Bimbó József

A NATO Jugoszlávia elleni légi tevékenysége

A téma politikai, nemzetközi jogi és erkölcsi vonatkozásaival nem foglalkozom. Annyit azonban meg kell jegyezni, hogy ez az egész beillik egy sok éve tartó folyamatba, amit úgy lehetne nevezni, hogy a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság megszüntetése a szétdarabolás útján. A boszniai háború után már látható volt, hogy Koszovó következik, végül Montenegró zárja majd a sort: ezzel Jugoszlávia megszűnik létezni. Az alábbiakban megkísérlem a NATO Jugoszlávia elleni légi tevékenységének áttekintését katonai szempontból.

A légi hadművelet előkészítése

A katonai előkészítés - az Öböl-háborúban jól bevált séma szerint - főleg két területen folyt: egyrészt a felderítés, másrészt az erők összevonása területén.

Az amerikaiak már a boszniai háború időszakában, azt követően pedig a felderítés minden mód- és eszközrendszerével - amiben vezető szerepet játszott a műholdas és a légi felderítés - egyre pontosabban tisztázták a jugoszláv hadsereg (elsősorban a légvédelem), valamint a fontosabb objektumok helyzetét és a NATO illetékes parancsnokságaihoz eljuttatták mindazon adatokat, amelyek a légi hadművelet megtervezéséhez és végrehajtásához szükségesek. Az előzetes légi felderítés sikeréhez hozzájárult az is, hogy a jugoszláv kormány betartotta a Holbrukkal kötött megállapodást: vadászgépei nem támadták a NATO felderítő gépeit. Az amerikaiak már ezen tevékenységhez igénybe vették a magyar légteret is: pl. az E-3 AWACS különleges repülőgépek már ekkor rendszeresen járőröztek a magyar légtérben is. Az alapos felderítés ellenére a NATO-gépek később sok megtévesztő, hamis vagy más, kiürített célpontra is mértek csapásokat.

A csoportosítás létrehozásához már kijelölték és egységes irányítás alá vonták a légi hadműveletben részt vevő erőket-eszközöket, úgynevezett "Task force" jellegű csoportosítást hoztak létre. Ezek közé tartoztak:

• az olaszországi légibázisokon települt repülőegységek egy része (köztük 82 amerikai repülőgép, valamint az ide áttelepített francia, holland és belga repülőgépek),
• az Adriai- és a Földközi-tengereken levő hadihajók egy része - köztük az amerikai Eisenhower repülőgép-hordozó (rajta 12 F-14; 36 F/A-18 és egyéb, összesen 90 repülőgép és helikopter) - és néhány más hadihajó, melyek szárnyas rakétákkal is fel voltak szerelve. Ezekhez csatlakozott később a Theodore Roosewelt amerikai repülő-géphordozó is,
• a francia Foch reho; (18 Super Etender repülőgép) és később a brit Invincible raho (24 db AV-8 Harrier repülőgép),
• a németországi és az angliai repülőtereken levő amerikai egységek kijelölt részei (93 repülőgép) és a német légierő 48 Tornadó harci gépe közül 14. Ezek a német Tornadók az olaszországi Piacenzából felszállva amerikai HARM rakétákkal rombolták a jugoszláv légvédelem lokátorállomásait,
• az USA területén levő B-52; B-18 és B-2 hadászati bombázó-, rakétahordozó repülőgépek közül néhány (ezek bevetése 18 órás repülést jelentett oda-vissza, többszöri légi utántöltéssel).

Az így létrejött Allied Force (Szövetséges Erő) fedőnevű csoportosításban 13 NATO-tagállam légierejéből az induláskor összesen kb. 600 repülőgép, ezen belül mintegy 430 harci repülőgép állt rendelkezésre, a légi csapásokat azonban 90%-ban amerikai gépek végezték, a többi részvétele csak jelképes vagy nem harci jellegű volt.

Az összes harcirepülőgép-állományon belül az induláskor 214 volt a csapásmérő (ebből 112 amerikai). Ez a szám a hadművelet végére 535-re emelkedett (323 amerikai).

A légi hadműveletet az amerikai Michael Short altábornagy, a NATO dél-európai légierejének parancsnoka vezette Nápolyból. A tevékenység közvetlen irányítását az 5. SZHLP végezte Vicenzából.

A fenti erőkkel szemben Jugoszláviának mindössze kb. 180 katonai repülőgépe volt, köztük csupán 18 volt a korszerűnek mondható MIG-29 vadászrepülőgép.

A légi hadművelet lefolyása

A könnyebb áttekintés céljából a légi hadművelet végrehajtását illetően két, egymással összemosódó fázist különböztetünk meg:

I. fázis (03. 24-03. 27.) Alapvető célja a jugoszláv légvédelem szétverése és az abszolút légi uralom kivívása: szárnyas rakéták és vadászbombázók csapásai a jugoszláv légvédelmi rendszerre (vadászrepülőterek, légvédelmirakéta-állások, lokátorállomások, vezetési pontok).

A légi támadó tevékenység március 24-én este indult. A legelső csapásokat szárnyas rakétákkal mérték, melyeket az amerikai hadihajókról, illetve B-52-es repülőgépekről indítottak. Az első ilyen rakéták 19.00-kor csapódtak be a Belgrád környéki légvédelmi állásokra és repülőterekre. Ezt követően mintegy 130 amerikai repülőgépet vetettek be (ebből kb. 80 volt a csapásmérő) zömmel az avianói légibázisról és ezekhez mintegy jelképesen csatlakozott néhány olasz, francia, holland, belga és német repülőgép. Az Avianóból bevetett amerikai F-16-osok egy része a magyar légteret is használta. Ezek a csapások Belgrád környékére, Szerbia déli felére és Koszovóra, csaknem kizárólag a légvédelmi rendszer ellen összpontosultak. Csapást mértek egyebek között a legnagyobb jugoszláv katonai repülőtérre Botajnicánál (Belgrádtól 10 km-re). De találat ért még néhány laktanyát, hadiipari üzemet, az áramellátó hálózat egy erőművét is Belgrád közelében.

Az első éjjelen három hullámban kb. 40 célpontra mintegy 100 szárnyas rakétát és 80 csapásmérő repülőgépet vetettek be és több száz bomba, illetve irányított lövedék csapódott be, zömmel a szerb légvédelmi állásokra, vadász-repülőterekre, lokátorállomásokra és távközlési centrumokra. Ezek kizárólag katonai célpontok voltak, döntő többségben nem Koszovó, hanem Szerbia területén.

25-én este és éjjel az előzőnél is erősebb tömeges légi csapást indítottak, melybe a fentieken túl bekapcsolódott a térségbe vezényelt 12 F-117 "lopakodó", valamint egy-egy B-1B és B-2 hadászati rakétahordozó is. Ez utóbbiak az USA területéről szálltak fel és oda is tértek vissza. E két típust korábban soha nem alkalmazták (még az Öböl-háborúban sem), harci alkalmazásuk itt is csak próbajellegű volt. Az angliai Fairford légibázisról felszállva 8 amerikai B-52H típusú nehézbombázó vett részt a kezdeti csapásokban AGM-86C típusú szárnyas rakétákkal. Az első két éjjelen 400 szárnyas rakétával 60 célpontot támadtak, ezek zömmel a jugoszláv légvédelem állásai, repülőterei és harcálláspontjai voltak - ami a jugoszláv légvédelmet teljesen és véglegesen harcképtelenné tette. Ugyanakkor a szárnyas rakéták teljesen lerombolták a szerb belügyminisztérium épületét is.

26-án - első ízben nappal - kora délután indították a tömeges légi csapást, ismét az amerikai hadihajókról és a B-52-ek fedélzetéről indított szárnyas rakétákkal, majd a harcászati repülőgépek bombázták immár Belgrád külvárosait és a pristinai katonai célpontokat is. A bombázásokat kiterjesztették Jugoszlávia teljes területére.

II. fázis március 27-én hajnaltól kezdődött és június 10-ig tartott. Célja: a légvédelem maradványainak (egyes önjáró rakéták - KUB - és gépágyús ütegek) megsemmisítése mellett a jugoszláv szárazföldi hadsereg és a katonai infrastruktúra lehető legnagyobb mértékű megbénítása. A támadó tevékenységet kiterjesztették a jugoszláv 3. hadsereg és a belügyi csapatok Koszovóban levő szárazföldi erői csapatösszevonásaira és állásaira: harckocsikra, tüzérségi állásokra, laktanyákra, üzemanyag- és lőszerraktárakra stb. A harckocsik és PSZH-k ellen egyre gyakrabban vetették be az A-10 Thunderbolt-II. típusú "tankölő" repülőgépeket. Mindezek fő célja - amit nyíltan ki is mondtak -: képtelenné tenni a jugoszláv fegyveres erőket, hogy átfogó támadást indíthassanak az UCK ellen (vagyis az USA és a NATO egyértelműen a lázadókat támogatta a törvényes jugoszláv állammal szemben).

A tevékenység lényege e szakaszban a jugoszláv fegyveres erők átfogó pusztítása. Ezzel egy időben a NATO-légierő áttért a több hullámban végzett támadásról a szinte folyamatos támadó tevékenységre. Közben a NATO-légierő kijelölt csoportosítása újabb erősítéseket kapott: Nagy-Britannia további Harrier és Tornadó harci repülőgépeket vezényelt a NATO-csoportosításhoz; az USA területéről B-52 nehézbombázókat telepítettek át Angliába és azok a továbbiakban innen kerültek bevetésre - Magyarország légterén át is.

Március 27-28-án a NATO-gépek több mint 500 repülőgép-bevetéssel támadtak, ezen belül a legerősebb hullám 27-én hajnalban volt 249 repülőgéppel. Április első napjaiban főleg repülőtereket, közlekedési csomópontokat, hidakat, üzemanyag-raktárakat, átjátszóállomásokat támadtak. Bombázták Belgrádot, Krajlevot, Vrosevácot, Prizrent, Djakovicát és Pec várost, valamint a Pristina melletti Slatin repülőterét és lerombolták az ahhoz közeli TV-adóállomást is.

Április 11-én bejelentették, hogy az USA további 82 harci repülőgépet, köztük újabb 13 F-117 "lopakodót" irányít a térségbe; Nagy-Britannia az Adriai-tengerre küldi az Invincible repülőgép-anyahajót (részt vett a falklandi háborúban is), fedélzetén 24 AV-8 Harrier harci repülőgéppel. Ezzel kb. 700-ra nőtt a hadműveletben részt vevő csoportosítás gépeinek száma, amelyből már kb. 600 volt a harci repülőgép.

Április 15-ig összesen több mint 180 szárnyas rakétát lőttek ki, 6 ezer repülőgép-bevetést, kb. 100, pilóta nélküli felderítő repülőgép-bevetést hajtottak végre, ez utóbbiak egy részét a taszári repülőtérről. A NATO elismerte, hogy ezekből a szerbek 3 darabot lelőttek.

Április 14-én megkezdték a Koszovó területén levő jugoszláv fegyveres erők szisztematikus pusztítását. Ezek során a háború végéig csak Koszovó területén megsemmisítettek 122 harckocsit, 220 PSZH-t, 454 tüzérségi löveget és aknavetőt.

A támadó repülőgépek a lézer- és elektrooptikai vezérlésű ("intelligens") bombák és rakéták mellett egyebek között GBU-87 típusú kazettás bombákat is alkalmaztak. Belgrádi jelentés szerint április 25-ig a légi támadások legsúlyosabban a főváros, Belgrád déli negyedét, Rakovicát sújtották, amely Jugoszlávia legjelentősebb ipari övezete. Eddig 50 gyár és 20 híd semmisült meg Szerbiában, továbbá 250 iskolaépület is megrongálódott. A polgári halottak száma több mint 1000 fő, a sebesülteké kb. 4500 fő. A katonai halottak és sebesültek számáról egyik fél sem közölt adatokat.

A NATO-légierő az első öt hét alatt összesen 11 410 repülőgép-bevetést végzett, ebből 4000 volt a csapásmérő, 3500 pedig harci járőröző (légtérbiztosító) és egyéb feladattal. A 17 szerb repülőtér közül 9-et értek támadások, valamint 31 távközlési centrumot, a legtöbb olajfinomítót, sok hidat, köztük 7 Duna-hidat romboltak le.

A 450 jugoszláv repülőgépből több mint 70 db-ot megsemmisítettek a repülőtereken, köztük 23 db MIG-21 és 4 db MIG-29 vadászgépet.

Május 1-jén már 650 harci repülőgép állt a csoportosítás rendelkezésére. Május 2-án és 3-án (48 óra alatt) a NATO több mint 600 repülőgép-bevetést hajtott végre. Ezzel az összes harci bevetés meghaladta a 12 ezret. Ebből kb. 4500 volt támadó, a többi pedig légtérbiztosító, felderítő és egyéb jellegű bevetés.

Amíg május 1-jén 150 csapásmérő bevetést végeztek, ez a szám a hónap végére elérte a napi átlag 250 csapásmérő gép bevetését. Május 2-3-án újabb 12 hidat rongáltak meg, 8 átjátszó létesítményt romboltak le. Május 2-án rombolták a jugoszláv honvédelmi minisztérium és a hadsereg-főparancsnokság épületeit is. Ezt követően a légi támadások súlypontja egyre inkább a Koszovóban levő szerb egységekre helyeződött: harckocsikat és tüzérségi állásokat, lőszerraktárakat, üzemanyag-raktárakat és főleg a koszovói albán felkelők (UCK) ellen harcoló szerb csapatokat támadták. Május 3-án a jugoszláv légvédelem lelőtt egy F-16-os amerikai gépet Sabac körzetében, katapultált pilótáját az amerikai helikopterek kimentették. Nincs közlés arról, hogy a gépet milyen fegyverrel lőtték le.

Május 6-ától az amerikaiak 20 KC-135 légi utántöltő repülőgépet telepítettek Ferihegyre. Ezek az Avianóból bevetett harci gépek, illetve az Angliából felszállt és részben Magyarország légterén átrepülő F-111 és B-52 gépek légi utántöltését látták el. Május 10-től Taszárra telepítettek 24 F/A-18D Hornet vadászbombázót és néhány A-10-es gépet. Az előbbiek a tengerészgyalogság 31. repülőcsoportjának két századát képezték, Dél-Karolinából érkeztek Taszárra. Harci bevetésüket május 26-tól kezdték és a háború végéig összesen 210 repülőgép-bevetést hajtottak végre. Ez minőségi változást jelentett Magyarországra nézve: eddig csak légterünkön keresztül, most már a területünkről is támadták szomszédunkat. Ezekkel az erősítésekkel együtt május közepén már az ezret is meghaladta a Jugoszlávia elleni légi akciókban részt vevő NATO-gépek száma. Ennek kb. 70%-a amerikai volt. Ekkor már napi átlagban 600 repülőgép-bevetést végeztek, aminek kb. negyede, 150 volt a csapásmérő, a többi a támadó gépeket kísérő és biztosító vadász-, valamint felderítő-, elektronikai zavaró, légi utántöltő és egyéb repülőgép volt.

Albániába, közel a koszovói határhoz, 22 AH-64 A/D Apache harci helikoptert telepítettek elsősorban a jugoszláv harckocsik megsemmisítésére (pontosabban a tervezett szárazföldi hadművelet támogatására), de ezek tényleges bevetésére nem került sor, mivel a NATO szárazföldi támadása - szerencsére - elmaradt.

Május 14-én az addigi legerősebb légi csapást hajtották végre: 2-3 óra alatt 679 repülőgép-bevetéssel támadták a jugoszláv szárazföldi hadsereg erőit: páncélos- és tüzérségi egységeit, katonai táborokat, laktanyákat (NATO-adatok szerint ez időben még mindig kb. 40 ezer fős jugoszláv katonai és rendőri erő állomásozott Koszovóban.

Valószínűleg a szerbiai lakosság megtörésére (hogy lázadjon fel a Milosevics-rendszer ellen) május 26-tól nagy erővel támadták, rombolták a lakossági infrastruktúrát, az áram- és ivóvízellátó rendszereket. Kísérleti jelleggel úgynevezett grafitbombákat is bevetetettek, melyek nagy területen szétszórt grafitpora és grafitszálacskái rövidzárlatokat okoztak az elektromos berendezésekben, egyszerre több millió embert hagytak áram nélkül.

A légi hadművelet két hónapjában - március 24-től május 25-ig - nyugati hírforrások szerint megsemmisítették:

• a telepített légvédelmi rendszer (lokátorállomások, rakétaállások) 75%-át,
• az önjáró (manőverképes) légvédelmi rakétakomplexumok 12%-át,
• a MIG-29 vadászrepülőgépek 70%-át,
• a teljes katonai repülőgép-állomány 34%-át (kb. 100 repülőgép),
• a nehézfegyverzet kb. 32%-át (150 harckocsi; 160 PSZH és tüzérségi löveg),
• a 14 rádiólokátor-állomás közül 9-et,
• a lőszerraktárak 50%-át,
• 40 rádió adó/vagy átjátszó állomást,
• a 7 üzemanyag-tároló komplexumból 4-et és mindkét olajfinomítót,
• a harcálláspontok (katonai vezetési pontok) közül 14-et,
• a Koszovóban állomásozó jugoszláv katonai és rendőri élőerő 31-32%-át.

Továbbá leromboltak 11 vasúti és 29 közúti hidat, közöttük 7 Duna-hidat (Bogojevo 1; Bácskapalánka 1; Újvidék 4; Szendrő 1; a Dunán csak 2 híd maradt meg). Megrongáltak 115 kórházat és orvosi rendelőintézetet. A továbbiakban május végéig lerombolták egyebek között a jugoszláv rádió Belgrádtól délre levő stublini adóközpontját.

Megjegyzendő, hogy a jugoszláv repülőgépek zömét nem légi harcban, hanem a repülőterek támadása során semmisítették meg. Légi harcban 4 MIG-29-es lelövéséről van konkrét adat. Ezek közül kettőt amerikai F-15 vadászgép, egyet pedig holland F-16-os vadászgép lőtt le AIM-120 típusú rakétával.

Május 29-én és 30-án erős bombázást hajtottak végre Újvidék ellen, harmadszorra támadták és a földig rombolták pl. az újvidéki TV épületét, pedig az már a második támadáskor totálkáros lett. Május végéig a szövetség légiereje már közel 25 ezer repülést teljesített. Az angolok egy raj Tornadó repülőgépet telepítettek át németországi bázisukról Korzikára, hogy ők is fokozhassák a támadások erejét.

Ez után két szőnyegbombázás következett a Vietnamban gyakorolt módszer szerint. Június 8-ra virradó éjjel egy B-52-es, nagy magasságból, 50 db 240 kg-os bombával "szórta meg" a Belgrád peremén fekvő, már lerombolt olajfinomítót és környékét, ami a polgári lakosságot sújtotta. Ugyancsak 8-án egy másik B-52-es az előbbihez hasonló szőnyegbombázást hajtott végre egy koszovói fennsíkon összevont két szerb zászlóalj ellen, ami 25-30 hektáros területen kb. 800 katona halálát okozta.

A tizenegy hét (78 hadműveleti nap) alatt a több mint 1000 NATO-repülőgép összesen 37 ezer bevetést hajtott végre, ezek kb. egy harmada - 14.000 volt a csapásmérő, melynek eredményeként megsemmisítették:

• a harci repülőgépek és a föld-levegő rakétakomplexumok 80%-át (köztük 11 MIG-29 és 21 MIG-21 repülőgépet),
• a lőszergyártó képesség kétharmadát,
• a nyersolaj-feldolgozó kapacitás 100%-át,
• az üzemanyag-tartalékok 40%-át,
• a tüzérségi lövegek több mint 50%-át,
• a páncélozott szállító harcjárművek több mint egyharmadát,
• a repülőgépipar 70%-át,
• az egyéb hadiipar kb. 50%-át.

A nagy eszközbevetéssel végrehajtott intenzív légi hadművelet az alaphelyzetet nem tudta megváltoztatni. Végül is (amiről a NATO mindeddig hallani sem akart) kompromisszum jött létre: a jugoszláv kormány beleegyezett, hogy kivonja fegyveres erőit Koszovó területéről és hozzájárulását adja, hogy helyüket nemzetközi fegyveres erő foglalja el - ha a NATO beszünteti a bombázásokat. Ennek alapján a NATO június 10-én felfüggesztette a légi támadásokat, Jugoszlávia pedig megkezdte erői kivonását, amivel párhuzamosan több nyugati állam és Oroszország kijelölt békefenntartó csapatai (KFOR) megkezdték a bevonulást Koszovóba. A megállapodást június 9-én este írták alá Jugoszlávia és a NATO képviselői. Június 20-án a NATO hivatalosan is befejezettnek nyilvánította a Jugoszlávia elleni légi hadjáratot, ami összességében nem érte el az igazi célját: Jugoszlávia továbbra is létezik (egyelőre), ugyanakkor - nyugati szakértői becslések szerint - Jugoszlávia nemzetgazdaságát 20-25 évre vetette vissza, ami elsősorban Jugoszlávia népét sújtja. Milosevics elnök és "rezsimje" a helyén maradt. A hadsereg és a nép - egyes nyugati (és magyar) várakozásokkal szemben nem lázadt fel a megdöntésükre. Az egyik nyugati újságíró így fogalmazott: "... nem sikerült demokráciává bombázni Jugoszláviát..."

A jugoszláv légvédelem helyzete és tevékenysége

A jugoszláv légvédelem mindvégig szinte teljesen tehetetlen volt. Összesen 1 F-16 és 1 F-117 vadászbombázót és 3 pilóta nélküli felderítőgépet lőttek le. Későbbi sajtóhír szerint a 8. vre. csoporthoz tartozó F-117-es lopakodó repülőgépet egy MIG-21-es vadászgép lőtte le március 27-én 20.38-kor 2 infravörös, önrávezetésű AA-8 Aspied típusú légiharc-rakétával, Belgrádtól 40 km-re nyugatra. Az amerikai mentő-helikopterek mindkét gép katapultált pilótáját épségben kimentették.

Ugyanakkor a jugoszláv hadsereg részéről a légvédelem szenvedte el a legnagyobb veszteséget. Ennek okai négy csoportba foglalhatók:

1.) A jugoszláv légvédelem - mind felépítését, mind fegyverzetét és felkészültségét tekintve - elavult. Gerincét a szovjet eredetű SA-2 (SZ-75) Dvina; SA-3 (SZ-125) Nyeva és az önjáró SA-KUB rakéták, valamint a 18 MIG-29 és 83 MIG-21 vadászgépek képezték. Személyzetüknek harci tapasztalata nem volt éppúgy, mint a légvédelem vezető szerveinél szolgálóknak sem.

2.) A felderítés minden fajtájával szerzett adatok alapján a NATO pontosan ismerte a jugoszláv légvédelem minden eleme (repülőterek, lokátorállomások, rakéta-indítóállások, harcálláspontok) telepítési helyét, a felderítő, a célkövető és a tűzvezető állomások frekvenciáit és más adatait. Mindezek alapján pontosan meg tudták tervezni azok támadását és megsemmisítését.

3.) A legelső szárnyasrakéta-csapások, majd a vadászbombázók első támadásai is a légvédelmet érték, súlyos veszteséget okozva azoknak, még mielőtt akcióba léphettek volna. Így pl. a jugoszláv vadászgépek zömét nem légi harcban, hanem még a repülőtereiken semmisítették meg.

4.) Közvetlenül a támadás megindítása előtt és a támadások idején is olyan erős rádióelektronikai lefogást, bénítást alkalmaztak, ami lehetetlenné tette a föld-levegő rakéták sikeres indítását, célravezetését, a vadászirányítást és a harcálláspontok működését, a légvédelem központi irányítását. Jellemző pl., hogy a légvédelmi harcvezetési központok összes számítógépét már a kezdeteknél megbénították.

A légvédelemtől - ezen belül elsősorban az önjáró gépágyús rendszerektől (ZSZU-4 Silka stb.) és a kézi légvédelmi rakétáktól (Sztrela; Igla stb.) - mégis tartottak, mert kezdetben csak éjjel és 4000 m feletti magasságban támadtak. Ez persze a találatok pontosságának, a támadások hatásfokának rovására ment. A két B-52-es szőnyegbombázást is nagy magasságból hajtották végre.

A légi támadások első napján a jugoszláv légvédelem harcba vetette a MIG-29-es vadászgépek egy részét. Ezeket azonban az amerikai vadászrepülők, az F-15-ök és az anyahajókról felszállt F-14-esek szinte "lesöpörték az égről". Ennek főleg három oka volt:

• ellentétben az amerikai vadászpilótákkal, a jugoszláv pilótáknak nem volt harci tapasztalatuk és a kiképzésük, manőverezési gyakorlottságuk is sokkal alacsonyabb szintű volt;
• a MIG-29-esek fedélzeti elektronikája (célfelderítés, rávezetés stb.) és a nagy távolságból szembetámadással történő megsemmisítési lehetősége is alulmaradt a NATO-gépekkel szemben;
• a jugoszláv vadászgépeknek nem voltak meg azok a légihelyzet-felderítési, azonosítási és célravezetési lehetőségeik, amiket az amerikai vadászgépeknek az E-3 AWACS és az E-2C repülőgépek folyamatosan biztosítottak.

Hírek szerint az első napokban (éjjeleken) a jugoszlávok igen sok, vállról indítható légvédelmi rakétát lőttek fel és valószínűleg légvédelmi gépágyúkkal is tüzet nyitottak, de ezek a 4000 m felett támadó gépeket nem érték el.

Március 27-én és 28-án összesen 17 föld-levegő (SA-2; SA-3; SA-6) rakétát indítottak, minden bizonnyal eredmény nélkül, mert a célkövető és rávezető rendszereiket a NATO elektronikai lefogó tevékenysége teljesen megbénította. A támadó légierő és a jugoszláv légvédelem tevékenységi eredményeinek összevetéséből semmilyen következtetést nem szabad levonni a modern háborúra vonatkozóan, mert itt össze nem mérhető ellenfelek ütköztek egymással.

Az 1 db F-117 lopakodó repülőgép lelövése eloszlatta azt a - még az Öböl-háborúból eredő - mítoszt, hogy ezeket a lopakodókat egyáltalán nem lehet felderíteni és megsemmisíteni. Persze továbbra is tény, hogy nagyon nehéz és csak elvétve fordulhat elő. A térség kedvezőtlen időjárása sok esetben korlátozta az intelligens - azaz lézer- vagy elektrooptikai rávezetésű - fegyverfajták eredményes alkalmazását. Ilyen nagy pontosságú fegyverfajta volt az első napokban alkalmazott összes rakéta és bomba 90%-a, az egész hadműveletre vonatkozóan pedig a 35%-a.

A veszteségekről: A március 24-től június 10-ig (tehát 78 napig) tartó légi hadműveletben egyetlen NATO-katona sem esett áldozatul. Ez egyedülálló és örvendetes, de csak azzal magyarázható, hogy a világ leghatalmasabb, legfejlettebb hadigépezete támadt rá egy kis országra, amely jelentéktelen nagyságrendű, ráadásul csaknem teljesen elavult légierővel és légvédelemmel rendelkezett.

A jugoszláv légvédelem, de a páncélos- és tüzércsapatok is, a veszteségeket a csapások alóli kivonással próbálták enyhíteni: a szinte folyamatos manővereztetéssel, állandó mozgatással (emiatt a NATO-repülőgépek sok üresen hagyott állásra is mértek csapásokat), valamint a nehézfegyverzet elrejtésével különböző raktárakban, óvóhelyeken, alagutakban stb.

A jugoszláv személyi veszteségekről szóló adatok egyrészt nagyon hiányosak, másrészt azokat erős fenntartásokkal kell fogadni. Mindkét félnek érdeke ugyanis azokat bagatellizálni. A NATO-nak azért, hogy bizonygassák a légi csapások végrehajtási módjának humánus voltát (különösen a polgári áldozatokra vonatkozóan), a jugoszláv kormánynak pedig azért, hogy lekicsinyeljék a NATO-légierő képességeit és a légi csapások eredményességét. Egyéni megítélésem szerint - ismerve az alkalmazott fegyverfajták hatásadatait - ennek a légi háborúnak több ezer halottja és sok ezer sebesültje van; túlnyomó többségükben katonák - elsősorban a légvédelem és a 3. hadsereg személyi állományából.

Magyar részvétel a Jugoszlávia elleni háborúban

A nemrég NATO-taggá lett Magyarország kormányzatától a szövetség vezetése csak közvetett részvételt kért és kapott, elsősorban az alábbi területeken:

Légtérhasználat: A NATO különböző rendeltetésű repülőgépei a boszniai háborútól kezdve mindvégig használták Magyarország légterét. Kezdetben a felderítő repülőgépek: az E-3 AWACS-ok rendszeresen járőröztek a magyar légtérben, később az U-2, a Camberra, esetleg más típusú felderítőgépek is át-átrepültek fölöttünk. A bombázások megindulásától kezdődően pedig az Anglia és Németország területéről bevetett repülőgépek (B-52; F-111; Tornado stb.) is használhatták légterünket. Ugyanígy az olaszországi Avianoból felszállt amerikai F-16-osok is részben érintették a magyar légteret.

A légtérhasználat biztosítása érdekében az ország légterének délnyugati felén (Szombathely-Szolnok-Szeged vonaltól délre) március 24-én 19.00-tól a NATO saját kezébe vette a légtérellenőrzést és a légi irányítást, egyben a 4500-12000 m magasság közti légteret elzárta a polgári légi forgalom elől. A repülések koordinálását az érdi légvédelmi harcálláspontra települt amerikai repülésirányító csoport végezte.

Repülőtér-használat: A bevetésekre két repülőterünket, Taszárt és Ferihegyet használták, tartalék-repülőtérnek pedig Kecskemét és Pápa lett kijelölve. Taszárról a Predátor, pilóta nélküli felderítőgépek, majd később az idetelepített F/A-18D Hornet vadászbombázók tevékenykedtek. Ez utóbbiak Taszárról összesen 210 harci repülőgép-bevetést hajtottak végre. Természetesen az ezekhez bombákat, fedélzeti rakétákat, üzemanyagot stb. szállító repülőgépek is ide szálltak le. Ferihegy közforgalmi repülőteret az oda telepített, az át- és visszarepülő harci gépeket kiszolgáló KC-135 légi utántöltő repülőgépek használták.

Végül a kommunikációs rendszerünk, elsősorban a honvédségi híradó rendszer egyes viszonylatainak igénybevétele és használata.

A harci cselekményekben való magyar részvételt a NATO semmilyen formában nem igényelte és ilyenekre nem is került sor. Voltak azonban jelei annak, hogy a magyar kormányzat nemcsak teljesíti, amit a NATO-parancsnokságok kértek, hanem megkísérelték azokat túlteljesíteni. Némely körök részéről kérés nélkül is hajlandóság mutatkozott a harci cselekményekben való esetleges magyar részvételre (egyes sajtóhírek szerint ilyen tapogatózás történt, de azt a NATO-parancsnokság nem fogadta el), továbbá egy bizonyos időszakban Kecskemétről a magyar MIG-29-es vadászgépek őrjáratozást is folytattak a jugoszláv határ mentén, ami zavarólag hatott a NATO parancsnokságaira két okból:

• egyrészt a repülőgép-azonosító rendszerünk nem kompatíbilis a NATO hasonló rendszereivel, ezért a magyar gépeket a NATO légtérfigyelő rendszere és az amerikai pilóták esetleg jugoszláv gépeknek is nézhették volna;
• másrészt ugyanilyen MIG-29-es vadászgépekkel a jugoszláv légierő is rendelkezett. Ezért a magyar járőrözést a súlyos következmények elkerülése végett - NATO-kérésre - le is állították.

A légi hadművelet befejezése után az amerikai F/A-18 és KC-135 repülőgépek Magyarországról visszatelepültek eredeti állomáshelyükre és a NATO feloldotta a magyar légtérzárlatot is. A magyar szerepvállalással kapcsolatban - annak politikai vagy bármilyen más értékelése helyett - emlékeztetnünk kell arra, hogy a NATO alapokmánya szerint a NATO vezetői vagy vezető szervei a tagállamok részére nem írnak elő és nem rendelnek el semmit egyoldalúan. Minden döntés - és vele együtt a felelősség is - közös.

A különleges repülőgépek főbb jellemzői:

F-117 és B-2 Stealth: Magyarul lopakodónak nevezett, legújabb típusú csapásmérő géptípusok. Az előbbi az amerikai harcászati légierő vadászbombázója, az utóbbi az amerikai hadászati légierő rakétahordozó és atombombázó típusa. Mindkettő hangsebesség felett is repül. Közös jellemzőjük a különleges szerkezeti felépítés, ami az aktív visszaverő felületet csaknem 1/10-ére csökkentette, így felderítésük és nyomon követésük a lokátorokkal igen nehéz. Ezt három újítással érték el:

• a szerkezetekben, ahol csak lehetett, fémek helyett speciális műanyagokat alkalmaztak,
• külalakja a szokványos repülőgépalaktól eltérő, "lesimított" felületű, hajtóműveit a törzsbe rejtették,
• a gépek teljes felületét többrétegű, speciális festékkel vonták be, ami a lokátorsugarakat részben elnyeli, ezáltal gyengül a róluk visszaverődő jel.

Fegyverzetüket főleg a lézer- és elektrooptikai vezérlésű, intelligens rakéták és bombák (F-117), illetve hagyományos vagy nukleáris töltetű AGM-86 típusú, manőverező szárnyas rakéták vagy nukleáris bombák (B-2) alkotják.

AV-8 Harrier: képes függőlegesen fel- és leszállni, a levegőben egy helyben megállni és megfordulni, ugyanakkor csaknem hangsebességgel is repülő harci támogató repülőgép. Egyesíti magában a harci helikopter és a nagy sebességű repülőgép előnyeit. Személyzete 1 fő, hajtóműve 1 db, melynek két gázsugár-kiömlő nyílása elforgatható. Szárazföldről és anyahajóról egyaránt alkalmazható. Fő fegyverzete az irányított és a nem irányítható rakéták.

E-3 A/C AWACS: Felderítő, célmegjelölő és rávezető repülőgép. A C-137-es alaptípusból fejlesztették ki, 4 turbósugár-hajtóműve van, a törzs fölött diszkoszkorong alakú, hatalmas antennarendszer forog. Általában 9000 m magasságban járőrözik a harcterületeken kívül, 2-4 F-14 vagy F-15 vadászgép kíséri és biztosítja. Képes egy időben több száz légi és földi célt 500 km távolságon belül felderíteni és folyamatosan nyomon követni, azokra a légierő csapásmérő vagy elfogó gépeit pontosan rávezetni, egy időben 30 ellenséges légi célra a saját vadászrepülőgépeket rávezetni, továbbá csaknem 1000 km sugarú körön belül a rádióelektronikai sugárforrások (lokátorok, rádió-adóállomások stb.) pontos helyének és üzemi paramétereinek meghatározására.

A fentiek birtokában légi harcálláspontként is működhet, képes a légi támadó műveletek vezetésére, irányítására levegőből. Hajózó személyzet 5 fő, a fedélzeten további 10-15 fő a különböző műszerek kezelését és a nyert adatok értékelését végzi.

E-2C Hawkeye: Az elektronikai hadviselés egyik eszköze. A légi és földi a célok felderítését, és a saját repülőgépek célra irányítását végzi. 2 turbólégcsavaros hajtóműve van, a törzs felett diszkoszkorong alakú antennarendszer forog. Személyzete 5 fő. Képes 370 km sugarú körön belül 250 légi vagy földi cél egyidejű felderítésére és nyomon követésére, 30-40 saját repülőgép célra irányítására, továbbá 800 km-en belül észleli a különböző elektronikai kisugárzásokat, meghatározza azok jellegét (lokátor, rádióállomás stb.) és a sugárzások paramétereit. Egy-egy ilyen repülőgép kb. 40 ezer négyzetkilométeres légteret tart ellenőrzés alatt. Földi repülőterekről és repülőgép-anyahajókról egyaránt bevethető. Járőrözési időtartama 6 óra, szolgálati csúcsmagassága 9300 m.

U-2R: Nagy magasságú felderítő repülőgép, repülési magassága 24.000 m, legnagyobb sebessége 690 km/óra, útvonalhossza 2 póttartállyal 4800 km. Személyzete 1 fő, hajtóműve 1 turbósugár-hajtómű. Légi fényképezést (több spektrumban), elektronikai és nukleáris sugárzásfelderítést, megfigyelést végez.

Predator: Mindössze 8 m hosszú, pilóta nélküli felderítő repülőgép. Előzetesen programozható, földi központból és műhold segítségével is irányítható. Sebessége 180 km/óra, repülési csúcsmagassága 4500 m. A repülése közben készített normál- és infravörös fénykép-, valamint videófelvételeket elektronikus úton, műholdon keresztül továbbítja a földi központba. Motorja a törzs hátsó végén 1 tolólégcsavart hajt.

KC-135 Tanker: A Boeing-707-es átalakított változata. Négy turbósugár-hajtóműves légi utántöltő repülőgép. (Tréfásan repülő benzinkútnak is nevezik.) Személyzete 4 fő. Egy időben 2 repülőgépet tud utántölteni, percenként 4 tonnányi üzemanyaggal. Áttölthető üzemanyag-készlete maximálisan 90 tonna. Hatótávolsága 50%-os terhelés mellett 2400 km.

BGM-109 Tomahawk SLCM: Manőverező robotrepülőgép, melyeket amerikai tengeralattjárókról és felszíni hadihajókról indítanak. Célra vezetése már nemcsak a TERCOM-rendszerrel (mint az Öböl-háborúban), hanem a GPS műholdas navigációs rendszerrel is történik, csaknem teljes pontossággal, ami minden esetben telitalálatot jelent. Repülési útvonalhossza 1600 km-ig terjedhet, hagyományos robbanófeje 450 kg. Méretei kicsik, repülési magassága a terep domborzatát követve 30-50 méter, sebessége 900 km/óra körüli. Ezért felderítésük és megsemmisítésük rendkívül nehéz, a jugoszláv légvédelem számára pedig lehetetlen volt.

AGM-86 ALCM: A Tomahawkhoz hasonló rendszerű manőverező robotrepülőgép, a B-52, B-1 és B-2 hadászati repülőgépek fedélzetéről indítják. Repülési útvonalhossza 2500 km-ig terjedhet, hagyományos robbanófeje 900 kg. Ezek egy részét Magyarország légteréből vagy azon át is indíthatták.