Deák János

A nemzeti katonai stratégia néhány aktuális kérdéséről

A nemzeti katonai stratégia kidolgozását elősegítő kutatási kérdések között szerepeltek többek között: a stratégiai környezet értékelése; az ország és a szövetség fenyegetettsége mértékének, jellegének számbavétele; a régiónkban alkalmazandó erőinek és a magyar haderő együttes tevékenységének elgondolása; magyar részről az ország katonai védelmének kezdetben önálló, később szövetségi keretek közötti végrehajtása; a fegyveres erők feladatrendszerének, nagyságának, struktúrájának megállapítása; az esetleges fegyveres küzdelem méreteinek, jellegének és módjainak prognosztizálása és más kérdések. A felsorolt és a meg nem említett kérdések közül többet a Magyar Honvédség stratégiai felülvizsgálata során is nyilvánvalóan elemeztek. A kutatás eredményeként elkészített anyagok, tanulmányok, cikkek, továbbá a honvédség állapotáról szóló beszámolók áttekintése mégis olyan érzést válthat ki, mintha a folyamatok és a különböző megnyilatkozások között diszharmónia volna, aminek okát - többek között - a következőkben is látom:

• A kutatók többségénél egyértelműen a hidegháború megszűnésével beállt új helyzet, a kétpólusú világrendszer megszűnése, a Magyar Köztársaság függetlenné válása, vagyis az 1990-es évek legeleje hatásának figyelembevétele dominál.
• A tanulmányok téziseiben még mindig nagyobb hangsúlyt kap a NATO 1991-es stratégiai koncepciója, mint a több lényegi kérdésben újat adó, Washingtonban elfogadott 1999-es koncepció.
• Több tanulmány tovább élteti az 1990-es évek első felében kialakított, ún. "válságkezelési" filozófiánkat, ami nem volna baj, de a visszatekintés több esetben pontatlan.
• Megtörtént a Magyar Honvédség stratégiai felülvizsgálata, arra alapozva döntéseket hoztak a haderő (további) átalakítására (csökkentésére), az átalakítás megkezdődött, miközben a nemzeti biztonsági stratégia és a nemzeti katonai stratégia még nem lett véglegesítve.
• A doktrínák kidolgozásának alapját szintén a fenti okmányok képeznék, azokat nem helyettesíthetik az átvett doktrínák vagy azok átdolgozásai.
• A magyar fegyveres erők, elsősorban a Magyar Honvédség rendszereinek nagy része a keleti hadikultúrának megfelelően lett kialakítva és fejlesztve, következésképpen nehéz és bonyolult a nyugati hadikultúrában elfogadott eljárások befogadása és a hatékonyabb képességek elérése.
• A nyugati hadikultúrára való áttérés a magyar hadtudományban, a fegyveres erők vezetésében, szerveinél és szervezeteinél alapvető változásokat feltételez - elsősorban gondolkodásmódban -, ami még nem (mindenütt és mindenkinél) történt meg (kezdődött el). Paradigmaváltás nélkül pedig előbbre lépni nem lehet, a haderő átalakítása elhúzódhat, deformálódhat és a katonai képességek további csökkenéséhez vezethet.

Ebben a dolgozatban a nemzeti katonai stratégia - felfogásom szerint - legaktuálisabb kérdései közül néhány, az ország katonai védelmével kapcsolatos gondolatkörrel kívánok foglalkozni azzal a céllal, hogy: visszatekintve a közelmúltnak a katonai biztonság szempontjából legfontosabb eseményeire, kiemeljek néhány tapasztalatot és NATO-tagságunkból kiindulva, valamint az általános biztonsági környezetet figyelembe véve elemezzem és rangsoroljam a potenciális katonai kockázati tényezőket.

Magyarország katonai biztonságának helyzetében az 1989-90-ben végbement változások, a szocialista világrendszer összeomlása, a VSZ felbomlása, a szovjet csapatok kivonása és döntően a demokratikus változások jelentették az alapvető fordulatot. Ezek a változások egyben a hidegháborús időszak végét és az ország függetlenségének visszanyerését is jelentették. A magyar haderő "depolitizálódott", a maradó hivatásos állomány esküt tett a Magyar Köztársaságra, megértette és elfogadta az olyan alapvető értékeket, mint a szabadság, a függetlenség, a demokrácia.

A közelmúlt tapasztalatai, az azokból levonható tanulságok

A rendszerváltozás után bekövetkezett délszláv válság kezdetekor a haderő a korábbi időszakra jellemző struktúrában és szervezetben működött, a kialakult válság kezelésére kezdetben alkalmatlan volt. Elsősorban vezetési rendszerünk, de harcoló szervezeteink, technikai lehetőségeink - különösen a légvédelem terén - sem voltak alkalmasak a válság kezelésére, adott esetben a veszélyek elhárítására. Így ideiglenes szervezetek létrehozásával, a készenléti és a készültségi szolgálatok korábbiaktól eltérő módon történő ellátásával és más alapvető rendszabályok bevezetésével voltunk képesek a feladatok szükségszerű végrehajtására.

A válság katonai téren történő kezelésének alapvető célja az volt, hogy hazánk ne sodródjon bele a fegyveres konfliktusba, illetve hogy olyan határozottságot mutassunk, amellyel távol tudjuk tartani a konfliktusban szereplő feleket légterünktől és államhatárunktól.

A délszláv válság katonai veszélyeinek kezelését a fegyveres erőknek úgy kellett megoldaniuk, hogy a honvédelemmel, biztonságunkkal kapcsolatos régi törvények, jogszabályok már nem igazán működtek, az újak pedig még nem készültek el. Azt azonban mindenképpen vitatom, hogy nem lettek volna kül-, biztonság- és védelempolitikai, stratégiai céljaink. Igaz, a biztonságpolitikai és a honvédelmi alapelveket - bár 1990 őszétől már több egyeztetésen átmentek - csak 1993 tavaszán fogadta el az Országgyűlés.

Azt is meg kell említeni (a vezérkar részére tanulságos lehet), hogy a délszláv válság katonai eseményeinek kezdetekor - 1991 nyarán, őszén - a Magyar Honvédség rendelkezett ugyan jóváhagyott védelmi tervekkel, de különösen hiányzott az elgondolás a közvetlen szomszédságunkban, illetve az államhatáraink mentén kialakuló fegyveres konfliktusok kezelésére. A kiegészítő válságkezelési tervek - az 1991 végén már átalakuló szervezetekre - csak 1992 elejére készültek el.

Összességében - mint ismert - a délszláv válságot a magyar fegyveres erők (a Magyar Honvédség és a Határőrség), együttműködésben a rendőrséggel és a polgári szervekkel, elfogadhatóan és eredményesen kezelni tudták. A válság kezelésében meghatározó volt az állami-politikai vezetés irányítása és a haderő feletti ellenőrző tevékenysége. Mindannyian sokat köszönhetünk katonai és polgári titkosszolgálatainknak.

Az a legfontosabb tanulság, hogy - köszönhetően az állami és a katonai vezetés, de különösen a csapatparancsnokok magas fokú reagálóképességének és a csapatok végrehajtási készségének - a tevékenység eredményes volt, és rendkívül sok tapasztalatot szereztünk a határ menti, alacsony intenzitású konfliktusok kezelésében, amit egy esetleges hasonló helyzetben hasznosítani lehet.

Tapasztalat az is, hogy nem lehet megengedni - akár rövid időszakra sem -, hogy a haderő ne rendelkezzen érvényes, válságkezelésre kidolgozott kiegészítő tervekkel. Állandóan és folyamatosan kell rendelkeznünk - mind a szárazföldi csapatoknál, mind a légierőnél - szervezeteinkben reagálásra képes harcoló erőkkel. A délszláv válság során nem a magyar haderő nagysága, hanem állapota, szervezettsége, vezetettsége és a csapatok begyakorlottsága és áldozatvállalása volt a meghatározó.

Az is nyilvánvalóvá vált, hogy a válságok és békeműveletek során más jellegű és minőségű tájékoztatást kell végezni. A médiával való együttműködésben korábban nem voltak tapasztalataink, de azt el kell ismerni, hogy a tájékoztatás - és a média felhasználása a feladatok érdekében - rendkívül fontos, sőt meghatározó lehet.

Az 1990-es évek közepének eredményei - a NATO-hoz csatlakozás esélyeinek egyértelművé válása, a Magyar Honvédség új helyzetben elgondolt és az Országgyűlés által 1995-ben jóváhagyott átalakításának megkezdése - pozitívan hatottak az ország katonai biztonságára és erősítették azt. A daytoni egyezmény megkötése után pedig az ENSZ BT felhatalmazásával, a NATO vezetésével megkezdődött a délszláv válság rendezése, stabilizálása Bosznia-Hercegovinában. Az IFOR, majd az SFOR erői a nemzetközi közösség támogatásával, nem kis mértékben a Magyar Köztársaság és a Magyar Honvédség hathatós és jelentős közreműködésével képesek voltak arra, hogy a katonai válságot - legalább időlegesen - kezeljék. A fegyveres konfliktusok veszélye mindenképpen távolabb került az országhatártól, és a hazánkba települt amerikai és más erők is adtak egy bizonyos biztonságérzetet.

Az IFOR és az SFOR tevékenységében való részvételünk és a más nemzetek erőinek nyújtott befogadótámogatás megmutatta és bizonyította áldozatvállalásunkat, aktivitásunkat és képességeinket is. Egyértelműsíthető, hogy ez az időszak (1995-96) döntő volt a tekintetben, hogy hazánkat 1997-ben a madridi NATO-csúcstalálkozón meghívták a szervezetbe.

Itt lehet megemlíteni a Partnerség a békéért kezdeményezés keretében végrehajtott gyakorlatokat, különösen a Cooperative Light 1995 és a Cooperativ Nugget 1995 és 1997 gyakorlatokat, amelyeken a Magyar Honvédség igen jó, a NATO-tagországok hadseregeivel összevethető teljesítményt nyújtott.

Fenti események és eredmények annál inkább jelentősek, hiszen a Magyar Honvédség továbbra is költségvetési nyomás alatt működött, az állomány egyre rosszabb szociális körülmények között dolgozott. Mindenki tudta azonban vagy legalábbis érezte, hogy további erőfeszítésekre van szükség a haderő elfogadtatása érdekében mind az ország közvéleménye, mind a NATO-tagországok és a NATO-szervezetek részéről.

A felső katonai vezetés egyértelműen érzékelte, különösen az 1990-es évek közepétől, hogy a hadsereg hivatásos állományának döntő többsége a NATO-tagság mellett van. Bár a folyamatos átszervezések és csökkentések során sokan eltávoztak, a maradó állomány - túl a biztonságpolitikai és katonai meggondolásokon - egyszerűen azzal is számolt, hogy a NATO-tagsággal megváltozik a haderő anyagi-technikai ellátottsága, és jelentősen javul az állomány szociális helyzete és megbecsülése.

Miután a történelmi jelentőségű madridi csúcstalálkozón hazánkat alkalmasnak ítélték arra, hogy a NATO-bővítés első körébe kerüljön, az ország katonai biztonságának helyzete minőségileg más szintre került.

A NATO-felvétellel mintegy egy időben kezdődő koszovói válságkezelés - egy békekikényszerítés, amely gyakorlatilag légi hadművelet volt a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság ellen - megmutatta azt a felelősséget, ami egy NATO-tagországra hárul, különösen a mi esetünkben, amikor magyar kisebbség által is lakott szomszédos ország ellen kellett a nemzetközi közösségnek fellépnie. A légi tevékenységek során magyar részről végig érzékelhető volt katonai biztonságunk viszonylagos megerősödése a NATO-tagság által, ugyanakkor számolnunk kellett egy olyan veszéllyel is, ami éppen szövetségi tagságunkból adódhatott volna.

Összegezve a fenti gondolatokat, úgy vélem, hogy a katonai biztonsággal kapcsolatos legfontosabb tapasztalatok figyelembevétele hasznos lehet a kidolgozás alatt álló nemzeti katonai stratégia véglegesítéséhez még akkor is, ha a tapasztalatok részben szubjektívek, részben pedig evidenciaként kezelhetőek. Különösen fontosnak tartom az alábbiak érvényesítését:

• A Magyar Honvédség teljes állománya elfogadta a rendszerváltozást, nagy odaadással és jó szakmai hozzáértéssel vett részt a feladatok végrehajtásában; elismerésre méltóan hajtotta végre a délszláv válság veszélyeinek elhárításával kapcsolatos feladatokat, vett és vesz részt a békeműveletekben.
• Ugyanakkor a haderő elfogadottsága, megbecsülése, illetve ellátottsága igen alacsony szintű volt az egész időszakban. A költségvetési szorítások olyan anyagi-technikai és szociális helyzetet állandósítottak több éven át, amely méltatlan volt a honvédelemhez és az állományhoz. A katonák az általános katonapolitikai meggondolásokon túl ezért is várták a NATO-hoz csatlakozást, és várják a haderő olyan tartalmú reformját, ahol a fenti feszültségek feloldódnak.
• Az ország katonai biztonságában bekövetkezett radikális változások az 1989-90-es és az 1997-99-es időszakokhoz kötődnek. A NATO-tagság egy folyamat eredménye volt és egy újabb, megújulási folyamat, időszak kezdete is. Ebből is következően - de alapvetően abból kiindulva, hogy a biztonság és a honvédelem össznemzeti ügy - kimondható, hogy legmeghatározóbb dokumentumainkat (mint a nemzeti biztonsági és a nemzeti katonai stratégia) aligha lehet egyetlen kormányzati ciklus időszakához kötni.
• A délszláv válság is megmutatta hazánk geostratégiai helyzetének felértékelődését. Nyilvánvaló hogy a NATO számára fontossá vált a Magyar Köztársaság területének, objektumainak, szolgáltatásainak igénybevétele. A délszláv békeműveletek során a szövetségi műveletekhez való hozzájárulásunk igen fontos volt. Földrajzi helyzetünkből következően a NATO-tag Magyarország kivételes helyzetben van és marad a következő bővítési körig vagy még azt követően is. Katonailag különösen, de politikai-gazdasági tekintetben is fontos, hogy a NATO peremén, "NATO-szigetországként", a katonai csoportosítás első vonalában helyezkedünk el. Ebben az összefüggésben megállapítható, hogy geostratégiai helyzetünk nem hasonlítható össze senkivel és teljesen más, mint sok más NATO-tagország helyzete. Ugyanitt állapítható meg az is, hogy katonai biztonságunkat lényegesen javítaná egy olyan helyzet, amikor - más körülmények viszonylagos állandósága mellett - egy következő NATO-bővítési körben szomszédaink egy (vagy nagy) része NATO-taggá válna.
• A magyar fegyveres erőkkel szemben elvárás, hogy az elmúlt időszak tapasztalatait feldolgozva és azokat felhasználva, egy esetlegesen bekövetkező határ menti, alacsony intenzitású konfliktust a jövőben is kezelni tudjanak, legalábbis a konfliktus kezdetén, a szövetségi erők bevetéséig mindenképpen. Itt célszerű figyelembe venni, hogy a délszláv válság időszakában az állami-katonai vezetés állandóan számolt szárazföldi vagy légi behatolással, egy időben esetleg több irányból is, amelyek nem "véletlenszerűen" alakultak volna ki, hanem szándékosan a Magyar Köztársaság ellen is irányulhattak volna. A bevezetett rendszabályok és a felkészültség alapján ki lehet jelenteni, hogy egy század-zászlóalj erejű harccsoport behatolását fegyveres erőink még a határ közvetlen közelében képesek lettek volna elhárítani. Amennyiben a kijelölt erők magasabb készenléti fokban szétbontakozva kaptak volna parancsot a behatolt csoportosítás tevékenységének elhárítására, úgy a számvetések és erőviszonyok alapján zászlóalj-dandár szintű erővel szemben is sikerrel léphettek volna fel. Légvédelmünk, különösen 1992-93-tól - miután begyakorolták az ideiglenesen kitelepített rendszereinket és a NATO a légterünkből is felügyelte a térséget - egyre eredményesebben működött. Jelentős előrelépés volt az 1994-től rendszerbe állt MiG-29-es ezred szolgálatellátása.
• A legfontosabb következtetés pedig az, hogy a délszláv válság legkritikusabb időszakaiban kialakult helyzeteket is kezelni tudtuk, és ennek tapasztalatait a haderő feldolgozta. Hasonló helyzetekre vonatkozóan a képességek megtartásának, illetve fejlesztésének követelményként kell megjelennie a készülő biztonsági és katonai stratégiákban.
• Az elmúlt időszakban bebizonyosodott, hogy a katonai erő szerepe nem csökkent általában sem, a közép-európai régióban sem, de a Magyar Köztársaság vonatkozásában sem. A katonai erő a jövőben - más összetevőkkel együtt - várhatóan még inkább megőrzi funkcióját az ország biztonságának garantálásában. Eközben biztosítani kell, hogy a katonai folyamatokat a politika ellenőrzés alatt tartsa.

Stratégiai környezet, potenciális veszélyforrások

A stratégiai környezet vizsgálatánál szükségesnek tartok a jelenlegi időszakra, de különösen a közeljövőre - 2000-től 2010-ig, 2015-ig - egy prognózist készíteni a várható védelempolitikai irányzatokról. E célból legkézenfekvőbbnek tűnik elfogadni egy hozzáértő elemzést a nemzetközi politikai rendszerek várható változásairól, és abból kiindulva következtetéseket levonni saját érintettségünket illetően.

Az utóbbi időszak legmarkánsabbnak mondható magyar elemzését, a nemzetközi politika főbb trendjeit illetően Balogh Andrástól lehet olvasni, A világ 2000 után címmel. Ha e tanulmány egyes kérdéseivel kapcsolatban vannak is eltérő nézeteink, akkor sem lehet haszontalan főbb gondolatait kivetíteni a védelmi területre.

A fentiek alapján belátható közeljövőben a következő védelempolitikai trendekre számítok:

• Az Egyesült Államok világpolitikai téren hegemón szerepét megőrzi, katonai téren a nyugati világban megszerzett dominanciáját megtartja.
• A NATO az 1999-ben elfogadott stratégiai koncepciónak megfelelően - az Egyesült Államok meghatározó és irányító részvételével - fenntartja a kollektív védelmet, elmélyíti kapcsolatait partnereivel, felkészül új tagok felvételére, de csak korlátozott bővítésre lehet számítani.
• Az európai védelmi identitás gondolata tovább erősödik, de az önálló európai katonai erő még nem lesz meghatározó.
• Oroszországban a jövő fejlődési útja a konszolidáció és a partneri kapcsolatokra való törekvés lesz, ugyanakkor a birodalom katonailag erősödni fog. Oroszország katonai potenciálját továbbra is a hadászati nukleáris erők fogják meghatározni.
• Kína katonai ereje nagy ütemben fog fejlődni és erősödni, de az elkövetkező 10-15 évben globálisan még nem lesz meghatározó.
• Közép- és Kelet-Európa államai közül a NATO-tagországok hadseregei a kompatibilitás és az interoperabilitás megteremtésével fognak foglalkozni, amely tevékenység a katonai potenciálban és képességekben időleges visszaesést is jelenthet, a felzárkózás csak 15-20 év múlva várható.
• Európa délkeleti és keleti részein a kialakult válságok csak lassan rendeződnek, béketámogató műveletekre még sokáig szükség lesz.
• Más térségek (a periféria) katonailag veszélyekkel terhesek maradnak, globálisan továbbra is az innen kiinduló - elsősorban a tömegpusztító fegyverek elterjedéséből adódó - esetleges terrorcselekmények, illetve a világ más térségeinek, országainak érdekeit sértő és fenyegető helyi konfliktusok jelentenek veszélyt.

A stratégiai környezetet alapvetően meghatározza a katonai nagyhatalmak nukleáris potenciálja és elrettentő képessége, elsődlegesen az Egyesült Államok és Oroszország viszonylatában.

A hadászati nukleáris erő - a "nagy kiegyenlítő", ahogyan erről Henry Kissinger ír a Diplomácia című művében - a konvencionális fegyverzetek és haderő állapotától függetlenül is meghatározó marad.

A START-II szerződés orosz ratifikálása és várható végrehajtása eredményeként a nukleáris töltetek mennyisége 2007-ig 3000 és 3500 közé csökken az Egyesült Államok, illetve Oroszország részéről, de ezt megelőzően (ezzel együtt) a START-I értelmében 2001 végéig végre kell hajtani a csökkentést 7000-re, illetve 6000-re. (A folyamatot megzavarhatja a rakétaelhárító rendszerek tekintetében kialakult nézetkülönbség a két hatalom között.) A jelenleg Genfben folyó tárgyalások a START-III szerződést késztik elő, ahol Washington 2000-2500, míg Moszkva 1500 robbanófej megtartását javasolja. Mindezek reményt keltő lépések, de nem szabad elfelejtenünk, hogy ez a mennyiség is bőven elegendő lenne egymás (és szövetségeseik) többszörös és garantált elpusztítására.

Az orosz nukleáris arzenál részben kényszerű csökkentése révén - több rakéta üzemideje lejár - az orosz vezetés forrásokat tud felszabadítani a hagyományos fegyveres erők átalakítására és korszerűsítésére. Ugyanakkor az elfogadott orosz katonai doktrínában megnőtt a nukleáris elrettentés jelentősége. Míg az elmúlt évben az orosz doktrína csak azt tartalmazta, hogy az Oroszország és szövetségeseinek nemzetbiztonságát érő "kritikus veszélyek elhárítására" Moszkva "kényszerű végső lépésként" atomfegyvert is bevethet, az új helyzetben az orosz vezetés fenntartja a jogot a nukleáris fegyver bevetésére, ha a válsághelyzet megoldásának minden más módja kimerült vagy hatástalannak bizonyult. Az orosz katonai doktrína azt is leszögezi, hogy Moszkva felhasznál minden rendelkezésre álló erőt és eszközt, beleértve a nukleárisat is, ha Oroszországot és szövetségeseit a nemzetbiztonságukra nézve kritikus helyzetben hagyományos fegyverek bevetésével erőteljes agresszió éri.

Amikor a stratégiai környezetet vizsgáljuk, a fentieken el kell gondolkodnunk, és a NATO-tag Magyarország biztonságára vonatkozóan a megfelelő következtetéseket le kell vonnunk. A legfontosabb következtetés pedig egyértelműen az lehet, hogy az első számú kihívás és veszély Magyarországra - és általában a világra - belátható ideig még mindig a két katonai pólus közötti lehetséges konfliktusból adódhat.

Ezzel együtt feltétlenül hangsúlyozni kell, hogy Magyarország katonai biztonságában meghatározó jelentőségű változás következett be, döntően az euroatlanti integráció terén elért eredmények révén. Magyarország NATO-tag, az Európai Unióhoz való csatlakozási tárgyalások folyamatban vannak.

Az ország NATO-tagsága egyszerre teremt megnövekedett lehetőségeket és felelősséget. Magyarország biztonsága a NATO-tagállamok biztonságának részévé vált és viszont. Megnőtt az ország stratégiai jelentősége, miután hazánk a NATO európai szárazföldi centruma és a NATO perifériáján elhelyezkedő potenciális válságövezetek (Balkán, Kaukázus, mediterrán régió) közötti kommunikációs vonalon fekszik.

Magyarország biztonságára ma elsősorban az euroatlanti integráció biztonságának alakulása és a térségben végbemenő politikai-társadalmi-gazdasági folyamatok gyakorolnak hatást, de az ország nem függetlenítheti magát a globális veszélyforrásoktól sem. Hazánk számára a közeljövőben a biztonsági kockázatot az instabilitás jelenti, főleg közvetlen környezetünkben, illetve a szövetség perifériáján. A térségben a dezintegrációs és integrációs folyamatok egyszerre jelennek meg. A volt föderatív államok felbomlásával erős renacionalizálódási folyamatok indultak el, amelyek nem nélkülözik a katonai erő alkalmazását sem. A délszláv válság még nem jutott nyugvópontra, várhatóan még hosszabb ideig hatást gyakorol közvetlen környezetünkre.

A régió országaiban a demokratikus átalakulás folyamatai rendkívül törékenyek. A NATO-bővítés második körében meghívandó országokban a változások eredményei nyilvánvalóan stabilizálódnak majd. A közvetlen környezetünkben lévő néhány ország felvételével megszüntethető volna az a katonailag mindenképpen hátrányos állapot, amely Magyarország "NATO-sziget" helyzetéből adódik. Fentiek miatt Magyarország biztonsági érdeke, hogy a szomszéd országok többségének euroatlanti integrációja minél korábban bekövetkezzen.

Ezzel együtt és talán eltérően több más biztonságpolitikai értékeléstől [1] - melyek alaphangját az akkor helyes 1991-es NATO-koncepció adta meg - azt g    ondolom, hogy az ország katonai biztonságának legnagyobb kihívása nem a háborús szint alatti konfliktusok kezelése lenne, hanem akár regionális, akár globális elemeket is hordozó olyan haditevékenység, amely kimondottan a Magyar Köztársaság, illetve a szövetség ellen irányulna. Elfogadom, hogy ennek valószínűsége minimális, és nem gondolom, hogy ilyen helyzetet feltételezve kellene például a magyar fegyveres erők békelétszámát megállapítani. Minthogy azonban ez a helyzet abszolút módon nem zárható ki, ezt a lehetőséget is végig kell gondolni, elsősorban az esetleg bekövetkező haditevékenységek kezdeti időszakának vonatkozásában.

A haditevékenységek kezdeti időszakának kutatása rendkívül fontos feladat (lenne), a tanulmányban csupán néhány főbb szempontra akarom a figyelmet ráirányítani.

o A haditevékenységek kezdetére nagyszámú forgatókönyvet lehetne készíteni, ezt illetékes helyen bizonyára meg is teszik. Az elemzések többsége azt feltételezi, hogy a hazánkat is érintő konfliktus egy regionális válságból vagy a NATO perifériáján kialakult fegyveres konfliktusból adódóan az államhatár körzetében, elsősorban szárazföldi behatolással, esetleg háborús szándék nélkül alakulhat ki. Ez a változat nem zárható ki, ezt erősítheti a közelmúlt tapasztalata is. Ugyanakkor - figyelembe véve, hogy a NATO-ra (azon belül a Magyar Köztársaságra) potenciálisan veszélyt jelentő erők rendelkeznek megfelelő mennyiségű és korszerű (például nagy hatótávolságú, nagy pontosságú) eszközökkel - egyáltalán nem hanyagolható el egy olyan változat sem, amikor egy katonai válság és konfliktus esetén a fegyveres összeütközés kezdetén hazánkat elsődlegesen nem szárazföldi behatás érné. A potenciálisan veszélyt jelentő fél célja ilyen helyzetben az lehet, hogy akadályozza a szövetség erőinek hadászati-hadműveleti átcsoportosítását; rombolja kiemelten fontos létesítményeinket (adminisztratív, kommunikációs, irányító központokat, átkelőhelyeket, energia- és vízellátó rendszereket, veszélyes üzemeket és más fontos objektumokat); a hadviselés speciális és más eszközeivel és módszereivel akadályozza a szövetség és hazánk szervezett és a terveknek megfelelő reagálását. Ilyen helyzetben a haditevékenységek súlypontja az első időszakban - feltételezhetően - nem a határkörzetekben alakulna ki. Fenti forgatókönyv valószínűsítése azzal is járna, hogy fel kell (kellene) készülnünk az ország legfontosabb objektumainak, körzeteinek védelmére, a közlekedés és a katonai manőverek szabadságának - valamint az energia- és más ellátó rendszerek és ipari létesítmények működésének - biztosítására és egyéb katonai rendszabályok bevezetésére is.

o A haditevékenységek kezdeti időszakának talán legfontosabb kérdése az, hogy milyen erőkkel lehet a Magyar Köztársaság fegyveres védelmét kezdetben biztosítani. A szövetségen belül a kollektív védelem katonai biztonságunk legalapvetőbb garanciája. A kérdés az, hogy hazánk közvetlen katonai védelmében a NATO erői mikortól, milyen erőkkel és milyen módon tudnak részt venni. Az elemzések azt erősítik, hogy kritikus helyzetben, a haditevékenységek kezdetén az ország katonai védelmét a legtöbb esetben a magyar fegyveres erőknek önállóan kellene megkezdeniük. A szövetség erőinek beavatkozása az első időszakban légierővel történhetne, a szárazföldi erők beérkezésére és alkalmazására várhatóan később kerülne sor. (Ez a feltevés természetesen csak akkor igaz, ha a haditevékenységek kezdete előtti "feszültségi" időszak viszonylag rövid, és a potenciális másik fél meglepne, megelőzne bennünket.) A legkritikusabb időszak tehát éppen a haditevékenységek kezdeti időszaka lehet, és ezért egyik legfontosabb feladatunk: a magyar fegyveres erőket éppen az ekkor végrehajtandó feladatokra felkészíteni.

A NATO 1999. évi stratégiai koncepciója a biztonsági kihívásokat - függetlenül a jelzett esemény bekövetkezésének valószínűségétől - a kockázat jelentőségének megfelelően sorolja fel, amelyek a következők lehetnek (nem szó szerint):

• a szövetséget fenyegető, nagyméretű hagyományos agresszió;
• instabilitás és bizonytalanság az euroatlanti régión belül és kívül, valamint regionális válságok lehetősége a szövetség perifériáján;
• a szövetségen kívüli nukleáris erők létezése;
• az ABV fegyverek és hordozóeszközeik elterjedése, azon belül elsősorban a tömegpusztító fegyverek átadása azzal nem rendelkező államoknak, ami közvetlen katonai fenyegetést jelenthet a szövetségesek lakosságára, területeire és fegyveres erőikre. A tömegpusztító fegyverek és hordozóeszközeik gyártási technológiájának elterjedése;
• a fegyvergyártási technológia globális elterjedéséből adódóan a kifinomult katonai képességek nagyobb hozzáférhetősége, ami lehetővé teszi az ellenfeleknek, hogy magas szintű légi, szárazföldi és haditengerészeti támadó és védelmi rendszerekre tegyenek szert. A szövetség információs rendszerektől növekvő függőségének kihasználása abból a célból, hogy információs műveletekkel működésképtelenné tegyék e rendszereket;
• más, szélesebb körű kockázatok, mint a terrorizmus, a szabotázs, a szervezett bűnözés és a kulcsfontosságú erőforrások forgalmának akadályozása, nagy létszámú embercsoportok ellenőrzés nélküli mozgása, különösen fegyveres konfliktusok eredményeképpen.

A magyar dokumentumtervezetekben és tanulmányokban a katonai kockázati tényezők a fentiektől eltérő módon általában úgy vannak felsorolva, hogy intenzitásuk növekvő sorrendben, bekövetkezésük valószínűsége csökkenő sorrendben van feltételezve; illetve tartalmilag a katonai veszélyforrásokat elsősorban régiónktól eredeztetik, míg általában kisebb súlyt kapnak az ugyan kevésbé valószínű, de a biztonságra legnagyobb kihívást jelentő potenciális hadászati veszélyek.

A katonai kockázati tényezők listája így az alábbi is lehet: 2

• A polgári hatóságok erejét meghaladó kihívások kezelése (ipari és természeti katasztrófák, tömeges menekültáradat, terrorizmus stb.).
• Regionális válság és fegyveres konfliktus a NATO perifériáján, Magyarország területének közvetlen érintése nélkül.
• Instabil térségekben kialakuló harci cselekmények átcsapása Magyarország területére, központi elhatározás és háborús szándék nélkül.
• Határ menti fegyveres konfliktusok során idegen csapatok szándékos behatolása magyar területre.
• Idegen állam haderejének határátlépése egy harmadik fél elleni harc céljából, illetve idegen állam támadása magyarországi kommunikációs vonalak ellen harmadik fél hadviselési képességét érintő tranzit meggátolása érdekében.
• Regionális válság és fegyveres konfliktus a NATO területén, Magyarország területének érintése nélkül.
• Idegen állam támadása Magyarország szuverenitása és területi integritása ellen.
• Stratégiai szintű támadás a NATO egésze ellen.

Könnyen belátható, hogy míg a szövetség stratégiai koncepciójában megfogalmazottak a NATO egészére vonnak le következtetéseket, addig a hazai elemzők inkább a közelmúlt tapasztalatait, a közvetlen környezetet és a nemzeti érdekeket veszik figyelembe.

A két megközelítés minden bizonnyal tükrözi a gondolkodásmódban és a védelmi filozófiában érzékelhető különbségeket is.

Itt érvelhetnék úgy is, hogy mivel a NATO és ezen belül hazánk elleni nagyméretű, váratlan konvencionális támadás veszélye a belátható időszakban nem ítélhető valószínűnek, így az ország háborús veszélyeztetettsége gyakorlatilag kizárt. Azzal egyetértek ugyan, hogy a NATO-ra potenciális veszélyt hordozó államoknak már (vagy ma még) nincs meg az a képessége, amely a hidegháború időszakában feltételezett méretű "hagyományos", főleg szárazföldi hadműveletek előkészítéséhez, megindításához és lefolytatásához szükséges lenne. Az is érthető, hogy egy ilyen konfliktus kialakulásának valószínűsége csak a jelenlegi nemzetközi helyzet drámai megromlását követően nőne meg és az ilyen jellegű veszély előre jelezhető volna. Ugyanakkor ebből nem szabad levonni olyan következtetést, hogy háborús cselekmények ennek következtében váratlanul nem is alakulhatnak ki, hiszen egyrészt a hadviselés mai eszközei, módjai és formái már egyáltalán nem konvencionálisak, másrészt a világban nem minden politikai erő gondolkodik racionálisan.

A stratégiai környezettel és a potenciálisan veszélyt jelentő kihívásokkal kapcsolatos fenti gondolatokat is figyelembe véve az alábbiak állapíthatók meg:

• A hidegháború és a globális katonai szembenállás időszakának lezárultával a nemzetközi viszonyok merőben új korszaka kezdődött el. Biztonságpolitikai céljaink megvalósításában meghatározó fontosságú a NATO-hoz történt csatlakozásunk.
• A jelenlegi helyzetben a világméretű fegyveres összeütközés veszélye a minimálisra csökkent, de nem zárható ki. A legnagyobb kihívás és veszély Magyarországra és térségünkre, de általában a világra is a két katonai hatalom esetleges konfliktusából adódhat. Ezért a világ katonai biztonságának egyik legfontosabb tényezője a közeljövőben is az Egyesült Államok (valamint a NATO) és Oroszország (valamint szövetségesei) közötti viszony marad. A biztonság legmeghatározóbb szegmense pedig a hadászati nukleáris erők egyensúlya lesz. Minthogy a hadászati nukleáris erők tekintetében jelenleg viszonylagos erőegyensúly van (amely várhatóan fenn is marad a közeljövőben), így belátható ideig a globális katonai erőviszonyokban lényeges változás nem várható. A két katonai pólus közötti együttműködést és partnerséget erősítheti, a világ katonai biztonságát jelentősen javíthatná és stabilizálhatná a nukleáris elrettentőeszközök további csökkentése, illetve az egyetértés és megállapodás a rakétaelhárító védelmi rendszerek vonatkozásában.
• A világ és az euroatlanti térség biztonságára úgyszintén kihívást jelenthetnek a meglévő és várhatóan generálódó politikai, gazdasági, nemzetiségi-etnikai, vallási és civilizációs hátterű szembenállások.
• Magyarország biztonságára a fentieken kívül a közvetlen környezetben fennálló bizonytalanság és konfliktusveszély továbbra is hatni fog, a kezelésükre való felkészülést folytatni szükséges.

Fentiekből kiindulva fontosnak tartom az alábbiakat:

a.) A vezérkar - ide érteném a jövőben a katonai felderítőhivatalt is -, együttműködésben a szövetség szerveivel, folyamatosan értékelje a stratégiai környezetet és legyen arról átfogó, egyes irányokban pedig részletes képe. Számunkra különös fontosságú lehet az Oroszországi Föderáció fegyveres erői állapotának, fejlesztésének és képességeinek és az új orosz doktrínából kikövetkeztethető szándékoknak a figyelemmel kísérése, függetlenül a napi politikai eseményektől. Ugyancsak elsődleges fontosságú a régió veszélyt hordozó rezsimjei által fenntartott erők és szándékok folyamatos elemzése, elsősorban a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság helyzetének és fegyveres erői állapotának szem előtt tartása.

b.) Az esetleg bekövetkező haditevékenységek kezdeti időszakának jellegét és tartalmát tovább kell vizsgálni. Itt fontos elfogadni, hogy a szövetség tagjaként biztonságunk alapvetően megerősödött ugyan, ugyanakkor mindazon veszélyforrás, amellyel a szövetség számol, országunknak is kihívást jelenthet. A haditevékenységek kezdeti időszakának "forgatókönyvei" nem lehetnek sablonosak. Nemcsak a potenciálisan veszélyt jelentő másik fél és szövetségesei feltételezett szándékaiból kell kiindulnunk, hanem figyelembe kell venni a valóságban rendelkezésre álló erőket és eszközöket, különösen a legkorszerűbb technika és technológia alapján rendelkezésre álló képességeket és lehetőségeket is.

c.) Az ország fegyveres védelmének elgondolását - a NATO integrált védelmi rendszerében - úgy kell alakítanunk, hogy az ország egész területén egyidejűleg is képesek legyünk rendszabályokat foganatosítani, és az ország fegyveres védelmét a rendelkezésre álló erőkkel és eszközökkel önállóan is meg tudjuk kezdeni.

* * *

Befejezésül nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a világban jelenleg végbemenő változások rendkívül összetettek és bonyolultak. A régi világrend felbomlott, az új most alakul ki. A születő új világrend egyidejűleg egypólusú és többpólusú is: tekintve az Egyesült Államok politikai és katonai dominanciáját egypólusú; figyelembe véve azonban Nyugat-Európa és a Távol-Kelet gazdasági fejlődését nyilvánvalóan legalább hárompólusú. Szűk katonai téren viszont még ma is bipoláris. 3 Ezen lehet vitatkozni, ezt lehet tagadni, de a tények tények maradnak - a nukleáris elrettentőerők birtokában a másik katonai világhatalom Oroszország maradt. Ezt figyelembe véve - és abból kiindulva, hogy Magyarország NATO-tag - katonai biztonsági helyzetünk reálisabb megítélésével és a honvédelem ennek megfelelő állami, politikai és társadalmi támogatásával kell alakítanunk jövőnket.

FELHASZNÁLT IRODALOM

• A Magyar Köztársaság biztonság- és védelempolitikájának alapelvei (Hadtudomány, 1999/1., 13-17. o.)
• A Szövetség Stratégiai Koncepciója, 1999, Washington DC (NATO-tükör, Dokumentáció, 1999 nyár)
• Az orosz külpolitika lehetőségei. A moszkvai Kül- és Védelempolitikai Tanács utolsó jelentése (Atlantika, II. évfolyam 9. szám, 1998)
• Balogh András: A világ 2000 után. Töprengések a nemzetközi politikai rendszer szereplőiről ((Európa Ház, 1999)
• Balogh András: Ki lehet-e dolgozni a magyar katonai stratégiát? (Hadtudomány, 1998/1. szám, 7-15. o.)
• Gyarmati István: A haderőreform jövője, a honvédség közép- és hosszú távú perspektívája (Hadtudomány, 1998/4. szám, 3-16. o.)
• Gyuricza Béla: Magyarország biztonsági stratégiája és védelempolitikája (A NATO-tag Magyarország; szerk.: Joó Rudolf, Budapest, 1999)
• Lőrincz Kálmán: Konfliktusmegelőzés, konfliktuskezelés, aktív védelem (Hadtudomány, 1993/1. sz., 3-9. o.)

JEGYZETEK

1. A biztonságpolitikai értékelések közül legalapvetőbb "A Magyar Köztársaság biztonság- és védelempolitikájának alapelvei" (Hadtudomány, 1999/1. szám, 13-17. o.) című dokumentum vonatkozó része.
2. "A Magyar Köztársaság nemzeti katonai stratégiájának tézisei" című, Martinusz Zoltán által jegyzett munkaanyag (Honvédelmi Minisztérium, 1999. február 5.)
3. Pirityi Sándor: Oroszország: a "pólusigény" háttértényezői (Hadtudomány, 1993/1. szám, 11-24. o.)