| HADTUDOMÁNY IX. évfolyam, 3-4. szám | HADTUDOMÁNY-HADÜGY |
Magyar István (ezredes)
| A délszláv válság körzetében, a koszovói helyzet politikai rendezésére tett kísérletek kudarca után 1999. március 24-én, közép-európai idő szerint 20 órakor kezdte meg a NATO a Szövetséges erő (Allied Force) fedőnevű légi támadó-hadműveletét a Jugoszláv Köztársaság ellen, és június 9-én fejezte azt be. A szerző – eddig még nem teljesen feldolgozott információkra támaszkodva – előzetesnek tekinthető értékelésben foglalja össze a légicsapások főbb céljait, vázolja a légi hadművelet lefolyását, értékeli annak hatékonyságát. |
A hadműveletben 13 NATO-tagállam (Belgium, Kanada, Dánia, Franciaország, Németország, Olaszország, Hollandia, Norvégia, Portugália, Spanyolország, Törökország, Nagy-Britannia, az Egyesült Államok) fegyveres erői vettek közvetlenül részt. A többi hat tagállam területének, légterének rendelkezésre bocsátásával, logisztikai támogatással, a szövetséges parancsnokságokon szolgálatot teljesítő állomány tevékenységével vagy egyéb módon vált részesévé a hadműveletnek. A művelet főparancsnoka a szövetséges erők európai legfelső parancsnoka (SACEUR) volt, aki a közvetlen vezetést a szövetséges fegyveres erők dél-európai főparancsnokára, James O. Ellis Jr. tengernagyra, (CINCSOUTH) ruházta. Mivel légi hadműveletről volt szó, az operatív vezetést a Szövetséges Légierő Dél-európai Parancsnoksága (COMAIRSOUTH, Nápoly) végezte. A napi harctevékenység közvetlen irányítása az 5. Szövetséges Harcászati Légi Parancsnokság (5. ATAF, Vicenza) feladata volt.
A dél-európai főparancsnoknak a hadműveletek megkezdéséhez olaszországi, németországi, nagy-britanniai légi támaszpontokon, illetve az Egyesült Államok területén több mint ezer repülőgép állt rendelkezésére. Ami az alkalmazott fegyverrendszereket illeti, a szövetség a hadművelet első óráiban nagy számban alkalmazta az Adriai-tengeren állomásozó hadihajók fedélzetéről, illetve az Egyesült Államok honi területéről érkező (18 órás, folyamatos harcfeladatban részt vevő) B–2 típusú nehézbombázókról indított manőverező repülőgépeket.
Ezenkívül részt vett a csapásmérésekben a Foch nevű francia repülőgép-hordozón települt repülőkötelék, a 6. földközi-tengeri amerikai flotta felszíni hajóival és tengeralattjáróival, valamint manőverező robotrepülőgép-hordozók, a térségbe érkező, Roosevelt repülőgép-hordozó vezette alkalmi harci kötelék, továbbá a NATO közvetlen alárendeltségében lévő E–3A AWACS repülőgépek és a vezetési-irányítási rendszer más elemei.
A NATO eredetileg azzal a politikai céllal indította meg a hadműveleteket, hogy rávegye Milosevicset a minden érintett fél számára méltányos békeszerződés elfogadására, és kieszközölje a jugoszláv vezetés beleegyezését a NATO-csapatok koszovói ellenőrző tevékenységéhez. A szövetség azzal számolt, miszerint már az első csapások jobb belátásra kényszerítik a szerb vezetést, vagy – ennek hiányában – oly mértékben meggyengítik a jugoszláv hadigépezetet, hogy képtelenné válik az UCK elleni átfogó támadásra, a koszovói etnikai tisztogatás végrehajtására.
A fenti célok az alábbi okok miatt nem valósultak meg: Egyrészt a politikai túlélésében fenyegetett jugoszláv vezetés hibás helyzetfelméréssel, erőit és lehetőségeit túlbecsülve, irracionálisan reagált a NATO akciójára, és – mindent egy lapra feltéve – a végsőkig szándékozott folytatni az ellenállást. Ebben számított és számíthatott a Milosevics propagandagépezete által megtévesztett lakosság többségének támogatására is. Másrészt részben az akció fokozatos kiterjesztése, illetve a jugoszláv erők vártnál nagyobb ellenállása és túlélőképessége miatt a jugoszláv hadsereg (VJ) és a rendőri, valamint a belbiztonsági erők (MUP) a számukra kedvező terep- és a lokális erőviszonyok kihasználásával megőrizték harcképességüket, intenzíven érvényesítették helyi erőfölényüket a “titói népvédelemből” örökölt doktrinális elvek gyakorlati megvalósításával.
Mindezek következtében a szövetség – már rövid idővel a légicsapások megkezdését követően – politikai célkitűzései átértékelésére kényszerült. Solana NATO-főtitkár már a hadműveletek negyedik napján, 27-én bejelentette, hogy a szövetség áttér a hadművelet második fázisára, amely már nemcsak a légvédelem és a vezetési rendszer objektumainak pusztítását célozza, hanem magában foglalja a jugoszláv hadsereg és a belügyminisztérium erői, csapat-összevonási körletei, bázisai és támogató létesítményei elleni támadásokat is az ország egész területén. A hadművelet második fázisára, vagyis a jugoszláv fegyveres erők átfogó pusztítására áttérést elsősorban az sürgette, hogy a NATO légicsapásait követően a jugoszláv katonai és rendőri erők általános támadást indítottak Koszovóban a koszovói albánok ellen, akiknek megvédése a szövetség fő célja volt. A jugoszláv szárazföldi erők szisztematikus etnikai tisztogatásba kezdtek, ahol már nem egyszerűen az albán lakosság spontán meneküléséről, hanem szervezett, módszeres elüldözéséről, az országból történő tömeges kitoloncolásáról volt szó. A falvakat nehézfegyverekkel lőtték, harckocsikat, páncélozott szállító harcjárműveket használtak a koszovói albánok menekülésre kényszerítésére. Mivel nem sikerült megelőzni az etnikai tisztogatást, és egyre kevésbé volt lehetséges az eredeti békemegállapodás megvalósítása, a NATO módosítani volt kénytelen közvetlen politikai és katonai céljait az alábbi feladatok előtérbe helyezésével:
A célok összhangban voltak a világ legfejlettebb ipari országai és Oroszország (G–8 országcsoport) által kidolgozott rendezési alapelvekkel, amelyek az alábbiakat foglalták magukban:
A különböző politikai erők és személyiségek részéről a fentieken kívül egyéb, a helyzet által felvetett követelések is megfogalmazódtak, úgymint:
A Jugoszlávia elleni légi támadóműveletének 11 hete, illetve 78 hadműveleti napja alatt a NATO nagyfokú türelemmel, kitartással és precíziós csapásméréssel tevékenykedett a kitűzött politikai célok eléréséért. E tevékenység sikerének eredményeként a jugoszláv hadsereg, valamint a szerb rendőri és belbiztonsági erők elhagyták Koszovót; az ENSZ égisze alatt NATO-vezette nemzetközi békefenntartó erők települtek a tartományba a béke és a stabilitás megteremtése, a menekültek visszatérése feltételeinek megteremtése céljából; a menekültek pedig megkezdték a visszatelepülésüket.
A NATO légi támadó-hadműveletét a jugoszláv integrált légvédelmi rendszer pusztításával kezdte, hogy biztonságos környezetet teremtsen a légi tevékenység kiterjesztéséhez. Ezt követte a jugoszláv hadsereg parancsnoki, vezetési és kommunikációs rendszerének megbontása, az üzemanyag-előállító és -ellátó létesítmények megsemmisítése, az utak, a hidak, a repülőterek rombolása. A légi tevékenység kiterjesztésének következő elemét a szárazföldi csapatok pusztítása képezte Koszovóban. Ezt követően megkezdődött a JSZK hadi üzemeinek, katonai profilú ipari komplexumainak megsemmisítése. A szövetség szakaszos légi támadó-hadművelete e fázis folyamán került felfüggesztésre.
Részleteiben a légi hadművelet lefolyásáról. A NATO az első hadműveleti napon három hullámban, mintegy 100 manőverező robotrepülőgéppel és 80 harci repülőgéppel több mint 40, kizárólag katonai célpont ellen indított támadást. Közöttük elsősorban légvédelmi objektumok, repülőterek, rádiólokátor-állomások, vezetési pontok, laktanyák és raktárbázisok szerepeltek. A célpontok döntő többsége Koszovón kívül helyezkedett el. Már a hadműveletek második napján vajdasági célpontok támadására is sor került. Több találat érte a zombori repülőteret, megsemmisült a kulai katonai kiképzőközpont, Újvidéktől délre, a FruÔka gorában találat ért egy rejtett vezetési pontot, és Újvidéken, a különleges rendőri erők kiképzőbázisának objektumaiban is jelentős károk keletkeztek. Az eredményesen, nagy pontossággal végrehajtott csapások ugyanakkor csak részben érték el céljukat, mivel az objektumok többsége üres volt, a személyi állományt, a berendezéseket és a technikai eszközöket a jugoszláv hadvezetés már korábban kitelepítette. Mindezek következményeként a légicsapások halálos áldozatainak száma is minimális volt.
A NATO – mint erről korábban már volt szó – a hadműveletek harmadik napjától kezdődően kiterjesztette célpontjainak körét, s Jugoszlávia egész területére kiterjedően folytatta az ellenséges célok rombolását. A szövetség repülőgépei már nemcsak éjszaka, hanem nappal is, több hullámban, kisebb kötelékekben hajtottak végre légi-csapásokat, melyek célpontjai között belgrádi katonai létesítmények is szerepeltek. A NATO részéről a nappali tevékenységre áttérés a jugoszláv légvédelem elégséges szintű lefogására utalt, melyben minden bizonnyal jelentős szerepet játszott a NATO nagy hatékonyságú, intenzív rádióelektronikai zavaró (lefogó) tevékenysége is.
A légicsapások második fázisának megkezdése ugyanakkor a NATO repülőgépei számára is kétségtelenül nagyobb kockázatot jelentett, a csapásokat ugyanis kisebb repülési magasságból kellett végrehajtaniuk. A harceljárások megváltoztatására azért is szükség volt, mivel a jugoszláv légvédelem az eszközök folyamatos mozgatásával, manővereztetésével, rejtésével és álcázásával, illetve a rádiólokációs felderítőeszközök üzemeltetésének korlátozásával biztosította föld–levegő rakétaindítóinak túlélőképességét. Így a NATO repülőgépei számára e rendszerek felderítése és megsemmisítése ugyancsak kisebb repülési magasságban folytatott tevékenységet tett szükségessé. Feltehetően ennek következménye volt az amerikai F–117 típusú bombázó repülőgép elvesztése is, amely azonban nem vetette vissza a NATO légi tevékenységének intenzitását, de egyértelműen jelezte, hogy a szövetségi támadásoknak továbbra is fontos célja kell maradjon a jugoszláv légvédelem és a légierő tevékenységének bénítása. Az eset azt is jelezte, hogy a jugoszláv hadsereg légvédelme az addig elszenvedett veszteségek ellenére még számottevő erőt képvisel, időről időre nem lehetetlen tevékenységének felerősödése, hatékonysága azonban tendenciájában egyre csökkenő lesz.
A légitámadások hatékonyságát és intenzitását jelentősen befolyásoló tényezőként jelentkezett már a NATO-hadműveletek kezdetén a térség viszonylag kedvezőtlen időjárása, amely – a későbbiekben is – több alkalommal jelentősen korlátozta a lézerirányítású eszközök hatékony alkalmazását. A légierő korlátozott bevethetősége ugyanakkor a NATO szakaszolt légi támadó-hadművelete eredeti elgondolását is módosította, s az elméletben jól elkülönített fázisok összemosódását eredményezte, eleget téve a milosevicsi rezsimre történő folyamatos katonai nyomásgyakorlás politikai követelményének. Mindez a NATO-hadművelet jellegében is változást eredményezett. A szövetség a több hullámban történő támadásról a folyamatos légi harctevékenységre tért át.
Már a légi hadművelet ezen, kezdeti szakaszában a nemzetközi közvélemény eltérő nézeteket fogalmazott meg a légicsapások várható eredményességét illetően. Egyes nyugati katonai elemzők kétségbe vonták, hogy a légicsapások – szárazföldi csapatok bevetése nélkül – képesek elérni a kitűzött célokat, nevezetesen a koszovói albánok megvédését, illetve hosszabb távon Milosevics rákényszerítését a békemegállapodás elfogadására. Javier Solana NATO-főtitkár ezzel szemben eltérő véleményt fogalmazott meg, s hangsúlyozta, hogy az észak-atlanti szövetség mindaddig nem tervezi szárazföldi csapatok Koszovóba vezénylését, amíg a válságrendezést célzó politikai megállapodás létre nem jön. Így tehát egyetlen alternatívaként a légicsapások intenzitásának fokozása maradt, melynek feltételeit a szövetség tagállamai újabb repülőgépek térségbe vezénylésével teremtették meg. Már ekkor megfogalmazódott, hogy a válság végleges rendezése nem képzelhető el Milosevics politikai rendszerének megdöntése nélkül.
Egy héttel a légicsapások megkezdését követően megállapítható volt, hogy bár a jugoszláv hadsereg csapatai és a katonai infrastruktúra érzékeny veszteségeket szenvedett, de a jugoszláv hadigépezet – a várakozásokkal ellentétben – még nem omlott össze. Ez mindenekelőtt azzal volt magyarázható, hogy a jugoszláv légierő és légvédelem folyamatosan mozgatta eszközeit. A harci repülőgépeket tartalék és szükségrepülőterekre, lezárt autópálya-szakaszok mellé telepítették szét, a hadsereg technikai eszközeit, lőszer-, üzemanyag- és egyéb készleteit pedig gyárak, kórházak, iskolák, tanyák mellett vagy azok területén helyezték el, illetve folyamatosan manővereztették. Mindezzel biztosították a csapások alóli kivonásukat. Jugoszláv részről ugyanis biztosak voltak abban, hogy a NATO megbízható felderítési adatok birtokában sem fog olyan létesítményeket támadni, melyek megsemmisítése nagyszámú polgári áldozatot követelne. A jugoszláv katonai vezetés tehát kihasználta a NATO politikai döntéshozói által Clark tábornoknak szabott azon követelményt, hogy a hadművelet során a saját veszteségeket és a jugoszláv polgári áldozatok számát is a lehető legkisebbre kell szorítani. Mindez a hadműveletek lefolyásának, a rendelkezésre álló katonai képességek kihasználásának sajátos, a korábbi háborúk (fegyveres konfliktusok) lefolyásától eltérő arculatot kölcsönzött.
A NATO-hadművelet első szakaszát értékelve a NATO nagyköveti tanácsa március 30-i ülésén döntést hozott a légicsapások intenzitásának fokozásáról (a későbbiek során még több ilyen döntés született) és a célpontok kibővítéséről. A határozattal megnyílt az út a válságrendezést célzó légi hadművelet harmadik szakasza előtt, amely valamennyi katonai, illetve katonai jellegű célpont (út, híd, hadiüzem, üzemanyag-feldolgozó és -ellátó rendszer, energetikai központ és elektromos ellátóhálózat stb.) bombázását irányozta elő az ország egész területén. A hozott döntésnek megfelelően a NATO légicsapásai egyre inkább a Koszovóban állomásozó katonai és rendőri erők pusztítására irányultak, de súlyos csapások érték a Belgrádtól délre elhelyezkedő csapatok csoportosításait és infrastrukturális létesítményeit is. Ebben az időszakban a NATO légiereje már belgrádi kormányzati központokat is támadott, melynek eredményeként – egyebek között – megsemmisült a szövetségi és a szerb belügyminisztérium épülete. A légi hadművelet harmadik fázisának megkezdésével megsemmisítő csapások érték a dunai hidakat, az Újvidék környéki olajfinomítókat és más, katonai jellegű infrastrukturális objektumokat is. A NATO célja a támadások célobjektumainak bővítésével, a vajdasági objektumok rombolásával a jugoszláv fegyveres erők utánpótlási vonalainak elvágása, a délre irányuló csapaterősítések és szállítások lehetőségének megakadályozása, korlátozása, egy esetleges Magyarországgal szembeni erő-összpontosítás lehetőségének kizárása, a Vajdaság nagyobb mérvű militarizálásának megakadályozása volt. Ily módon – a Vajdaságban élők helyzetének rosszabbodása ellenére – a fenti célok teljesítése közvetlen magyar érdekeket is szolgált.
Mindeközben folytatódott a jugoszláv hadsereg és a rendőri erők tisztogató hadművelete Koszovóban, melynek következményeként a szerb erők április 5-éig már több mint 650 ezer koszovói albánt űztek el otthonaikból, és 370 ezer menekült kényszerült elhagyni a tartományt. A koszovói albánok megmentését illetően az idő a legfontosabb tényezővé lépett elő. Nyilvánvalóvá vált, hogy a NATO légicsapásai hatékonyságának növelése nélkül nem lehetséges a menekültek megmentése. A légi tevékenység fokozása érdekében április első napjaiban újabb 13 db amerikai F–117A típusú lopakodó vadászrepülőgép érkezett a térségbe, s az amerikai katonai vezetés 24 db Apache típusú harci helikopter Albániába telepítéséről is döntött, jóllehet ezen igen nagy tűzerőt képviselő eszközök alkalmazására készenlétük elérését követően sem került sor. Ennek valószínű oka a jugoszláv légvédelem meglévő képességeivel, az alacsony magasságban tevékenykedő helikopterek viszonylagos sebezhetőségével, a saját veszteségek elkerülésének követelményével volt magyarázható.
Solana NATO-főtitkár április elején már úgy fogalmazott, hogy a NATO-akciók kezdik éreztetni hatásukat, mind gyengébbé válik nemcsak a belgrádi hatalom elnyomóképessége, de maga a rendszer is. Madeleine Albright amerikai külügyminiszter ugyanakkor, látnoki módon prognosztizálva a konfliktus időtartamát, úgy fogalmazott, hogy korai még megítélni a jugoszláviai hadműveletek eredményességét. Még csak az első negyedénél tartunk – mondta –, s ebben a szakaszban döntetlenre állunk Miloseviccsel. A hadműveletek elhúzódó jellegét valószínűsítette William Cohen amerikai védelmi miniszter is az április közepén sorra került szenátusi meghallgatásán, ahol 33 ezer tartalékos és nemzeti gárdista behívását javasolta.
Április végére a szerb erők koszovói tevékenysége alapján egyértelművé vált, hogy a szerb politikai vezetés minél előbb be kívánja fejezni a tartomány etnikai megtisztítását. Aggodalomra adott okot az is, hogy a szerb erők etnikai tisztogató műveletbe kezdtek Montenegróban is, a koszovói határ menti, főként albánok lakta falvakban. Mindezek azt eredményezték, hogy Solana főtitkár felhatalmazta a szövetség katonai vezetését: vizsgálja meg egy koszovói szárazföldi hadművelet indításának lehetőségét. Jóllehet ő maga is úgy ítélte meg, hogy a NATO még nagyon messze van egy olyan döntés meghozatalától, melynek eredményeként úgynevezett “nem megengedő környezetben” (vagyis békemegállapodás nélkül) beavatkozzék Koszovóban. A washingtoni NATO-csúcs mindenki számára egyértelművé tette, hogy a szövetségben – az adott időpontban – csak a légicsapások folytatására, intenzitásuk növelésére volt meg a politikai konszenzus. Egyes politikai elemzők úgy vélték, hogy a szárazföldi opció napirendre tűzése megbontotta volna a szövetség egységét, s egyes országokban akár kormányválságot is előidézhetett volna. Mindezek ellenére a tagállamok egy része nem zárta ki a szárazföldi támadás lehetőségének ismételt megvitatását egy későbbi időpontban, amennyiben a légicsapások nem vezetnének eredményre. A légi tevékenység fokozásához Wesley Clark tábornoknak április végére már több mint 700 harci repülőgép állt rendelkezésére, melyből 340 volt csapásmérő. Az addig végrehajtott 11.500 repülőgép-bevetésből mintegy 4400 volt harci bevetés.
Május végére Milosevics számára nyilvánvalóvá vált, hogy szövetségesek nélkül maradt, miközben a szövetség a román, a bolgár, az albán, a horvát, a macedón és a török légtér használatára vonatkozó engedélyek birtokában (Magyarország már korábban rendelkezésre bocsátotta légterét) megteremtette a NATO-légierő korlátozás nélküli alkalmazásának feltételeit valamennyi számba vehető hadműveleti irányból Jugoszlávia ellen.
A légitámadások folytatására, intenzitásuk fokozására hozott NATO-döntés ellenére a jugoszláv katonai vezetés folyamatosan számolt egy szárazföldi NATO-támadás lehetőségével is, melyet mindenekelőtt Macedónia, Albánia és Magyarország irányából feltételezett. Ennek elhárítására Magyarország déli határa mentén – de biztosító jelleggel más irányokban is – többlépcsős, mélységben tagolt védelmet épített ki. Egyre nyilvánvalóbbá vált a jugoszláv vezetés számára, hogy előbb-utóbb módosítania kell álláspontján. Milosevics elnöknek be kellett látnia, hogy a NATO eltökélt a katonai műveletek folytatásában (nem kizárva a szárazföldi opciót sem), s nincs esélye a túlélésre. Külső támogatásra (Oroszország) nem számíthat, s minél inkább halogatja a nemzetközi közösség feltételeinek elfogadását, annál inkább kockáztatja, hogy végleg és visszavonhatatlanul elveszíti Koszovót, sőt Montenegró esetleges kiválásával az egész országot, s ezzel együtt saját hatalmát is. Ennek felismerése juttathatta el Milosevics elnököt azon döntésének meghozatalára, hogy megbízottjai és a NATO képviselője – Michael Jackson altábornagy – 1999. június 9-én este aláírhassák a jugoszláv hadsereg és a különleges rendőri erők Koszovóból történő kivonását biztosító katonai technikai megállapodást (Military-Technical Agreement), amely megnyitotta a válság rendezésének útját.
A légicsapások megkezdése előtt Jugoszlávia jól felfegyverzett hadsereggel, jelentős légvédelmi képességekkel rendelkező ország volt. A NATO légicsapásainak eredményeként a szövetség megsemmisítette a jugoszláv hadsereg legkorszerűbb harci repülőgépeinek és föld–levegő légvédelmi rakétarendszereinek több mint 80%-át. Ezen túlmenően megsemmisült Jugoszlávia közlekedési infrastruktúrájának jelentős része, megakadályozva a szárazföldi csapatok gyors, meglepetésszerű átcsoportosításának lehetőségét. A NATO légi tevékenysége eredményeként Jugoszlávia lőszergyártó képessége kétharmaddal csökkent, teljesen megsemmisült az ország nyersolaj-feldolgozó kapacitása, valamint üzem- és hajtóanyag-tartalékának 40%-a. A Koszovó területén tevékenykedő katonai erők jelentős veszteségeit jelzik, hogy a szövetség a légitámadások során megsemmisítette a szerb tüzérség több mint 50%-át, illetve a páncélozott szállító harcjárművek több mint egyharmadát. A NATO-légierő hatékonyságát bizonyítja, hogy a légi művelet 78 napja alatt egyetlen NATO-pilóta sem vesztette életét, s mindössze két NATO-repülőgép semmisült meg. Ezek az adatok egyértelműen jelzik a repülőgép-vezetők kiképzettségének magas fokát, a technikai eszközök magas szintű hadrafoghatóságát, a kiszolgáló és logisztikai támogató háttér hatékony működését, továbbá a körültekintő hadműveleti tervezést.
A szövetség kitűzött céljait a szárazföldi csapatok alkalmazása nélkül, tisztán a légierő, valamint a manőverező robotrepülőgépek felhasználásával érte el, ami a hadtörténelemben szinte egyedülálló eredménynek számít. A hadműveletek kezdetén az alkalmazott bombák és rakéták több mint 90%-a nagy pontosságú, irányított eszköz volt. Összehasonlításként megjegyzendő, hogy ez az arány az Öböl-háború során mindössze 8%-ot tett ki. A légi hadművelet teljes időtartamát figyelembe véve a felhasznált rakéták és bombák összmennyiségének 35%-a volt nagy pontosságú. Ezen harceszközök célpontjai között olajfinomítók, lőszerraktárak és csapat-összevonási körletek szerepeltek. A szövetség a hadművelet teljes időtartama alatt a polgári áldozatok és az ún. járulékos károk minimalizálására törekedett. A mintegy 23.000 bomba és rakéta közül mindössze 20 tért el jelentősen a kiválasztott céltól, polgári áldozatokat is követelve.
A hadművelet teljes időtartama alatt a NATO-légierő több mint 37 500 repülőgép-bevetést teljesített – bonyolult légvédelmi tevékenység és időjárási körülmények közepette. A bevetéseknek megközelítően egyharmada (14 000) csapásmérő volt. A hadművelet során a megsemmisített harci technikai eszközök (harckocsik, páncélozott szállító harcjárművek, tüzérségi lövegek) száma folyamatosan, a hadműveletek végéhez közeledve szinte hatványozottan növekedett. Ezzel arányosan csökkent a jugoszláv hadsereg harcképessége, ami elsősorban üzemanyaghiányban, az utánszállítási útvonalak elvesztésében, az elektromos ellátó rendszerek bénulásában s végül a katonai rendeltetésű ipari üzemek megsemmisülésében nyilvánult meg.
A hadműveletek kezdetén a szövetséges fegyveres erők dél-európai főparancsnoka összesen 214 csapásmérő harci repülőgéppel rendelkezett, melyből 112 amerikai volt. A légi tevékenység fokozása eredményeként ez a szám a hadművelet végére 535-re emelkedet, melyből 323-at az Egyesült Államok biztosított.
A bevetések számának alakulását természetszerűleg a térség időjárási viszonyai nap mint nap befolyásolták. A hadműveletek 39. napján, május 1-jén például a NATO-légierő 150 csapásmérő bevetést hajtott végre. Az ezt követő két hétben kedvezőtlen időjárási viszonyok miatt a napi csapásmérő bevetések száma csökkent (egészen a 100 bevetés/nap szintig), majd május 15-ét követően ismét emelkedett, s a hónap végére elérte a 250–260 csapásmérő bevetés/nap szintet.
A NATO május közepéig megsemmisítette a Koszovóban települt szerb katonai, rendőri és paramilitáris erők eszközeinek mintegy 20%-át, azaz összesen kb. 300 harckocsit, páncélozott szállító harcjárművet, valamint tehergépkocsit, továbbá vezetési pontokat, aknavetőket és rakétaindítókat. A szövetséges légierő lerombolta a tartományba vezető összes jelentősebb út- és vasútvonalat. Jugoszlávia teljes területén elpusztult – kettő kivételével – az összes Duna-híd, a MiG–29 típusú repülőgépek 60%-a, a meglévő hétből négy nagy üzemanyag-tároló komplexum, mindkét olajfinomító, 52-ből 40 rádióadó (átjátszóállomás), 14 rádiólokátor közül kilenc, a lőszerraktárak 50%-a, nyolc zászlóalj- és dandárharcálláspont, több más (köztük hadseregszintű) vezetési pont, híradó-létesítmények, repülőterek, laktanyák.
A szövetség beváltotta fenyegetését, és fokozatosan terjesztette ki a támadott célpontok körét, bővítette azok fajtáit, növelte a csapások számát és intenzitását. Mindezek eredményeként Jugoszlávia-szerte akadozott az áramszolgáltatás, növekedtek a haderő utánpótlási s ezzel együtt a lakosság ellátási nehézségei.
A NATO légi hadművelete értékelésénél érdemes néhány szót ejteni a Koszovóban állomásozó szerb szárazföldi csapatok pusztításának hatékonyságáról, annál is inkább, mivel több kritika illette a szövetséget, hogy nem volt kellően hatékony ezen a területen. A Koszovóban állomásozó jugoszláv szárazföldi csapatok mozgékony eszközeinek szisztematikus pusztítását a NATO a 23. hadműveleti napon, április 14-én kezdte meg, ekkorra teremtődtek ugyanis meg a szárazföldi célok kis magasságból történő pusztításának feltételei. A megsemmisített harckocsik, páncélozott szállító harcjárművek és tüzérségi lövegek, aknavetők száma a kedvezőtlen időjárás és a precíziós csapásmérések követelményeinek érvényesítése, továbbá a saját erők megóvása miatt viszonylag lassan emelkedett.
Ugyanakkor a kedvező időjárás beköszöntével a 67. hadműveleti napot, május 29-ét követően a megsemmisített harci technikai eszközök szinte exponenciális növekedésének lehettünk tanúi. A légicsapások felfüggesztéséig a szövetséges légierő a Koszovóban állomásozó jugoszláv szárazföldi csapatok eszközeiből 122 harckocsit, 222 páncélozott szállító harcjárművet, valamint 454 tüzérségi löveget és aknavetőt semmisített meg, ami jelentősen befolyásolta a szerb erők harcképességét.
A jugoszláv hadsereg légierejében, illetve légvédelmi eszközeiben a hadműveletek során ugyancsak súlyos veszteségek keletkeztek. A NATO-légierő megsemmisítette, illetve használhatatlanná tette a jugoszláv légierő legkorszerűbbnek számító, MiG–29-es repülőgépeinek 85%-át (összesen 11 darabot). Ugyancsak megsemmisült 24 db MiG–21 típusú harci repülőgép (a típus összmennyiségének 35%-a). A légvédelmi rakétarendszerek közül a szövetség megsemmisített két SA–2 (Volhov) típusú rakétaosztályt, az SA–3 (Nyeva) eszközök 70%-át, valamint az SA–6 (KUB) típusú, önjáró légvédelmi eszközökből három indító harcjárművet (a jugoszláv hadsereg ezen típusból összesen 22 eszközzel rendelkezett). A KUB típusú légvédelmi rakéták megsemmisítését nehezítette, hogy azok telepítési helyét folyamatosan változtatták, s nagy figyelmet fordítottak álcázásukra. Ezen harceszközök a légi hadművelet teljes időtartama alatt jelentős veszélyt jelentettek a NATO repülőgépei számára.
Ami a szárazföldi csapatok infrastrukturális létesítményeit illeti, a szövetség megrongálta vagy megsemmisítette a Koszovóban állomásozó 3. hadsereg katonai infrastruktúrájának 60, a Montenegróban lévő 2. hadsereg létesítményeinek 20, illetve a Vajdaság területén elhelyezkedő 1. hadsereg objektumainak 35%-át.
Az ország területén lévő utak, vasutak, hidak összességében közepesen rongálódtak meg. A Dunán átvezető közúti hidak 70%-a, a vasúti hidak fele semmisült meg, illetve vált használhatatlanná. A hidak megsemmisítésénél nemcsak a mozgás korlátozása szerepelt célként, hanem a Duna vízi szállítási útkénti felhasználásának megakadályozása is (pl.: nyersolaj-utánszállítás). Természetesen a koszovói közlekedési infrastruktúra rombolása a fent jelzetteknél súlyosabb volt. A NATO teljes mértékben használhatatlanná tette a tartományban lévő vasútvonalakat, valamint az utak 50%-át.
A védelmi ipar veszteségeiről szólva megállapítható, hogy a légi hadművelet eredményeként a jugoszláv hadiipari létesítmények mintegy fele megsemmisült vagy megrongálódott. Gyártási profilok szerint megsemmisült a repülőgépipar 70%-a, a páncélozott harcjármű gyártásának 40%-a, az olajfeldolgozó kapacitás 100%-a, a robbanóanyag-gyártás 50%-a, a lőszergyártás 65%-a.
A légi támadó-hadműveletben elszenvedett veszteségekről ellentmondó adatok láttak napvilágot. A NATO szerint a jugoszláv fél veszteségei halottakban és sebesültekben meghaladja a 10 ezer főt. A jugoszláv haderő nem tette közzé halottainak számát, az egyetlen bejelentett jugoszláv adat szerint mintegy 1800 katona sebesült meg Koszovóban. A bombázások polgári áldozatairól Belgrád mérlege: 2000 halott és 6000 sebesült.
A NATO két amerikai repülőgépet vesztett Jugoszláviában, egy F–117 típusú lopakodó bombázót és egy F–16 típusú vadászbombázót. Mindkét repülőgép pilótáját sértetlenül kimentették. Természetesen a NATO veszteségeit illetően Belgrád egészen más számokat ad meg: 47 repülőgépnek, négy helikopternek és 21 pilóta nélküli felderítő repülőgépnek a jugoszláv fél általi megsemmisítéséről beszél.
Megbízhatóan megállapítható, hogy mindezek következtében a jelentős veszteségeket szenvedett és meggyengült jugoszláv légvédelem és légierő a NATO légi hadműveletét követően átmenetileg nem, huzamosabb időn keresztül később is csak a korábbinál lényegesen alacsonyabb szinten lehet képes feladatai ellátására.
A szárazföldi csapatok ugyanakkor összességében megőrizték képességüket alapvető feladataik ellátására. Kiképzésüket a háború következményei, a nagyszámú objektum rombolása, az ellátási problémák stb. lényegesen nehezítik.
A NATO légi hadműveletének költségeiről senki nem tett közzé megbízható adatokat, s ez a közeljövőben nem is várható. Ugyanakkor szakértői becslések szerint a szövetség légi támadó-hadművelete Jugoszlávia gazdaságát mintegy 20–25 évvel vetette vissza.