| HADTUDOMÁNY IX. évfolyam, 3-4. szám | FÓRUM |
Fabinyi József
(A szerző dr. Bimbó József úrnak a Hadtudomány 1999. évi 2. számában megjelent írására utal.)
A cikk elolvasása során felmerült gondolataimat az igen hosszú katonai szolgálatom alatt szerzett tapasztalataim és ismereteim alapján szeretném ismertetni, bizonyos egymást váltó, más-más korszakok sorrendjében.
1931 júniusában vonultam be az akkor még zsoldos hadseregbe és szolgáltam mint tüzértiszt csapatoknál, gyalogságnál majd magasabbparancsnokságnál. Nyugodtan állíthatom, hogy a jelzett időszakban a honvédség és a lakosság viszonya igen jó volt, ami csak a háborús évek alatti nagyobb igénybevétel miatt kezdett gyengülni.
Minden fiatalember tudta, hogy a haza iránti elsőrendű kötelessége a katonai szolgálat. Ez természetesnek tűnt és felkészült rá. Kétségtelen, hogy egyes foglalkozási köröket, mint pl. a törpebirtokosokat, kereskedőket anyagi vonatkozásban érzékenyen érintette a katonai szolgálat. Ezen azonban az újonckiképzés után különféle módon igyekeztünk segíteni, aminek leghatásosabb módja az volt, hogy a tizennyolc havi szolgálat, nyomósabb indok esetén az is előfordult, hogy egy év után az említetteket - a legénység mintegy kétharmadát - alapos mérlegelés után leszerelték.
A katonaviselt embereket megbecsülték, legtöbbjük valami hasznos ismereteket is szerzett, ha mást nem, fegyelmezettek, tisztaságkedvelők és takarékosak lettek. Az analfabétákat külön tanítók oktatták az elemi ismeretekre.
Ami azt a kitételt illeti, hogy “a tisztek és altisztek a mindenkori hatalom jól fizetett támaszai voltak” - némi ellentmondást látok: a kormányokat ugyanis a nép, a társadalom választja meg, közvetve tehát az ő szolgálatában állnak.
A következőkben egy elterjedt tévhitet kívánok eloszlatni, mely szerint a legfelső vezetésben (tábornoki és vezérkar) eleve kiemelt helyzetű arisztokraták és nagybirtokosok fiai uralkodtak és az alsóbb rétegek számára elérhetetlen kasztot alkottak.
Valamikor a Monarchia idején valóban voltak lovasezredek, melyekben több arisztokrata és gazdag birtokos szolgált, a két háború közt azonban már csak elvétve fordult ilyen elő.
Különben a fentieket élesen megvilágítja dr. Szakály Sándornak a Magyar Katonai Elit című könyve, amiből kitűnik, hogy 1938 és 1945 között a felső vezetésben összesen két gróf volt (tisztviselő szülők gyermekei), és két báró, akik az első világháborúban szerzett Mária Terézia-rendjükkel együtt a bárói rangot is megkapták. Való, hogy volt több nemesi, inkább kisnemesi és katonai családból származó magas rangú tiszt, de voltak minden más foglalkozású családbeliek, pl. Szombathelyi vezérezredes apja suszter volt!
A honvédség tisztjei semmivel sem “dáridóztak” többet, mint bármilyen más értelmiségi vagy egyéb foglalkozású. Legfeljebb magatartásuk jobban feltűnt, mert egyenruhában voltak.
A továbbszolgáló viszony és a jutasi altisztképző intézet kétségtelenül az alsóbb sorsból való kiemelkedés lehetőségét is nyújtotta, párhuzamosan a polgári életben a papi vagy tanítói pályával.
A “fizet, mint egy katonatiszt” magyarázata sem ott van, ahol gondolják, Eredete egészen más. Ha egy tiszt eladósodott és annak híre eljutott parancsnokához, akkor tiszti gyűlés vagy a becsületügyi választmány elé rendelte, és kötelezte adósságainak záros határidőn belüli kifizetésére. Ha segítették esetleg a szülei vagy a tiszti takarékegylet, akkor “fizetett a katonatiszt”, különben eltávolították a hadseregből. Nos, innen a “fizet, mint egy katonatiszt”, csak éppen más előjellel, mint ahogyan sokan gondolják.
A “jutasi őrmesterektől való rettegés”-en is érdemes elgondolkodni. Oda ugyanis három alapos szűrés után vették fel a jelentkezőket és kiválóan képzett, fegyelmezett altisztként kerültek ki. Önálló vezetésre is alkalmasak voltak, de ők jelentették a legjobb közvetítő kapcsot a tisztek és a legénység között. Kár, hogy nem voltak többen.
Ezzel a kérdéssel kapcsolatban köztudomású, hogy az emberek különféle tulajdonságokkal jönnek a világra. Lehetnek: okosak, buták, szorgalmasak lusták, készségesek, elutasítók, gorombák, sőt kegyetlenek stb... A felsorolt és a még lehetséges tulajdonságok vegyesen fordulnak elő. Kétségtelen, hogy akiben több a rossz, az kellemetlen, hanyag, lusta stb. hivatalnok, kereskedő, művezető vagy más foglalkozású egyén lesz, míg akiknél több a jó, az készséges, szor~galmas stb. és hasznos munkát végez, azt jobban megbecsülik.
Az altisztek is emberek és ugyanúgy különféle módon keverednek bennük a jó vagy rossz tulajdonságok. A különbség azonban helyzetüknél fogva igen nagy, mert míg egy hivatalnok aránylag kevés ügyféllel foglalkozik, egy altiszt raj, szakasz vagy egyéb alegység parancsnokaként egyszerre több beosztottján élheti ki rossz hajlamait, aminek természetesen jobban elterjed a híre. Az ilyennek hamar eljut a híre a parancsnokához és figyelmeztetéssel, fenyítéssel vagy súlyosabb esetben hadbíróság útján észre lehet a vétkest téríteni.
Ami a honvédség és a polgári lakosság közti viszonyt illeti, általában igen jó volt. Akkoriban gyakran voltunk községekben elszállásolva. A szállások ellenőrzése során katonáimat sokszor találtam a háziakkal beszélgetve, szórakozva. Az okozott mezei és egyéb károk rendezése meglehetősen gyorsan folyt és a hatóságok útján hamar megkapták a kár ellen~értékét. Leszerelt katonáim később is felkerestek, sőt esküvőkre, búcsúra meghívtak még a háború után is.
1945 tavaszán jelentkeztem a Pestre költöző HM-ben abban a reményben, hogy nálunk is a finn megoldás fog bekövetkezni. Súlyosan csalódtam, mert néhány SZEB (Szövetséges Ellenőrző Bizottság) -tárgyalás után meggyőződtem arról, hogy a Szovjetunió egyáltalán nem akarja a fegyverszünet szerinti magyar hadsereget felállítani, holott csak az ország területén levő zsákmány-anyag bőségesen elég lett volna felszereléséhez. A kommunista párt már az első szervezési rendeletekben beállíttatta szálláscsinálóit, a “D” és nevelőtisztek formájában. Nem lévén párttag, hiába írogattam szakmai cikkeket és végeztem a munkámat. Végül is 1948-ban - még idejében - felülvizsgálat útján nyugdíjba mentem. Az említetteken kívül kiismertem a sokirányú intrikát, ami alakította a honvédelmet, amely a vesztes háború után természetszerűen amúgy is elvesztette presztízsét.
Sok hányattatás után végül is hagytak dolgozni egy vállalatnál mint fizikai munkást harminc éven át. Mindez nem személyem miatt érdekes, de önkéntelenül is tudomásomra jutott, mint másoknak is, hogy hazánk éveken át lehetőségein felül hatalmas haderőt tartott fenn idegen hatalom szolgálatában, melynek még külsőségeit is átvette. Nem volt csoda, hogy a lakosság túlnyomó része közömbös, sőt ellenséges érzülettel volt iránta. Ráadás volt a hosszú, megerőltető, hároméves szolgálat, melynek egy részét egészségtelen erdei táborokban kellett tölteni. A sorkötelesek tekintélyes részét, mint megbízhatatlant, munkásalakulatokban dolgoztatták, embertelen körülmények között. Ezenkívül kiderült (elejtett szavakból, újságokból és 1989 utáni írásokból), hogy a “kitolások” fokozott mértékben folytak (pl. éjjeli riadók, megerőltető tornagyakorlat, WC-felmosás fogkefével).
A rendszerváltás óta sokat hallhattunk az orosz veszélyről, ami véleményem szerint nincs. Oroszországnak ugyanis elég baja van saját széthúzó államaival. 1941-ben sem irányult külön hazánk ellen, hanem Európa ellen egy nagyarányú lerohanás formájában. Erről számos, igen képzett polgári személy és katona írt, igazukat alátámasztva azzal, amit sokan tapasztaltunk, hogy a szovjet hadsereg támadásra volt felkészítve. Csak néhány bizonyíték: kifejezetten magas volt a harckocsik száma, a légierő nagyarányú felfejlesztése és amit megközelítőleg is csak becsülni lehet: a kiképzett tartalékosok száma húszmillió körül mozgott.
Ami a leendő nemzeti hadseregünket illeti, bizonyos vagyok benne, hogy NATO-tagságunk vagy inkább modern felszerelése, felkészültsége és helytállása révén nagyobb társadalmi megbecsülést fog kivívni magának.