Pataky Iván

Mikor európai valaki?

(Hozzászólás "Az európai biztonság néhány geostratégiai aspektusa" című cikkhez. Megjelent a HAdtudomány 2000. évi 2. számában.)

Őszintén bevallom, kissé mellbe vágott Rácz Lajos néhány mondatba beletömörített sommás megállapítása arról, hogy mi tartozik Európához és mi európai. Előrebocsátom: fő kérdéseivel, az európai biztonságról írt megállapításával nagyjából egyetértek, bár a témát nem szűkítem le csak a katonai biztonság kérdésére, de most nem ezzel kívánok vitába szállni. A félreértések elkerülése végett idézem a vitatott kijelentéseit: "Ehhez előzetesen tisztáznunk kell, hogy hol húzódnak Európa határai: ... - kulturális viszonylatban (a nemzeti történelemfelfogás szerint): Magyarországot is magába foglalva keleti és déli határainkig ("nyugati" kereszténység);" majd néhány sorral lejjebb így folytatja: "A NATO Jugoszlávia elleni légiháborújának is vannak tágabb (eurázsiai) összefüggései. A Balkán térségének válságsújtott régióján túlléptek az európai integrációs folyamatok. Jugoszlávia fehér foltként éktelenkedik a NATO- és EU-tagokat, a békepartnerségi országokat, valamint a csatlakozási tárgyalásokat folytató államokat színnel jelölő Európai-térképen. Vagyis Jugoszlávia csak földrajzi elhelyezkedését tekintve európai ország, de gazdasági, politikai, kulturális és katonai értelemben még nem az..." (15-16. o.) Eddig az idézet. Azért szakítottam félbe a gondolatot, mert a továbbiakkal, hogy tudniillik Jugoszlávia az úgynevezett eurázsiai válságövezet része, egyetértek. Legfeljebb kiegészíteném még - több közép-európai biztonsági szakértő véleményével egyetértve - Horvátországgal, Albániával, Boszniával, Magyarországgal, Romániával, Szlovákiával, Ukrajnával, Ausztriával ... stb. stb., hogy ne nevezzük ki déli szomszédainkat általános bűnbaknak. A válságövezet ugyanis sokak szerint itt, Közép- és Dél-Európában sokkal kiterjedtebb és számtalan megoldatlan problémával terhes. Elég Ausztriára hivatkoznom! De rátérek a vitatott mondatokra, amelyeket elég önkényesen ragadtam ki egy nagyobb és összefüggő szövegrészből, gondolati egységből. Mentségemre szolgáljon egyik kedvenc angol (amerikai) filmrendezőm, Alfred Hitchcook esztétikai alapelve, egy műalkotás akkor hiteles, ha a részletei is hitelesek.

A "nyugati", tehát római, görög katolikus és protestáns kereszténység nem ér véget Magyarország keleti és déli határainál. Ha ezt elfogadjuk, akkor a színtisztán római katolikus horvátság nem része a vázolt egységnek! Sőt az erdélyi magyarság és szászok, illetve a kárpátaljai ruszinok, erdélyi románok egy része sem. Ezt még az általam is átélt "4. számú átkos" (Kádár-)kor sem írta elő. Kósa László: Néphagyományunk évszázadai című (Magvető, Bp, 1976. 16-17. o.) művében például - sok száz más kutató hasonló gondolataival összecsengve - így írt: "A nagy egyházszakadás már nyugati oldalon találta a magyarokat. Ez azt jelentette, hogy a mi déli és keleti nyelvhatárunk egyben a középkori Európa legélesebb és legtartósabb kulturális határa volt, ami a lovagi műveltség továbbterjedését éppúgy megakadályozta, mint a reneszánszét, a humanizmusét és a reformációét." E megállapítás, amely szerintem tökéletesen rögzíti a lényeget, két szempontból érdekes. Az első: Rácz Lajossal ellentétben nem politikai határokat, amelyek - sajnos, a történelem forgószele, és a római klasszikus megfogalmazás, "vae victis" szintén "európai" elve szerint - gyakran változhatnak, hanem nyelvhatárokat emleget, amelyek bár szintén változnak, a folyamatuk azonban sokkal lassabb. A másik: nem tekinti Európát egységesnek. És azt hiszem, itt van a lényeg. Ha jól értelmeztem Rácz Lajost, legalábbis így csapódott le bennem meglehetősen meditáló stílusban megfogalmazott állítása, akkor a "keleti" kereszténység legalábbis kétséges, hogy Európa részét alkotja. Ha nem a pillanatnyi politikai érdek diktálja gondolatainkat, hanem távlatokban mérjük fel az események mozgatórugóit, eszméit, akkor egyértelművé válik, hogy a kereszténység végső soron oszthatatlan, hiszen a Bibliára épül. Az 1054. évi nagy egyházszakadás, amely Szent István révén a "nyugati" oldalon találta a magyarságot, nem a Biblia létét kérdőjelezte meg. Csupán a római pápa és a konstantinápolyi pátriarka átkozta ki kölcsönösen egymást. Ennyit a múltról. És a jelen: ha ez így van, hogy valóban kritérium a vallási hovatartozás az európaiság meghatározásakor, akkor hogyan lehet, hogy soha senki sem kérdőjelezte meg például Görögország, vagy Bulgária európaiságát, ahol szinte mindenki ortodox keresztény? Vagy Finnországét (EU tag), ahol a lakosság nagyobb része az? Még a kérdésfeltevés is nevetséges!

Sokkal inkább úgy lehet megfogalmazni a kérdést, hogy lehet-e egységes, egyszínű Európáról beszélni? Szerintem nem! Európa valódi értéke éppen kulturális változatosságában rejlik. Ebbe beleértem a vallási sokszínűséget. Többek között a muzulmánokat is. Mert Törökország is végső soron európai. Legalább annyira, mint mondjuk Spanyolország az ő vitathatatlan - és nagyszerű - mór hagyományaival. E kérdés lezáráshoz még annyit, hogy a magyar nyelvhatártól északra is hosszan húzódik a "nyugati" kereszténység határvonala. Ukrajna nyugati része, Lengyelország, Litvánia, Lettország, Észtország és Finnország - vallási kevertségével együtt - mind "ide" tartozik.

A másik vitapont: Jugoszlávia európai állam-e vagy sem. És most a választ sem földrajzi értelemben kísérelem meg megfogalmazni. Alig száznyolcvan éve egy, akkor egész Európa politikáját meghatározó osztrák herceg, bizonyos Klemens Lothar Metternich, a Habsburg Birodalom kancellárja, egy beszélgetés során azt mondta, hogy Európa a bécsi Ungar-Gassénál ér véget. Ez egyébként nem akadályozta meg abban, hogy lányát férjhez adja egy dúsgazdag magyar - tehát már "nem európai" - grófhoz, Sándor Móriczhoz, az "ördöglovas"-hoz. Valamivel később ugyanezet a felfogást egy alföldi, részben szlovák., részben szerb származású magyar költő, bizonyos Petőfi (Petrovics) Sándor vitriolba mártott tollal gúnyolta ki versében (Pató Pál úr). Poétánk azonban Magyarországot Európa szívének - sőt isten bokrétájának - tartotta. Valahogy így állunk Jugoszlávia, pontosabban Szerbia jelenlegi kiközösítésével is. Van egy politikai megközelítés, amely híven kiszolgálja a pillanatnyi szövetségi érdekeket. Sőt, úgy érzem, nem is annyira a szövetség (NATO) egészének érdekeit, hanem a politikailag meghatározó szerepet játszó nagy- és középhatalmak érdekeit. Mivel nem biztos, hogy pl. Magyarország, Olaszország vagy Franciaország teljes mértékben elégedett lenne Jugoszlávia ilyen mértékű kiközösítésével. Mi például súlyos milliárdokat vesztettünk a bombázások és az embargó kapcsán. Ezek természetesen gazdasági és politikai kérdések és semmi közük a kultúrához, amiről Rácz Lajos szintén azt állítja, hogy mivel szerb - nem európai. Tessék megmondani: hová tegyem akkor például Ivo Andrić-ot, aki ráadásul - eléggé el nem ítélhető módon - még egy irodalmi Nobel-díjat is begyűjtött. Emellett pedig hazánkban is jól ismertek a művei, például a Híd a Drinán. De maradjunk tovább az irodalomnál?! Miért nem Európai Bronislav Nušić, Ivan Goran Kovačić vagy a magyar hangzású nevet viselő, de velejéig szerb Danilo Kiš? Bármelyik, úgynevezett nagy irodalmú nyelv (ország) bátran elvállalná az említetteket - és még sok társukat - sajátjának. De menjünk más területére a kultúrának! Miért nem európai Mestrović? Századunk egyik meghatározó szobrászművésze. Egyik szobra ott áll néhány száz méterre a mi IV. Béla királyunk két lányának sírja mellett Splitben - vagy magyarosan Spalatóban. A másik nagy szobra a belgrádi - ismertebb magyar nevén Nándorfehérvár - Kalimegdán dísze. Annak a várnak, amelyet Hunyadi János védett meg 1456-ban. És amelynek emlékére szól - Amerikában is - a déli harangszó a katolikus templomokban. És hű katonája, Dugovics Titusz is délszláv volt. Sokezer más társával. Akkor senki sem kérdőjelezte meg európaiságukat. Mint ahogy Tito partizánjaiét sem. Legfőképpen Churchill és Roosevelt nem. Sőt még Horthy is kereste vele 1944 októberében a kapcsolatot. Egy mai, politikailag gyűlöletesnek kikiálltott figura - nevén nevezve Milošević - miatt kirekeszteni egy olyan népet amelyik 1300 éve él mai hazájában, több mint bűn. Hiba!

Az európaiság két legjellemzőbb jegyének napjainkban a türelmet (tolerancia!) és a másság elismerését tartják, a demokratikus jegyek mellett. Nemcsak a művészetekben, hanem a politikában is. A kirekesztés, legyen bármilyen indíttatású, jellegzetesen szélsőséges nézet. A jobb- vagy baloldal között lehet tetszés szerint válogatni. De hogy ne más szemetében turkáljak, a magyarból merítek rá példát. Rákosi Mátyás jelszava volt: "aki nincs velünk, ellenünk van." Igaz, ő is az Újszövetségből lopta. Ne használjuk mi is ezt a cseppet sem tisztes jelszót. És mivel a szerzőnk a térkép színeit is felidézte, megkérdem: milyen színnel jelölné például Svájcot, amely szintén nem tagja sem az EU-nak, sem a NATO-nak, sem az említett többi csoportnak. Vagy Norvégiát, amely pillanatnyilag félfenékkel ül az európainak minősített lovon... Azt hiszem, a szerb népet súlyos hiba lenne Milošević diktatúrájával azonosítani. Mint ahogy nem lehet a magyart sem Szálasival vagy akár Rákosival azonosítani.

A kirekesztés, a türelmetlenség még a magyar érdekekkel is keményen ellentétes. És nem vezet számunkra sehova. Csak a jelenleg is meglévő sebeket mélyíti tovább. És e sebek a jövőben is nekünk fognak elsősorban fájni. Mert mi élünk itt, ahogy Rácz Lajos nagyon pontosan meghatározta, és nem a dánok, hollandok, izlandiak. Vagy az amerikaiak. A következő évszázadokban is mi fogunk együtt éni a szerbekkel. Nem mások. Ezért kell nagyon megfontolni minden kijelentésünket. A tudomány - a hadtudományé is - legfőbb jellemzője a kételkedés. A hurráhangulatot hagyjuk a politikusokra. És ne vegyünk át kritikátlanul semmi olyan szólamot, hangot amelyet nem vizsgálunk meg előbb a magyar érdekek szűrőjén áteresztve.