BIZTONSÁGPOLITIKA

Csabai György

A biztonság alapvető problémái az ezredfordulón

A világ jelenleg a gyökeres átalakulás fázisában van. Egyre gazdagabb az új világrend kialakításának szükségességével kapcsolatos nemzetközi gondolkodás és a lehetséges cselekvések szakirodalma.

Az új világ, új világrend kifejezéseket már korábban is gyakran használták egy-egy átfogó folyamat jelölésére. Ilyenek voltak pl. az “új nemzetközi gazdasági rend”, az “új európai rend” stb. kifejezések. A harmadik évezred elejére várhatóan kibontakozó új rend, új világrend olyan összetevőket foglal magában, mint: a demokratikus törvénykezés elve, az emberi jogok, a humanitárius jog, a kisebbségek védelme, a környezet védelme-oltalmazása és - többek között - az Egyesült Nemzetek növekvő szerepvállalása. Az új világrend keretébe tartoznak az államok közössége által hozott határozatok, charták, ajánlások, amelyeket olyan nemzetközi intézmények és szervezetek fogadtak el, mint az ENSZ, az EBESZ, az Európa Tanács és más regionális szervezetek. Az ezen szervezetek által elfogadott okmányok jelentős befolyást gyakorolnak a nemzetközi ügyekre, nem azok vezérlik azonban a nemzetközi folyamatokat és eseményeket. Ezeket ugyanis napjainkban és valószínűleg a jövőben is alapvetően a hatalom és a felelősségvállalási képesség befolyásolja.

A nemzetközi társadalom homogénebbé vált az utóbbi években. Eltűnt a szovjet veszély és a totalitárius ideológia. A világ azonban távol van még attól, hogy rendelkezésére álljon olyan fokú szervezettség és struktúra, ami lehetővé tenné egy világszintű vezetés vállalását, a vezető szerep hatékony gyakorlását. Mindennek ellenére szükségszerűséggé vált, hogy az emberiség - nagy nehézségek és küzdelmek árán is - olyan új világrendet hozzon létre, amelyben a törvények és azok tisztelete dominál.

Az új világrend felé történő felgyorsuló mozgások az 1980-as évektől, a kétpólusú világrend megszűntével, új veszélyforrások hordozóivá váltak. Ezek között a veszélyforrások között olyanok szerepelnek, mint a nemzetiségi-etnikai feszültségek és konfliktusok, a határokkal, vallási-faji ellentétekkel összefüggő problémák, a Közel- és Közép-Kelet térségében lezajlott és napjainkban is kisebb-nagyobb intenzitással zajló események.

A szakirodalom szerint az új világrend kialakulását ösztönzik a nemzetközi kapcsolatok alakulásával összefüggő előrejelzések, amelyek között meglehetősen hangsúlyosan szerepelnek olyan problémák, mint a műszaki-technikai-technológiai fejlődés, az ennek kapcsán kibontakozó új tendenciák és várható következmények: mint pl. az egyenlőtlen hatalmi növekedés; a médiák megnövekedett új szerepe és jelentősége. A szakirodalomban a világ fejlődésére hatást gyakorló jelentős változásokkal kapcsolatban tucatnyi magyarázat található. Olyan változásoké, mint: a nukleáris realitások; az űr fokozatos meghódítása; a tudományos-technológiai fejlődés erdményeként kibontakozó hatások és tendenciák; a világ egységesülése; a telekommunikáció; a kelet- nyugati kapcsolatok változása; a gyarmatosítás megszűnése; az Észak- Dél kapcsolatok súlyának, jelentőségének változása; a világgazdaság válsága; a környezet károsodása stb.

A világot átfogó változások sorában a nemzetközi jog növekvő jelentősége és súlya a nemzetközi rend, a stabilitás és a biztonság fenntartása szempontjából fontos szerepet játszik a jog. Különösen az emberi jogok, a népek jogainak biztosításához egyre nagyobb szükség van különböző kollektív biztonsági intézmények és rendszerek létrehozására és azok hatékony működtetésére. A helyi, a regionális és a globális biztonsági rendszerek és intézmények egyre inkább alkalmasak lehetnek a válságok, konfliktusok megelőzésére, a béke megőrzésére és fenntartására, helyreállítására, a nemzetközi biztonság és stabilitás biztosítására.

Az új világrend kialakítását sürgető probléma a nukleáris tényező problematikája is. A nukleáris stratégia napjainkban már kevésbé nyújt biztonságot elrettentő hatásával és szükség esetén várható alkalmazásával. Egy sor tényező módosította a nukleáris védernyő korábbi biztonsági szerepét, noha egyelőre nem képzelhető el olyan világ, amelyből eltűnhetne a nukleáris fegyver. A nukleáris fegyverzet megjelenése és világméretű elterjedésének veszélye - a polgári hasznosítású atomreaktorok kapcsán felmerülő veszélyekkel és újabban a nukleáris eszközök lehetséges elterjedésével együtt - gyakori témája az új világrendről elmélkedő szakíróknak és kutatóknak.

A szakirodalom szerint az új világrend kibontakozásának legfontosabb mozgatója a világgazdasági fejlődés. Az erről szóló információk szerint a gazdasági tevékenység egyre inkább nemzetköziesül, internacionalizálódik. Ezt - többek között - a nemzetközi monetáris (pénzügyi) rendszer megjelenése és fokozódó szerepvállalása, a kereskedelmi kapcsolatok és a tőke nemzetközivé válása, valamint a kőolaj globális jelentőségének növekedése is mutatja. A gazdaságok egyre fokozódó integrációját példázza az európai közös piac és egy sor regionális és kontinentális gazdasági intézmény és szervezet. A gazdaság internacionalizálódását, világméretűvé válását teszik szükségessé a demográfiai robbanás okozta gazdasági-társadalmi (szociális) feszültségek, a nemzetközi migrációs folyamatok, menekülthullámok, amelyek veszélyforrásai a nemzetközi biztonságnak és stabilitásnak. Az új gazdasági világrend kibontakozását jelzik a regionális, kontinentális és globális méretű gazdasági szerveződések, közösségek és csoportosulások.

A nemzetközi kapcsolatok politikai, gazdasági, katonai globalizálódása különösen gyorsulóban van a nyolcvanas évek végén végbement geopolitikai változások óta. Ugyanakkor a változások fájdalmas megrázkódtatásokkal, válságokkal és feszültségekkel, konfliktusokkal jártak együtt az egész világon, így térségünkben is. A szakirodalom foglalkozik olyan, a nemzetközi stabilitást és biztonságot a korábbiaknál fokozottabban veszélyeztető problémákkal, mint a hidegháborús évek elmúltával megjelenő “világméretű polgárháború” veszélye; a kontinensméretűvé váló “depressziós zónák” létrejötte (ilyenek pl. a volt Szovjetunió államaiban kialakult konfliktusok, a Kelet- és Délkelet-Európában, a Balkánon kibontakozott polgárháború és háborúskodás; a Közel- és Közép-Keleten, az arab világban jelentkező iszlám fundamentalizmus felerősödése, radikalizálódása; zavargások és háborúskodások a fekete-Afrikában, s a Földközi-tenger partvidékein).

Az új világrend kibontakozását természetesen pozitív jelenségek és események is kísérik. Úgy tűnik, hogy a Távol-Keleten csökkentek a feszültségek, erősödtek a gazdaságok, ugyanez észlelhető - bár kisebb mértékben - a latin-amerikai országok közül is néhányban.

Az új világrend kibontakozását tárgyaló szakirodalom foglalkozik az Egyesült Nemzetek növekvő szerepvállalásával, diplomáciai lépéseivel, valamint a világszervezet növekvő jelentőségével a világ különböző térségeiben jelentkező válsághelyzetek, konfliktusok kezelésében és megszüntetésében. Ugyanakkor felveti azt a problémát, hogy az esetek többségében tud-e a jövőben a világszervezet hatékony lenni a béke, a nemzetközi biztonság és a stabilitás megőrzésére irányuló tevékenységében.

Az új világrenddel kapcsolatban a szakírók és biztonságpolitikai kutatók foglalkoznak a Jalta utáni új európai politikai és biztonsági architektúra és nemzetközi rend problematikájával is. Ehhez tartoznak azok a fejtegetések, amelyek a Kelet-Európában lezajlott forradalmi változásokkal és Németország újraegyesítésével, s mindezeknek egy új világrend kibontakozását ösztönző hatásaival kapcsolatosak. A felgyorsuló geopolitikai folyamatok és események a világ színterén új, totális megújulás előhírnökei.

Új, markáns jelensége a világfejlődésnek az Egyesült Államok egyetlen szuperhatalommá válása is. E tekintetben a szakirodalom képviselői között megoszlanak a vélemények, hogy az Egyesült Államok a maga előnyeivel és hátrányaival képes lehet-e egy új világrendben a pax americanát biztosítani, olyan potenciális vetélytársak megjelenése mellett, mint az egységesülő Európa és a gazdasági nagyhatalom Japán. Vitatott az is, hogy az Európai Unió képes lehet-e és akar-e új, önálló külpolitikát, európai biztonságpolitikát és biztonsági rendszert kialakítani, illetve, hogy hajlandó lesz-e elfogadni egy euroatlanti politikai és biztonsági rendszer létrehozásának koncepcióját, amely jobban elősegítené egy stabilabb világrend létrejöttét.

Az Egyesült Államok vezetői, köztük George Bush és Bill Clinton is azt hangsúlyozzák, hogy a történelem az Egyesült Államoknak szánta a világvezető szerepét. Az Egyesült Államok fejlődött ugyanis politikai, gazdasági és katonai tekintetben olyan világhatalommá, hogy képes ezt a vezető szerepet az egyre bonyolultabbá váló világunkban betölteni, s egy általa vezetett koalíció segítségével - ha szükséges - erőt is alkalmazni a világ bármely térségében a béke védelmére.

Bizonytalansági tényezők a globális (kooperatív) biztonságban

Földünkön - az országok egyenlőtlen fejlődésének hatására - a globális biztonságot alapvetően meghatározó olyan helyzet alakult ki, amelyet az jellemez, hogy a világ lakosságának 20%-a birtokolja a Föld erőforrásainak 80%-át, és ezt kevéssé hajlandó a világ többi részével megosztani. Rendkívüli módon kiéleződött a szegény- gazdag ellentét, mint a globális biztonságot veszélyeztető potenciális veszélyforrás. Ezért mozgósítani kell a társadalmakat a kialakult igazságtalanságok megszüntetésére, az Észak és Dél közötti valódi aszimmetriák leküzdésére és segíteni kell a leszakadt országokat a felzárkózásban, a kölcsönös érdekek, a biztonság, különösen a globális biztonság megőrzése érdekében.

A béke, a fejlődés és a demokrácia egymást segítő olyan tényezők, amelyek segíthetik a nemzetközi közösséget a globális biztonság és stabilitás elérésében. Úgy tűnik azonban, hogy ehhez szükség van és a jövőben még inkább szükség lesz a kormányok, az állami és a társadalmi szervezetek, az önkormányzatok, a társadalmi érdekcsoportok és érdekképviseletek, egyszóval az egész társadalom mozgósítására. A globális biztonságnak ilyen általános mozgósítással történő fenntartásában - béketámogató műveletekben való részvételben - a jövőben egyre inkább szerepet kapnak a fegyveres erők, ami logikusan következik abból, hogy a kölcsönös egymásra hatás érvényesül a biztonság, a béke, a fejlődés és a demokrácia között.

A hidegháborús évek alatt a biztonság alapját és célját a kölcsönös elrettentés képezte. Ez azt a mindennél fontosabb szükségletet fejezte ki, hogy megakadályozható legyen a szemben álló felek között kialakuló bármilyen konfliktusnak egy ún. általános háborúvá eszkalálódása.

Az eltelt idő, a változások és más tények alapján ma már kimondható, hogy egy új biztonsági rendszer alapja a kölcsönös biztonságérzet lehet, amely a szuverén államoktól megköveteli, hogy készek és képesek legyenek együttműködni a biztonsági döntések meghozatalában. Ez lényegében azt jelenti, hogy azt a biztonsági szükségletet, amely annak idején a meglevő biztonsági viszonyok romlásának megakadályozására képes rendszert hívott életre, napjainkra olyan szükséglet váltotta fel, amelynek a célja olyan rendszer kialakítása, amely konstruktívan és pozitívan járul hozzá a meglevő biztonsági viszonyok javulásához.

A kooperatív, avagy az együttműködéses biztonsági rendszer azt feltételezi és követeli meg, hogy általánosan elfogadják és kötelező érvényűnek tekintsék azokat az egyezségeket, amelyek korlátozzák a katonai képességeket, a potenciálokat és a katonai műveleteket, beleértve a kisebb akciókat is. Ez a biztonsági rendszer a bizalmatlanság és az elrettentés helyett a nyitottságon, az átláthatóságon, a kiszámíthatóságon és az előreláthatóságon, a kölcsönös biztonságérzeten és a törvényességen alapul, amelyek érvényesülése attól függ, hogy a felek elfogadják azt, miszerint egy adott rendszer katonai korlátozása jelentősen hozzájárul a biztonságukhoz.

A kooperatív biztonsági rendszer létrehozásának előfeltétele, hogy kölcsönös egyetértésen alapuló “forgatókönyvet” dolgozzanak ki azokról az alapvető normákról és elvekről, amelyek vezérlik az államok belső, hazai vagy nemzetközi magatartását. Vagyis a leendő biztonsági modellnek közös, átfogó és együttműködéses koncepción kell alapulnia.

A kooperatív biztonság amennyire csak lehetséges feleljen meg a következő kritériumoknak. Először is legyen átfogó, amely annak a belátásán és elismerésén alapszik, hogy szoros és elszakíthatatlan kapcsolat áll fenn a béke megőrzése és fenntarthatósága, valamint az emberi jogok és az alapvető szabadságjogok tiszteletben tartása, továbbá a gazdaság, a kultúra, a jog, a törvénykezés és a környezetvédelem terén történő együttműködés között. Másodszor legyen oszthatatlan, amely megköveteli a közös erőkifejtést a biztonsági érdekek figyelemmel kísérésében, mivelhogy minden egyes állam vagy államcsoport biztonsága elválaszthatatlanul kapcsolódik a többiéhez. Harmadszor alapuljon az együttműködéses megközelítésen, amiként az jelen van a már meglévő és egymást kölcsönösen kiegészítő és egymást kölcsönösen erősítő intézményekben, beleértve az európai és transzatlanti szervezeteket, két- és a többoldalú egyezményekben, továbbá a regionális és szubregionális együttműködés számos más formájában. Egyes nézetek szerint a szuverenitás és a be nem avatkozás elvei között meglévő és létező kölcsönhatást és a kölcsönös viszonyt újra kellene gondolni, és át kellene fogalmazni egy új elvnek, a szolidaritásnak a jegyében, miként azt az 1994. évi Magatartási kódex előírja.

Az európai változások kapcsán újra kell fogalmazni az állami integritás és az önrendelkezési jog közötti viszonyt, mint kulcsfontosságú kölcsönhatást és kölcsönös viszonyt. Az önrendelkezéshez való jogot nem szabad csupán az elszakadáshoz vagy a független államisághoz való jogra korlátozni. A belső jogot az önrendelkezésre úgy kell és szabad meghatározni, mint amely biztosítja az emberi és az alapvető szabadságjogok tiszteletben tartását, és egyben a jogot a törvényesség, a pluralista demokrácia fokozatos kiépítéséhez és a konszolidáláshoz, azaz mint amely a nemzetek kormányzásának egyetlen elfogadható rendszere. Az önrendelkezéshez való jogot az állami szuverenitáshoz és a területi integritáshoz való jogokkal összhangban kell alkalmazni, azaz azok függvényében, amelyek megkövetelik a határok sérthetetlenségét, továbbá a nemzetközi békéhez és biztonsághoz való jogot.

Napjainkban Európában már jelen vannak a hidegháború utáni biztonság alapvető intézményei, nevezetesen az Európa Tanács, az Európai Unió, a Nyugat-európai Unió, az Észak-atlanti Szerződés Szervezete és az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet. De ide sorolhatjuk a kiegészítő és az ún. regionális intézményeket is. A három európai és a két euroatlanti biztonsági szervezetet még a régi biztonsági rendszer keretei között hozták létre, és - többek között - ezért sem működnek hibátlanul az új európai biztonsági környezetben.

A közelmúltban felvetődött egy új koncepció, miszerint a nemzetközi közösségnek olyasféle rendszert kellene kialakítani, amely nem hierarchiára épülne, hanem az államok önszabályozásán és önszerveződésén alapulna. Zbigniew Brzezinski ismert amerikai geostratéga szerint Európa biztonságát a következő évezred elején kialakuló transzatlanti biztonsági rendszer erősíthetné meg. Ez a biztonsági rendszer magában foglalná a kibővített NATO-t (amely biztonsági egyezményeket kötne Oroszországgal), továbbá Kínát, Japánt és a többi ázsiai országot. A háromoldalú, amerikai- kínai- japán tárgyalásokba később más részvevőket is bevonhatnának, azután párbeszéd kezdődhetne az EBESZ-szel, ami megnyitná az utat egy konferenciasorozatnak, s ennek eredményeként elkezdődhetne a transzkontinentális biztonsági rendszer alapjainak kialakítása. A keretet egy állandó bizottság alkotná, amelynek tagjai lehetnének az USA, Európa, Kína, Japán, India és a konföderált Oroszország képviselői.

Kontinensünk azonban ma még inkább egy olyan biztonsági rendszerre vágyik, amely magában foglalja a meglévő és a jövőben létrejövő politikai, gazdasági, katonai és más szövetségeket, nemzetközi szervezeteket, továbbá országcsoportokat, országokat és a közöttük létesített kapcsolatrendszereket a századforduló kihívásainak, kockázatainak és destabilizációs tényezőinek a kezelésére. Ezt a kapcsolatrendszer-hálót a szerződő felek közötti nemzetközi jogi és/vagy politikai kötelezettségeket tartalmazó, két- vagy többoldalú biztonsági és együttműködési egyezmények sora szabályozná. Ez a kapcsolatrendszer kihatna a környező kontinensekre és régiókra is. A szerződő felek kapcsolatának lényegi jellemzőjét képezné az egymás segítése és a pozitív erőfeszítések kiegészítése révén megvalósuló együttműködés.

A NATO európai tagállamai meglehetősen jelentős, ugyanakkor alkalmazhatóság szempontjából ún. “nyers” katonai potenciállal rendelkeznek. Ezeknek az országoknak az 1996. évi katonai költségvetése 187,08 milliárd USD-t tett ki, ami az USA erre az időszakra előirányzott védelmi kiadásai mintegy 69%-ának felelt meg.

Az USA 1996-os védelmi kiadásai elérték a 271,41 milliárd USD-t. Az európai NATO-országok katonai költségvetésének csökkenése az 1980-as évek átlagához képest kb. 20%-os volt, szemben az USA katonai kiadásainak ugyanezen időszakban történt 25%-os csökkenésével.

Európa katonai értelemben vett potenciális expedíciós képességének döntő részét azon európai országok adják, amelyeknek az egy főre eső társadalmi terméke (GDP) hasonló az USA-éhoz és nem szembesülnek jelentős külső biztonsági fenyegetettséggel közvetlen szomszédságukban. Ezen országok körébe három nagy európai ország tartozik, úgymint az Egyesült Királyság, Franciaország és Németország. Ezen országok összevont védelmi kiadásai 1996-ban 120 milliárd dollárt tettek ki, az aktív katonai erejük létszáma mintegy 1 millió fő volt. A négy kis ország - Hollandia, Belgium, Dánia és Norvégia - összevont védelmi kiadásai kb. 20 milliárd USD-ra rúgtak, haderejük együttes létszáma 180.000 fő volt. A két csoport között mint “középhatalom” Olaszország (23 Mrd USD és 330.000 fő) helyezkedik el.

A fenti számokból megállapítható az, hogy ennek a nyolc országnak a védelmi kiadásai az Amerikai Egyesült Államok védelmi kiadásainak 55%-át, a védelmi beszerzéseinek szintén 55%-át teszi ki. Egyes amerikai katonai kutatók szerint ezzel a lehetőséggel a fenti országok könnyen létrehozhatnak egy ún. nagyobb regionális konfliktus esetére szükséges képességet. Egy legutóbbi felmérés során megvizsgálták ezen országok fegyverzeti készletét és megállapították, hogy ezen országok szükség esetén mintegy 12 korszerű hadosztályt és az azokhoz szükséges vadászrepülő winget tudnának felállítani. Ilyen méretű haderő megfelelne az amerikai haderő méreteinek.

A katonai elemzéshez azonban az is hozzátartozik, hogy az európai NATO-fegyveres erők jelentős problémákkal küszködnek. Az említett országok ötven százaléka még napjainkban is behívott sorkatonákkal tölti fel fegyveres erőit. Első látásra ez gazdaságosnak tűnik, ezen országok ugyanis akkora hadköteles erőket tartanak fenn, mint az Egyesült Államok, miközben védelmi kiadásaik csak mintegy fele azénak. Mindenesetre úgy tűnik (és ez számunkra is fontos tapasztalat), hogy azt kapják, amiért fizetnek: a sorozásos rendszer ugyanis általában olyan fiatal katonákat biztosít, akik számára a meglehetősen rövid szolgálati idő (általában 10- 12 hónap) nagy része azzal telik el, hogy az alapvető ismereteket és készségeket a leszerelésükig elsajátítsák.

Számos országban a jogrendszer sem teszi lehetővé a hadkötelezettség alapján felállított erők felvonultatását tengerentúlra. Igaz, hogy ma már az Egyesült Királyságnak, Belgiumnak és Hollandiának is vannak hivatásos erőkből álló katonai erői. Ami Franciaországot illeti, az 2002 körül tervezi az ilyen erők létrehozását. Olaszország, Németország és néhány más kisebb ország ugyanakkor azt tervezi, hogy továbbra is olyan erőket tart fenn, amelyeket teljes egészében, vagy azok egy részét hadkötelesekkel tölti fel.

Problémát jelent az is, hogy a védelmi beszerzésekre fordított dollárok ma már nem sokkal szűkösebbek, mint az Egyesült Államokban, de egyelőre egy kevésbé hatékony védelmi bázist támogatnak. Európa ugyanis nem konszolidálta oly módon a védelmi ipart, mint ahogyan azt az Egyesült Államok tette a hidegháború befejezése óta. Részben azért, mert az 1980-as években Európában nem következett be olyan erőteljes és széles körű fellendülés ezen területen, mint az Egyesült Államok védelmi iparában. Ugyanakkor az európai védelmi ipari vállalatok nem is szenvedtek olyan dekonjuktúrától, mint az amerikai védelmi ipar.

Nyugat-Európa jelenlegi erőfelfejlesztési képessége szerint főként a brit és a francia erők alkalmasak néhány hét alatt több ezer katona és néhány tucat repülőgép felvonultatására egy válságkörzetben. Nyugat-Európa gyengesége abban van, hogy erőfejlesztési képessége egy válság kirobbanása utáni két héttől három hónapig terjedő időszakban csaknem teljesen megszűnik. Ez idő alatt az Egyesült Államok hatalmas mennyiségű felszerelést és fegyverzetet képes szétbontakoztatni szállító repülőgépei, az előretolt állomásoztatású és gyors hadihajói révén, amelyeket teherszállító és üzemanyag-szállító hajók követhetnek. Ugyanakkor a nyugat-európaiak csak az USA hadászati szállítókapacitásának igénybevételével képesek erőik mozgatására és a páncélos erőik csak néhány hónappal később érkezhetnek be olyan távoli hadszíntérre, mint amilyen például a Perzsa-öböl térsége. Az európai erők - néhány hadosztály kivételével - ezekben az esetekben is az Egyesült Államokra szorulnak a hadszíntéren belüli logisztikai támogatást illetően. A nyugat-európai képességek felméréséhez nagy segítséget nyújtanak az 1990- 1991-es Öböl-háború tapasztalatai. Azóta az európai képességek valójában sem abszolút, sem relatív értelemben nem növekedtek. Katonai szervezetek vonatkozásában az eurohadtest és a NATO gyorsreagálású erői révén növekedett az átdobható alakulatok és szervezetek száma, elvileg több hadosztálynyi erő állhat rendelkezésre, de nagy gondot jelent a szűkös szállítási kapacitás.

A helyzet javítása érdekében az Egyesült Királyság azt tervezi, hogy két, nagyméretű (gördülve) be- és kirakóhajót szerez majd be. Franciaország - Chirac elnök védelmi terve alapján - hamarosan 30.000 főnyi átdobható erőt és 100 felvonultatható repülőgépet tart(hat) fenn. Ez kb. kétszerese lenne az 1991-es Öböl-háborúban bevetett francia szintnek. Ezzel egy időben a légi utántöltő repülőgépeinek számát 11-ről 16-ra fogja növelni. Németország mintegy 30.000 főnyi harcos erőt vonultatott fel Boszniában, ezzel 1945 óta első ízben töltve be aktív harci szerepet.

FELHASZNÁLT IRODALOM

2. W. T. Johnsen: Force planning consideratoins for Army XXI. SSI; february 18, 1998.

3. Rüntungsexport und VN Waffenregister; Bonn, 1995.

4. Margaret Thatcher: Út egy békésebb világ felé; Reader' s Digest, 1996. dec.

5. Dr. Csabai György: A biztonságpolitikai rezdülésekről; UHSZ 1996/6. - Az új nemzetközi rend lehetséges modelljei; Hadtudomány, 1995. 3. szám. - Eurohadsereg (európa védelmezője a XXI. század elején); Akadémiai Közlemények, 1996. 209. sz.

6. National Military Strategy of USA; Washington, 1997.

7. Zbigniew Brzezinski: A Geostrategy for Euroasia; Foreign Affairs, Sept/Oct 1997.

8. Rostoványi Zsolt: Posztmodern világrend?; Külpolitika, 1996. 3- 4. szám.

9. Wallerstein, Immanuel: A modern világgazdasági rendszer kialakulása; Gondolat, 1983.

10. Steven Metz: The Army and the Future of the International System Parameters, Summer, 1994.

11. Dr. Csabai György: Előtérben az új USA koncepció: két regionális hadászati művelet egy időben; ZMNE Közlemények, 1997. évi I. évf. 3. szám.

Vissza a cikk elejére