A magyar társadalomban az elmúlt ötven évben e tekintetben (is) végbement egy negatív, a hagyományokból nem levezethető változás: az ország sok száz éves történetében a katonai erő szerepét a társadalom mindig megértette és támogatta: a hadsereg népszerű volt, a társadalom sosem kérdőjelezte meg a haderő fenntartásának és modernizálásának szükségességét és mindig készen állt az ehhez szükséges támogatás biztosítására. A katona társadalmi helyzete ezt mindig tükrözte: a tisztek és tiszthelyettesek megbecsült tagjai voltak a társadalomnak, a katonák büszkék voltak hivatásukra és ennek megfelelően viselkedtek is a társadalomban.

Az elmúlt évtizedekben mindez megváltozott. A társadalom csak minimális támogatást nyújt a hadseregnek, a katonák társadalmi státusza alacsony, s ez tükröződik a politikai figyelemben és támogatásban is, amelyet a hadsereg élvez. Ennek oka alapvetően abban keresendő, hogy a rendszerváltozás előtt a társadalom - joggal - nem tekintette sajátjának a hadsereget, az nem nemzeti intézmény, hanem idegen ideológia és egy idegen hatalom szolgálatában álló szervezet volt, s a társadalom ennek megfelelően reagált. Emellett eluralkodott az a meggyőződés, hogy “úgyse lesz háború, de ha lesz, abban a magyar erők úgysem fognak fontos szerepet játszani, mi értelme van akkor egyáltalán a hadsereg fenntartásának.” Ennek megfelelően a hadsereg és a katonák társadalmi presztízse soha nem látott alacsony szintre csökkent.

Ez a helyzet, sajnos, nem sokat változott a rendszerváltozás után sem. Igaz, a társadalom felismerte és elismerte, hogy a hadsereg nemzeti intézménnyé vált, amely nemzeti érdekeket szolgál. A társadalom azonban - helyesen - nem lát közvetlen katonai fenyegetést s ebből - nem helyesen - azt a következtetést vonja le, hogy nem szükséges a haderőre komolyabb figyelmet fordítani. Ezt erősíti az a felü~letes ítéleten alapuló, bár sok igazságelemmel bíró vélemény, hogy a haderő jelenlegi állapotában csak igen korlátozottan képes feladatai ellátására.

A haderőreform szükségessége, társadalmi támogatottsága

Első és legfontosabb feladatunk annak megvilágítása, miért szükséges a haderő fenntartása és fejlesztése most, amikor nincs konkrét és aktuális fenyegetettség az ország ellen; milyen célokat szolgál ma, a NATO-csatlakozás után a magyar haderő, milyen haladás történik a haderőreformban és mindezek alapján miért szükséges a haderő társadalmi támogatásának erősítése és státuszának javítása. Ehhez azonban mindenek~előtt az szükséges, hogy a haderő maga lássa saját céljait és felsorakozzon azok mögé, hogy a katonák maguk értelmesnek lássak azokat az erőfeszítéseket, amelyeknek ma még sokkal inkább csak tárgyai, mint alanyai, és ők maguk is büszkék legyenek saját hivatásukra: ha a katona nincs meggyőződve saját feladatának fontosságáról, s maga sem büszke saját hivatására, esélyünk sem lesz arra, hogy a társadalom hozzáállását megváltoztassuk.

Miért van tehát szükség modern hadseregre? A haderő az állam érdekérvényesítő képességének része, amely napjainkban természetesen elsősorban közvetve járul hozzá az állam céljainak megvalósításához, különösen a mi térségünkben, ahol a katonai erő alkalmazása állami célok elérésére csak kivételesen jelenik meg (Jugoszlávia), s Magyarország esetében nem kell ilyen, közvetlen katonai veszélytől tartani. A haderő kialakítása azonban igen hosszú folyamat. A haderőreform igazán majd hat-nyolc év múlva hozza meg eredményeit, a technikai fejlesztés is többéves folyamat. A haderőtervezés művészetének egyik legfontosabb és legnehezebb része éppen az, hogy olyan haderőt tervezzünk meg, amely a fejlesztés eredményeként az akkor, azaz nyolc-tíz év múlva esedékes feladatok ellátására lesz alkalmas. Nem szabad a mai helyzetet állandónak tekinteni és azt lineárisan kivetíteni, hiszen akkor olyan haderőnk lesz a fejlesztés végén, amely a mai kihívásokra talán képes reagálni, de amelynek sok köze nem lesz a tíz év múlva reálisan jelentkező kihívásokhoz és feladatokhoz.

Mi tehát a haderő feladata most és a belátható jövőben? Mindenekelőtt le kell szögezni: sem általában, de különösen a mi térségünkben nem mondható, hogy a haderő elvesztette volna funkcióját az ország biztonságának garantálásában. Bár igaz, hogy a biztonság fogalma és tartalma lényegesen megváltozott, abban a katonai tényező mellett más összetevők egyre lényegesebb szerepet kapnak, a katonai erő jelentősége mégsem tűnt el. A politikai, az emberi, a jogi, a gazdasági, a környezetvédelmi biztonság egyre nagyobb jentőséget kap, de a katonai erő önmagában és ezen más összetevőkkel együttesen is megőrzi jelentőségét. A katonai erő jelentősége mindenekelőtt abban fogalmazható meg, hogy hiteles hátteret teremt a politikai erőfeszítésekhez.

A katonai tervezésnek politikai iránymutatásra, irányításra van szüksége. A haderőfejlesztés alapkövetelménye, hogy tudja: milyen fenyegetésekkel kell az adott országnak szembenéznie a tervezési periódus alatt, végén, sőt után. E nélkül képtelenség meghatározni, milyen katonai képességek létrehozása, fenntartása indokolt, milyen programokra van szükség ennek a katonai erőnek a létrehozásához és mindez mennyibe kerül. Azt is elengedhetetlen felmérni, hogy a technikai fejlődés milyen irányba halad, milyen eredményeket fog és tud felmutatni a tervezési periódus folyamán és végén, hiszen a technikai fejlődés nagymértékben meghatározza, milyen katonai lehetőségek kialakítására van technikailag szükség és lehetőség, milyen katonai-katonatechnikai fenyegetésekkel kell szembenézni a tervezési periódusban, milyen technikai fejlesztéseket szükséges nemzeti alapon vagy nemzetközi együttműködésben végrehajtani, s mindez mennyibe kerül.

A fenyegetések és az ezek elhárításához szükséges katonai képességek meghatározása döntő kérdés: katonai tervezés nem lehetséges világos célok nélkül. Természetesen napjainkban a “fenyegetés” nem a klasszikus értelemben definiálható, a haderőfejlesztés nem a hagyományos, “fenyegetésorientált” fejlesztés, hanem képességorientált. Mindez azonban nem változatja meg az alapvető kérdést: milyen feladatokat kell megoldania a katonai erőnek (azaz milyen fenyegetések elhárítására, kivédésére kell a haderőnek képesnek lennie), és ehhez milyen erőkre van szükség. Milyen erőkre, azaz mekkora, milyen struktúrájú, felkészültségű haderőre, milyen legyen az alkalmazási doktrínája stb.

Az ország fenyegetettsége

Milyen fenyegetésekkel kell tehát szembenéznie Magyarországnak az elkövetkező években?

A kérdés megválaszolásához először néhány alapkérdést kell tisztázni: mi Magyarország nemzeti érdeke? Megváltoztatja-e a NATO-tagság és az európai uniós tagság Magyarország érdekviszonyait? A válasz e kérdésekre nem egyszerű. Kétségkívül van összefüggés a nemzeti érdekek és a NATO/EU tagság között. Egyfelől Magyarország érdekköre bővül, a tagság következtében olyan kérdések, problémák is bekerülnek az ország érdekei közé, amelyek korábban nem szerepeltek benne, hiszen a szervezet(ek) valamennyi tagja “beviszi” érdekeit az adott szervezetbe és ezzel, bizonyos mértékig valamennyi tag érdekei bekerülnek az összes többi tag érdekrendszerébe. Másfelől a folyamat azt is jelenti, hogy a magyar nemzeti érdekek is bekerülnek a többi tagország nemzeti érdekei közé.

A katonai tervezésről beszélve talán egyébként fontos azt is tudomásul venni, a diplomáciai udvariasság követelményei talán indokolják, hogy ne beszéljünk fenyegetésekről, hanem helyette eufemisztikusabb kifejezéseket használjunk, mint pl. “kihívások” (challenges) vagy “aggodalmak” (concerns). Az is elfogadható ebben a kontextusban, hogy folyamatosan arról beszéljünk, miszerint Magyarországnak nincs “ellenségképe”. A katonai tervezés azonban nem lehetséges, ha nem mondjuk meg világosan: milyen fenyegetésekkel kell a haderőnek szembenéznie és vele elbánnia -, és mekkora, milyen (és ki) lesz, lehet az ellenség.

Mik tehát a fenyegetések? Meg kell állapítanunk és el kell fogadnunk, hogy a klasszikusnak tekintett veszélyek, azaz egy szárazföldi vagy/és légi támadás lehetősége Magyarország vagy bármely NATO-tagország ellen (ami sok szempontból hasonló következményekkel jár a NATO-tagság elérése után) bár jelentősen csökkent, nem tűnt el teljesen, s nem lehet tudni, a jövő hogyan alakul az elkövetkező 15 évben. Nem lehet, rendkívül veszélyes lenne ignorálni azt a lehetőséget, hogy a biztonsági helyzet úgy változik, miszerint egy ilyen támadás lehetősége növekszik s a haderőnek készen kell állnia egy ilyen lehetőség (veszély, fenyegetés) elhárítására, kivédésére is.

Elvileg is megállapítható: a negatív fejlődési opció bekövetkezésének veszélye és lehetősége annál kisebb, minél jobban fel vagyunk rá készülve. A veszély elhárítása egyetlen módon lehetséges: ha bármely potenciális támadó számára világossá tudjuk tenni, hogy kilátástalan olyan (katonai) helyzet kialakítása, amelyben számára kifizetődő lehet Magyarország vagy egy másik tagország elleni támadás. Ez olyan országok számára, amelyek különösen sebezhetőek - s ilyen Magyarország is - különösen fontos s nem érhető el nemzeti alapon, egy tisztán reaktív, védelemre épülő katonai erő kialakításával, hanem csak egyfajta globális és regionális hiteles elrettentő erő fenntartásával.

A fenyegetés mértékének meghatározásakor Magyarország környezetéből kell kiindulni és abból, hogy az ország védelme a NATO-tagság elérése után sosem lesz pusztán nemzeti feladat. Még abban az esetben is, ha az esetleges támadás korlátozott, a szövetség legalább két aspektusban jelen lesz a védelemben. Először a védelmi műveletek támogatásában, felderítés stb. területén, másodszor pedig az eszkaláció elrettentésében azzal, hogy a potenciális agresszor tudja: esetleges eszkalációs lépéseit az egész NATO válaszlépései fogják követni. De a NATO jelen van már az agresszió előtt is és elrettentő hatást gyakorol, talán nem is fogunk tudni róla. Ha és amikor valaki agressziót tervez egy NATO-ország, Magyarország ellen, tudnia kell, nemcsak az adott országgal, hanem a szövetséggel is szembekerül. S ennek az elrettentő erejét nehéz lenne túlbecsülni. S a NATO jelen lesz a tekintetben is, hogy a magyar haderő egész felkészítése a NATO keretében, a NATO segítségével történik, ami ugyancsak komoly visszatartó erőt jelent egy potenciális agresszor számára.

Mindebből következik: a magyar haderőnek késznek és képesnek kell lennie arra, hogy a környezetünkben meglévő, illetve kialakuló katonai képességekből adódó potenciális fenyegetésekre, a szövetséges erők megfelelő (szükséges) mértékű bevonásával, olyan válaszadás lehetőségét kínálja, amely elrettenti a potenciális agresszort, illetve megfelelő védelmet nyújt abban az esetben, ha az elrettentés kudarcot vall. Késznek és képesnek kell lennie továbbá szignifikáns erőkkel részt venni bármely másik NATO-tagállam védelmében. Ez a nemzeti és kollektív védelem egységének jegyében kell hogy történjen, annak felismerésével, hogy a magyar haderő alapvető feladata, az ország védelme, nem változik, de annak keretei igen: az ország védelmét nem egyedül, hanem szövetségesek segítségével kell ellátnia, s az ország védelme nem feltétlenül az ország határainál kezdődik s nem is feltétlenül ott ér véget.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az ország védelme nem elsősorban nemzeti kötelesség és felelősség lenne. E kötelesség és felelősség kivitelezésének keretei változnak meg. A védelem akkor is feladata a haderőnek, ha valamilyen okból a NATO-segítségnyújtás elmarad vagy késik, illetve nem a szükséges mértékben áll rendelkezésre. Ennek elvileg oka lehet a NATO más irányú leterheltsége, politikai viták, vagy olyan esemény bekövetkezése, amelynek valószínűsége igen kicsi, de nem zárható ki. A felkészülésnek azonban minden eshetőségre készen álló haderőt kell eredményeznie, azaz olyan szcenáriókat is ki kell dolgozni, amikor a magyar nemzeti haderő egyedül veszi fel a harcot az ország védelmében, hiszen ha ez eddig nem történt volna meg, egy ilyen helyzet mindenképpen kiváltja majd a NATO-beavatkozását.

A fenyegetések vizsgálatánál természetesen vetődik fel a kérdés: van-e, lesz-e orosz fenyegetés? Az első válasz erre az, hogy jelenleg nincs olyan, klasszikus értelemben vett katonai fenyegetés sem Magyarország, sem a NATO egésze ellen, mint régen. De nincs és még sokáig nem is lesz biztosíték arra sem, hogy ez mindig így lesz. Oroszország demokratikus fejlődésének lezárulta lenne az egyetlen ilyen biztosíték. Oroszország ma és még sokáig legjobb esetben is egyszerre lesz partner és rivális (sajnos, az utóbbi időben egyre kevésbé partner). Fontos azonban annak felismerése, hogy a NATO-orosz viszony, s benne a magyar-orosz viszony is, s az, hogy lesz-e orosz fenyegetés, alapvetően Oroszországtól függ: az orosz helyzet alakulásától, az orosz szándékoktól és az orosz politikától.

Oroszországnak fel kell ismernie, hogy a világ s benne Oroszország is megváltozott. Oroszországnak elsősorban belső fenyegetésekkel kell szembenéznie, azoknak külső fenyegetésekre való “áthárítása” csak rontja Oroszország helyzetét. Oroszországnak is végig kell mennie azon a fejlődésen, amelyen számos más volt nagyhatalom átment: meg kell békélnie azzal, hogy nem szuperhatalom többé, s nem is lesz az soha. Nagyhatalmi státusza kizárólag a nukleáris fegyverekből adódik, amelyek politikai felhasználhatósága gyakorlatilag lehetetlen, s amelyek, ha ellenőrizetlenné válnak, elsősorban Oroszország s csak ezután jelentenek a világ számára veszedelmet. A szuperhatalmi státusz elvesztésének elismerése azt is eredményezné, hogy Oroszországnak nem lenne “ellentmondási kényszere”, hiszen ma Oroszország egyetlen esélye arra, hogy a világpolitika “fontos” szereplőjévé tegye magát, vagy annak érezze magát az, hogy ellentmondjon, ellene tegyen a nyugati világ akaratának, érdekeinek akkor is, ha ezzel saját érdekeit nem szolgálja. Hiszen ha egyetért, senki sem kényszerül arra, hogy figyeljen rá, mivel pozitívan nem tudja befolyásolni a világpolitika eseményeit, csak negatív értelemben.

Éppen ezért rendkívül fontos, hogy törekedjünk a lehető legjobb lehetőség, az igazi partneri viszony elérésére, de álljunk készen annak a kihívásnak (veszélynek, fenyegetésnek) a kezelésére is, amelyet egy rivális (ne adj' isten, ellenséges) Oroszország megjelenése jelenthetne. Azért is, mert ezzel tehetjük a legtöbbet annak érdekében, hogy ez ne következzen be.

Mindenekelőtt le kell vonni a következtetéseket abból, hogy a biztonság modern koncepciója alapján a biztonság eszközrendszerének - s benne a katonai eszközöknek is - nem kizárólag az állam területének védelmét kell garantálniuk, hanem az állam (a szövetség) érdekeinek védelmét is. Ebből következően a katonai eszközök gyakran az ország (a szövetség) határain kívül is alkalmazásra kerülnek az érdekek védelmében, a leggyakrabban béketámogató műveletekben, de néha klasszikus háborús műveletekben is. Az érdekek elleni fenyegetések elhárítása olyan katonai képességeket követel, amelyek a hadműveletek széles skálájában való részvételre alkalmasak a klasszikus békefenntartó műveletektől a klasszikus háborús műveletekig, az ország határain kívül is.

A katonai képességek elemzésekor igen fontos leszögezni, hogy a béketámogató műveletek sosem válnak, sosem válhatnak az ország biztonságának legfontosabb elemévé, sosem lehetnek a haderő elsődleges feladatai, sosem lehetnek a NATO elsődleges missziói: a védelemhez szükséges képességek fenntartása az ország és a NATO legfontosabb feladata marad. Magyarországon s a többi NATO-tagállamban is ez az alkotmányból következik, a NATO számára pedig a szövetség “alkotmányából”, az Észak-atlanti (washingtoni) Szerződésből. Ennek megváltozatása igen veszélyes lenne: az államot önvédelmi képességétől, a szövetséget kohéziós erejétől fosztaná meg; egy ilyen változás alapjaiban ásná alá az ország és a kontinens biztonságát.

Katonailag is helytelen és veszélyes lenne külön békefenntartó és külön harcoló csapatok fenntartása, illetve különböző feladatokra való kizárólagos kiképzése. Minden béketámogató művelet magában hordja azt a veszélyt, hogy a békefenntartás kudarca esetén a békefenntartó erők önvédelmi hadműveletekre, azaz klasszikus háborús műveletek megvívására kényszerülnek. A kiképzés is elképzelhetetlen lenne, ha civilekből békefenntartó katonákat akarnánk képezni anélkül, hogy katonákká képeznénk ki őket. Igaz, a békefenntartás speciális katonai és nemkatonai ismereteket és képességeket követel, de ezeket hatékonyan csak úgy lehet elsajátítani, ha az alakulat és a katona megfelelő, magas színvonalú katonai képzettséggel és képességekkel rendelkezik, amelyekre alapozva kapja meg békefenntartó kiképzését.

Mindebből következik, hogy a béketámogató műveletekben való részvételre nem szükséges, nem szabad külön alakulatokat fenntartani. Ehelyett azokat az alakulatokat, amelyeket az ország határain kívüli, klasszikus hadműveletekben való alkalmazásra tartunk fenn, célszerű béketámogató műveletekben is felhasználni megfelelő pótlólagos kiképzés és felkészítés után. (Talán annyi megjegyzéssel, hogy ezek közül a könnyebb felszerelésű alakulatok nagy valószínűséggel hasznosabbak lehetnek a béketámogató műveletekben, mint a nehéz alakulatok s az alkalmazásra kerülő egységeket célszerű diplomáciai, jogi és kommunikációs szakemberekkel katonákkal és/vagy civilekkel kiegészíteni.) A béketámogató műveletekben részt vevő alakulatok számára meg kell teremteni a klasszikus hadműveletekben részt vevő alakulatokhoz hasonlóan a megfelelő logisztikai biztosítást és a személyi állomány rendszeres, nem túl hosszú időközökben történő váltását is.

Az átalakulóban levő magyar haderő problémái

A haderő, az alkotmány meghatározta keretek között, kaphat a fentieken túlmenő feladatokat is (mint pl. belső rendfenntartásban, katasztrófaelhárításban való részvétel), amelyek azonban nem katonai jellegű feladatok, ezért ezekre nem is térünk ki.

Arra a kérdésre, megfelel-e a Magyar Honvédség jelenleg ezeknek a követelményeknek, képes-e maradéktanul teljesíteni ilyen jellegű feladatait, a sommás válasz csak nem lehet. Mielőtt azonban ezt valaki félreérti vagy félremagyarázza, le kell szögezni: ez nem azt jelenti, hogy a Magyar Honvédség jelenleg képtelen feladatai teljesítésére, a kérdés csak az, milyen módon és mértékben. Mik jelenleg a haderő fő problémái?

A fenti kérdésre a válasz szinte minden esetben az alulfinanszírozottság szokott lenni. Ez igaz is: több mint egy évtizede a haderőre költött költségvetési támogatások jelentősen alatta maradnak a szükségesnek. Ennek következtében a hadsereg hivatásos, szerződéses és sorállománya alulfizetett, a hivatásos és a szerződéses állomány jelentős része (különösen a fiatalabbak) napi megélhetési problémákkal küzd, az élet- és elhelyezési körülmények siralmasak, a munkakörülmények nem teszik lehetővé a magas színvonalú munkavégzést. A haderő technikai felszereltsége mintegy két generációval elmaradt a kor követelményeitől, ami nemcsak a fegyverek modernségét jelzi, hanem radikálisan behatárolja a vezetési rendszer működését és az alkalmazási doktrínát is. Magyarul: ezzel a technikai felszereléssel a haderő nem alkalmas arra, hogy a modern hadviselés követelményeinek megfelelő vezetési rendszer és alkalmazási doktrína alapján tevékenykedjen.

A haderő nemcsak alulfinanszírozott, nemcsak technikai színvonala nem elég magas, de messze nincs kellőképpen feltöltve élőerővel sem. A jelenlegi létszám részben az elavult struktúrából adódóan nem elég a jelenleg élő alakulatok feltöltéséhez: túlságosan nagy az alakulatok száma s túlságosan kicsi az alakulatok személyi állományának feltöltöttsége. A sok alakulatból és az elavult struktúrából adódóan túlságosan magas a tisztek száma. A rendfokozati arányok torzak: hihetetlenül és elviselhetetlenül sok a magas rendfokozatú tiszt és magas ezek aránya, kevés és nem megbecsült a fiatal, alacsonyabb rendfokozatú csapattiszt. A tiszthelyettesi kar alulképzett és nem kapja meg a neki reálisan járó feladatokat, jogköröket és elismerést sem. A tiszthelyettes-karrier nincs kialakítva. Nincs megfelelő, az egészséges rendfokozati arányokat és egyben megfelelő karrierlehetőségeket is biztosító, azaz objektív kritériumokon alapuló előmeneteli rendszer, sem a tiszti/tiszthelyettesi pályára kerülés, sem az ott történő előrehaladás tekintetében, sem pedig a kiválás nincs megfelelő mértékben szabályozva.

A haderő méreteihez képest túlságosan sok fegyvert és felszerelést, különösen páncélostechnikát tart rendszerben; ez tovább növeli az alakulatok számát és vonja el a létszámot, amely olyan szükséges lenne más alakulatoknál.

A fentieken és az ezekből adódó problémákon kívül azonban még számos más hiányossággal is szembe kell néznie a haderőnek. Alacsony a társadalmi elismertsége, ezért társadalmi támogatottsága is az. Ez lehetetlenné teszi a hadsereg érdekében történő, jó értelemben vett lobbizást, ami ismét csak az erőforrások szűkülését, a politikai figyelem gyengülését okozza. Ennek megfelelő az a jogi környezet is, amelyben a haderő létezik és működik. A jelenlegi jogi szabályozás alapvető problémát jelent a katonai vezető számára: egyfajta rosszul értelmezett “demokratizmus” jegyében a jelenlegi helyzetben szinte lehetetlen, hogy a parancsnokok - s ez szinte minden szintre igaz - egyszerre betartsák a vonatkozó jogszabályokat és teljesítsék parancsnoki kötelességeiket. A jogi szabályozás nem teszi lehetővé a megfelelő kiképzést, és változtatásra szorul a haderő nemzetközi kapcsolatrendszerét szabályozó jogi háttér is.

Mindennek következményeként egyszerre igaz, hogy a hadsereg egy része hallatlan - és a társadalom által nem viszonzott, és nem méltányolt - erőfeszítéseket tesz a haderő minimális működőképessége fenntartásának érdekében s igaz az is, hogy a fegyelem hallatlan mértékben fellazult, a kiképzés rendkívül alacsony színvonalú, a haderő teljesítőképessége messze elmarad a kívánatostól.

Jelen tanulmány kereteit messze meghaladná ennek a helyzetnek a részletes elemzése. Sokkal inkább tekintjük feladatának annak áttekintését, hogy milyen változások szükségesek ahhoz, hogy a jelenlegi színvonal magasabbra, világszínvonalra, a NATO átlagánál jobb színvonalra emelkedjen, s milyen legyen a magyar haderő a középtávú tervezési periódus (1999-2003) és a hosszú távú tervezési időszak (1999-2013) végén.

Egyszerűbb azért, mert nem kell a lehetetlenre vállalkoznia, azaz nem kell az ország védelméhez szükséges valamennyi képességet és erőt saját, nemzeti forrásokból biztosítani. Ez felbecsülhetetlen előny, hiszen nemzeti alapon lehetetlen lenne az ország megbízható védelmének biztosítása s a még sokkal kisebb képességek kialakítása és fenntartása is aránytalanul nagyobb erőfeszítéseket, költségvetési ráfordításokat követelne, mint abban az esetben, ha ezt szövetségi keretek között biztosítjuk.

A tervezés azonban bonyolultabb, összetettebb szövetségi keretek között, hiszen egyrészt a nemzeti védelmet a szövetségi erőkkel való együttműködésben kell megtervezni, másrészt viszont részt is kell vennünk a szövetség erőinek tervezésében s a magyar erők szövetségi keretek közötti részvételének biztosításában.

Ez azt jelenti, hogy a tervezési folyamatban rögzíteni kell:

1. milyen erőkkel kell rendelkeznie a Magyar Honvédségnek azoknak a feladatoknak az ellátására, amelyekre túlnyomórészt saját erőkkel kerül sor;
2. milyen képességeket kell létrehoznunk annak érdekében, hogy az ország védelmének megerősítésére Magyarországra érkező szövetséges erők zavartalanul legyenek képesek együttműködni a magyar erőkkel az ország védelmében (ezt nevezzük befogadótámogatásnak);
3. milyen erőkkel rendelkezik a szövetség a szövetség egészére leselkedő veszélyek elhárítása érdekében;
4. milyen magyar képességekre van szükség ahhoz, hogy a kijelölt magyar erők képesek legyenek részt venni a szövetség műveleteiben az ország területén kívül, beleértve akár a közös védelmi (ún. V. cikk alapján sorra kerülő), akár a békefenntartó (ún. IV. cikk alapján sorra kerülő) műveleteket.

A Magyar Honvédség méretei és struktúrája meghatározásánál ezekből a feladatokból kell kiindulnunk. A tervezésben természetesen szorosan együtt kell működni a NATO tervezőivel annak érdekében, hogy a kialakuló magyar haderő és az azt kiegészítő NATO-erő milyen részt képviseljen az ország védelmében. Az egymással szoros kapcsolatban folyó nemzeti és NATO-tervezés eredményeként alakul ki mind a magyar, mind pedig a NATO többi tagországának erre kijelölt hadereje, és formálódnak ki azok a hadműveleti tervek, amelyek végrehajtásában a magyar haderő valamelyik NATO-ország közös védelmében, illetve a béketámogató missziókban részt vesz.

Mindezek alapján, a lehetséges fenyegetéseket felmérve és a NATO tervezési “szokásait” ismerve a magyar haderőnek készen kell állnia olyan, háborús küszöb alatti fegyveres konfliktusok kezelésére, amelyek egy szomszédos állam területéről, esetleg annak hallgatólagos tudomásulvételével - de nem az egész állam erőforrásainak mozgósításával - kerülnek végrehajtásra. Ennek mérete egy dandárnyi erőnél és néhány repülőgépnél nem nagyobb: az ennél nagyobb méretű támadás minden bizonnyal állami akarat megnyilvánulása lenne és a NATO-nak a mi oldalunkon történő beavatkozását vonná maga után. Természetesen, a NATO-beavatkozásra nemcsak a támadás megtörténte után kerülne sor, hanem annak előkészületeit észlelve már bekövetkezése előtt, elrettentési célzattal. Egy NATO-támogatás fogadásához pedig megfelelő fogadóképességeket kell létrehozni, minden valószínűség szerint két hadosztálynál nem nagyobb erők számára, amelyeket kétezrednyi harcászati légierő támogatna.

A NATO Magyarország területén kívül végrehajtásra kerülő műveleteihez mind az V. cikk, mind IV. cikk alapján végrehajtásra kerülő hadművelet esetében mintegy egydandárnyi harcolóerő és egy zászlóaljnyi támogatóerőnél nem nagyobb magyar hozzájárulás tűnik reálisnak azzal a különbséggel, hogy a közös védelemhez való hozzájárulás esetén a dandár inkább hosszabb reagáló idejű, de nehéz alakulat, míg a béketámogató művelet esetén inkább rövidebb reagáló idejű könnyű alakulat lehet.

Mindebből adódóan a magyar haderő méretére és struktúrájára nézve az a következtetés vonható le, hogy a szárazföldi haderőnek négy-öt dandárból kell állnia, amelyből egy könnyű alakulat lehet, míg a légierő legalább egy harcászati repülőezredet, egy - hosszabb távon két - harci helikopterezredet és egy szállító helikopterezredet kell hogy tartalmazzon, s szükség lesz egy kis méretű, négy-hat repülőgépből álló, közepes szállítórepülőgép-kapacitásra is. Mindehhez természetesen a hadtest szükséges támogatóalakulatait is létre kell hozni, illetve fenn kell tartani.

Már több helyütt kifejtettem - és az előzőekben e cikkben is utaltam arra -, hogy Magyarország nyugodtan tekinthet a jövőbe: 1999. április 4-én minden valószínűség szerint eléri a rendszerváltozáskor kitűzött egyik legfontosabb célját azzal, hogy a NATO tagja lesz. Visszavonhatatlanul integrálódik a demokrácia és a piacgazdaság értékeit hatékonyan megvalósító országok közösségébe.

A NATO-tag Magyarország helyzete a világban lényegesen megváltozik. S itt nem elsősorban arra gondolok, hogy egy NATO-tagországot - az elmúlt ötven év tanúsága szerint - senki nem akar, de nem is mer megtámadni, hiszen a katonai veszélyeztetettség most igen alacsony fokú, és belátható időn belül az is marad. Hanem arra, hogy megjavul Magyarország érdekérvényesítő képessége, azaz erősödik szuverenitása. Lényegesen kedvezőbb körülmények jönnek létre a gazdasági és a társadalmi fejlődés számára. Ez, és nem elsősorban tagadhatatlanul pozitív katonai következményei emelik a NATO-tagságot a történelmi események sorába.

NATO-tagnak lenni, természetesen, más viselkedést is jelent: nagyobb lehetőségeket és egyben nagyobb felelősséget. Nagyobb felelősséget nemcsak az ország, de egész Európa és elsősorban közvetlen környezetünk iránt. Bár Magyarország kis ország, szorosan vett nemzeti érdekei korlátozottak, mégis egy nagyobb közösség tagjaként - amely ráadásul a világ legbefolyásosabb közössége - figyelmének és felelősségének túl kell terjednie a határokon. Más viselkedést jelent abban az értelemben is, hogy amíg nem tartozunk sem a NATO-hoz, sem az Európai Unióhoz, addig nemzeti érdekeink érvényesítésében csak magunkra számíthatunk. Ezután joggal várhatjuk a NATO-közösség támogatását, igaz “cserébe” részt kell vállalnunk az ő nemzeti érdekeik képviseletéből is. Az érdekérvényesítés alapvető eszköze ezentúl az érdekegyeztetés lesz, bár mindig lesznek olyan érdekeink, amelyek nem illeszthetőek a Szövetség közös politikájába. Elsődleges nemzeti érdekeink többsége azonban egyezik a közös érdekekkel, és így érvényesítésükre is jobb lehetőség nyílik.

Az új magyar honvédség megteremtésének lépései

A modern hadsereg megteremtését több lépésben tartom lehetségesnek. Az első szakaszban, amely mintegy 2000-ig tarthat, le kell zárni a megkezdett reformok következő szakaszát. Ennek eredményeképpen alakulhat ki a “Haderő 2003”, amely még nem jelent forradalmi előrelépést a jelenlegihez képest, de amely már részben alkalmazkodik a modern hadviselés és a NATO-együttműködés követelményeihez, és amelyben megindulnak azok a folyamatok, amelyek elvezethetnek a forradal~mian új koncepció bevezetéséhez. 2013-ra pedig kialakulhat a modern haderő, a “Haderő 2013”, amely már minőségileg különbözik a maitól - s erre az időre válhat realitássá az önkéntes hadseregre való áttérés is.*

1. Kialakulnak a haderővel kapcsolatos politikai, védelempolitikai és hadászati elvárások. Elfogadásra kerül az ország nemzeti biztonsági és nemzeti katonai stratégiája, a haderőnemi és fegyvernemi alkalmazási doktrínák, valamint az ezeket tükröző szabályzatok, a Magyar Honvédség hosszú távú fejlesztési terve és az ehhez kapcsolódó modernizálási koncepció.
2. A jogrendszer változásai lehetővé teszik a Magyar Honvédség megfelelő felkészítését és hatékony működését a NATO keretein belül.
3. Megtörténik a vezérkar integrálása a Honvédelmi Minisztériumba, aminek eredményeként egyrészt a jelenleginél jóval hatékonyabban érvényesül a haderő demokratikus politikai és civil irányítása és ellenőrzése, másrészt beteljesedik a haderőn belül is a döntési jogkörök “decentralizációja”, azaz olyan döntési rendszer jön létre, amelyben a döntések a szükséges szinteken születnek meg, amely lehetővé teszi az alacsonyabb parancsnokok szerepének felértékelődését, a parancsorientált vezetési rendszer helyett a feladatorientált vezetési és parancsnoklási rendszer kialakítását. Ezzel teljesedik be a haderőn belüli egyszemélyi vezetési rendszer és teremtődik meg a fegyelmi helyzet radikális javításának egy fontos feltétele. Az egyesített vezérkar (EVK) kizárólag klasszikus vezérkari feladatokat lát el, azaz nem marad semmilyen vezetési-parancsnoki funkciója. Az időszak végére az EVK főnöke is megszűnik a haderő elöljárója lenni, a csapatokat békében a haderőnemi vezérkarok vezetik. Háborús küszöb alatti konfliktus esetén a résztvevő csapatok egy hadműveleti parancsnokság alá kerülnek (ez lehet a Szárazföldi Vezérkar vagy egy külön erre a célra a jelenlegi Műveletirányító Központ bázisán létrehozott parancsnokság). Háború esetén a csapatok vezetését az illetékes NATO-parancsnokság látja el, az ez alá nem kerülő támogatócsapatok nemzeti alárendeltségben maradnak, ezeket egy “hátországvédelmi” vagy “nemzeti támogató/befogadó” parancsnokság vezeti.
4. Megszűnik a hadosztály mint vezetési szint, a Magyar Honvédség lényegében hadtest-dandár felépítésen alapul, megszűnnek a hadosztályszintű támogatóalakulatok és egységes hadtestszintűek jönnek létre.
5. Méretében a haderő lényegesen nem változik, az időszak végére három-négy összfegyvernemi és egy könnyű dandárral rendelkezik. Kisebb méretű változások azonban elengedhetetlenek: felállításra kerül egy könnyű dandár, amely a haderő leggyorsabban reagáló alakulata hazai és külföldi konfliktuskezelés esetén, és a béketámogató műveletek alapja; a gyorsreagáló erők teljes mértékben feltöltésre kerülnek, a reagálóerők fennmaradó részében a dandár egy zászlóalja teljes mértékben, többi zászlóalja ennél kisebb mértékben van feltöltve; a harci és a szállítóhelikopterek átkerülnek a szárazföldi haderő alárendeltségébe; a légierő egy működő harcászati vadászrepülő-ezredből áll, amit egy potenciális harci repülőezred egészít ki. Ez utóbbi átmenetileg vagy nem rendelkezik harci repülőgépekkel, vagy erősen csökkentett méretekben lízingelt repülőgépeket üzemeltet. Ez esetben a fennmaradó (MiG-29-esekből álló) harcászati repülőezredet két repülőtéren (Kecskemét, Pápa) kell telepíteni és fenn kell tartani egy harmadik bázisrepülőteret (Taszár) is.
6. Teljes mértékben átalakul a mozgósítás rendszere. A jelenlegi “M” dandárok többsége megszűnik (egy gl. dd. marad csak meg), a mozgósítás szerepét lényegében a szövetséges erők veszik át, nemzeti feladatként csak a veszteségpótlás marad. A szövetséges támogatás működtetése érdekében nemzeti befogadó/támogató parancsnokság és erők jönnek létre.
7. A sorkatonai szolgálati idő radikálisan csökken (három hónapra plusz több részletben letöltendő, összesen három hónapos tartalékos szolgálatra 35 éves korig) és a sorkatonai szolgálat tartalma jelentősen átalakul. A sorkatonák szolgálati idejük alatt csak kiképzést kapnak, nem válnak az alkalmazásra kerülő haderő részévé. Ennek megfelelően kiképzésükre a kiképző központokban/kiképzőalakulatoknál kerül sor. A haderő legénységi állománya kizárólag szerződéses katonákból, illetve a hosszabb (kétéves) sorkatonai szolgálatot megfelelő díjazásért önként vállalókból áll.
8. Átalakul a kiképzés rendszere: kialakul a hivatásos, szerződéses és sorállomány ki-, tovább- és átképzésének egységes rendszere. Ennek keretében a tisztképzés a Nemzetvédelmi Egyetem keretein belül, de önálló főiskolai karon történik. Az egyetem a posztgraduális képzésre és a civilképzésre koncentrál. Az előmenetellel kapcsolatos tanfolyamok a vezérkar kompetenciájába kerülnek csakúgy, mint a kialakuló altiszti akadémia, valamint a szerződéses és sorkatonák képzése.
9. Bevezetésre kerül az új tiszti és tiszthelyettesi előmeneteli rendszer, s megkezdődik az új tiszthelyettesi kar kialakítása.

A kialakuló haderő jellemzői a jelenlegivel való összehasonlításban a következők:

A Haderő 2013 a technikai fejlődés eredményeinek hasznosítása révén radikálisan más lesz, mint a mai vagy a 2003-ban meglévő haderő. Méreteiben a mainál kisebb haderő lesz, amely teljes mértékben önkéntesekre épül és nagy önállóságú, nagy tűzerejű és nagy mozgékonyságú alakulatokból áll, amelyeket automatizált rendszereken keresztül vezetnek. A fegyverzet alapjait nem a jelenlegi páncélozott technika képezi, hanem a könnyű, nagy pontosságú és nagy rombolóerejű hagyományos robbanótöltetekkel ellátott eszközök, amelyek kezelése magas fokú ismereteket, de a jelenleginél lényegesen kisebb egységeket (gyakran egyetlen katonát) követel. Óriási mértékben megnövekszik a felderítés jelentősége, amely zömében automatizált rendszerekre épül.

Magyarország ellen reálisan számításba vehető - háborús küszöb alatti, korlátozott, legfeljebb harcászati szintű, alacsony intenzitású - külső fegyveres cselekmények nem a nagyméretű, nehéz szervezetű és fegyverzetű, hanem a kisméretű, könnyű szervezeti és fegyverzeti elemekből álló, a legkorszerűbb eszközökkel felszerelt, mozgékony, gyorsan bevethető, professzionális haderő fenntartását teszik szükségessé.

A fenti jellemzőkből - kisméretű, könnyű szervezetű stb. - nem szabad arra következtetni, hogy azok alapján kialakított haderő a “gyengeség” irányába vinné el a jövő hadseregfejlesztését. Ellenkezőleg. A felsorolt jellemzők alapján létrehozott haderő - éppen könnyű, de korszerű fegyverzeténél, mozgékonyságánál, professzionalizmusánál fogva - magas fokú ütőképességgel és hatékonysággal rendelkezne, és képes volna arra, hogy a reálisnak tekinthető kisméretű konfliktus esetén, a határt átlépő kisméretű ellenséges erők ellen a lehető leggyorsabban - a helyőrségből indított akciókkal - reagáljon és megsemmisítse, vagy szétverje és visszavonulásra kényszerítse azokat.

A Magyar Honvédség nehéz évek előtt áll. Nemcsak a folytatódó pénzügyi nehézségekkel kell megküzdenie, hanem komoly küzdelmet kell majd folytatnia társadalmi megbecsülésének visszaszerzése és saját maga radikális átalakítása érdekében is. A sikerre csak akkor van esély, ha gyorsan végbemennek azok a belső változások, amelyek nélkül a többi folyamatnak sincs esélye: a jogi környezet hadseregbarát megváltoztatása, a fegyelem és a katonák önbecsülésének helyreállítása, a tiszti és a tiszhelyettesi előmeneteli rendszer reformja, az egységes kiképzési rendszer megteremtése.

A ma tisztjei és tiszthelyettesei többségének azonban jó esélye van arra, hogy részese legyen a hadsereg felemelkedésének és néhány év múlva élvezze annak eredményeit is.

Vissza a lap elejére