Bognár Károly

A hidegháború ára, a fegyverkezés terhei a világban

A hidegháború mély nyomot hagyott az egész emberiségen. Földünk lakossága több évtizeden át élt az atomháború árnyékában, amikor interkontinentális rakéták ezrei és bombázó repülőgépek százai álltak különböző fokú készenlétben, hogy adott parancsra meginduljanak a kijelölt célpontjaik felé. Az óceánokon és a tengereken hadihajók százai járőröztek, készenlétben a nukleáris csapások kiváltására. A 80-as évek elejére a fegyverkezési verseny következtében olyan mennyiségű és hatékonyságú nukleáris pusztítóeszköz halmozódott fel, amely elegendő volt a Föld élővilágának, szellemi és anyagi értékeinek többszörös - egyes számítások szerint 15-szörös - megsemmisítésére. Ezen pusztítókapacitás megteremtésén, továbbfejlesztésén, a hadászati erőfölény megszerzésén munkálkodott mindkét szövetségi rendszerben az állami és katonai vezetés, ezért dolgozott számtalan tudományos intézet, termelőüzem és vállalat, erre ment el az adózók által befizetett összegek jelentős része, ami - a tudaton kívül - természetesen visszahatott az egyes országok gazdasági-technikai fejlődésének ütemére, gyorsaságára s a lakosság életszínvonalának alakulására is.

A pszichológiai teher (a nukleáris háború fenyegetése) elviselése

A második világháború óriási emberi, anyagi veszteségeit látva, a hidegháború szellemi-politikai kitervelőinek nem állt elsődleges szándékában az ellenfél katonai erővel és eszközökkel való legyőzése, különösen akkor nem, amikor a pusztítókapacitás felhalmozódása, esetleges alkalmazása már az egész emberiség létét veszélyeztette volna. A kutatók és a szakértők ezért olyan irányban próbálták befolyásolni az állami vezetést, hogy az ellentétek, konfliktusok megoldása és az érdekérvényesítés során a katonai megoldáshoz csak a legvégső esetben folyamodjanak. A kérdést közelebbről ismerők azonban tisztában voltak azzal is, hogy bekövetkezhet nukleáris csapás (esetleg háború) tévedésből, helytelen értékelésből, technikai hibából, illetve illetéktelen kezekbe jutás esetén is. (A Pentagon 1981 májusában maga is kénytelen volt beismerni, hogy 1945 óta 32 súlyos baleset történt atomfegyvereivel, amelyek 56 ember életét követelték. A Szovjetunióban a nukleáris fegyverekkel történt balesetek és áldozatok számát a kutatók ennek többszörösére tették, de a valós és pontos tényeket mélységes titok fedte.) Ezért az emberiség feje fölött - az eddigi történelem folyamán - még sohasem lebegett akkora veszély, mint a hidegháború folyamán, különösen a feszültség éleződései időszakában.

A fenyegetettség, illetve az ellene való védekezés tükröződött a szemben álló felek politikai nézeteiben és tetteiben, a katonai doktrínákban, illetve hadászati koncepciókban, a hadsereg-fejlesztési tervekben, a harckészültség színvonalában, a gigantikus méretű - s a háborús helyzetet megközelítő - hadgyakorlatokban, az állami-közigazgatási szervek háborús feladatokra való felkészítésében, a lakosság és az ifjúság honvédelmi felkészítésében. Ez a tevékenység tehát átfogta az egész államot és társadalmat. Legmarkánsabban azonban a fegyverkezési versenyben nyilvánult meg. A felek a fegyverek mennyiségi és minőségi növelésében s ezen a téren a fölény megszerzésében látták biztonságuk legfőbb garanciáit. Így jöhetett létre a fegyverek óriási arzenálja.

Ebben a helyzetben különböző kutatóműhelyekben több változatban készültek számvetések a két szövetségi rendszer esetleges háborúja esetére. Abban egyetértés alakult ki a stratégiai kutatók körében, hogy a két szövetségi rendszer közötti fegyveres küzdelem elkerülhetetlenül általános nukleáris háborúvá válhat, amelybe akaratlanul is belesodródtak volna az egyes semleges és el nem kötelezett államok is. Az előző háborúktól eltérően a fegyveres küzdelem súlypontja a felek harcérintkezésének területéről az ellenséges országok mélységébe tevődött volna át. Ennek során a szárazföld, a tengerek és az óceánok, a légtér és a világűr egyaránt hadszíntérré változtak volna. A szemben álló felek az ellenségnek, vagyis egymásnak a legnagyobb veszteséget a háború kezdetén igyekeztek volna okozni. Ezért a nukleáris háború várhatóan gyors lefolyásúnak igérkezett. Számítani lehetett azonban annak többhetes, esetleg néhány hónapos elhúzódására is. Ezért a felek általában 90 napra elegendő tartalékképzésre törekedtek.

Reális és komoly veszély származott a nukleáris kísérleti robbantásokból is. Az Izvesztyija c. szovjet lap a Svéd Nemzetvédelmi Intézet adatai [1] alapján közölte a világban 1986-ig történt 1556 és 1996-ig végrehajtott 1942 kísérleti robbantás megoszlását.

1975-ig, az EBEÉ záróokmányában megfogalmazott bizalomerősítő intézkedések életbelépéséig nagy aggodalom kísérte a másik félnél végrehajtott gigantikus méretű hadgyakorlatokat is, amikor a felek fegyveres erői olyan állapotban voltak, amelyből könnyen átmehettek volna támadásba a másik fél ellen.

A Svéd Királyi Tudományos Akadémia 1982 nyarán - két éven át nemzetközi tudósok bevonásával végzett kutatás után - az Ambia című folyóiratban nyilvánosságra hozta a nukleáris háború következményeiről feltárt és várható tényeket is. A vizsgálatot végzők feltételezték, hogy a szemben álló felek a nukleáris csapásváltás során 14 747 nukleáris robbanófejet (a készleteknek csupán egynegyedét) vetették be, összesen 5742 megatonna hatóerővel (ez az összes hatóerő mintegy egyharmada volt). Ezek csaknem mind az északi féltekén robbantak volna. Ebben az esetben az azonnal elesettek feltételezett száma megközelítette a 750 millió főt. Ezenkívül tűz, sugárfertőzés következtében előre nem látható számú ember halálával kellett volna számolni. A túlélők közül 340 millióan szerezhettek volna súlyos sérüléseket, s egészségügyi ellátás hiányában legtöbbjük elpusztult volna. A megmaradók szervezetének ellenállása a sugárbetegség következtében nagyon lecsökkent volna a fertőzésekkel és a betegségekkel szemben.

Ami a környezeti ártalmakat illeti, a tanulmányból kiderül, hogy a nukleáris háború hosszú távú következményei valószínűleg súlyosabbak lennének a nyomban fellépő következményeknél. A városi és a külvárosi területeken az első robbanást túlélő lakosság várhatóan szétszóródik majd vidéken, hogy élelmet, vizet és menedéket keressen. Az atomeső és kiszóródás által érintett területeken azonban a folyók és a felszíni vizek hetekre vagy hónapokra veszélyes mértékben megfertőződnek.

Carl Sagan professzor, amerikai csillagász a Perade Magazine című New York-i folyóirat 1983. október 30-i számában az Egészségügyi Világszervezet jelentésére alapozva olyan megállapítást tett, hogy egy esetleges nukleáris világháborúban 1100 millió ember halna meg azonnal, főként az Egyesült Államokban, a Szovjetunióban, Európában, Kínában és Japánban. További 1100 millióra tehető az olyan súlyosan sérültek száma, akik orvosi szempontból menthetetlenek lennének. Így az emberiségnek csaknem fele rögtön vagy néhány napon belül elpusztulna. A szerző ezeket a becsléseket optimistának tartotta, mert a valóság ennél tragikusabb lenne.

A nukleáris háborúra való felkészülésnek már békeidőben is megvannak a maga áldozatai. B. Lown, a Harvard Egyetem professzora kifejtette, hogy az emberiség emiatt nem tudja megoldani feszítő problémáit. 250 millió embernek nincs hajléka, 300 millió embernek nincs munkája. Az analfabéták száma 550 millió. 700 millió ember nem kielégítően táplálkozik. 900 millió főnek kevesebb a napi jövedelme 30 centnél. 2 milliárd ember szennyezett, egészségtelen ivóvizet kénytelen fogyasztani. Mindez együtt az oka a betegségek 80 százalékának a világon. Ezek az emberek tehát kétségtelenül már békében az atomfegyverkezés áldozatai.

Összefoglalva elmondható, hogy a nukleáris háború várható következményei teljes mértékben igazolták azt a megállapítást, hogy egy ilyen küzdelem gyakorlatilag az emberiség megsemmisülését, kollektív öngyilkosságát, valamint a Föld lakhatatlanná válását jelentette volna hosszabb időszakra. Olyan helyzet alakulna ki bolygónkon, amikor "az életben maradottak irigyelnék a holtakat".

A fegyverkezés kimutatható költségei

A két világrendszer, a két szuperhatalom és a két szemben álló szövetségi rendszer hidegháborús költségeinek teljességét lehetetlen kimutatni, mert azok alapvető részét a katonai költségvetés tartalmazta ugyan, de más részei a többi tárcák költségvetésében bújtatottan szerepeltek, s így nem összegezhetőek. Az országok, szövetségi rendszerek háborús készültséghez közeli állapotban tartása - több mint négy évtizeden keresztül - igen sokba került, s (többé vagy kevésbé) majdnem minden minisztériumot és országos főhatóságot érintett.

a.) A világ fegyverkezési költségei

Egy 1983. évi szovjet kiadvány [2] arról ad összegzést, hogy a második világháborútól a világon addig 7500 Mrd USA dollárt költöttek katonai célra. Ha ehhez hozzászámítjuk 1983-tól 1991-ig a világméretben csaknem 1000 milliárd dolláros évenkénti katonai kiadások összegét, akkor ez kb. 14.000 Mrd USA dollárra növekszik. Ennek nagyságát jól érzékelteti, hogy a második világháború anyagi költségei (az akkori árakon) mintegy 1500 milliárd dollárt tettek ki.

Ennek a hatalmas összegnek csaknem a felét a NATO-országok, megközelítően egynegyedét (vagy kicsivel többet) a Varsói Szerződés tagállamai, a megmaradó másik negyedét pedig a világ más országai adták ki.

A világ katonai kiadásai 1954-1975 között
(1970-es árfolyamon, állandó árakon és millió dollárban [3])

Különösen gyors volt a fegyverkezés költségeinek növekedése 1970-1980 között, amikor is egy évtized alatt a világ 3500 milliárd dollárt költött katonai célokra. Ez másfélszer annyi volt, mint az USA akkori évi bruttó nemzeti összterméke, és hétszeresen felülmúlta valamennyi latin-amerikai ország akkori évi bruttó nemzeti össztermékét.

Ha a korábbi időket akarjuk vizsgálat alá venni, ugyancsak a NATO és az USA dominanciáját állapíthatjuk meg egy (1976-os) SIPRI kiadvány alapján.

Az adatok nemcsak az ötévenkénti növekedést érzékeltetik, hanem jól rámutatnak arra is, hogy milyen átrendeződés ment végbe a harmadik világ egyes térségei között.

b.) A NATO-országok katonai kiadásai

A NATO-országok nem egyforma arányban vették ki részüket a katonai kiadásokból. A fő terheket mindig is az Egyesült Államok viselte és viseli ma is, bár abban némi eltolódás ment végbe USA és Kanada javára és előnyére az európai tagállamokkal szemben. Ez azonban nem járt alapvető változásokkal, csupán néhány százalékos módosulást eredményezett. Ezt az amerikaiak mindig keveselték és markánsabb változást szerettek volna elérni, tekintve, hogy az Európai Közösség bruttó nemzeti terméke rohamosan közeledett az Egyesült Államokéhoz, s az 1990-es évek második felére utol is érte azt.

Az Egyesült Államok és Kanada, valamint az európai tagországok kiadásai
(a mindenkori áron és árfolyamon) [4]

Megjegyzés: A hidegháború utolsó évének aránya az észak-amerikai és az európai tagországok között azért alakult így, mert az USA az 1989. évi 304 085 millió dollárról 1991-re 280 292 millió dollárra csökkentette katonai kiadásait a Gorbacsov vezette Szovjetunióval és a Varsói Szerződéssel a 80-as évek második felétől elért leszerelési megállapodások következtében, míg a nyugat-európai országok az 1989. évi 155 176 millió dollárról 1991-re 188 144 millió dollárra növelték azt. Az amerikai vezetés tehát gyorsabban reagált a szocializmus és a Varsói Szerződés agonizálásának jeleire.

Érdekes és értékes megállapításokra jutunk, ha az egyes NATO-országok katonai kiadásainak összegét mennyiségben és a bruttó nemzeti össztermékekhez viszonyított arányokban vizsgáljuk. Az 1949-től (a NATO megalapításától) a hidegháború utolsó évéig, 1991-ig terjedő időszakot azonban szükségtelen évenkénti bontásban vizsgálni. Ehelyett általában ötévenként (1970-től) tekintjük át azokat, zömében hivatalos NATO-kiadványokra támaszkodva. Itt most csak néhány fontosabb mutató kiemelésére vállalkozunk:

• 1991-ig általában évente növekedett a védelemi kiadások összege, a bruttó nemzeti össztermékkel megközelítőleg arányos mértékben;
• amely országban kisebb volt a védelmi kiadás aránya a NATO-országok átlagánál, ott általában jobban nőtt a GDP összege;
• messze kiemelkedően járult hozzá a NATO védelmi költségeihez az Egyesült Államok, azt követte a két másik nukleáris hatalom (Nagy-Britannia, Franciaország), az olajban gazdag Norvégia és a sor végén kullogtak mindvégig a dél-európai országok (Portugália, Törökország, Görögország).

c.) A Szovjetunió és a VSZ többi tagállamai védelmi kiadásai

A védelmi költségek kimutatása a NATO-országokban sem tekinthető teljesnek és pontosnak, mivel ott is mindig sok volt a bújtatott tétel. Pl. a nukleáris kutatás és a robbanófejek gyártásának költségeit az engergiaügyi minisztérium vagy főhivatal fedezte, függetlenül a védelmi minisztérium költségvetésétől. A 60, majd később 90 napos stratégiai tartalékok költségei sem a védelmi minisztérium költségvetését növelték. Az USA által katonai segélyben részesülők költségei sem a védelmi tárcát terhelték. Ezt a sort még tovább lehetne folytatni. A védelmi költségvetés fedezte viszont egyes NATO-országokban a nyugállományba került katonák nyugdíját, ami a szocialista országokban a nyugdíjbiztosító intézeteket terhelte.

Még nehezebb a kutató dolga, ha a Varsói Szerződés országai védelmi költségvetését vizsgálja. Itt ugyanis gyakorlatilag két költségvetés volt. Az egyik nyílt volt, megjelent az éves állami költségvetésekben, de ez csak a teljes katonai költségvetésnek egy részét képezte, mégpedig a fenntartási és az üzemeltetési költségeket. Az új fegyverek és haditechnikai eszközök, felszerelések beszerzésére külön összeget biztosítottak speciális import néven, amely egyáltalán nem szerepelt az állami költségvetésben, s amelynek összege, részletezése szigorúan titkos volt, s csak igen kevesen ismerték. Ezenkívül szerepeltek védelmi célú összegek más minisztérium költségvetésében is (pl. közlekedési és hírközlési, ipari, gazdasági stb. minisztériumok és állami főhivatalok).

Ezekkel a tényekkel szembesülve találták ki egyes nyugati kutatóintézetek a maguk átszámítási formuláját. Ez lett volna hivatva megállapítani, hogy a Szovjetunió és a Varsói Szerződés más tagországai ténylegesen mennyit költöttek évente katonai kiadásokra. Ennek egyik változata a Benoit-Lubell- árfolyam, amelyet a SIPRI is alkalmazott. Az így megállapított árfolyamok és összegek szerepelnek az előzőekben végzett összehasonlításokban is. A Benoit-Lubell árfolyam lényege az alábbiakban foglalható össze: a rubel vásárlóereje magasabb volt, mint a dolláré. Eszerint 1 dollár egyenlő volt 0,42 rubellel, az 1955-ös árfolyamon. A későbbi számvetések is zömében eszerint készültek. A szakirodalomban gyakran találkozhatunk azonban más átszámítási módszerrel készült értékelésekkel is. A későbbiekben a dollár és a rubel átszámítási aránya is változott, s egy USA dollár általában 0,4-0,6 rubellel volt egyenlő.

A Szovjet Statisztikai Hivatal is közzétett hivatalos adatokat a katonai kiadásokról. Eszerint a Szovjetunió 1968-1980 között 277,2 milliárd rubelt (körülbelül 378 milliárd dollárt) fordított védelmi kiadásokra.

Ismert, hogy a Szovjetunió katonai, fegyverzeti fejlesztései 1968-1980 között igényelték a legtöbb beruházást, erőfeszítést, hiszen abban az időszakban érte utól és szárnyalta túl Moszkva az Egyesült Államokat a nukleáris csapásmérő képességben, s növelte előnyét a repülőgépekben, harckocsikban, tüzérségi eszközökben stb. Erre a kimutatott védelmi költség sehogyan sem volt elegendő, hiszen az Egyesült Államok, ahol a fegyverkezés lendülete 1968-1980 között észrevehetően alábbhagyott, még így is 1174,9 milliárd dollárt költött katonai célokra. A szovjet katonai kiadás eszerint az amerikai kiadásoknak egyharmada lett volna. Ez nyilvánvalóan képtelenség lenne!

A valósághoz legközelebb állnak a SIPRI által végzett (a Benoit-Lubell árfolyam szerint összeállított) számvetések, amelyek a Szovjetunióról és a Varsói Szerződés többi tagországáról az alábbiakat közlik:

A Varsói Szerződés védelmi kiadásai
(a mindenkori árakon, millió USD-ban) [5]

Ezek a számok is azt mutatják, hogy a Szovjetunió és a Varsói Szerződés országai még így is jóval kevesebbet költöttek védelmi kiadásokra, mint az USA és a NATO többi tagállama.

A SIPRI 1983-as évkönyve értékelte azt is, hogy az egyes szövetségi rendszereknél hogyan oszlik meg a katonai kiadások aránya a tömb vezető hatalma és a többi ország között. Ebből kiderült, hogy a NATO összes katonai kiadásainak mintegy 60 százaléka az Egyesült Államokra, 40 százalék pedig a többi tagállamra esik. Ez a Varsói Szerződésnél egészen más képet mutatott. Itt a katonai kiadásokból kb. 91 százalékot a Szovjetunió, 9 százalékot pedig a többi 6 tagország viselt.

A fegyverkezés hatása a társadalomra és a gazdaságra

A fegyverkezés és a társadalom között kétirányú az összefüggés. A szükséges és elviselhető méretű fegyverkezés erősíti a biztonságot. A nagymértékű, a jogos védelmi szükségletet meghaladó fegyverkezés pedig - bár növeli a katonai potenciált - károsan hat a biztonságra és a társadalomra. A fegyverkezés így kétélűvé válik.

A fegyverkezésnek fontos politikai-társadalmi hatásai vannak. A túlzott fegyverkezés nemzetközileg növeli a bizalmatlanságot a lehetséges ellenfelek között. Olyan gyanút ébreszt, hogy a túlfegyverkező ország vagy szövetségi rendszer agresszív szándékokat dédelget. Ezért az ilyen tevékenység növeli a nemzetközi bizonytalanságot, a feszültséget, s a másik oldalon is ösztönöz a fegyverkezésre. Így végeredményben növeli a háború veszélyét.

Nem lebecsülendő a fegyverkezés belső politikai hatása sem. Az erőegyensúly helyreállítását szolgáló fegyverkezés - mivel növeli az adott ország és szövetségi rendszer biztonságát - a társadalom egyetértésével, támogatásával találkozik. Más viszont a helyzet az agresszív célokat szolgáló s a katonai erőfölény megszerzésére irányuló fegyverkezéssel. Ez a normálisan elviselhetőnél már nagyobb terhet ró a társadalomra, de különösen a dolgozó osztályokra és rétegekre. Az ilyen törekvés jogos belső elégedetlenséget vált ki, gyengíti a vezetés és a lakosok kapcsolatát, s aláássa a társadalom egységét. Az ilyen fegyverkezést folytató országokban a militarista szemlélet válik uralkodóvá, s minden kérdést katonai szemszögből ítélnek meg. A fegyverkezés miatt megnövekedett állami kiadások fedezésére törvényszerűen növekszik a lakosság adóterhe. Csökkenteni kell a szegényebb rétegek számára nélkülözhetetlen szociális-kulturális segélyeket is. Nő tehát a társadalmon belüli feszültség. Az ilyen folyamat elkerülhetetlenül gyengíti a biztonság politikai-társadalmi alapjait. A fegyverkezés révén nyert esetleges biztonsági előnyök nagy része vagy talán egésze is semmivé válhat.

A túlzott fegyverkezésnek igen kedvezőtlen hatása van a gazdaságra, a biztonság anyagi alapjaira. Bár a magas katonai kiadások rövid távon növelik a bruttó nemzeti termék mennyiségét (mivel a korszerű fegyverek értéke rendkívül magas), javítják a foglalkoztatottságot, emelik az általános technikai, technológiai színvonalat, közép- és hosszú távon mégis rendkívül hátrányosak.

A nagyméretű fegyverkezés közép- és hosszú távon csökkenti a gazdasági növekedés ütemét. Ez abból ered, hogy mérséklődik a termelőeszközök fejlesztésére fordítható beruházás, a kutatásra fordítható összeg. Végeredményben csökken a munka termelékenysége.

A szükségesnél nagyobb fegyverkezés nemcsak az egyes országok gazdasági rendszerét zilálja szét, de kedvezőtlen az egész világhelyzetre, az emberiség anyagi és kulturális haladására, valamint a fejlődés ütemére is. Ha például a világon 1970-1980 között katonai célokra kiadott 3500 milliárd dollár felét a békés termelés fejlesztésére fordítják, akkor a világ bruttó nemzeti terméke 1980-ig további 400 milliárd dollárral növekedett volna. A gazdasági növekedés üteme tehát a világon évente mintegy 20-25 százalékkal magasabb lenne. Ha pedig az 1970-1980 közötti katonai kiadások egészét a polgári termelés növelésére fordítják, az esetben a gazdasági növekedés üteme 1,5-2-szer magasabb lenne. [6]

Egy amerikai tudós, Simon Ramo 1980-ban értékelte, hogy milyen hatása lett volna az Egyesült Államokra annak, ha a katonai kutatás és fejlesztés költségei nem terhelik. Megállapította: "Ha mindazt a pénzt, amit az utolsó 30 évben katonai kutatásra és fejlesztésre fordítottunk, azon gazdasági és technikai területek fejlesztésére adtuk volna, amelyek messzemenően elősegítik a gazdasági haladást, ma már olyan technológiai színvonalat érhettünk volna el, amelyen előreláthatólag 2000-ben leszünk."

Ha figyelembe vesszük, hogy ezt 1981-ben állapították meg, akkor úgy értékelhető: a fegyverkezés 1950-1980 között az Egyesült Államok békés célú termelési technológiáját 20 évvel vetette vissza. Ez a megállapítás nagyjából igaz a fegyverkezési versenyben részt vevő, illetve részt venni kényszerülő más országokra is.

Miért tudták a VSZ tagállamai a 80-as évekig állni a fegyverkezési versenyt?

A kérdés feltevése jogos, hiszen a 80-as évek közepéig a Szovjetunió és a Varsói Szerződés 7 országa nukleáris téren egyenlő pusztítókapacitást tudott szembeállítani, hagyományos csapatokban és fegyverzetben pedig jelentős fölényben is volt a 16 országból álló NATO-val szemben. Egyedül a haditengerészet volt az, ahol mindvégig a NATO-országok voltak fölényben. Ezeket a tényeket mindkét oldal hivatalos értékelései, a semleges kutató intézetek kiadványai, az egyedi kutatók megállapításai egyaránt megerősítették.

A kérdésre adandó válasz azonban nem egyszerü, s csak több tényező figyelembevételével körvonalazható, mert a részletes vizsgálat és bemutatás kötetekre rúgna. Miután erre nincs lehetőség, kénytelenek vagyunk e kérdést leegyszerűsítve és kerekítve megválaszolni, ami természetesen nem tekinthető az egyedüli helyes és teljes értékelésnek, mert más vizsgálati módszerek is elképzelhetőek.

a.) A válasz tartalmának lényegét az adja, hogy a diktatúrák - mint uralkodási, vezetési formák és módszerek - nagyobb és jobb lehetőségeket biztosítanak az egységes központi akarat érvényesüléséhez a legfelső szinttől a legalsókig. A szocialista országokban egységes volt az ideológia, a politika, az állami döntéshozatal, a közigazgatás és a végrehajtás. Mindezek a pártállam kezében összpontosultak, ahol a párt határozatai, döntései kötelezőek voltak valamennyi állami, társadalmi, gazdasági szervezetben dolgozó párttag részére. Emellett jól működött az a kapcsolatrendszer is, hogy a párthatározatokat, döntéseket a megfelelő szintű állami szervezet saját jogi érvényű törvénnyé, rendeletté formálta át, s azok így a nem párttagok részére is kötelezővé váltak. Így nagyobb vita nélkül el lehetett fogadtatni és érvényesíteni a társadalommal bármilyen nagy hadsereg fenntartását, a nyomasztóan nagy katonai kiadásokat, a hadiipar elsődlegességét, az alacsony életszínvonalat és szociális ellátást stb. Az ezeket bírálókat pedig adminisztratív uton elszigetelték, elzárták.

b.) Mindezeket olyan hatásos politikai propagandahadjárat támasztotta alá nemcsak a médiában, hanem a munkahelyeken, a lakótelepüléseken is, amely elnyomott minden más érvet és hangot. A társadalom manipulálása a szocialista országokban totális és eredményes volt. Az emberek megszokták, hogy minden szintű párthatározatot, döntést jónak, az egész nép, a közösségek és az egyének érdekében állónak tekintsenek. Emellett homályos és ködös proféciák, ígérgetések hangzottak el a fejlett szocialista társadalom és a kommunizmus bekövetkezéséről, ami közben egyre távolibb lett.

A sikeres manipuláció eredményeként a szocialista országok lakosságának zöme meg volt győződve arról, hogy jobb és igazságosabb társadalomban él, mint a kapitalista országok lakossága. Ennek igaztalanságáról, ellentétéről pedig nem volt módja és lehetősége meggyőződni.

Igen hatásosnak bizonyult az "imperialista háborús gyújtogatók" ábrázolása, a "létező szocializmus" megsemmisítésére irányuló kísérletek bemutatása, amelyekhez nem volt nehéz példákat találni. Ez fokozta a lakosság igényét a megbízható védelmi potenciál fenntartására, még az életszínvonal kárára is. A hidegháborús évek generációi még emlékeztek a második világháború éveiből országaik megszállására, kifosztására, s arra, hogy a hiányos és gyenge védelmi felkészítés miatt Hitler csapatai Moszkváig hatoltak. Ezért helyesnek vélték, hogy a párt- és állami vezetés mindent megtesz ennek ismételt előfordulása megakadályozására. Mégcsak fel sem merült a lakosságban, hogy a létrehozott saját katonai potenciál nagysága (amelyet titkossága miatt nem is ismertek!) már támadó, hódító célokat is szolgált és kielégített, s így az a fegyverkezési hajsza egyik iniciátora volt.

c.) A szocialista országokban a tervgazdálkodás, a KGST működése jó szervezeti feltételeket teremtett a hadiipar gyors fejlesztéséhez és a tudományos-technikai együttműködéshez. Széles körű volt a partnerországok között a tapasztalatcsere, a haditermelés szakosítása. Így minden országban korszerű hadiipar jött létre, amelynek üzemeiben jobb feltételeket, kíválóan képzett műszaki-mérnöki állományt, tudományos potenciált, az átlagosnál jobb anyagi ellátást biztosítottak. A Szovjetunióban pl. hadiipari zárt városok, körzetek, üzemek sokasága működött, ahol a dolgozók magasabb béreket, az országos átlagot jóval meghaladó ellátást élveztek. A Szovjetunió legkelendőbb termékei külföldön a korszerű fegyverek, haditechnikai eszközök voltak, amelyek éves exportja 20-40 milliárd dolláros bevételt hozott az országnak. Emellett a fegyverexport politikai, gazdasági, katonai térnyeréssel, befolyással is szolgált.

A szocialista országokban is alakult ki hadiipari lobby, hadiipari komplexum, de ez közel sem fejlődött ki oly mértékben, mint a NATO-országaiban. Ebbe mindegyik szövetségnél egyes állami vezetők is belekeveredtek.

d.) Lényegesen eltérő volt a fegyverek és haditechnikai eszközök árképzési rendszere is. A tőkés termelésben nem az az érdek, hogy azonos hatásfok és teljesítmény esetén minél olcsóbb fegyvereket és haditechnikai eszközöket állítsanak elő, hanem ennek ellenkezője. Ezért egyes eszközöket túlzottan teleraknak fegyverekkel és elektronikus felszerelésekkel, gyakran szükségtelenül. Cél, hogy azok minél többe kerüljenek. 1980-as nyugatnémet adatok szerint az elektronikus felszerelések részaránya az összköltségből a Tornado többcélú harci repülőgépek esetében 33, a Leopard-2 harckocsi esetében 35, a nagy vízkiszorítású felszíni hadihajók esetében pedig 60 százalékos volt.

Megemlítendő még, hogy az országok zömében egy hadiipari vállalat, ha meg akar szerezni egy megbízást, kezdetben kimondottan alacsony költségvetési javaslattal áll elő. Amikor azonban a megbízást elnyerte, és a termelés megindul - s a megrendelő idő hiányában vagy más okból már nem tud visszalépni - a vállalat úgy alakítja végleges árait, ahogyan azt profitérdekei megkívánják. Ehhez is nézzünk egy példát. A Tornado repülőgépet nyugatnémet, brit és olasz hadiipari vállalatok közösen fejlesztették ki a NATO-nak. 1971-ben egy repülőgépet 15 millió márkáért ajánlottak. 1980 nyarán azonban a repülőgép már 70 millió márkába került, 1981-ben pedig már 110 millió márkát kértek érte. A szabad verseny a fegyvergyártásban ritkán érvényesül. Az árakat rendszerint a hadiipari komplexumok alakítják ki, az állam pedig fizet.

Az árképzést befolyásolja még a munka termelékenysége és a bérköltség is. A hadiipari termelékenység a Szovjetunióban és az Egyesült Államokban is megközelítően azonosnak volt vehető. Különbség volt még a munkabérekben is a szocialista és a tőkés országok között, az utóbbiak javára. Márpedig minél magasabb a bér, annál drágábbak a fegyverek is.

Az említett jelenségek - a hadiipar magas profitjával együtt - mértéken felül növelik a fegyverek és haditechnikai eszközök árát a tőkés országokban. Felismerte ezt számos nyugati szakember is. Ferdinand Otto Miksche, de Gaulle egykori harcostársa már 1967-ben rámutatott, hogy "a keletiek hadiipari termékeinek gyártása egyharmaddal olcsóbb, mint a nyugatiaké". Állítását eképpen indokolta: "Az olcsó munkaerő, az egyszerű kivitelezés, a nagyobb széria a kommunista országokban jelentősen csökkenti az előállítási költségeket a Nyugathoz képest." [8] Miksche szerint az egyharmadot átlagos értéknek kell venni, mert a szovjet páncélosok mintegy 40%-kal olcsóbbak a nyugatinál, a repülőgépek pedig mintegy 25-30 százalékkal. Miksche 1972-ben megjelent könyvében már 40-50 százalékkal olcsóbbnak értékelte a szocialista országokban gyártott harckocsikat, mint a nyugatiakat.

Hasonló adatokat találunk amerikai forrásokban is. 1976-ban a Pentagon kutatóintézete, a Rand Corporation egyik vezetője, Arthur J. Alexander jelentést készített, amelyben kétszer drágábbnak minősítette az amerikai harckocsikat a szovjetekénél. [9] A sugárhajtású repülőgépeknél a szovjet költségeket 60 százalékkal értékelte alacsonyabbnak.

e.) Nagymértékben eltérnek a fegyveres erők fenntartásának költségei is. Az önkéntes és hivatásos hadseregek mindig sokkal többe kerülnek, mint az általános hadkötelezettségen alapulók. Az Egyesült Államokon kívül néhány más NATO-ország is ilyeneket tart fenn. Ahol pedig általános hadkötelezettség van érvényben, ott is a személyi állománynak legalább a fele hivatásos és továbbszolgáló, s csak a másik fele sorkatona. (1981-ből származó adatok szerint egy katona "fenntartása" az Egyesült Államokban 15 ezer, az NSZK-ban pedig 14 ezer dollárba került évente). [10]

A szocialista országokban ezzel szemben általános hadkötelezettség volt. Így a hadsereg túlnyomó többségét kitevő sorkatonák nem fizetést, hanem csak "zsebpénzt" kaptak, ami jóval alacsonyabb összegű. Ugyancsak jóval alacsonyabb a hivatásos katonák fizetése is. Sokat jelent az is, hogy a Varsói Szerződésnél a katonai költségvetésnek 40-50 százalékát tudták új fegyverek és haditechnikai eszközök beszerzésére fordítani, amíg a NATO-országokban csak 20-25 százalékát.

A tekintélyes The New York Times című újság egyik, 1972. februári számában rámutatott, hogy a személyi állomány költségei az Egyesült Államok katonai költségvetésének mintegy 60 százalékát tették ki, míg a Szovjetunióban csak 27 százalékát. "Ezek a számok - az újság kommentárja szerint - feje tetejére állítják a Pentagonnak azt a nézetét, miszerint az USA inkább megengedheti magának a fegyverkezési versenyt, mint a Szovjetunió."

f.) Számos más tényező is van, amelyek többletköltséget jelentettek a NATO-országokban, s megtakarítást a szocialista országokban. A fegyverek és haditechnikai eszkök sokfélesége például évi 10-15 milliárd dollár veszteséget okozott a nyugati országokban.

* * *

Az előzőekben röviden vázoltak csak bepillantást adnak ahhoz, hogy a jóval kisebb gazdasági teljesítmény, a gyengébb tudományos-műszaki feltételek, a jóval alacsonyabb életszínvonal és szociális ellátás ellenére miért volt nem lebecsülendő ellenfél a Szovjetunió és a Varsói Szerződés a hidegháború egyik legfontosabb frontján, a fegyverkezési versenyben. Igaz, hogy a Varsói Szerződésnek ez igen sokba került az egyéni és társadalmi lét minden területén.

JEGYZETEK

1. A SIPRI évkönyvek 1988. és 1998. évi kiadványai.
2. Abrüstung und Wirtschaft; Moszkva, APN Kiadó, 1983. 29. és 30. old.
3. Rüstung und Abrüstung im Atomzeitalter; Rowohlt Kiadó, Hamburg, 1977. 40. old.
4. NATO Brief 1993. évi 1. sz. 33. oldal 1. táblázat alapján.
5. Rüstung und Abrüstung im Atomzeitalter; Rowohlt Kiadó Hamburg. 1977. 43. old.
6. Abrüstung und Wirtschaft; APN Kiadó Moszkva, 1983. 30. old.
7. The Bulletin of the Atomic Scientist; 1981. október 20. old.
8. Neue Zürcher Zeitung; 1967. október 29. szám 4. old.
9. Wehrpolitische Information; 1981. február 26-i szám 4. old.
10. Arthur J. Alexander: Armer Development in the Soviet Union and the United States; Santa Monica, 1976. 120Ä122. old.