| HADTUDOMÁNY X. évfolyam, 3. szám |
HADTUDOMÁNY-HADÜGY |
Csabai György
| Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete folyamatosan átalakítja és fejleszti fegyveres erőit, hiszen azok teszik hitelessé a katonai biztonságot szavatoló kollektív védelmet. A haderő fejlesztésének követelményeit többek között az 1999-es washingtoni csúcson elfogadott dokumentumok képezik, amelyeket teljessé tesznek a nem publikus irányelvek, határozatok és okmányok. A szerző a NATO alapfunkcióinak bemutatása után számba veszi a legfontosabb kockázati tényezőket, így a katonait, a fegyverek elterjedéséből, a destabilizálódásból és a globalizálódásból adódó veszélyeket, majd következtetéseiben utal az azok elhárításával (kivédésével) kapcsolatos feladatokra. |
Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (továbbiakban: szövetség) katonai erőinek struktúráját olyan politikai irányvonal alapján határozzák és fogalmazzák meg, amely a konszenzus alapján magában foglalja az eltervezett időszakra érvényes biztonságpolitikai célokat. A biztonságpolitikai célok kapcsán elemzik a várható kockázatokat, a veszélyeket és veszélyforrásokat, majd az analízis eredményeként különböző dokumentumokban felvázolják azt a stratégiát - az utakat, a módokat és az eljárásokat -, amelyet a jövőben követni kell.
Köznapi értelemben ezt az irányvonalat reprezentálja a szövetség új stratégiai koncepciója, amelyet 1999 áprilisában fogadtak el. Ehhez az 1991-ben Rómában elfogadott NATO katonai stratégiai koncepciót, a változó helyzet függvényében, átdolgozták. Ez azt jelenti, hogy a szövetség politikai céljai és katonai feladatai egyrészt az állandóság, másrészt a változás állapotában vannak.
A szövetség deklarált célja a béke, a stabilitás megőrzése és erősítése az euroatlanti térségben. Ennek érdekében tovább növeli képességeit (nemcsak katonai képességekről van szó) azzal a céllal, hogy a kollektív védelem mellett képes legyen ellátni a válságmegelőzéssel, a válságok kezelésével, a stabilitás kiszélesítésével és a hagyományos, de főképp a tömegpusztító fegyverek elterjedésével kapcsolatos új feladatokat.
Mielőtt áttérnék a jövő fegyveres erői struktúrájára, pontosabban arra, hogy azoknak milyen feltételeknek kell majd megfelelniük, tekintsük át: mi most a helyzet a NATO-ban.
A szövetség az ezredforduló idején három alapfunkciót tölt be:
Néhány összehasonlító számadatot lássunk arról, hogy milyen volt és milyen lesz a NATO képessége.
A közelmúltban - 1990-ig - a szövetség válság vagy háború esetén 48 órán belül mintegy 110 szárazföldi hadosztályt, kb. 500 hadihajósegységet, további 12 órán belül a meglévő 250 harci repülőszázad zömét, valamint 230 légvédelmi alegységet tudott volna mozgósítani. A washingtoni stratégiai koncepció elfogadása után, az ezredfordulón a szövetség 70 szárazföldi hadosztállyal, azaz a korábbi 65 százalékával, a hadihajós-kötelékek tekintetében 350-nel, a régi 60 százalékával és a légvédelmi alegységek 35 százalékával rendelkezik. Még drasztikusabb a csökkentés a készenléti századokat illetően. A ma rendelkezésre álló 70 szárazföldi hadosztályból 20 napon belül csak 10-nek, a 120 repülőszázadból 5 napon belül 20 századnak kell harckésznek lennie. Korábban valamennyi hadihajó 2 napon belül volt készen kifutásra, mostanában csak 20 hadihajóegységnek kell készen állni ilyen rövid időn belüli kifutásra.
A fentiekből látható, hogy a szövetség Európában több mint 20 százalékos csökkentést hajtott végre. Sőt az USA e folyamatban megkezdte a régi - és a felesleges - felszerelések értékesítését is.
A nagymérvű csökkentések ellenére a szövetségnek kellő nagyságú fegyveres erő áll rendelkezésére ahhoz, hogy biztosítani tudja határai védelmét, beleértve a keleti irányú bővítést is. Mindez azt is jelenti, miszerint - a technológiai fejlődéssel lépést tartva - a felszerelés korszerűsítésével el kell majd érni azt, hogy a fegyveres erők zömét a szövetség egész területén állomásoztassák.
A 21. század előestéjén és fordulóján a helyzet kedvezőnek ítélhető, hiszen a szövetség egyetlen államot sem tekint ellenségének és a senki sem képes fenyegetni a szövetséget. Azonban az is nyilvánvaló, hogy világunk nem mentes a kockázatoktól, a fenyegető veszélyforrásoktól. Ez a helyzet a belátható időben fennmarad, már csupán azért is, mert a kollektív védelem kulcsfontosságú feladat, valamint továbbra is érvényes az, miszerint az egy államot fenyegető veszély ugyancsak veszélyt jelent valamennyi tagország számára.
A kollektív védelem nem csupán azt jelenti, hogy viszonylag kedvező költségráfordítással kialakított védőpajzsot hoznak létre és tartanak fenn, olyat, ami a tagországoknak lehetővé teszi azt, hogy a gazdaságuk és a társadalmuk fejlesztésére fordítsák figyelmüket, hanem azt is - ami ennél sokkal fontosabb -, hogy olyan eszközökkel rendelkezzenek a védelem terén, amelyek lehetővé teszik a szolidaritást, a szuverén államok közötti kollektív elkötelezettséget és a kölcsönös együttműködést a biztonság érdekében. Ezért és a 20. századi Európa tragikus történelmének figyelembevételével - miszerint mindig a felfokozott nacionalizmus volt a bajok fő forrása, amely végül is háborúkhoz vezetett - csakis a kollektív védelem lehet a legfontosabb hozzájárulás Európa stabilitásához. Ehhez a szövetségnek a 21. században is ragaszkodnia kell.
Jogosan merül fel tehát az a kérdés: tulajdonképpen mi ellen is nyújt védelmet a szövetség és milyen kockázatoknak lesz majd kitéve a jövőben. A kérdésre adható válaszhoz a következőkben tekintsük át a négy legfontosabb kockázati tényezőt, nevezetesen: a máig is jelenlévő katonai kockázatot, a fegyverek elterjedéséből, a destabilizálódásból és a globalizálódásból adódó kockázatokat.
Analizálva a kialakult helyzetet, elméletileg napjainkban is léteznek olyan katonai képességek, amelyek Európa egyes országai számára potenciális kockázatokat jelentenek - jóllehet jelenleg nem áll fenn annak a szándéka, hogy ezeket a képességeket alkalmazni akarnák. Szerintem a térségben korlátozott katonai műveletek sem zárhatók ki. Meggyőződésem, hogy a háború és a hadviselés napjainkban is és a jövőben is a politikai akarat függvénye, és az is marad. Figyelembe kell azonban vennünk azt, hogy a politikai akarat rövid időn belül változhat, és amennyiben megvannak a katonai képességek, a figyelem könnyen a katonai eszközökre, azaz azok bevetésére tevődhet, avagy terelődhet.
A politika feladata az, hogy megtegyen minden tőle telhetőt azért, hogy a háború ne váljon a politika eszközévé. Vagyis a katonai erő teljesítse feladatait: védelmezze a polgárokat, az országot és a szövetséget. A fegyveres erőnek fel kell készülnie a váratlanra, vagyis a nem vártra. Továbbra is érvényes az a jó tanács "Ha békét akarsz, készülj a háborúra" - hiszen a katonai erők és eszközök megvannak, bevetésük pedig lehetséges. Aki ugyanis úgy járna el, hogy csökkentené saját cselekvési képességét, az külpolitikailag függővé válna. Ez a magatartás ugyanolyan abszurd lenne, mint ha a szövetséget - Európa egyetlen működőképes biztonsági intézményét - feloszlatnák. Feladat tehát továbbra is a fegyveres erők meglévő katonai képességeinek az átvilágítása, továbbá minden olyan veszély kikapcsolása, amelyek meglepetésszerű hadviselést indíthatnak el. Ennélfogva továbbra is szükséges szem előtt tartani a szövetség tagállamainak kettős elkötelezettségét: egyfelől fenntartani a korlátozott védelmi képességet és kapacitást, másfelől részt venni a leszerelési és a bizalomerősítő-bizalomépítő folyamatokban.
Úgy vélem, a bizalom kapcsán feltétlenül említést kell tenni Oroszországról. Nem szabad elfelejteni, hogy Oroszország intézményesítette kapcsolatát a szövetséggel, az ún. párbeszéd, az átláthatóság és a bizalom alapján. Ez az ország még mindig rendelkezik meglehetősen komoly katonai potenciállal, valószínű nagyobbal, mint Európa bármely más állama. Ez az ország továbbra is birtokol globálisan bevethető atomfegyvereket. A tartós béke és a stabil biztonság érdekében a szövetség a biztonságot ma és holnap nem Oroszországgal szemben kívánja elérni. Ezért indulatok és gyanakvás nélkül meg kell vizsgálni: mi a helyzet az új biztonsági partnerrel a jugoszláviai légi hadjárat után. Az olvasó is tapasztalja, hogy Oroszország jelentős biztonsági változásokon esik át, pontosabban: olyan lépéseket tesz, olyan megoldásokra is pozitívan reagál, amelyek egy-két évtizede még elképzelhetetlennek tűntek. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy Oroszország kísérletet tesz arra, hogy egy, szinte feudális jellegű rendszerből alig egy ugrással a demokráciába lépjen be. Teszi ezt annak ellenére, hogy a multinacionális állam szinte semmilyen demokratikus tapasztalatokkal nem rendelkezik, valamint a felvilágosodott emberképpel összefüggő filozófiája sohasem tudott kialakulni.
Oroszország ezzel a folyamattal egy időben elkezdte gazdasági rendszerének radikális átalakítását. Egyelőre nehezen lehetne megítélni azt, hogy a folyamat meddig és milyen mélységben megy végbe, illetve milyen eredménnyel járhat.
A szövetségnek kell majd eldöntenie azt, hogy ezt a folyamatot az Amerikai Egyesült Államokkal karöltve erősítsék, avagy gyengítsék. A válságos helyzetből való kilábaláshoz, a gazdagság működéshez ugyanis pénzügyi segítség kell, amelyben az Egyesült Államok szerepe a meghatározó. A csecsenföldi hadjárat megítélése és befejezése döntő lehet ebben a kérdésben.
Kiemelt kockázati tényező a fegyverek elterjedése, különösen a rakétatechnológiáé és a tömegpusztító fegyvereké. Az erre vonatkozó adatok szerint az ezredfordulón körülbelül 25 állam rendelkezik nukleáris, biológiai és vegyi harcanyaggal, illetve ott tart, hogy azokat képes kifejleszteni. Egyes értékelések szerint ezen államok olyan helyzetbe kerülhetnek, hogy ezeket az eszközöket bevethetik. Az ez irányú kockázat már nem tekinthető elméletinek, hiszen egyes nyugati szakértők szerint egész Európa 2010 körül az ún. robot- (más kifejezéssel szárnyas) rakéták hatókörzetébe kerülhet. Az említett rakéták képesek a biológiai és a vegyi fegyverek hordozására, amelyek révén kikapcsolhatnak akár egyes országrészeket is. Ismert az a sajtó útján elterjedt hír, hogy például Irakban a vizsgálat során 3,9 tonna idegbénító harcanyagot találtak a megfigyelők. Az USA szakemberei szerint legalább 20 tonna ilyen harcanyagot tárolnak. A megfigyelők 8000 liter anthraxot találtak, amelyből kb. 1/2 liter elég egy közepes méretű város "kikapcsolásához". Könnyű belátni, hogy az iraki probléma mindenkié, nemcsak az Egyesült Államoké és Nagy-Britanniáé.
A NATO felelősségi területének közelében aggodalomra ad okot a fokozódó proliferációs veszély, a tömegpusztító fegyverek és a kapcsolt technológiák törvénytelen szállításának fennálló és állandó veszélye, valamint az egyes államok részéről az ún. atomtitok megszerzésére irányuló törekvés. Ezért a jövőben - vallják az európai integrációs szervezetek - együtt kell kezelni a nemzetközi fegyverzetkorlátozási, leszerelési és proliferációs kérdéseket. Különösen az utóbbit akadályozó normák és szerződések megkötését, betartását és folyamatos ellenőrzését. Ehhez pedig konzultációs folyamatra van szükség az érintett országokkal, valamint demonstrálni kell azt is, hogy közösen képesek vagyunk reagálni a fenyegető veszélyekre.
A harmadik kockázati tényező az etnikai és vallási feszültségek kapcsán jelentkezik. Ezekre a feszültségekre Európában is bőven vannak példák, nevezetesen Bosznia-Hercegovina, Koszovó és Albánia. A potenciális kockázati tényezőt erősítik az olyan veszélyforrások, mint (egyes régiókban) a túlnépesedés a gazdasági szintkülönbségek és a növekvő küzdelem a létfontosságú nyersanyagok birtoklásáért. A túlnépesedés, a nyomor arra késztethet egyes embereket, netán csoportokat - amelyek tagjainak szinte semmi vesztenivalójuk nem (vagy sem) maradt -, hogy a határokon átkelve keressenek lehetőséget arra, hogy valamilyen körülmények között részt vehessenek a jólét adta lehetőségek és körülmények kihasználásában. Igaz, nem jött be az a korábbi jóslat, hogy 40 millió ember vándorolhat és kereshet új hazát, emberhez méltó életkörülményeket, de a veszély továbbra is fennáll: s ez nem csupán egy feltételezett jövőkép. Sajnos, ezekre a problémákra ma még nincsenek válaszok, de előbb-utóbb szükség és igény lesz megválaszolásukra a konfliktusmegelőzés és -elhárítás érdekében. A kockázatoknak, veszélyforrásoknak ezt a fajtáját nem szabad eltúlozni, mindazonáltal a felsorolt konfliktusforrások többségét illetően nem állnak a szövetség rendelkezésére az elhárításhoz szükséges eszközök.
Az intervenciók napjainkban kisebbségi és emberiességi okokból elfogadható eszköznek számítanak. Így történt a "Clinton-doktrína" alapján a beavatkozás Koszovó esetében. A jövőt illetően arra van szükség, hogy egy megfelelő intézménystruktúra révén hatékony biztonsági architektúrát teremtsünk azzal a céllal, hogy biztosítani tudjuk a békét és a stabilitást Európában. Igazából ez is egy ok ahhoz, hogy a szövetséget ezen problémák megoldása eszközének tekintsük. Hiszen egyetlen állam sem képes arra, hogy megfelelően válaszoljon ezekre a kihívásokra.
Csoportosításom szerint a negyedik kockázati kategória a nemzetközi bűnözés és a terrorizmus. Napjainkban ez ma már egyre inkább összetett kockázati tényező, a nemzetközi bűnözés és terrorizmus ugyanis hozzáférhet és hozzájuthat a különböző harceszközökhöz. Valójában a nyitott piacok és a széleskörűen elterjedt fegyverkereskedelem a nemzetközi bűnözőszervezeteket olyan helyzetbe hozhatja, amelyben megtörik a fegyveres erők eszközeinek a monopóliuma. Ma már egyáltalán nem lehetetlen az, hogy a nem állami cselekvőket is jelentékeny hadviselést folytatóknak tekintsük. A lehetséges kategóriáknak ez a csoportja olyan kockázatot jelent, amelyre a szövetségnek napjainkban még nincs megfelelő válaszadó képessége. A szövetség legtöbb országában rendőri feladatnak tekintik az ilyen típusú-karakterű feladatok végrehajtását. Hozzáteszem azt is, hogy a rendőrség ma még nincs ilyen bevetésekre kiképezve, illetve a szükséges eszközökkel ellátva és felszerelve.
A fegyveres erők tekintetében a modern technológia és információ nagyobb pontosságot és kiválasztó-képességet biztosít, azaz maximálja a katonai hatékonyságot azáltal, hogy időben megismerhetjük azt, hogy ki, mikor és hol jelent fenyegetést, és ezek ismeretében - a megkívánt eredmények eléréséhez - a legmegfelelőbb válasz adására leszünk képesek.
A technológiai forradalom pozitív társadalmi hatásai mellett kockázatokat is rejt magában. A technológiai fejlesztések - különösen ami az információk kezelését, szétosztását és terjesztését illeti - mindazokra árnyékot vetnek, akik és amelyek a katonai hadműveletek tekintetében eddig lehetséges kivitelezők voltak. Gyakorlatilag ez azt is jelenti, hogy a speciális erők ma válaszokat juttathatnak a különböző információs rendszerekbe, érzékeny, sőt kárt okozó információelfogásokat hajthatnak végre, megmásíthatják a parancsokat, pontatlan és hamis információkat terjeszthetnek-szolgáltathatnak, és kikapcsolhatnak azonosító rendszereket. A jövőben az is gondot jelenthet, hogy egy bizonyos támadásnak a célpontjait nem a katonai erők fogják képezni. Felmerülhet a kérdés: mi lesz például a bankrendszerrel, az energiaellátással és -szolgáltatással, valamint a többi állami és magán-ellátórendszerekkel abban az esetben, ha a modern infrastruktúra összeomlik. Arra is fel kell készülni tehát, hogy az ilyen kihívásokra és veszélyekre is megfelelő és adekvát válaszokat tudjunk adni.
A technológiai fejlődés a legtöbb ország számára olyan esélyt is szolgáltat, amelynek révén az információk eddig soha nem tapasztalt kombinációja, pontossága, sebessége (gyorsasága) és sebezhetetlensége a már meglévő és alkalmazható képességeket minőség tekintetében jelentékenyen feljavítja. Bár ez a szemléltetés nem tökéletes, de elősegíti az időleges, talán több mint átmenetileg érvényes, alábbi következtetések megfogalmazását.
1.) A szövetség és Európa számára olyan új veszélyek, mégpedig potenciálisan fenyegető jellegűek jelentek meg, amelyekkel kapcsolatban a Washingtonban elfogadott stratégiai koncepció nem - vagy legalábbis nem elegendő mértékben - tartalmaz válaszokat és magyarázatokat. Ezért a jugoszláviai légi hadjárat tanulságai és más okok, tényezők elkerülhetetlenné teszik a stratégiai koncepció közeljövőbeni felülvizsgálatának elkezdését.
2.) A felvetés alapján a stratégiai koncepció felülvizsgálatának elkezdése elősegítené ugyan a politikai struktúrák adaptálását a kialakult viszonyokhoz, mindazonáltal a kollektív védelemhez, mint kulcsfontosságú feladatnak és a háború megakadályozását elősegítő elrettentésnek az erősítéséhez nem nagyon járulna hozzá. A szövetségnek az új kockázatokra és veszélyforrásokra meg kell találnia a megfelelő válaszadási képességeket. Ezek közé sorolható a gyors reagálás, a közös cselekvéshez szükséges összefogás és az egységes akarat. Mindezekhez azt is hozzá kell tenni, hogy az ezredfordulón a biztonságunk többé nem nyugodhat csupán a területmegvédési képességeken. Napjainkban elméletileg az sem kielégítő, ha a biztonság kizárólagosan az ún. katonai védelemre korlátozódik. Egyúttal az is nyilvánvaló, hogy a katonai potenciál csökkentése nemcsak megkívánja, hanem ésszerűen maga után vonja a kialakuló konfliktus- és veszélyhelyzetek esetén a fegyveres erők gyors feltöltésének képességét. Emiatt a tartalékosok megléte, felkészültsége továbbra is nagyon fontos tényező marad a szövetség minden tagországában.
3.) Az új típusú kockázatok és veszélyforrások kezeléséhez nagyobb figyelmet kell fordítani a polgári-katonai, sőt a politikai és a katonai szféra közös munkálkodására és együttműködésére. Erre a Jugoszlávia elleni légi hadjárat sokirányú tapasztalatai kényszerítenek bennünket. Ugyanis egy ország katonai képességének megismerése is ún. tanulási folyamat. Ami azt is jelenti, hogy a szembesülés a valósággal, különösen a képességek alacsony szintje esetén, felveti a haderő polgári és demokratikus irányításában részt vevők felelősségét.
4.) A válságok kezelése megköveteli a szövetséges és a partnerországok részvételét a békefenntartó műveletekben. Az ilyen feladatokban a nemzetek önálló tevékenységeit, avagy katonai megoldásait ki kell zárni. Nekünk is tanulnunk kell a "klub" játékszabályait, még a viselkedés vonatkozásában is. Különösen érvényes a kockázatok megválaszolása nemzetközi erőfeszítések révén a regionális kontextusokban.
5.) A nemzetközi és a hazai szakirodalom ismert művelői szerint a kockázatok széles spektruma, a hadügyi és a technológiai forradalom kapcsán a hadműveletek (új kifejezéssel: katonai műveletek) jelentéstartalma (értelmezése) kibővül, a kibernetikai háború (cyber war) az antiterrorista vállalkozások széles sorát fogja át. Ez azt is jelenti, hogy a fegyveres erőknek olyan új típusú feladatokat is el kell látniuk, amelyekre ma még nem készültek fel és amelyeket a politika sem tud megfelelően kezelni. Mindemellett azt is látni kell, hogy a jövőbeni konfliktusokat kizárólag magasan fejlett technológiával nem lehet megoldani, továbbra is szükség lesz az ún. hagyományos eljárásokra. A hadtörténelem erre számos példát szolgáltat (lásd a vietnami és az afgán példákat).
6.) A kockázatok és a potenciális veszélyforrások sokrétegűsége és a reagálási lehetőségek komplexebbé válása a reálszférában egyre inkább növekvő követelményeket támaszt az egyes nemzetek számára. Talán ez a tény azt is jelenti, hogy emiatt a jövőben jelentősen nő az együttműködés szerepe a szövetségen belül és a partnerállamokkal. Erre a katonai erőknek kellően fel kell készülniük. Ez a folyamat bizonyára a specializálódás irányába vezet, de nem olyan módon, hogy amíg az egyik nemzet kibernetikai hadviselést folytat, addig más országok a részükre vámot fizetnek. A katonai megoldások köre a jövőben tehát egyre jobban szélesedik, ami megköveteli a nemzetközi együttműködés feszesebb koordinálását.
7.) Az már szinte axióma, hogy Európa csak úgy tud válaszolni a kockázatokra, ha igen szorosan együttműködik az Amerikai Egyesült Államokkal. Ugyanis az USA pótolhatatlan Európa biztonságának szavatolásában. Igaz viszont: a nyugat-európai országokban nincs is olyan politikai akarat, hogy az USA nélkül kezdjenek el bizonyos műveleteket. Az Amerikai Egyesült Államok a szövetség révén kapcsolódik Európa és a világ más térségeinek biztonsági kérdéseihez, s ez számára - a közös érdek alapján - befolyást és megfelelő mozgásteret biztosít. Azt is látni kell, hogy ma a NATO az egyetlen cselekvő szervezet.
8.) A katonai képességek vonatkozásában is sok fontos lépés történt. Csökkentették a főparancsnokságok számát.
a) A regionális megerősítések és bizonyos térségek biztonsága céljából jóval nagyobb rugalmasságra törekednek mind a támogatott, mind a támogató parancsnokságok vonatkozásában. A korábbi közös hadműveletek kiváltásaként bizonyos térségekben orientált bevetések lesznek az általánosan elfogadottak. Ez azonban nem jelenti az eltávolodást a kollektív védelemtől. De azt bizonyára igen, hogy ez esetleg együtt járhat a felelősségi területeken kívüli (out of area) bevetésekkel. Az elképzelések alapján a harmadik parancsnoksági szinthez tartozó parancsnokságokat többnemzetségűekként és részfegyveres erőkből építik fel. Ehhez kell a rugalmasabb vezetés, a kölcsönös támogatás a térségen belül és azon túl, melynek révén kisebb erőkkel lesznek képesek biztosítani a kibővített vagy kibővítésre kerülő szövetségi területek megnagyobbodott térségét.
b) A multinacionális összhaderőnemi cél (irányos erő - angol mozaikszóval CJTF) a koncepció kiteljesítésével elérni az új tagok teljes értékű integrálódását és azt, hogy a NYEU mai társult tagságából, a jövendő teljes tagságából fakadó követelmények úgy legyenek teljesíthetők, hogy az ne vezessen nagyobb átstrukturálódáshoz.
Az 1997. decemberi miniszteri döntések alapján három új NATO-tagország területén nem tervezték új főparancsnokságok felállítását. Amennyiben erre az új évezredben sor kerülne, akkor szerintem a stratégiai adottságaink "feljavulnának".
A különböző forrásokból származó információk szerint a szövetséges fegyveres erők feladataival és struktúrájával kapcsolatos kérdéseket 1998 tavasza óta vizsgálják, amelynek kapcsán a következők váltak ismeretessé, különösen a felhasználást illetően:
Összefoglalásként hangsúlyozom, hogy a globális információáramlás világában és a globális gazdasági, kereskedelmi, valamint a speciális összekapcsolódás körülményei között a nemzeti érdekek nem kerülhetnek előtérbe. Emiatt a vén Európánknak meg kell találnia a közös kül- és biztonságpolitikát, a közös védelempolitikát, a közös védelmet. Az utóbbihoz pedig modern, jól kiképzett, kellően felszerelt, logisztikailag támogatott, emberileg motivált, a társadalom által magáénak vallott katonai erőkre lesz szükség a harmadik évezredben mind nemzeti, mind szövetségi szinten.
FELHASZNÁLT IRODALOM