Bognár Károly

A hidegháború megszűnésének főbb okai és körülményei 

A 20. század leghosszabb s egyik legnagyobb erőt képviselő szembenállása – amely hidegháború néven vonul be a történelembe – ugyanolyan csendben, minden csinnadratta nélkül fejeződött be, ahogyan Churchill 1946-ban mondott beszédével elkezdődött. Megszűnése néhány év alatt, olyan gyorsasággal és váratlansággal ment végbe, hogy azzal szinte meglepetést, zavart okozott az egész világon. A motiváló okok még ma sem egyértelműen tisztázottak. A történelmi közelség folytán a kutatók, elemzők sem szorgoskodtak eddig annak bemutatásával, hogy milyen alapvető okok vezettek el, s játszottak döntő szerepet a hidegháború megszűnésében, s volt-e győztese vagy vesztese ennek a küzdelemnek. A továbbiakban erre teszünk egyfajta kísérletet – nem teljesen átfogóan és kellő részletességgel s távolról sem kizárva a másfajta megközelítések lehetőségét.

A megszűnés politikai-társadalmi motivációi, okai

A hidegháború alapvetően a két, ellentétes ideológiájú, antagonisztikus jellegű politikai-társadalmi rendszer s a mögöttük álló szövetségi védelmi szervezetek (NATO, Varsói Szerződés) küzdelme volt. Természetesen voltak más résztvevők is, de a főszerepet kimondottan a két szuperhatalom és az általuk vezetett tömbök folytatták. Ezért a továbbiakban csak ezek helyzetét elemezzük röviden, tézis- szerűen.

A második világháború után a kapitalizmus, mint társadalmi rendszer ellentmondásai sem nemzetközileg, sem az egyes tőkés országokon belül nem éleződtek ki olyan mértékben, ahogyan azt egyes kommunista vezetők és fórumok korábban megjövendölték. Az USA gazdasági segítségével (Marshall-terv és más segélyek) az érintett országok gyorsan kiheverték a háborús károkat, rombolásokat, s megújult, korszerű termelési alapokkal s eszközökkel szálltak be a gazdasági versengésbe, s az együttműködés elősegítése, a lehetőségek jobb kihasználása érdekében gazdasági szervezetekbe tömörültek (közösségek, uniók stb.). A fejlődés motorja, élenjárója mindvégig az Egyesült Államok maradt. Szorosan felzárkózott mögéje Ázsiában Japán, Európában pedig a Német Szövetségi Köztársaság. De figyelemre és irigylésre méltó fejlődésről tettek tanúbizonyságot a többi fejlett tőkés országok is.

1945 után a Szovjetunió, majd később a társadalmi fejlődés „szovjet mintáját” követő szocialista országok is igen nagy ütemű gazdasági fejlődést mutattak fel a 70-es évekig. A 70-es évek második felétől azonban, ha nem akarták, hogy fokozódjon lemaradásuk mértéke a nyugati országokhoz viszonyítva, elkerülhetetlen volt a társadalom, a gazdaság minőségi fejlesztése. A szocialista világrendszer vezető államában, a Szovjetunióban több mint egy évtizedig (kb. 1972-től 1985-ig) – a brezsnyevi vezetés idejének nagyobbik felére – a pangás (zasztoj) állapota állandósult, s vált meghatározóvá. Hasonló volt a helyzet a többi szocialista országban (Bulgária, NDK, Csehszlovákia) is.

Az 1982–1985 közötti három vezetőváltás és temetés után 1985-ben, az SZKP KB főtitkárává választott M. Gorbacsov volt igazából az az első szovjet vezető, aki aktívan fellépett az elbürokratizálódás ellen, ki akarta lendíteni a világ legnagyobb országát a tespedés, a pangás állapotából, s a szocializmus alapértékeinek, kereteinek megtartása mellett jelentős változásokat, nyílt politizálást, a gazdaság fejlődésének meggyorsítását tervezte beindítani és megvalósítani. Gorbacsov és az őt támogató csoportok kritikus elemzésnek vetették alá a 80-as évek közepére kialakult helyzetet, s kidolgozták azt az irányvonalat, amely az átalakításnak, az ország gazdasági és társadalmi fejlődése meggyorsításának, a szovjet társadalom valamennyi szférája megújításának eszméjén alapult, s hozzákezdtek a problémák megoldásához.

A társadalom minden szférájában szükséges átalakításokat Gorbacsov „a forradalom felülről” elve alapján akarta megvalósítani különféle reformokkal, az élet fokozottabb demokratizálásával, a pártszervezetek tevékenységének javításával és fokozásával, az állami vezető szervek munkájának megjavításával. Lényegében az adott társadalmi rendszeren belüli modellváltást tervezett végrehajtani.

Ez azonban megvalósíthatatlan volt, mert az átalakítás programja még a felső párt- és állami vezető szervekben sem keltett osztatlan lelkesedést és támogatást. A hosszú évek óta helyükön levő vezetők túlságosan megszokták a régi vezetési stílust, formákat és módszereket, s azokon – elkényelmesedésük, régi kötődésük miatt – nem is akartak változtatni. Hasonló volt a helyzet a közép- és alsó szintű vezető szervekben, ahol a régi káderek képesek voltak lefékezni, mellékirányba terelni a fentről jövő legjobb kezdeményezéseket is. A helybeli fejesek a korábbi nagyfőnökök képére és hasonlatosságára formálódtak, szinte lehetetlen volt átnevelni, kezdeményezésre szoktatni őket, mindenben túlságosan vártak a felülről jövő utasításokra, s nem tudtak felhagyni a lefelé menő parancsolgatással. Nem tudták magukévá tenni az irányítás demokratikus alapjainak fejlesztését, az önigazgatási elvek széles körű alkalmazását, az önálló gazdálkodást és önálló elszámolást. Az apparátusok nem akartak megválni a sok kiváltságtól és jogtól, ódzkodtak a dolgozókollektívák jogkörének bővítésétől, engedtek a múltból visszamaradt szokások tehetetlenségi erejének. Így lényegében elsikkadt a végrehajtás, erősen lefékeződött az átalakítás.

Hasonló volt a helyzet a legtöbb szocialista országban is. A vezetők zöme itt is irtózott az újtól, a változástól, szívesebben maradtak a régi, kitaposott úton és módszereknél. Sőt pl. az NDK-ban a párt- és állami vezetés nem hagyta publikálni még a Szovjetunióban folyó átalakítást, annak menetét sem. Több szovjet újság, amelyik felkarolta és támogatta az átalakulást, nemkívánatos lett az NDK-ban. Csaknem hasonló volt a helyzet Romániában, Bulgáriában, Csehszlovákiában is.

Mindezek azt bizonyították, hogy a szocializmus mint társadalmi rendszer képtelen volt a megújulásra, a megváltozott körülményekhez való alkalmazkodásra, s nem mert szembenézni a 21. század kihívásaival, nem tudott többé lépést tartani a gyorsan fejlődő kapitalista országokkal, már csak a megszokás, a tehetetlenségi erő tartotta fenn a rendszereket, s azok már csak agonizáló képződmények voltak, amelyeket csupán a katonai erő, a közös szövetségi rendszer tartott egyben.

A belpolitikától, a belső viszonyoktól teljesen eltérően alakult a 70-es években a kül- és a biztonságpolitikai helyzet. Itt jelentős és korszakos változások történtek. Rendszeressé váltak a szuperhatalmak csúcstalálkozói. Először közeledés történt, majd igen fontos megállapodások születtek a felek érdekeinek figyelembevételével, a kölcsönös kompromisszumok alapján. (Ezekről korábban már beszéltünk.) Szorosabbá váltak a VSZ többi tagállamának kapcsolatai is a NATO tagállamaival, ami több közös megállapodáshoz vezetett a biztonságpolitikában, a biztonság- és bizalomnövelő intézkedésekben, a fegyverek valamennyi fajtájának csökkentésében, korlátozásában. A konfrontáció helyett az együttműködés korszaka következett be a 80-as évek végére, a 90-es évek elejére a két társadalmi és szövetségi rendszer és azok országai között, amely jótékonyan hatott az egész földkerekségre.

Mindez nem következhetett volna be, ha Gorbacsov és támogatói nem jutnak hatalomra a Szovjetunióban, és nem kezdik felmérni reálisan a saját és a nemzetközi helyzetet, nem ismerik fel az addig követett politika alkalmatlanságát a világot fenyegető veszélyek csökkentésére, enyhítésére, s nem tanúsítanak készséget a szorosabb együttműködésre, sőt a kapitalista világ egyes jó és bevált tapasztalatainak átvételére, meghonosítására.

Az egész világ sokat köszönhet elsősorban Gorbacsovnak, s mellette Sevarnadzének és más szovjet vezetőknek, hogy nem alkalmaztak katonai erőt az 1989. évi kelet-közép-európai forradalmi változások megállítására, eltaposására, nem avatkoztak be, amikor rendelkezésükre állt a világ legnagyobb katonai ereje, s hagyták a „dominó-elv” érvényesülését, s így néhány hónap alatt megbukott a szocialista társadalmi rendszer ebben a térségben.

Hasonlóan elismerés illeti meg a másik oldal politikai és állami vezetését azért, hogy felismerték a gorbacsovi vezetőgarnitúra eltérését a régebbi vezetéstől, észrevették azt, hogy az új dinamikus és energikus szovjet vezetés nemcsak beszél a békéről, a háborús veszély csökkentéséről, hanem őszintén kívánja azt és annak érdekében képes olyan kompromisszumok elfogadására, amelyektől régebben a szovjet vezetés elzárkózott.

A szocialista gazdaság kifulladása

A hidegháború megszűnése legalapvetőbb okának az tekinthető, hogy a szocialista országokban az állami irányítású tervgazdálkodás lehetőségei végső határához érkezett, képtelen volt a termelés minőségi oldalának kibontakoztatására, nem csökkent, hanem növekedett lemaradása az élenjáró kapitalista országoktól: a társadalom súlyos következmények nélkül már nem tudta elviselni az egyre nyomasztóbb fegyverkezési terheket (különösen a Reagan elnök által 1983-ban meghirdetett „csillagháborús” program ellentételezését), s közeledett a látványos összeomlás ideje.

A Szovjetunió gazdasági szétzilálására irányuló kísérlet koránt sem volt új. Az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Tanácsának NSC–68-as dokumentuma már 1950 áprilisában – két hónappal a koreai háború megkezdése előtt – azt a célt tűzte ki, hogy a Nyugat tömeges felfegyverzésével „a Kremlt … kilendítse egyensúlyából, és a szovjet eszközök erőteljesebb rendelkezésre bocsátását kényszerítse ki egy ellenakcióhoz”.¹  De erre utaltak a _„„tartós konfliktus” amerikai ideológusai, Robert Strausz Hupe, William R. Kintner, Stefan T. Possony 1961-ben megjelent könyvükben, amikor úgy vélekedtek: „Egy valóban komoly fegyverkezési verseny összetörhetné a szovjet gazdaság gerincét”.² Hasonló vélemények voltak Nyugat-Európában is. Helmut Schmidt például „Az egyensúly stratégiája” című könyvében, amely 1969 nyarán jelent meg először, ezt írta: „Az amerikai gazdaság nagyobb egy főre eső teljesítőképessége lehetővé teszi az amerikai vezetés számára a ki nem mondott fenyegetést egy olyan gazdasági fegyverkezési versennyel, amellyel a Szovjetunió – néptömegeinek életszínvonalára nézve – csak nagyon keserű következményekkel tudna lépést tartani.” Másutt ezt írja: „Ha valaki … a Szovjetuniót vizsgálva, figyelembe veszi annak világpolitikai, gazdasági-pénzügyi helyzetét, valamint katonai erejét, arra a végeredményre jut, hogy Moszkva nem kockáztathat meg sem egy nagy háborút, sem pedig egy újabb fegyverkezési versenyt.”³

A fenti jövendölések a ‘80-as évek második felében kezdtek valóra válni. Reagan elnökké választása után az amerikai szándék az volt, hogy a Szovjetuniót még nagyobb ütemű és volumenű fegyverkezésre késztessék, ami már meghaladná annak gazdasági és tudományos-technikai lehetőségeit. Így született meg a mintegy 600 milliárd dollárra rugó, s kb. 15 év alatt megvalósítandó „csillagháborús” elgondolás. Az űrfegyverkezés igazi céljáról Reagan elnök 1985-ben így nyilatkozott: „Ki akarunk fejleszteni egy olyan komplex fegyverrendszert, amely – amennyiben hatékony védelmet akar vele szemben találni – szükségszerűen csődbe viszi a Szovjetuniót.”

Ezeket az óriási költségeket a ‘80-as években a kifulladt szovjet gazdaság valóban képtelen volt felvállalni.

A két ország társadalmi össztermékében 1970-ben meglevő, mintegy 100–150 milliárd dollárnyi különbség az USA javára a későbbiekben tovább növekedett, a rés gyorsan tágult, s a lemaradás fokozódott, s a nyolcvanas években már behozhatatlannak bizonyult. A folyamatot az alábbiakban érzékeltetjük. (Egyértelmű, egységes számítási módszer alkalmazásával készült összehasonlítási adatok a két szuperhatalom nemzeti össztermékének alakulásáról sajnos nem állnak rendelkezésre. Ezért ezt több forrásra támaszkodva próbáljuk bemutatni.)

Az 1950-es bruttó nemzeti össztermék amerikai források szerint (1964-es dollárértéken számolva) az alábbi volt:⁴

Ez az összeg a „Katonai egyensúly” c. londoni IISS kiadványa szerint 1969-re az alábbiak szerint alakult:⁵

• az USA-nál 932 Mrd USD;
• a Szovjetuniónál 466 Mrd USD.

Ez a felzárkózás jeleit mutatja, mert amig az USA nemzeti összterméke 1950-ben valamivel több mint háromszorosa volt a Szovjetunióénak, addig a különbség 1969-re már csak kétszeres volt. Nagyjából ez az arány maradt 1980-ban is, amelyet az előzőekben hivatkozott amerikai forrás az alábbiakban jelez: ⁶

A különbség az országok között ismét egy kicsivel nőtt, az USA-ban 2,1-szer volt nagyobb, mint a Szovjetunióban. Az ezt követő években az USA főleg az elektronika, a híradástechnika, a számítógépek, a technológia stb. területén produkált viharos fejlődéssel jelentősen megugrott, amellyel a Szovjetunió már nem tudott lépést tartani. A Szovjetunió társadalmi rendszere, erőforrásai, lemaradása a csúcstechnológiában nem tette lehetővé, hogy egyidejűleg és párhuzamosan fejlesszék nemcsak a hadiipart (ami tulajdonképpen a szuperhatalmi szerepet biztosította), hanem a nehézipart, az elektronikát, a könnyűipart, a mezőgazdaságot, az életszínvonalat is.

A HVG c. magyar hetilap 1994. évi különszáma a GDP összegét a két szuperhatalomnál (az IMF számítási módszerére hivatkozva) 1990-ben – a vásárlóerő alapján – az alábbi összegek szerint publikálta:⁶ USA 5600 Mrd USD; Szu. 1030 Mrd USD.

Itt az összehasonlítás már 4570 Mrd USD többletet mutat ki az USA javára. Eszerint 5,4-szeresre nőtt az USA előnye, ami behozhatatlan arányú lemaradást jelentett a Szovjetunió számára.

A szovjet gazdaság kifulladását szemlélteti az alábbi, 1990 elején írt amerikai megállapítás is:⁷ „A hatvanas években még évi 5 százalékkal növelte teljesítményét a szovjet gazdaság, s ebből finanszírozni lehetett Leonyid Brezsnyev idején a hagyományos és nukleáris haderő nagyarányú kiépítését. Reálértékben azonban visszaesett a szovjet gazdaság növekedése és a ‘80-as évek elején a nullára csökkent.” Ezt Gorbacsov egyik gazdasági tanácsadója értékelte így.

A fegyverkezési verseny értelmetlensége

A fegyverkezési versennyel együtt járó, az emberiség létét fenyegető veszélyek, az annak során elpazarolt óriási összegek, s a gazdaság, a tudomány és technika, az életszínvonal, a szociális ellátás területeire való káros visszahatás elgondolkoztatta a keleti és nyugati világ vezetését. A világnak választani kellett a kiegyensúlyozottabb gazdasági és társadalmi fejlődés és a fegyverkezési verseny között. Ennek felismerését sem az egyik, sem a másik tábor nem nélkülözte. 1976. június 30-án, az európai kommunista és munkáspártok berlini konferenciájának dokumentumában ez az alábbiak szerint fogalmazódott meg: „Véget kell vetni a fegyverkezési hajszának, hozzá kell látni a fegyverzet és a haderők csökkentéséhez. A növekvő fegyverkezési kiadások egyre súlyosabb terheket rónak a dolgozókra, a néptömegekre.” A fegyverkezési verseny ellen szólt 1977 márciusában Carter amerikai elnök is az ENSZ-ben mondott beszédében: „A Szovjetunió és az Egyesült Államok atomfegyverek ezreit halmozta fel. E két nemzet ma csaknem ötször annyi rakéta-robbanófejjel rendelkezik, mint nyolc évvel ezelőtt. Mégsem vagyunk ötször nagyobb biztonságban, sőt ellenkezőleg, a fegyverkezési verseny növelte a konfliktus kockázatát.”⁸ Egon Bahr, a Bundestag külügyi bizottságának tagja szerint is: „…Annak felismerése, hogy egyik fél sem tud katonailag vagy a fegyverkezésben olyan előnyt elérni, amelyet a másik fél rövid idő alatt nem hoz be, azt jelenti: csak együttes biztonság létezik … az együttes biztonság vezet a leszereléshez…”⁹

Az 1971–1980-as években – amikor folyt a Szovjetunió felzárkozása az USA nukleáris fölényének megszüntetése érdekében – a fegyverkezés óriási méreteket öltött:¹⁰

• az emberiség (1978-as dollárárfolyamon számolva) 4000 milliárd dollárt költött katonai célokra;
• a világon 50 millió személyt foglalkoztattak a katonai rendeltetésű ágazatban;
• 500 ezer tudós és mérnök (a világ tudósainak és mérnökeinek 20%-a) a katonai kutatás és fejlesztés területén tevékenykedett;
• 35 milliárd dollárt költöttek katonai kutatásra és fejlesztésre.

A fegyverkezési verseny teljes krónikája azt bizonyítja, hogy a két szuperhatalom csak egyes fegyverekben, s azokban is csak egy-két évre volt képes előnyt szerezni. A másik fél ugyanis – ipari, tudományos-technikai potenciáljára alapozva – minden lehetőt megtett annak megszüntetésére. Ha ez valamely esetben nem volt lehetséges, akkor a hátrányban levő fél aszimmetrikusan válaszolt a kihívásra. Így volt ez az 1950-es, 1960-as években, amikor a NATO sokszoros nukleáris fölényben volt a Varsói Szerződéssel szemben. Ekkor a fölényt a szárazföldi csapatok nagyobb létszámával ellensúlyozták. Hasonló lett volna a válasz akkor is, ha az USA-ban megvalósítják az SDI programot. Ez esetben a Szovjetunió nem ment volna bele az óriási, erejét meghaladó szimmetrikus válaszba, hanem a költségek töredékével megtöbbszörözte volna hadászati támadó rakétái számát, s így a lehetőségek egyensúlya ismét helyreállt volna.

A felismerések ellenére az első valós és tényleges leszerelési megállapodások csak a 80-as évek vége felé következtek be, s a 90-es évek fordulóján váltak jelentőssé.

Volt-e győztese vagy vesztese a hidegháború megszűnésének?

A hidegháború – mint a két szuperhatalom és az általuk vezetett szövetségi rendszerek közötti ideológiai, politikai, társadalmi, gazdasági és katonai érdekellentétek megjelenési formája – addig nem ismert hevességű, az egész világot átfogó olyan szembenállásként értékelhető, amely mindvégig magában hordozta az emberiség és az élővilág elpusztulását okozó harmadik világháború kirobbanásának veszélyét. Megszüntetése nemcsak az egyes emberek, államok, szövetségi rendszerek érdeke volt, hanem a földi élet, az emberi civilizáció, a létrehozott szellemi értékek és anyagi javak megmaradásának feltétele is. Megszűnése tehát az egész emberiség, nem csupán egyes országok, szövetségi rendszerek érdekét szolgálta. Ezért megszabadulásunk a hidegháborútól az emberiség közös győzelme, bizonyítéka annak, hogy a józan ész, az emberiség sorsáért érzett közös felelősség felül tud kerekedni.

A Szovjetunió és az általa vezetett szövetségi rendszer 1987-ben a szovjet hatalom keletkezésének 70. évfordulóján még erős birodalom képét mutatta a világnak – s a növekvő problémák ellenére – a Nyugat is annak tartotta. Katonai potenciálja akkor elegendő volt az egész földi élet többszörös megsemmisítésére s az anyagi javak jelentős részének elpusztítására. A történelem előző időszakaiban a fegyveres erőt mindig alkalmazták, ha az adott országban, szövetségben, társadalomban veszélyben volt a fennálló rend, a társadalmi létforma s az állami érdek. Erre most nem került sor. 1991-ben először a Varsói Szerződés, majd utána a Szovjetunió úgy esett szét, hogy nem szenvedtek katonai vereséget, a hadigépezetük sértetlen maradt. Az adott világpolitikai és belpolitikai helyzetben ugyanis mégcsak fel sem merülhetett alkalmazásuk a szövetség vagy a birodalom megmentésére. A küzdelem tehát anélkül dőlt el, hogy sor került volna a „végső érv” (ultima ratio) alkalmazására.

A szocialista társadalmi rendszer mindvégig túlértékelte önmagát, és nem számolt azzal, hogy az általa „halódónak tartott kapitalizmus” képes a megújulásra, a fejlődés viharos ütemű növelésére új elvek, rendszabályok és eszközök bevezetésével. A szocializmusban viszont óriási szakadék volt mindig a meghirdetett célok és a valós társadalmi-gazdasági lehetőségek között. Így a kudarc elkerülhetetlen volt, úgyszólván be volt programozva, csak annak ideje nem volt ismert. Ezért hatott az egész világra a meglepetés, a váratlanság erejével.

A túl aprólékosan kidolgozott és merev ideológiai, politikai tételekhez, a marxizmus-leninizmus klasszikusainak előző korszakokban kidolgozott műveihez való görcsös ragaszkodás megbénította a szocialista országokat és megfosztotta azokat olyan emeltyűk alkalmazásától, amelyek a társadalom és gazdasági fejlődést gyorsan előreviszik. Ilyenek lettek volna például: a politikai plurarizmus; a jogállamiság; az egyéni érdekeltség bevezetése; a termelőeszközök magántulajdona; a piacgazdálkodás; a vállalatok szabad versenye, konkurenciája stb. Ezek ugyanis nem voltak összeegyeztethetőek a marxizmus-leninizmus elveivel, a pártállami diktatúrával, a központi állami irányítású tervgazdálkodással.

Alapvetően ezeknek tudható be, hogy a változó, alkalmazkodó kapitalizmus végül is győzedelmeskedett a merev, a változásokra nem eléggé érzékeny s sokszorosan hátrányos helyzetből induló szocializmussal szemben. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió között – az emberiség szerencséjére – nem jött létre katonai összeütközés, a Szovjetunió belső okok, ellentmondások, nemzetiségi ellentétek, az alkalmazkodó képesség hiánya miatt önmagától omlott össze. Ehhez azonban jelentősen hozzájárult a rákényszerített fegyverkezési verseny, s annak valamennyi gazdasági, szociális következménye is.

A Varsói Szerződés bomlásának első markáns kezdeti jele volt, hogy 1990. július 16-án Gorbacsov elnök és Kohl kancellár megállapodtak a német szuverenitás helyreállításában és a teljes jogú német NATO-tagságban. Ez gyakorlatilag az NDK kiszakadását jelentette a Varsói Szerződésből. Ezzel példa adódott arra, hogy a Varsói Szerződésből való – megegyezésen alapuló – kiválást az akkori szovjet vezetés kénytelen eltűrni. A német egyesítés 1990. október 23-án megtörtént. Ezután a Varsói Szerződésnek már csupán 6 tagja maradt. Már csupán idő kérdése volt, hogy a bomlás mikor és miként folytatódik tovább. A megszűnés olyan közeli voltára, amint az a gyakorlatban megtörtént, az USA és a NATO vezetése egyáltalán még gondolni sem mert, erről diplomáciai szolgálatuk s hírszerzésük sem adott előrejelzést.

* * *

A hidegháború és a Varsói Szerződés megszűnésének gyorsasága és váratlansága nagy dilemma elé állította az USA és a NATO vezetését, valamint a nyugati közvéleményt is. Azonnal felmerült az a kérdés, hogy a megváltozott világhelyzetben szükség van-e még egyáltalán a NATO-ra, miután nincs többé konkrét ellensége, nincs kitől megvédeni a nyugati demokráciákat, jogállamokat, piacgazdaságokat, egyszóval a nyugati életformát. Új funkciókat, feladatokat kellett tehát meghatározni a NATO mint szövetségi rendszer számára, mert ezek hiánya erkölcsi demoralizálást indított volna el, ami a bizonytalan, ellentétektől, konfliktusokkal továbbra is a terhelt világban biztonsági vákuumot teremtett volna. Ennek megelőzésére a NATO-országok vezetése úgy határozott, hogy a szervezetre továbbra is szükség van: egyrészt mint kibővített konzultációs fórumra minél több ország bevonásával, másrészt pedig mint reális és hatékony katonai szervezetre, amely képes lesz kezelni az euroatlanti térségben keletkező válságokat, konfliktusokat, megakadályozni azt, hogy azok országok közötti háborúkká nőjenek át. Ennek megalapozása a 90-es évek első felében meg is történt. Ezenkívül célszerűnek látszott megőrizni a NATO-t azért is, mert a leghatékonyabb alapját képezheti a megalakulóban levő európai biztonsági építménynek, amelynek létrejötte az ezredforduló után várható.

JEGYZETEK:

1. Foreign Relations of the United States; 1950. I. kötet. 284–286. old.
2. A Forward Strategy for America; New York. 1961. 209. old.
3. Helmut Schmidt: Strategia des Gleichgewichts; Stuttgart, 1969. 79. és 117. old.
4. P. Kennedy: A nagyhatalmak tündöklése és bukása; Akadémiai Kiadó, Bp. 1982. 646. old.
5. Military Balance; IISS. London, 1970.
6. HVG 1994. március 1-jei különszáma; 19. old.
7. Josepch S. Nye: Arms Control After the cold War; Foreign Affairs 1981. 6. szám 42–64. old
8. APN-közlemény, 1977. március 18.
9. Európa-Archív, 1982. 14. sz. 421–430. old.
10. Fegyverkezés, leszerelés; Kossuth Könyvkiadó, 1982. Bp. 5. old.