Simon Sándor: A hadtudomány mai és holnapi feladatai

A folyóirat 1999. évi 2. számában publikáltuk a hadtudomány helyzetéről és feladatairól - alapvetően a tudomány diszciplináris problémáiról - szóló, a Hadtudományi Bizottság által megvitatott és elfogadott összefoglalót. A folyóirat 2000/1. számában közöltük dr. Rádli Tibornak a téma kereteit bővítő írását. Jelen cikk szerzője a témához kapcsolódva többéves kutatási eredményeit összefoglaló, nagyobb terjedelmű anyag alapján összegezi a hadtudomány mai és holnapi feladatairól kialakított újszerű gondolatait.

A háborúk, háborús jellegű cselekmények alapvető kérdéseivel a hadtörténelmi tapasztalatokra támaszkodó hadtudomány foglalkozik. Ezen belül vizsgálja a hadtudomány kialakulásával, fejlődésével és jövőjével kapcsolatos kérdéseket, tanulmányozza a hadtudomány jellegével, tárgyával, feladataival, a politikához és más tudományokhoz való kapcsolatával, struktúrájával, kutatási területeivel, módszereivel, intézményeivel, a hadtudomány fogalmi rendszerével és aktuális problémáival kapcsolatos kérdéseket.

A világtörténelem háborúit leíró írásai - a hadtörténelem - képezték hosszú évszázadokon keresztül azt az elméleti és gyakorlati alapot, amit az egyes országok politikai és katonai vezetői szükségesnek véltek tanulmányozni ahhoz, hogy kielégítően eligazodjanak a hadvezetés, a háborúk kérdéseit illetően.

Az előzőekben említett hadtörténelem és a hadtudomány fogalmak között olyan ősi és szilárd kapcsolat létezik, mely az emberiség történelme folyamán hol erősebben, hol árnyaltabban mindvégig nyomon követhető. Miközben az is jól látható, hogy egymásra hatásuk is vitathatatlan. Hogyan is lenne vitatható a hadtudomány szoros kapcsolata saját történelmével, a hadtörténelemmel?

Így azután az is természetes, hogy a társadalmi (történelmi) változásokkal párhuzamosan időről időre felmerült más tudományokkal együtt a hadtudomány megújításának, újragondolásának, illetve pontosításának szükségessége is. Szerencsére mindig voltak olyanok, akik megkísérelték összhangba hozni a hadtörténelmi tapasztalatok diktálta újabb és újabb igényeket a hadtudomány fejlődésével, s így van ez napjainkban is.

A fenti gondolatok alapján indokoltnak tartjuk, hogy feltegyük újra és újra a kérdést: olyan történelmi időket élünk, amikor a hadtudományt valóban újra kell gondolnunk? Az a meggyőződésünk, hogy igen!

Napjainkban, tekintettel a hadtudomány általános és magyarországi “viharos” fejlődésére és a további tennivalókra, bizonyára hasznos lehet, ha a hadtudománnyal kapcsolatos gondolatokat - és legfontosabb ismereteket - az 1980-90-es évek vitái és tapasztalatai alapján levont következtetések keretében mutatjuk be, elsősorban a magyar nézetekre figyelve. Fontosnak tartjuk ismételten kijelenteni, hogy a hadtudomány a háborúk során kialakuló, folyamatosan változó, kiegészülő és fejlődő, más tudományokkal szorosan “együttműködő”, azok tapasztalatait is széleskörűen alkalmazó tudomány.

Korábban (az ókortól kb. a 20. század közepéig) a hadtudomány tárgya mindenkor a hadviselés, a háború, elsősorban annak katonai oldala, “a fegyveres küzdelem és a hadvezér tevékenysége” volt. Mindez annak figyelembevételével, hogy a társadalmak életében bekövetkező politikai, gazdasági, ideológiai, haditechnikai és katonai változások a hadseregekkel, a “hadi tudományokkal” szemben mindig újabb és újabb követelményeket támasztottak.

Így azután már a hadtudomány ókori értelmezésében ott találjuk a háború előkészítésének, megtervezésének, megvívásának legfontosabb kérdéseit. Meg kell mondanunk, hogy a korabeli hadtudományi irodalom elsősorban a hadtörténeti keretekben mozgott, gyakran azonosítva a hadtörténelmet a hadtudománnyal. A rendszerezett és rendszerező hadtudományi irodalom széleskörűen csak a 17-18. században jelent meg és terjedt el Európában. Ez időben a hadtudományi szakirodalom leglényegesebb útmutatásait már abban találjuk, hogy nem a részletkérdésekkel, hanem több szerzőnél (Montecuccoli, Szász Móric, II. Frigyes, Guilbert, Lloyd, Bülow, a magyar Zrínyi és mások) már a hadtudomány rendszerbe foglalásával találkozunk, és ez döntő, előremutató változás volt.

A háborúkkal kapcsolatos problémakör kitágulása, törvényszerűségeinek feltárása és a tudományos módszerek széles körű alkalmazása folytán a hadtudomány modern értelmezése, “fogalma” ezekben az évtizedekben bontakozott ki legszélesebben.

Meg kell mondanunk, hogy mivel Magyarország 1526 után szinte “örökös” függőségbe került másoktól, a magyar katonai gondolkodás fejlődése lelassult, egyre jobban elmaradt az európai színvonaltól. Ha elemeiben létezett is magyar hadtudomány - az erdélyi fejedelmek hadseregeiben, háborúiban, a magyar katonák harcaiban a török hódoltság idején, a törököket kiűző “szent szövetség” magyar csapatainál, a harmincéves háborúban, a spanyol örökösödési háborúban, a Habsburg-ház által viselt háborúk csataterein harcoló magyar seregeknél -, igazán mégsem beszélhetünk magyar hadtudományról.

Az első világháborúig tartó folyamatból meg kell azonban említenünk azokat a rövid “fellobbanásokat”, amikor a magyar történelem lehetőséget adott bizonyítani a magyar hadtudomány, a magyar katonai gondolkodók létezését. Mindenképpen ezek között kell megemlíteni az Egységes hadi szabályzatot és tiszti iskolát teremtő II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc (1703-1711) időszakát, az 1848-49-es szabadságharcot, benne olyan hadvezéreket, mint Görgei, Bem, Dembinszky, Perczel és mások.

A lényeg az, hogy - minden nehézség ellenére - a korábban “hányatott sorsú” magyar hadtudomány a 19. század folyamán a lelkes magyar katonai és nem csak katonai gondolkodók munkájának eredményeként, fokozatosan beépült a magyar tudományos életbe és megszilárdult ott.

A 20. század azonban egy sor újabb akadályt állított a magyar hadtudomány útjába, a hadtudományi fejlődés elé. A számunkra veszteséggel záruló első és második világháború, az ezeket követő fél évszázados megszállás sorvasztó hatása majdhogynem a végpusztulásba vitte a magyar hadtudományt. Hogy mindezek ellenére életképes tudott maradni, az is bizonyítja, hogy az 1980-as, de különösen az 1990-es években - köszönhetően a hadtudományt művelő lelkes szakemberek áldozatos munkájának - szinte “teljes fegyverzetben” képes volt feltámadni, és ismét elismertetni önmagát a magyar tudományos életben.

Az előzőekre utalva azt kell mondanunk, hogy a hadtudományi kutatás mindig fontos feladatnak tartotta “önmaga” meghatározását, értelmezését, struktúrájának és más tudományokhoz való kapcsolódásának bemutatását. Ez ma is kiemelt feladat.

A hadtudomány értelmezése, új struktúrájának meghatározása során napjainkban igen fontos változások előtt állunk, melyekkel kapcsolatos előzetes nézetünket az alábbiakban jelezzük.

A hadtudomány “egyetemes” tudomány, mely magában foglalja a fegyveres küzdelemmel, a háborúval kapcsolatos katonai elméletet és gyakorlatot s a vele szorosan kapcsolódó védelem-gazdaságtant, a haditechnikát és a rendvédelmet. Önálló tudományágként részletesen foglalkozik a fegyveres erők, illetve az ország katonai védelmében részt vevő más erők és szervezetek béke-, valamint háborús alkalmazása előkészítése és mindenoldalú támogatása elméleti, illetve gyakorlati kérdéseinek kutatásával, az elméleti és a gyakorlati feladatatok előkészítésével.

A hadtudomány minden hadsereggel rendelkező államban alkalmazott tudomány, amelynek teljes terjedelmével azonban csak az olyan államok foglalkoznak, amelyek rendelkeznek az ehhez szükséges minden - gazdasági, politikai, katonai tudományos-technikai, ideológiai stb. - lehetőséggel. A kis országok kutatói a nagyhatalmak által feltárt tudományos eredmények adaptálására, illetve az ország lehetőségei alapján a “nagyobb összefüggésekre” és a belső részletekre fordítják figyelmüket.

A hadtudomány azonban minden államban szoros kapcsolatot tételez fel a politikával, ezen belül a biztonságpolitikával. Ebből következik, hogy a hadtudományi kutatások minden országban kiemelten a politika által elvárt irányokban folynak és az is nyilvánvaló, hogy ezek az irányok részesülnek elsősorban megfelelő anyagi és morális támogatásban is.

A fenti gondolatokkal kapcsolatosan nyomatékosan alá kell húznunk az alábbiakat. A hadtudomány, ha eleget akar tenni a valós társadalmi elvárásoknak, akkor aligha lehet a mindenkori “aktuálpolitika” (amit ma Magyarországon “négyéves” periódusokban mérnek), különösen az egyes pártok politikájának “kiszolgálója”. A gondokhoz járulhat az is, ha a tudomány egyes képviselői többre tartják a “politikai vállveregetést”, mint tárgyilagos, esetleg a politikának “nem tetsző” ajánlások megtételét, a józan érvekkel alátámasztott - a lehetőség határain belüli - ellenvélemények megfogalmazását. Az ilyen jelenségek súlyosan prostituálhatják a hadtudományt.

Visszautalva a hadtörténelemre, elmondhatjuk, hogy a háborúkkal együtt - ugyanazon társadalmi folyamatnak részeként és eredményeként - született meg tehát a fegyveres harc megvívásának eszköze, a hadsereg és az annak alkalmazását “szabályozó” elméletek összegezése, a hadtudomány.

Az előzőekben felvázolt nagybani összefüggéseket és tapasztalatokat kivetítve a társadalmak belső és külső mozgásainak céljaira, illetve a mozgások lényegére, akkor az alábbi - a további munkánkhoz feltétlenül szükséges - gondolatokat célszerű áttekintenünk. Vállalva az egyszerűsítéssel járó kockázatokat, az a véleményünk, hogy a célját és lényegét tekintve a társadalmi mozgások, benne a háborúk, az alábbi tényezők (motivációk) mentén zajlottak és zajlanak.

A társadalmi mozgások tartalma, iránya (egyszerűsített változat)

Jól érzékelhető - éppen a történelmi tapasztalatok alapján -, hogy az ókortól kezdődően lényegében a 20. század közepéig a társadalmak politikai, gazdasági stb. mozgásait és ezen belül háborúéit alapvetően két fontos tényező motiválta: a területszerzés, illetve a nyersanyagok mind nagyobb tömegének birtoklása. Elsősorban ezekért folytak a háborúk.

A 20. század közepétől e törekvések tartalma és iránya mind jobban az egyre több energia birtoklása (egymást érték a nagy ütemben felépülő atomerőművek és más, új energiaforrások feltárása, illetve kutatása) és az erre alapozott technikai, technológiai fölény megszerzése volt.

Ezt még akkor is elfogadhatjuk, ha ez időben és az előzőekkel párhuzamosan - főleg ideológiai alapon - létezett a két szembenálló világrendszer, amelyben a felek fegyverrel készültek egymás elpusztítására valamiféle “furcsa” háborúkban. Ezek a szembenállások jelentősen eltérnek a háborúkkal kapcsolatos és évezredek óta elfogadott alapelvektől, fogalmaktól, céloktól. Jól láthatóan az utóbbi évtizedekben a háborúval kapcsolatos felfogásunkban alapvető változások érlelődnek.

A 20. század végén, a 21. század elején drámai változásokat láthatunk (feltételezhetünk) a társadalmak mozgásában. A változások központjában az információ és kommunikáció, a humánum (az ember), a jog (nemzetközi, nemzeti, emberi), a monetarizmus (annak diktatórikus viselkedése), a globalizáció és az ez elleni globális védekezés, illetve ezzel egyidejűleg a nemzetállami törekvések, valamint az ezekkel is összefüggő “furcsa háborúk” állnak.

A lezajlott “világrengető” változások nélkül is jóval korábban érzékelhető volt már, hogy a jövő építésében (az informatikai robbanás következtében) minden politikai, gazdasági és katonai lépés megtételében szinte egyedüli és döntően meghatározó szerepet fog játszani a megbízható és gyors információ. Ajánlatos tudomásul venni, hogy az információ - napjainkban, de különösen a jövőben - maga lesz a hatalom.

Ugyanakkor emlékeztetünk az internet világháló információözönére és az azzal járó globális információszennyezésre, melynek körvonalai már napjainkban is felsejlenek. Az internet előnyeit már “élvezzük”, de - és ez szilárd meggyőződésünk - súlyos hátrányait jelenleg még elképzelni sem tudjuk. Ám az hasznos lenne, ha legalább megpróbálnánk elképzelni, hogy majdan védekezni tudjunk.

Gondoljunk csak a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) 1999. decemberi kudarcára az amerikai Seattle-ben. Ami a hírek szerint az “interneten keresztül szervezett” csoportok előre kitervelt akciója volt, amelynek következményeként több tízezer fős - a globalizált kereskedelem ellen tüntető - tömeg foglalta el a nagyváros utcáit, még a nemzeti gárdát is bevetették a tömegtüntetés ellen. A különböző titkos információs rendszerek (katonai, gazdasági stb.) világszerte egyre gyakrabban tapasztalható “feltöréséről”, megzavarásáról már nem is beszélve, melyek során ezekben a rendszerekben óriási károkat lehet okozni. Mi ez, ha nem biztonsági probléma? S ez még csak a kezdet!

Az internet világháló gyakorlatilag védtelen, bármikor megbénítható, amely tény máris sokmilliárdos károkat képes okozni és okoz is. Ha nem vigyázunk, akkor lassan, de biztosan egyre jobban eluralkodik a világban az információs “káosz” (ami az internet világrendszeren időnként máris tapasztalható), azaz az információmozgás és -tömeg oly mértékben felgyorsul, hogy egyszerűen nincs már elegendő idő az egyes lépések és következmények kiszámítására, előrelátásra, pedig az döntő lenne. Ehelyett egyre inkább fokozódhat az információs “köd”, az információ egyre jobban inflálódik. Így az út a káosz felé vezethet, különösen ha figyelembe vesszük az információs (számítógépes) terrorizmust is, ami adott esetben felérhet akár egy háborús szituációval.

Az információ kezelése tehát az ezredforduló éveinek döntő feladata lesz, miközben megjelent külön tényezőként és új “köntösben” a jogi értelmezések és harmonizációk mindent átszövő, új minőségű felfogása. A kialakult helyzet mindenképpen arra figyelmeztet bennünket, hogy minél szélesebb körben tekintsünk szét magunk körül, mégpedig a valós európai történelem érvényes vagy “éppen most érvényét vesztő” és újjászülető törvényeinek tükrében.

Ha most mindezekhez hozzászámoljuk, hogy szerte a világban, Európában éppúgy, mint Ázsiában, Afrikában vagy Dél-Amerikában milyen ijesztően súlytalanná váltak a jogi (akár nemzetközi, akár kisebbségi, akár emberjogi) és törvényességi garanciák, és hogy feléledőben van a vallási és a vad nacionalizmus, akkor ez a mostanra kialakult világkép igen zavarosnak és az ebből való kiút igen hosszúnak és rögösnek tűnik.

Ma már olyan a helyzet, hogy egy déloszét, ruandai vagy csecsen vezér, egy szerb szabadcsapat-parancsnok, esetleg egy szerb vagy bármely albán politikus is úgy érzi: történelmet csinál, és semmiféle hatalom nincs fölötte. Kegyetlen törzsi háborúk folynak Európában és a világ egyéb részein, amelyekben már régen nem a józan megfontolás a mérvadó. Nacionalista hevületben született hamis jelszavakkal sodornak végzetes kalandokba embereket, népeket, országokat.

A továbbiakban mindvégig szükséges azt is tekintetbe venni, hogy a jelenlegi társadalmi-gazdasági mozgások, az erők ilyen vagy olyan csoportosulása, átcsoportosítása szinte minden tekintetben az előzőekben vázlatosan bemutatott “keretek” között és irányok mentén zajlik. Ezt a megoldások keresésénél is célszerű lesz figyelembe venni.

Végezetül úgy gondoljuk, az elmondottak elengedőek lehetnek annak bemutatásához, hogy a társadalmak általános fejlődésével együtt hogyan változott a háborúk (hadseregek, hadviselés, stratégia, taktika stb.) elmélete, hogyan változtak a megvívás módszerei, mivel azt is jól láttuk, hogy a történelem a hadtudomány számára újra és újra feltette a kérdéseit: hogyan, mivel, kivel, miért kell megvívni a háborút.

Mindezek ismeretében tehát határozottan elmondhatjuk: hogy megalapozottan tudjuk áttekinteni a hadtudomány mai helyzetét és meg tudjuk fogalmazni neki a felteendő újabb és újabb kérdéseket, ahhoz nagy körültekintéssel kell foglalkoznunk korunk társadalmi mozgásaival és a háborúkkal, az emberiséget érintő újabb kihívásokkal.

Mindezt annak leszögezésével, hogy akik nagy előszeretettel azt emlegetik, hogy nem kell számolni a háborúval, azok súlyosan és megbocsáthatatlanul tévednek.

Hogyan is mondotta Orbán Viktor miniszterelnök: “Ha feltesszük a kérdést, hogy szükség van-e az országnak erős hadseregre, akkor egyértelműen azt válaszoljuk, hogy igen. Részben mert hozzá kell járulnunk a NATO védelmi képességeihez, részben mert a történelem tele van olyan háborúkkal, amelyekről biztosan tudták, hogy nem fognak kitörni.” (Elhangzott a hadsereg feladatszabó értekezleten, 2000. március 27-én.)

A hadtudomány mai és holnapi tennivalóiról

A történelmi tapasztalatok jól bizonyítják, hogy a társadalom, a gazdaság, a környezet, a technika stb. területein történő változások határozzák meg a különböző diszciplínák és az azok művelői előtt álló feladatokat. Az előttünk álló újabb és újabb kihívásnak a tudományok - és benne a hadtudomány - csak akkor és úgy tudnak igazán megfelelni, ha képesek önmaguk megújítására, szakítva a korábban elfogadott és alkalmazott tartalmi és formai felfogásokkal, lemerevedett dogmákkal, és képesek új alapon, alkotó módon és kellő bátorsággal vizsgálni kutatásaik tárgyát, és képesek a felmerülő kérdésekre, az újabb kihívásokra a legjobb módszerekkel a megfelelő válaszokat megtalálni.

A hadtudomány helyének, szerepének és változásainak áttekintésénél ugyanis mindazon tényezővel találkozhatunk, amelyek ma a tudományok helyzetét általában is jellemzik és meghatározzák. Mindezt annak tudomásulvételével, hogy a hadtudománnyal, illetve a hadtudományi kutatással szembeni követelmények és elvárások századunk második felében, de különösen a 80-as évektől számítva jelentősen átalakultak.

A további gondolatok lényegének bemutatása érdekében célszerű visszautalnunk arra a gyökeres változásra, ami a háborús célok elérésének fontos eszközét, a hadseregeket, illetve a hadseregek alkalmazásával kapcsolatosan a hadtudományt érinti, azokra a változásokra, amik nem a 90-es években, hanem már jóval korábban megkezdődtek.

Különösen a 20. század közepéig, a társadalmak életének belső mozgását - mint erre korábban utaltunk -, fejlődését, gazdagodását, vagy elszegényedését több fontos tényező között két alapvető, a terület, valamint a nyersanyag megszerzése motiválta.

Az államok háborús törekvésében, a terület és a nyersanyag (végső soron a piacok) megszerzésében kiemelt szerepet játszottak a hadseregek. Így tehát az államok általános politikájában a hadseregek fejlesztése, felfegyverzése, újabb és újabb haditechnikai eszközök kutatása és rendszeresítése, a hadtudomány és a stratégia kiemelten fontos prioritást élvezett. Már csak azért is, mert a nagy, erős hadseregek létrehozása, építése, felszerelése, alkalmazásának előkészítése az egész társadalom belső életének is fontos “kovásza” volt.

Már jóval korábban (kb. 5. század közepén) így fogalmazta meg az ezzel kapcsolatos gondolatokat Vegetius: “Nincsen ugyanis erősebb, boldogabb és dicsőségesebb állam, mint amely bővelkedik a kiképzett katonákban?”¹

A század második felében az egész világban, különösen Európában zajló változásokat aligha kell most részletesen áttekinteni ahhoz, hogy kijelenthessük: ma már a világ, a társadalmak és benne a tudományos világ másként működik! Ma már a legtöbb esetben a terület, a nyersanyag fizikai megszerzése és birtokbavétele nélkül oldódnak meg a nyersanyag és a piac, az energia és a technológia alapvető problémái. Ma már nem a hadseregek gyakorlati “harci” alkalmazása kell ehhez, hanem csak a vele való fenyegetés, illetve a gazdasági fölény, a különböző fenyegetések, de különösen és elsősorban a tőke, a pénz “frontján” a monopóliumok “arcvonalán” oldódnak meg a feladatok. S ennek nap mint nap mi is tanúi lehetünk az óriási méretű ipari és banki egyesüléseknek, fúzióknak, illetve ezek világméretű és határokat nem tisztelő lépéseinek, gyakorlati stratégiájának figyelemmel kísérése révén.

Leegyszerűsítve az elmondottak lényegét, tehát úgy is fogalmazhatunk, hogy a hadseregek korábbi “piacszerző” szerepét ma már nagy részben a banktőke, a hadvezérek és a vezérkarok “nagyháborús” szerepének jelentős részét a bankok, az óriásbankok “vezérkarai” vették át. A társadalmi mozgásokban tehát ma már, úgy tűnik nem a hadseregek játsszák a fő szerepet.

Ebből a tényből egyenesen következik a hadtudomány gyökeres változásának elkerülhetetlen szükségessége is. Így tehát Magyarország társadalmi rendszerében, valamint a nemzetközi helyzetben az utóbbi évtizedekben beállott gyökeres változások - és hazánk potenciális lehetőségeinek reális megítélése - lényeges hatást jelentettek és jelentenek a hadtudomány és a hadtudományi kutatás, valamint a stratégiák megalkotói számára.

A változás (a változó igények) szükségességének igazolásához - s csak példaként - elegendőnek tűnik emlékeztetni, hogy a 70-80-as években a hadtudománytól és a hadseregektől főként az alábbi kérdésekre várták a választ:

Napjainkra ezek a kérdések már jelentősen megváltoztak, kiegészültek és gyökeresen más igények fogalmazódtak meg. Mint például:

(Katonai nagyhatalmak esetében ezzel együtt egyre nagyobb figyelmet fordítanak a fegyveres erőkkel - benne az atomfegyverekkel - történő fenyegetés felhasználására is a “háborús” célok elérése érdekében.)²

Ma tehát ezekre a kérdésekre kell keresni és megtalálni a választ, ha a hadtudomány meg akar felelni a vele szembeni elvárásoknak.

Fontos nyomatékosan aláhúzni, hogy a haderőre, a hadtudományra természetesen továbbra is szükség van, de jelentősen módosult és kiegészített feladatok várnak rá, mivel teljesen más biztonságpolitikai kihívásokkal kell szembenéznie. Napjainkban a fenyegetést leginkább a politikai és katonai konfliktusok, a korlátozott háborúkkal párhuzamosan a nemzeti és etnikai problémák, a nacionalizmus, a tömeges migráció, a fegyver-, az ember- és a kábítószer-csempészet, a nemzetközi bűnözés, az “újkori gyarmatosítás”, a globalizáció elleni megmozdulások, elégedetlenségek, lázadások stb. okozhatják. Mindezek keletkezési forrása viszont éppen a most folyó világméretű társadalmi, gazdasági átrendeződés lesz, amelyben a főszerepet ma már nem a tömeghadseregekkel megvívandó világháború játssza. Hogy ez a kialakuló (átalakuló) “világrend” elfogadhatóan és bizonyos “garanciákkal” is működjön, a felmerülő és már meglévő kihívások ellen - minden más, elhamarkodott véleménnyel szemben -, abban még mindig fontos szerep vár a fegyveres erőkre. Természetesen ez a szerep más lesz, mint a korábbi, s ezért a hadseregnek is gyökeresen másnak kell lennie, mint korábban, s a jövőben ez lenne egyik fontos kérdése a hadtudományi kutatómunkának is.

Mindezt annak figyelembevételével, hogy a hadtudományi kutatás jelenleg, úgy tűnik, bizonyos késésben van (ami egyébként nem új jelenség a tudomány fejlődésében), mivel a konkrét és gyakorlati helyzet sokszor azonnali válaszokat követelt és követel a gyakorlattól. Több kérdésben a magyar hadtudomány most inkább “követő vagy bizonyító”, illetve adaptációs munkára rendezkedett be, ami azonban nem jelenti azt, hogy egy sor területen (a várható új fenyegetések, a stratégia új tartalma, az ország honvédelmi felkészítése stb.) ne tudna a gyakorlat számára már ma is kellően megalapozott ajánlások tenni. (És reméljük, tesz is!)

A hadtudomány (a hadtudományi kutatás) helyzetének megítélése, további fejlődésének lehetőségei

A hadtudomány mai helyzetének bemutatásánál arról az álláspontról indulunk ki, hogy a hadtudomány a társadalomtudományok része, mivel a társadalmak életének legösszetettebb, legbonyolultabb és legkomplexebb jelenségével, a háborúval, a háborús cselekményekkel, illetve azok tanulmányozásával foglalkozik.

A hadtudomány folyamatosan változott, kiegészült, s létezése során minden esetben együttműködött és együttműködik más tudományokkal - azok szerves részeként, -, messzemenően felhasználva azok tapasztalatait s ezekkel együtt “építkezik” és fejlődik. A fentiekből egyenesen következik, hogy az adott társadalom életében bekövetkező politikai, gazdasági, ideológiai, haditechnikai és konkrét technológiai változások a hadtudománnyal szemben mindig újabb és újabb követelményeket támasztanak.

Napjainkban kivételesen nagy és a társadalom életének minden területére kiterjedő változás zajlik, ami a hadtudományt is számvetésre kényszeríti, miközben azt követeli, hogy higgadtan és jól eligazodva a múltjában és a jelenében, határozott válaszokat adjon a korábban jelzett nagy horderejű és korszakos jelentőségű kérdésekre.

A mai helyzetmegítélésünk és tennivalóink bemutatásához hasznosnak látjuk röviden emlékeztetni a hadtudomány fejlődésére, jelen század második felétől, különösen a 80-as évtized végétől napjainkig.

“A hadtudomány a béke és az ország alkotmányos rendjének katonai erővel és eszközökkel történő megőrzéséről, a háború és a fegyveres küzdelem elkerüléséről, a válságok és konfliktusok kialakulásáról, a lehetséges háború katonai stratégiai jellegéről, törvényszerűségeiről, a Magyar Honvédség és más fegyveres szervek, valamint az ország, a lakosság ezekre való felkészítéséről, szükség esetén a védelmi háború fegyveres megvívásáról és a békeállapot visszaállításának katonai jellegű összefüggéseiről szóló ismeretek átfogó rendszere.” (A jelen cikk szerzőjének korábbi véleménye alapján).

A fenti megfogalmazásból már akkor jól érzékelhető volt az a törekvés, hogy legalább megközelítően összhangot teremtsen a hadtudomány fogalma, struktúrája és az alapjaiban változó körülmények, illetve a felmerülő újabb és újabb igények között. Miközben már az is jól látható, hogy a “minél teljesebb definíció” megfogalmazására való törekvés meglehetősen kitágította és egyre ingatagabbá tette a hadtudomány belső struktúráját.

A további kutatásnál abból indulhatunk ki, hogy a hadtudomány értelmezése, új struktúrájának meghatározása terén egy sor kérdés tisztázása előtt állunk.

A rendszerváltás, a világ erői csoportosításában és a háborús felfogásban bekövetkezett és korábban jelzett változások, valamint az erőviszonyok világméretű átrendeződése, korábbi szövetségi rendszerek szétesése, az új szövetségi rendszerhez való csatlakozásunk, továbbá a korunk által “kitermelt” újabb és újabb fenyegetések és kihívások mindmegannyi figyelmeztető tényező. A mindezekből eredeztethető új és jelentős változást átélő magyar biztonságpolitikai dimenziók (amelyek felsorolásától itt most eltekintünk) ugyancsak állandó kényszerítő hatást gyakorolnak - más tudományokhoz hasonlóan - a hadtudományra is.

A hadtudomány magyar szakemberei az elmúlt években nagyszámú elméleti tanulmányban és különböző tudományos konferenciákon már állást foglaltak abban, hogy a hadtudomány fogalmáról és struktúrájáról kialakított felfogásunkat határozottan korszerűsíteni, “aktualizálni” kell. A hadtudomány belső, szorosan vett katonai struktúráját ki kell bővíteni a nem háborús cselekmények katonai és rendvédelmi tennivalók, biztonságpolitikai, hadigazdasági stb. összefüggéseivel. Ezek döntő fontosságú állásfoglalások voltak.

A problémákat már nemcsak a hadtudomány - korábban vezető - szakterületein kellett tanulmányozni, hanem a hadtudományhoz, a háborúhoz, a fegyveres cselekményekhez, a honvédelemhez szorosan kapcsolódó olyan területeken is, ahol ugyancsak jelentős változások következtek be, mint a vezetés, a rendvédelem, a szervezés, a kiképzés, a haditechnika stb. területein is.

Az elmondottak következtében a hadtudomány az utóbbi időben egyre több kérdésben és folyamatosan “befogadó” tudománnyá vált.

Napjainkra - éppen a kutatók munkájának következtében és eredményeként - a hadtudomány fogalmának meghatározásában jelentős számú változattal találkozunk. A változatok általában a szűkebb vagy tágabb értelmezésről, a mind “teljesebb definíció” kereséséről szólnak - ami önmagában is alkalmas arra, hogy érzékeltesse a problémákat, illetve az újabb igényeket és feladatokat.

Melyek lehetnek azok a legfontosabb gondolatok, amelyek a tudományos életnek, a kutatóknak és az alkalmazóknak megfontolásra ajánlhatóak?

Alapgondolatként nyomatékosan aláhúzzuk, hogy csak úgy tudunk hatékonyan részt venni a hadtudomány újjászületésében, ha az a hit vezet bennünket, hogy e szándékunk sikeres megvalósítása számottevően elősegítheti a hatékony gyakorlatot, illetve a hadtudomány korábbinál jobb beilleszkedését a magyar tudományos életbe. A hadtudomány fogalmának mai értelmezésénél tehát nem az a feladat, hogy újabb és újabb, a változásokat minél teljesebben követő, illetve bemutató “definíciókat” fogalmazunk meg. Itt és most (napjainkban) jóval többről és gyökeresen másról van szó.

Ismételten megerősítjük, hogy a hadtudományt éppen az összetettségénél (interdiszciplináris jellegénél), valamint a hadtudományi kutatás objektumainál fogva félreérthetetlenül a társadalomtudományokhoz - önálló tudományágként - célszerű sorolni. Indokként az szolgálhat, hogy a hadtudomány a társadalom elméletének talán legösszetettebb jelenségével, a háború komplex kutatásával foglalkozik, és ennek keretében az ország védelmével kapcsolatos honvédelmi feladatokat, illetve a háborúkkal kapcsolatos kérdéseket teljességében (a kitöréstől a békekötésig) vizsgálja. Az emberi társadalmak életében, azok belső mozgásának jellegében, kimenetelében döntő és meghatározó szerepet játszanak a társadalom életének legdrámaibb jelenségei, a háborúk. (Itt a háborúk minden fajtájára gondolunk.)

Ám mivel ezek a jelenségek sokszínűek, így a vizsgálatok is csak a más tudományokkal való szoros együttműködésben valósíthatók meg. A fentiekkel összhangban tehát hazánkban a hadtudományi kutatás feladatai körében elsősorban a biztonságpolitika katonai kérdései, illetve a nemzeti és a katonai stratégiát érintő összefüggések, a minősített időszakokkal kapcsolatos országvédelmi, rendvédelmi problémák, valamint a fegyveres erővel vagy annak részeivel folytatott tevékenységek módjaira vonatkozó komplex kutatások tartoz(hat)nak.

Az itt jelzett feladatcsoport jobb megértéséhez - első megközelítésben - felsoroljuk azokat a - katonai és nem csak katonai - feladatokat, amelyekkel a 21. század kezdetével (egy részével már napjainkban is) találkozhatunk, s amelyek tisztázása több tekintetben még a hadtudományra vár.

A várható feladatok előreláthatólag két nagy csoportba sorolhatók (változat):

A) Háborús jellegű cselekmények: korlátlan nukleáris háború, korlátozott nukleáris háború, nemzetközi háború, regionális hagyományos háború (konfliktus), korlátozott hagyományos háború (konfliktus), felkelések leverése, békekikényszerítő háború (légi hadművelet, tengeri hadművelet, szárazföldi hadművelet vagy ezek kombinációja), rajtaütések, terrorizmus elleni műveletek stb.

B) Nem háborús jellegű cselekmények: katasztrófaelhárítás, polgári támogatás, környezetvédő műveletek, humanitárius segítségnyújtás, fegyverzet-ellenőrzés, nemzet(köz)i segítségnyújtás, békefenntartás, békeépítés, erődemonstráció, nem harccal járó kiürítő műveletek (menekültek ellátása), kábítószer-kereskedelem elleni műveletek, szankciók erősítése, békeellenőrzés stb.

(Természetesen ezen feladatok végrehajtásához nemcsak a fegyveres erők, hanem a rendvédelmi és más, a honvédelemben részt vevő erők állománya is bevonható.) A hadtudomány lényegével, struktúrájával, “besorolásával” kapcsolatosan - a további közös munkánk egységesebb értelmezése érdekében - az előzőekre épülő, a hadtudomány fogalmára vonatkozó ajánlásunkat (részletezés nélkül) az alábbiak szerint összegezzük:

A hadtudomány a honvédelemmel kapcsolatos elméleti és gyakorlati tevékenységek olyan rendszere, amely magában foglalja a védelemmel, a hadviseléssel, a fegyveres küzdelemmel kapcsolatos elméletet és gyakorlatot, valamint a védelem-gazdaságtant, a haditechnikát és a rendvédelmet.³ Önálló tudományágként részletesen foglalkozik a fegyveres erők, illetve az ország katonai védelmében részt vevő más erők és szervezetek béke-, valamint háborús alkalmazása előkészítése és mindenoldalú támogatása és biztosítása elméleti, illetve gyakorlati kérdéseinek elméleti kutatásával, az elméleti és a gyakorlati feladatok előkészítésével (az itt korábban felsorolt “háborús” és “nem háborús” cselekményeknek megfelelően).

Az itt ajánlott összegzés jól láthatóan gyökeresen különbözik minden korábbi változattól. Csak az alapvető és “tartós” pilléreket foglalja magában, amelyek nem igényelik a folyamatos változtatást és “igazítást”. A követelményekhez való rugalmas igazodás elsősorban a belső struktúrában jelenik meg. Az ajánlott fogalom egyben jelzi az országvédelem komplex értelmezésére való utalást, amikor - éppen a jelenleg is “élő” belső struktúra miatt - a hadtudomány állományába sorolja a védelem általános kérdéseivel és a rendvédelemmel kapcsolatos feladatokat is. (Az itt és jelenleg még fellelhető ellentmondás feloldása előttünk álló feladat.)

A hadtudomány és a hadtudományi kutatás legfontosabb objektumai, tudományági témakörei (tudományszakai):

Részleteiben: a hadtudomány általános elmélete, nemzeti katonai stratégia, katonai doktrína (doktrínák), hadászat, hadművelet, harcászat (hadműveleti művészet). A katonai konfliktusok (nem háborús feladatok kialakulása, kezelése), biztosítás (megóvás, túlélőképesség), logisztika.

A katonai felkészítés (csapatok, törzsek, intézmények, szervek), haderőszervezés, hadkiegészítés, védelem-gazdaságtan és hadigazdaságtan, hadiipar, haditechnika, határőrizet, közrendvédelem a minősített időszakokban, terület- és polgári védelem, az állami és közigazgatási rendszer feladatai, a védelem polgári tervezése, a hadtörténelem (a háborúk, a haditechnika és a katonai gondolkodás története) stb. Megemlítjük, hogy vannak olyan nézetek, amelyek az itt felsorolt tudományszakok egy részét csak a hadtudomány periferikus részének említik. Most e vitát nem tartjuk fontosnak részletezni.

A felsorolt fogalomhoz és struktúrához viszont néhány fontos, a jövőt érintő ajánlást kell tennünk, melyek elfogadása hosszú távon könnyen áttekinthetővé teszi mind az oktatáshoz, mind a tudományos továbbképzéshez szükséges “tudományos besorolásokat”, a témák meghatározását és kapcsolatát a tudományon belül és más tudományágak között.

Az ország védelmének egyre komplexebb értelmezése keretében a “klasszikus” hadtudomány mellett, illetve a hadtudományon belül egyre inkább megjelentek - több más tényezővel együtt - a rendvédelemmel kapcsolatos különböző (hazai, sőt nemzetközi) igények is. Ezzel kapcsolatos az, hogy mindenekelőtt fontos lenne egységes értelmezést adni a rendvédelemnek, s ezen belül a rendvédelmi szerveknek. Ez a munka jelenleg is folyik. A rendvédelemhez jelenleg az alábbi szervezetek tartoznak: Határőrség, Rendőrség, Polgári védelem, Tűzoltóság, Vám- és Pénzügyőrség. Ezek feladatainak, vezetésük rendjének és struktúrájuknak szabályozása napjainkban folyó kormányzati szintű feladat.

Az elmúlt időszakra vonatkoztatva a kialakult hadtudományi struktúrát és folyamatot - tekintettel a fenyegetés és a biztonság komplex értelmezésére - akár természetesnek is vehetjük. Az elmúlt évtizedek alatt, különösen a 80-as évek elejétől a hadtudomány “oktatási-képzési bázisának” helyzete, a tudományos továbbképzés és a posztgraduális képzés kialakult rendszere és működése eredményeként, mint korábban említettük, a hadtudomány “sajátos befogadó” tudományággá gazdagodott.

A befogadás során - az érintettekkel egyetértésben - a rendvédelemmel kapcsolatos tudományos témák gondozóit, a posztgraduális képzés vonatkozó részét, a tudományos továbbképzés feladatait a hadtudományi struktúrán belül oldottuk meg. Ezt akár el is fogadhatnánk a jövőben is!

Az így kialakult helyzet azonban egyre feszítőbb hatást gyakorol a hadtudományra. Egyre több kérdés merülhet fel, hogy vajon a rendvédelem különböző területei valóban a hadtudomány részeit képezik-e? Jelenleg erre nincs egyértelmű válasz. Ugyanakkor van egy kialakult, az élet által kikényszerített gyakorlat, amit nem lehet teljesen figyelmen kívül hagyni, sőt tekintettel a feladatok komplex jellegére: dönthetünk a hadtudomány máig kialakult “komplex” értelmezése mellett is.

Hogy mi lehet tehát a megoldás? Tekintettel a kialakult helyzetre, hazánk konkrét helyzetére, az ország honvédelmével, védelmével kapcsolatos feladatok egyre komplexebb felfogására, a megjelenő igényekre és a hadtudományi alapképzésben és a posztgraduális képzésben kialakult helyzetre, elfogadva az ajánlott hadtudományi fogalom új értelmezését, fogadjuk el természetesnek a kialakult struktúrát is. (Itt feltétlenül vissza kell utalnunk a bevezető részben említett és a korábbiaktól gyökeresen eltérő feladatokra.)

Ezen belül részletesen vizsgálja az ország honvédelme előkészítésének elméleti és gyakorlati kérdéseit, a konfliktusok és a háborúk kimenetelét befolyásoló olyan tényezőket, mint a méretek, a célok, a jelleg, a résztvevő erők összetétele, felszerelése, fegyverzete, a támogatás és a mindenoldalú biztosítás (támogatás) alapvető kérdései, azok változásai stb.!

Kutatásának alapvető tárgya lehet - a konfliktusok és a nem háborús feladatok előkészítésének, valamint kezelésének kérdéseivel együtt - továbbra is a fegyveres küzdelem előkészítése és sikeres végrehajtása legfontosabb összetevőinek vizsgálata.

Ennek keretében kutatja a honvédelemhez szükséges katonai feltételek - szervezetek, fegyverzet, haditechnikai eszközök, együttműködők stb. - fejlődésének objektív folyamatait.

Kutatásai alapján ajánlásokat tesz a katonai stratégia, a katonai doktrínák, a hadászat, a hadművelet, a harcászat elméleti és gyakorlati kérdéseinek megoldására, a fegyveres erők (a katonai honvédelemben részt vevő erők) építésére, szervezeteinek konkrét kialakítására, felkészítésük, anyagi-technikai ellátásuk, valamint a biztosítás és a logisztika feladatainak legcélszerűbb előkészítésére, illetve végrehajtására.

Mindezek érdekében összegzi és általánosítja a hadtörténeti (hadtörténelmi) tapasztalatokat, felhasználva mindazon tudományos eredményeket, amelyek más tudományterületeken (tudományágakban) születtek és közvetlenül vagy közvetve hozzájárulnak az ország védelmi képességeinek (honvédelmének) erősítéséhez, megszilárdításához.

Ismételten megerősítjük, hogy a magyar hadtudomány helyzete, fejlődésének tendenciái, az új igények “felismerésének” készsége, a diszciplínával kapcsolatos felfogás, az elért eredmények, a más tudományokkal való együttműködésnek nyomatékos hangsúlyozása egybeesik az európai, a környező országok hadtudományi felfogásával és értelmezésével.

Végezetül megemlítjük, hogy a hadtudományi kutatók előtt - utalva az előzőekre - számtalan, még megoldatlan további kérdés tornyosul, amely kérdések közül mindenképpen célszerű lenne kiemelni és előresorolni azt a nagyon szorosan összefüggő “nagy hármast”, amit az alábbiakban lehetne megfogalmazni (a konkrét válaszok megadása a konkrét kérdésekre: milyen háború, milyen hadsereg, milyen fegyver stb. meghatározásának felvetése nem képezte e cikk célkitűzéseit).

Különösen jelentősnek tartjuk azt az álláspontot, hogy a hadtudomány előtt álló újabb és újabb feladatok megoldásánál körültekintően és higgadtan mindenkor végig kell gondolnunk a következő nagyon fontos összefüggést: mit, miért, és hogyan kell tenni, s mindezt úgy, hogy megőrizzük a jelenleg is meglévő gazdag tapasztalatainkat, mert ilyenek is vannak bőségesen.

Ezzel függhet össze az is, hogy a gazdag nemzetközi tapasztalatok átvételénél ne elégedjünk meg azok egyszerű “lemásolásával”, hanem törekedjünk azokat a magunk “képére” formálva valóban adaptálni. Ha ezt tesszük akkor a további kutatómunkánk sikeres lesz.