néhány gondolatot szeretnék rögzíteni. Ezek az alábbiak:

1. A nemzeti érdekeket minden tekintetben szem előtt tartva abból célszerű kiindulni, hogy a Magyar Köztársaság a NATO tagja, annak minden előnyével és kötelezettségeivel együtt. Ennek megfelelően védelmi politikánkat a washingtoni szerződésben foglaltaknak, a belépés kapcsán tett kötelezettségvállalásainknak és a szövetség stratégiai koncepciójának megfelelően szükséges alakítani. Tudomásul kell vennünk, hogy a globális és speciális összekapcsolódás miatt – a NATO-tagjaként – nemzeti érdekeink egyre kevésbé kerülhetnek előtérbe.

2. A stratégiai környezet várható változásait mintegy 10-15 évre előrevetítve az prognosztizálható, hogy a világban további lényeges erőegyensúly-eltolódások nem várhatók. Ugyanakkor a katonai kockázati tényezők fennállnak a továbbiakban is, illetve újra generálódhatnak. Ez az időszak egyben meghatározó lesz a magyar fegyveres erők átalakításának folyamatában. Az átalakítás feladatainak végrehajtásával egy időben a magyar haderő – az ország felértékelődött geostratégiai helyzetéből adódóan is – fontos feladatokat hajt végre a nemzetközi biztonság erősítése és a régió stabilizálása érdekében.

3. A magyar haderő jövőbeni nagyságát, struktúráját, összetételét, felszereltségét és kiképzésének követelményeit úgy célszerű meghatározni, hogy

A haderőnek képesnek kell lennie a haditevékenységek kezdetén önálló, összhaderőnemi (had)művelet(ek) végrehajtására, együttműködve a NATO erőivel – elsősorban a légierővel és az integrált légvédelem erőivel –, egyidejűleg biztosítani a szövetség kijelölt erői számára a befogadó nemzeti támogatást. A haderő részeinek országon kívüli alkalmazása esetén biztosítani kell az erők kiszállítását és fenntartását.

Minthogy a fenti műveletek igen összetettek lehetnek, és egyidejűleg egyéb, előre nem tervezhető feladatok is jelentkezhetnek, a haderő békeállománya viszont rendkívül behatárolt, el kellene gondolkodni azon, hogy az ország földrajzi helyzetében – „NATO-szigetként”, a hadászati első lépcsőben – helyes-e a haderő hadiállományát radikálisan közelíteni a békeállományhoz, az állami katonai vezetés rendelkezni fog-e kellő erővel és tartalékokkal egy katonai veszélyeztetés esetén? Feltételezve egy olyan helyzetet, amikor bizonyos erőink békeműveletekben vesznek részt, a haderő meghatározott kontingense pedig a közös védelmi erőkbe már kiküldésre került, a fenti kérdésre a válasz – egyértelmű: nem! Általában el kell fogadnunk, hogy a haderő békeállományának és békepotenciáljának csökkentése megkívánja és szükségessé teszi adott helyzetben a fegyveres erő gyors feltöltésének képességét. Ez egyben a békehaderő egyik feladata is a világ minden hadseregében. Emiatt a tartalékos állomány megléte, kiképzése továbbra is fontos marad.

Emiatt is érdemesnek tartanám már a tervezés szintjén foglalkozni azzal a javaslattal, hogy a magyar haderő – a tervezett mozgósítandó és általános tartalékállományon túl – rendelkezzen egy hatékonyan alkalmazható, békében-háborúban egyaránt bevethető, önkéntes tartalékosokból álló erővel is, a már javaslatba hozott Nemzetőrséggel.

4. Az ország biztonsága és a szövetségi elvárások szükségessé teszik a nemzeti haderő–gazdasági lehetőségeinkkel összhangban történő – átalakítását. A haderő leendő képességei, a vele szemben támasztott követelmények csak a terveknek megfelelően, következetesen végigvitt fejlesztést feltételezve lehetnek elérhetőek.

Tekintettel a haderő jelenleg folyó átalakításának elgondolására, elviekben egyet lehet érteni egy olyan hadseregképpel, mely szerint

a.) a szárazföldi csapatoknak – hosszú távon is – alapvetően az ország területi integritásának és szuverenitásának védelmére kell felkészülniük. Ennek érdekében rendelkezniük kell: a szárazföldi hadműveletek végrehajtásához szükséges képességekkel, azaz – a NATO és a nemzeti légierő támogatásával, az integrált szövetség légvédelem oltalmazásával – képesnek kell lenniük: megfelelő felderítés, tűzerő, mozgékonyság, túlélőképesség és vezetettség birtokában hadműveleti és harcászati szinteken a haditevékenységek sikeres folytatására; egyidejűleg mintegy dandárnyi erővel honi területen kívül, nagy intenzitású konfliktusban való részvételre, a külhoni erők fenntartására;

b.) a magyar katonai légierő hosszú távon a honi és a csatlakozó légtér felhasználási szabadságának biztosításában kell hogy részt vegyen, mely feladatot önállóan csak a megfelelő kompatibilitási, interoperabilitási képességek birtokában és más szövetségi követelmények teljesítését követően tud végrehajtani. A légierőnek képessé kell válnia a szövetség integrált légvédelmi rendszerében a védelmi légi tevékenységek és a földi telepítésű légvédelmi rakéta oltalmazásra; erőinek egy kisebb részével alkalmassá kell válnia szövetségi kötelékben honi légtéren kívül is támadó légi tevékenységre. Erői egy részével, szövetségi együttműködésben, képesnek kell lennie a harcmező harcászati és hadműveleti lefogására és a szárazföldi csapatok közvetlen légi támogatására;

c.) a támogató- és kiszolgálócsapatoknak képeseknek kell lenniük a haderő tevékenységének támogatására és fenntartására, valamint a befogadó nemzeti támogatás feladatainak ellátására;

d.) a javaslatba hozott önkéntes tartalékos haderő feladatrendszerét, alárendelési, (had)műveleti vezetési, vagy irányítási rendjét, felszereltségét, kiképzését, alkalmazását és felhasználását – nemkülönben ellátását és finanszírozását – komplex módon kell kimunkálni. Felállítása (had)műveleti, védelmi okok miatt is szükséges. Azt gondolom, hogy fő feladatául a helyi védelmi műveletek végrehajtását lehetne meghatározni, különös tekintettel az ország területén található, különösen fontos objektumokra és helységekre. Ugyanakkor nem kellene elhallgatni feladatait a belső rend fenntartásában sem.

Befejezésül hangsúlyozom, hogy a nemzeti katonai stratégia kialakítását a tanulmányban érintett szempontokon kívül sok egyéb tényező is befolyásolja. Nem érintettem olyan fontos területeket, mint a védelmi források felhasználása vagy a humánerőforrás-gazdálkodás, de más kérdéseket sem.

A fegyveres erő átalakítása rendkívül fontos és bonyolult folyamat. Az a politikai szándék, hogy a megörökölt haderőt – a régi Magyar Néphadsereget – alapjaiig le kell bontani és fel kell építeni az új Magyar Honvédséget: ma különösen aktuális, és NATO-tagként érthető is. Az átalakítás eredményessége érdekében, és a társadalom megnyerése céljából különösen fontos az állam védelmi stratégiájának megfogalmazása és a közvélemény elé tárása. Ezért gondolom azt, hogy az említett alapokmányok kimunkálásának befejezése és elfogadtatása napjaink feladata.

Tudom, hogy az olvasók közül – különösen azok részéről, akik az elmúlt években a stratégiák kérdéseit kutatták vagy állami (operatív) feladatként kidolgozásán munkálkodtak – többen úgy vélhetik: jelen cikkben nem oldottam meg semmit. Ha ez igaz, akkor nem történt más, mint az, hogy csatlakoztam a több éve tartó tartó kutatómunkához. Nem a végső megoldást kerestem, csupán a témával kapcsolatos gondolataimat vázoltam, és segítő szándékkal kerestem választ néhány kérdésre.