Rácz Lajos: Az európai biztonság néhány geostratégiai aspektusa

(A MH TSZT 2000. február 24-i ülésén elhangzott előadás főbb gondolatait összegző írás.)

A szerző - az utóbbi évek fontosabb eseményeire és a stratégia fogalmára utalva - Európának a világ többi pólusához való viszonyát, a jugoszláviai események tágabb összefüggéseit, a nyugati államok belső ellentmondásait, integrációs és dezintegrációs törekvéseit és az új típusú veszélyek néhány jellemzőjét, valamint az azok kezelésével kapcsolatos kérdéseket vizsgálja. Rámutat arra, hogy Magyarország geostratégiai helye, pozíciója történelmi esélyt ad, de - a nemzetközi kihívások mellett - a közös veszélyek részesévé is tesz bennünket, új stratégiai dilemmákat vet fel hazánk számára.

1999-ben a NATO új tagokkal - köztük hazánkkal - bővült. A szövetség 50 éves fennállása alatt hadviselő félként először avatkozott be egy európai fegyveres konfliktusba, majd hosszú távon elkötelezte magát a koszovói békefenntartás mellett. Ugyancsak tavaly Oroszország háborút kezdett egyik saját nemzetisége, a szakadár csecsenek ellen. Az EBESZ újratárgyalta és módosította a hagyományos fegyverzetek csökkentéséről szóló CFE-szerződést. Az Európai Unió helsinki csúcsértekezlete döntést hozott az önálló európai védelem gyakorlati megvalósítása irányában teendő lépésekről. Ezek a fejlemények - amelyek közül némelyik a szövetség szilárdságának szakítópróbája volt (vagy lesz) - mind összefüggnek egymással, és a 21. századba átnyúlva hosszú távon befolyásolják Európa jövőjét. Mielőtt hatásukat konkrétan elemeznénk, mindenekelőtt tisztáznunk kell a stratégia fogalmát, összetevőit, illetve hogy hol húzódnak Európa “határai”. Ebből kiindulva részletezhetjük az egységes Európát “fenyegető” veszélyeket és vonhatunk le következtetéseket Európa, azon belül Magyarország stratégiai helyzetéről.

A stratégia fogalmáról

A STRATÉGIA: átfogó, teljes (minden előre látható változatra, sőt a váratlan esetekre is kiterjedő), hosszú távú (történelmi léptékű), általános (komplex, lényegi, meghatározó) terv. Hagyományos kulcseleme: a gazdasági, politikai, katonai erőforrások birtoklása (pl. a földrajzi tényezők - összeköttetés, közlekedés, természeti kincsek, terület kisajátítása, ld.: geostratégia). A hatalmi pozíciók új jelentőséget nyert lényegi összetevője: a kultúra (nyelv, vallás, technológiai szint, munkamorál, társadalmi szervezettség, egyéni szabadság) és az információ (hírközlés, tömegkommunikáció, a közvélemény befolyásolása, illetve hírszerzés). A stratégia állandóan bővül: a történelem folyamán földrajzi értelemben ennek megnyilvánulása volt a birodalmak terjeszkedése, a kereskedelem, a felfedezések, a gyarmatosítás; ma a globalizáció, illetve a világűr birtokbavétele példázza a terjeszkedést. Technológiai síkon a találmányok, az ipari forradalom, ma elsősorban az informatika térhódítása jellemzi; kulturális dimenziók mentén pedig a nemzeti identitást meghatározó tényezők fontosságának növekedése.

A stratégia hagyományos felfogása és gyakorlata vezetett a centrum és a periféria megkülönböztetéshez, a (nemzeti és szövetségi) hatalmi erőkoncentrációk, pólusok kialakulásához. A történelemből ismert stratégiák alapsémája a versengés, a szembenállás volt. A katonai összetevő kiemelkedő szerepet játszott (és ma is lényegi). Új elem az erőforrások (az információ) megosztása, közös - hatékony - hasznosítása (a globalizáció, a szabadpiac, a világkereskedelem révén). A mai célok, feladatrendszerek és tervezés középpontjában az együttműködésre épülő FEJLESZTÉSI STRATÉGIA áll. Jelenleg még a versengő és az együttműködő szellem együtt érvényesül. (Megfigyelhető pl. az internet kontrolljára, a nemzetközi informatikai szabványok meghatározására, a szellemi tulajdonjogok abszolutizálására, az emberiség genetikai kódjának szabadalmaztatására, azaz: az információ, mint erőforrás fölötti rendelkezés kisajátítására vonatkozó törekvés). A jövőben azonban a hangsúly - remélhetőleg - az együttműködő fejlesztési stratégiákon lesz.

A 20. század - néhány történész szerint - sommásan így jellemezhető: Európa hanyatlása, Amerika felemelkedése. A 21. század a várakozások szerint az átmenet kora az egypólusúból a többpólusú világrendbe.

A stratégia általában nemzeti keretben jelentkezik és domináns eleme a biztonságra törekvés. A legátfogóbb, legteljesebb, leghosszabb távú és “legartikuláltabb” (legvilágosabban megfogalmazott) az Egyesült Államok nemzeti biztonsági és katonai stratégiája (1997).

A stratégia megfogalmazása és nyilvánosságra hozatala a (demokratikus) kormányzás, az állam és a társadalom, illetve az egyén összehangolt, hatékony működésének alapfeltétele. Ismerete a bürokrácia valamennyi szintjén lehetővé teszi a tisztségviselőknek, hogy egységes elvek szerint, a kitűzött céloknak és az elfogadott módszereknek megfelelő döntéseket hozzanak. Nemzetközi viszonylatban a stratégia létezése és integráltsága (belső ellentmondás-mentessége) növelheti az adott ország tekintélyét, hitelességét, erősítheti a kölcsönös bizalmat, a kiszámíthatóságot. A stratégiai célok ismerete megkönnyíti az államok (szövetségek) viselkedésének előrejelzését.

A mai stratégiák új kulcselemei

A magyar Országgyűlés elfogadta a biztonság- és védelempolitikai alapelveket, folyik a nemzeti biztonsági és a katonai stratégia kidolgozása.

Európának még nincsen az USA-hoz hasonló kimunkáltságú stratégiája, de már formálódik. Legelőrehaladottabb gazdasági, pénzügyi téren (ld.: euro), legproblematikusabb az egységes kül- és biztonságpolitika kidolgozásában. Önállóan jelenik meg az EU állásfoglalásaiban és - részenként - bekerül a NATO, az EBESZ, az ENSZ és más nemzetközi szervezetek dokumentumaiba. A NATO 1999 áprilisában elfogadott új stratégiája - igaz, csak részlegesen, de - választ ad az olyan európai szempontból felmerülő kérdésekre, mint

Azzal pl., hogy a dokumentum a NATO konfliktusmegelőző, válságkezelő tevékenységének a felelősségi körzeten túli kiterjesztése mellett meghatározza ennek földrajzi térségét, egyértelmű biztosítékot is ad a nemzetközi közösségnek, hogy a szövetség megőrzi euroatlanti jellegét, és nem lesz egy szuperhatalom globális politikájának eszköze. A NATO tehát nem a “világ csendőre”.

Az európai stratégia kulcseleme a többi “pólushoz” - Egyesült Államok, Oroszország, Kína, ? - való viszonyulás meghatározása. Ehhez előzetesen tisztáznunk kell, hogy hol húzódnak Európa határai:

Eurázsia mint biztonságpolitikai egység (?), amerikai, európai, orosz, török és kínai megközelítésben külön értekezések témája lehet. Közép-Ázsia tulajdonképpen “Közép-Eurázsia”. A Közel-Kelet, a mediterrán térség, Oroszország keleti területei szorosan kapcsolódnak Európához.

A brit (európai vagy atlanti), francia (európai vagy globális), német (nemzeti vagy európai), orosz (európai vagy ázsiai), török (európai vagy eurázsiai) stratégiai dilemmák sajátos történelmi és ma is létező geostratégiai körülményekből fakadnak.

A csecsenföldi háború - eurázsiai léptékben értelmezve - nemcsak Putyin elnökké választásáért, a radikális iszlám, a nemzetközi terrorizmus és a szervezett bűnözés ellen, illetve Oroszország területi egységének megőrzéséért folyt, hanem az Ázsiát Európával összekötő energiaszállítási útvonalak feletti ellenőrzés megszerzéséért is.

A NATO Jugoszlávia elleni légiháborújának is vannak tágabb (eurázsiai) összefüggései. A Balkán térségének válságsújtott régióján túlléptek az európai integrációs folyamatok. Jugoszlávia fehér foltként éktelenkedik a NATO- és EU-tagokat, a békepartnerségi országokat, valamint a csatlakozási tárgyalásokat folytató államokat színnel jelölő Európa-térképen. Vagyis Jugoszlávia csak földrajzi elhelyezkedését tekintve európai ország, de gazdasági, politikai, kulturális és katonai értelemben még nem az. Része viszont a Kína nyugati határaitól Közép- és Délnyugat-Ázsián, a Kaukázus vidékén és a Közel-Keleten átérő, a Földközi-tengeren keresztül a Balkánig húzódó eurázsiai válságövezetnek. Ezt a régiót jellemzi: a nemzetiségi, a nyelvi, a kulturális sokféleség, az etnikai és a politikai határok átfedései, a zsarnoki antidemokratikus rendszerek, a központi gazdaságirányítás, a szovjet típusú nehézfegyverzetű hadseregek, a történelmi gyűlölködés és bosszúvágy, az együttműködés hiánya, a stratégiai erőforrások birtoklásáért folyó vetélkedés. Ebben a környezetben válik értelmezhetővé a népirtás és az etnikai tisztogatás különben megmagyarázhatatlan gyakorlata, a tömeges menekültáradat kikényszerítésének politikája. Ezek a rezsimek igényt tartanak a stratégiai erőforrásnak tekintett földterületre, de nem kell nekik annak lakossága, amely nem az uralkodó etnikumhoz tartozik. Ebben a kontextusban lepleződik le az a stratégiai hozzáállás, amelynek keretében e rendszerek előszeretettel alkalmaznak erőt saját népük vagy a kisebb szomszédos országok ellen, miközben egy náluk nagyobb hatalommal szemben a politikai tárgyalások, a diplomáciai eszközök, a békés megoldás, az egyenjogúság, a be nem avatkozás, a szuverenitás tiszteletben tartása elvére hivatkoznak.

Az eurázsiai válságövezetben lényegesen nagyobb földrajzi kiterjedéssel, még jó néhány, a jugoszláviaihoz hasonló konfliktusra lehet számítani. Ezek kezelésében már nem a NATO - hanem az EBESZ és az ENSZ - illetékes. A NATO legfeljebb az euroatlanti térség önkényesen meghúzott határain belül vállal felelősséget a válságmegelőzésért, illetve a nemzetközi szervezetek felhatalmazása alapján esetleg azon túl is.

Integráció vagy dezintegráció, globalizáció vagy nemzetállamok

A geostratégiák kulcskérdése ma: integráció vagy dezintegráció (globalizáció vagy nemzetállamok). Csak az egységes Európa számít stratégiai tényezőnek. Az USA támogatja Európa egységesülési folyamatát. De: ellenzi az integrációval együtt járó gazdasági, politikai és kulturális “elzárkózást”, tart a piacra jutási feltételek romlásától, “fanyalogva” fogadja az európai pénzügyi uniót (EMU), védelmi téren ellenzi az EU-tagországok és a kívülállók közötti különbségtételt (mert az a NATO-tagság jelentőségét csökkenti).

Az EU helsinki csúcsértekezlete jelentős lépés Európa biztonságpolitikai és katonai integrációja felé. Az “önálló európai védelmi képesség” leveheti a szövetségesi terhek egy részét az Egyesült Államok “válláról”, de csökkentheti Washington vezető szerepét. Egy biztonságpolitikai és katonai értelemben önálló Európa már nemcsak szövetséges, hanem gazdasági és politikai versenytárs is lenne.

Az objektív érdekek és értékek, valamint a szubjektív meggyőződések rendszerének azonosságai és különbségei bonyolult mintázatot alkotva határozzák meg, hogy az egyes hatalmi pólusok egymásnak szövetségesei, versenytársai, együttműködő partnerei vagy potenciális ellenfelei lesznek.Nagyon nehéz lesz elhitetni pl. Washington európai szövetségeseivel, hogy az észak-koreai és az iráni rakétafenyegetés ellen érdemes egy olyan védelmi rendszert kifejleszteni, amely az Oroszországgal és Kínával szembeni fegyverkezési versenyhez vezethet.

Tévedés lenne azt hinni, hogy Európa nyugati felét kizárólag az integráció, keleti felét pedig a dezintegráció jellemzi. A dezintegrációs tendenciák Nyugat-Európában is jelentkeznek: országok közötti és országokon belüli konfliktusok formájában.

Gyakran hallunk a görög-török, amerikai-francia, spanyol-brit, spanyol-kanadai ellentétekről. Óriási különbség mutatkozik azonban a Nyugat javára a konfliktuskezelési kultúra vonatkozásában (legalábbis ami a fejlett országok egymás közti viszonyait illeti). Ennek alapjául a demokratikus berendezkedés, a történelmi tapasztalatok, a kölcsönös függőség, az egyetemes veszélyek (destabilizáció) elleni közös cselekvés szükségessége szolgál. Hiba volna ennek a rendkívül értékes és másutt is megszívlelendő tapasztalatokat hordozó konfliktuskezelési kultúrának a lekicsinylése azzal, hogy pusztán a NATO fékentartó hatásának tulajdonítjuk. A NATO nem azért van, hogy a tagállamok közötti fegyveres konfliktusokat megakadályozza.

Kevesebbet beszélünk a nyugati demokráciák belső ellentmondásairól, konfliktusairól: USA (spanyol és angol anyanyelvűek), Kanada (Quebec), Britannia (Skócia, Wales, Észak-Írország), Franciaország (Bretagne, Korzika), Németország (keleti és nyugati országrész), Belgium (flamand-vallon), Spanyolország (Baszkföld), Olaszország (Padánia, Szicília) Törökország (kurdok) stb. Általában azoknál az országoknál jelentkeznek kifejezetten a belső feszültségek, amelyeknek kiélezettebb külső konfliktusaik is vannak (és fordítva).

Ahol az egyes országokban sűrűsödnek a problémák, ott az egész régió is instabillá válhat. Az európai közgazdászok - 1998. decemberi - bécsi nyilatkozata a közjóról, a társadalmak szolgálatáról megállapítja, hogy a globális pénzügyi rendszer fenyegeti a világ nagyobbik részének fejlődését, foglalkoztatási és szociális helyzetét. A pénzügyi intézmények alapos reformra szorulnak még akkor is, ha néhány nagyvállalat és egy szűk réteg nagy hasznot húz a fennálló helyzetből. Megerősödött a pénzügyi tőke az ipari tőkével szemben, a tőke a munkával szemben, morálisan szétesett a jogi környezet, a társadalmi klíma is előnytelenül változott a szociális költségek csökkentésével és a többség hátrányos megkülönböztetésével, a dolgozók védelmének visszaszorulásával. A neoliberális alapelvek szerint a gazdaságpolitikát alá kell rendelni a globalizáció követelményeinek, a privatizáció önmagáért is cél, a piacok uralma korlátlan. Nagy erőforrásával e politika számos nyertese határozottan ellenzi majd a gazdaság megreformálását. Ezért sem a pénzügyi válságok, sem az újonnan belépő kormányok nem garantálják önmagukban az átfogó és tartós változtatásokat, jelentős politikai energia szükséges a társadalmi mozgalmak folyamatos támogatására.

Mi ez, ha nem egyfajta “forradalmi helyzet” megfogalmazása? A nyugati társadalmak értékeinek, a demokráciának és a piacgazdaságnak a globális elterjedésével szemben egyre erőteljesebbek a világkereskedelmet elutasító (szélső) bal- és jobboldali, magukat forradalminak tekintő tömegmozgalmak (ld. Seattle, Davos).

Új típusú veszélyek

A RAND intézet egy tanulmánya (“Nyugat-Európa, 1979-2009, amerikai szemmel”) szerint reális lehetőség, hogy Európában újjáélednek a nacionalizmusok. Franciaországban a szélsőséges nézetek kerülnek hatalomra és “erőszakos rendszerváltozás” következhet be. Németországban növekszik az idegengyűlölet, illetve a keleti és a nyugati országrész közötti ellentétek. Olaszország visszasüllyed az instabilitásba. Nagy-Britannia kimarad az EMU-ból és elfordul Európától. Az EU bővítése megfeneklik. Az unió merkantilista kiutat keres és kereskedelmi korlátozásokat vezet be Japánnal, Kínával, más ázsiai országokkal és az Egyesült Államokkal szemben. Washington is a kényszerű protekcionizmus útjára lép. Összességében a második világháború utáni világrend ingatag egyensúlya tovább destabilizálódik.

Talán nem meglepő, hogy az amerikai szerzők ugyanolyan következtetésre jutnak az európai pénzügyi rendszerrel kapcsolatban, mint amilyenre az európai közgazdászok jutottak a globális pénzügyi - azaz amerikai - rendszerről. A destabilizáció kockázata mindenesetre reális. Az osztrák Szabadság Párt kormányra jutása által kiváltott heves nemzetközi reakciók alighanem éppen azon aggodalmakból fakadnak, hogy esetleg megtörtént az első lépés az elhangzott negatív forgatókönyv megvalósulása felé.

Itt már nem a korábbi, “szovjet fenyegetés” típusú veszélyekről van szó. A bizonytalansági tényezők kategóriarendszere - ahogy az a NATO dokumentumaiban is visszatükröződik - az elmúlt évtizedben jelentős változáson ment keresztül. A változások iránya az egyszerű, kiszámíthatótól az összetett, bonyolult, komplex (többszörösen összetett), nehezen előre jelezhető felé tart. Új fogalmak, kategória-besorolások kerültek előtérbe. A kockázatok, konfliktusok, kihívások együtt növekvő bizonytalanságot jelentenek, amelyek jövőidejűség esetén megelőzést, jelenidejűség esetén kezelést, múltidejűség esetén válaszadást igényelnek. Megnövekszik a hírszerzés fontossága a veszélytényezők, fenyegetések, kockázatok és kihívások folyamatos figyelemmel kísérése, elemzése, értékelése, előrejelzése és rangsorolása tekintetében; az alternatívák, lehetőségek, következmények jelentőségének mérlegelésében; a döntések támogatásában.

A konkrét bizonytalansági (destabilizáló) faktorok, veszélyforrások Európa szempontjából regionális léptékekben (mediterrán térség, Közel-Kelet, Közép-Kelet, Kaukázus, Oroszország, Balkán) vagy globális, transznacionális összefüggésekben jelentkeznek (ld. környezetromlás, migráció, korrupció, bűnözés, terrorizmus, proliferáció, számítógépes kalózkodás, a kritikus infrastruktúrák rombolása). Ezek a veszélyek nem kizárólag (Nyugat-) Európán kívülről származnak.

A fenyegetések általában csökkennek (kivéve az “aszimmetrikus” fenyegetéseket), de növekszik a veszélyek, a kockázatok, a konfliktusok és a kihívások gyakorisága, intenzitása, felszólító jellege. A veszélyek nagy része közös. Bonyolítja a helyzetet, hogy a “veszélyforrás” - nem ellenség! - egyben együttműködő partner is lehet, pl. Oroszország.

Európa a jövőben önálló gazdasági, politikai, katonai és kulturális erőközpont, fejlesztési centrum szeretne lenni, pólus, melynek kisugárzása, vonzása a mediterrán, a Közel-Kelet, illetve Oroszország felé érvényesül elsősorban. A közös kihívások kezelésében az Egyesült Államok szövetségese marad, de Oroszországgal, Ázsiával és más régiókkal is együttműködik. Az euroatlanti térség (NATO) kiemelt fontosságának elismerése mellett intenzíven törekszik az eurázsiai együttműködés fejlesztésére is.

Napjainkban Európában jelen vannak a hidegháború utáni biztonság alapvető intézményei, nevezetesen az Európa Tanács, az Európai Unió, a Nyugat-európai Unió, az Észak-atlanti Szerződés Szervezete és az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet. De ide sorolhatjuk a kiegészítő és az ún. regionális intézményeket is. A jövőt illetően felvetődik egy olyan elgondolás is, miszerint a nemzetközi közösségnek olyasféle rendszert kellene kialakítani, amely nem hierarchiára épülne, hanem az államok önszabályozásán és önszerveződésén alapulna. Európa biztonságát a következő évezred elején kialakuló transzatlanti biztonsági rendszer erősíthetné meg. Ez a biztonsági rendszer magában foglalná a kibővített NATO-t (amely biztonsági egyezményeket kötne Oroszországgal), továbbá Kínát, Japánt és a többi ázsiai országot.

Európa azonban ma még inkább egy olyan biztonsági rendszerre vágyik, amely magában foglalja a meglévő és a jövőben létrejövő politikai, gazdasági, katonai és más szövetségeket, nemzetközi szervezeteket, továbbá országcsoportokat, országokat és a közöttük létesített kapcsolatrendszereket a századforduló kihívásainak, kockázatainak és destabilizációs tényezőinek a kezelésére. Ezt a kapcsolatrendszer-hálót a szerződő felek közötti nemzetközi jogi és politikai kötelezettségeket tartalmazó, két- vagy többoldalú biztonsági és együttműködési egyezmények sora szabályozná. Ez a kapcsolatrendszer kihatna a környező kontinensekre és régiókra is.

Magyarország geostratégiai helye - a táguló és átjárható határokkal rendelkező, fokozatosan egységesülő és ezzel egyidejűleg pozitív társadalmi átalakítást végrehajtó - Európában van. Ez a pozíció történelmi esélyt ad, de - a nemzeti kihívások mellett - a közös veszélyek (fenyegetések, kockázatok és konfliktusok) részesévé is tesz, és hazánk számára is új stratégiai dilemmákat vet fel. Euroatlanti integrációnk nem végcél, hanem kiindulópont az új - és közös - kihívások megválaszolásához. Sajátos képességeink felajánlására, tevékeny hozzájárulásunkra a szövetség és az unió is igényt tart. Ebben a keretben kell megtalálnunk nemzeti érdekeink érvényesítési lehetőségeit. Nemzeti biztonsági és katonai stratégiára tehát a NATO- és EU-tagság mellett is szükség lesz. Hibás stratégia esetén a felmerülő kérdésekre a Nyugat részeként is lehet rossz válaszokat adni. Az ausztriai fejlemények által kiváltott reagálások azt sejtetik, hogy az integrációs szervezetekbe nem csak bekerülni lehet. Az amerikai nemzeti katonai stratégia az előre nem látható kockázatok között megemlíti “egy vagy több szövetséges, illetve szövetség” elvesztését is.

Túl vagyunk már a Kelet és a Nyugat közötti választás leegyszerűsített modelljén. Olyan döntésekre is fel kell készülnünk, amelyek során - adott esetben - a Nyugat részeként kell Észak és Dél, Európa és Amerika, az euroatlanti és az eurázsiai “ihletésű” stratégiák között felelősségteljes különbséget tenni, vagy még inkább: összhangot biztosítani.

Napjainkban Európában jelen vannak a hidegháború utáni biztonság alapvető intézményei, nevezetesen az Európa Tanács, az Európai Unió, a Nyugat-európai Unió, az Észak-atlanti Szerződés Szervezete és az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet. De ide sorolhatjuk a kiegészítő és az ún. regionális intézményeket is. A jövőt illetően felvetődik egy olyanelgondolás is, miszerint a nemzetközi közösségnek olyasféle rendszert kellene kialakítani, amely nem hierarchiára épülne, hanem az államok önszabályozásán és önszerveződésén alapulna. Európa biztonságát a következő évezred elején kialakuló transzatlanti biztonsági rendszer erősíthetné meg. Ez a biztonsági rendszer magában foglalná a kibővített NATO-t (amely biztonsági egyezményeket kötne Oroszországgal), továbbá Kínát, Japánt és a többi ázsiai országot.