| HADTUDOMÁNY | IX. évfolyam |
1999. június |
FÓRUM
Bimbó József
Nagy figyelemmel olvastam dr. Gyarmati István helyettes államtitkár úr A haderőreform jövője, a honvédség közép- és hosszú távú perspektívája című cikkét a Hadtudomány 1998. évi 4. számában. Olyan téma ez, ami - szerintem - minden aktív és nyugállományú tisztet érdekel, mert hozzá tartozik a cikkben is említett hivatástudathoz.
Az utóbbi években számos műhelymunka, a kormányzat számára kidolgozott előterjesztések több változatban, sok cikk, tanulmány foglalkozik ezen alapvető kérdéssel. Közülük talán a fent hivatkozott cikkben foglaltak állnak az én véleményemhez is legközelebb.
Egyetértek a szerzővel abban, hogy a magyar haderő “Méreteiben a mainál kisebb haderő lesz, amely... teljes mértékben önkéntesekre épül és nagy önállóságú, nagy tűzerejű és nagy mozgékonyságú alakulatokból áll, amelyeket automatizált rendszereken keresztül vezetnek.”
A “teljes mértékben önkéntesekre épül” - szerintem csak háborús küszöb alatti időszakra vonatkozhat, mert így van ez az amerikai, az angol és más haderőknél is. Háború idején egyetlen, még az amerikai haderő sem épülhet teljes mértékben önkéntesekre.
A magam részéről egyetértek azzal is, ahogyan a szerző a leendő Magyar Honvédség célszerű létszámát, fegyverzetét, szervezeti struktúráját mértéktartóan felvázolta (ellentétben azzal, amikor némely szerzők nagyzolva “gyorsreagálású hadtestről”, “csapásmérő légierő szükségességéről” elmélkedtek, ami csak a nagyhatalmak haderőire lehet jellemző).
Néhány kérdéshez azonban le kell írnom a saját gondolataimat is.
“...az ország sok száz éves történetében a katonai erő szerepét a társadalom mindig megértette és támogatta: a hadsereg népszerű volt, a társadalom ... mindig készen állt az ehhez szükséges támogatás biztosítására” - írja a szerző.
Ez - így, sommázva - nem fedi a valóságot. Nekem mások a történelmi ismereteim és az 1940-es 50-es évekre vonatkozóan a személyes tapasztalataim is. Abból kell kiindulni, hogy a társadalomba a királytól a pórig mindenki beletartozik, nem csak a mindenkori politikai és gazdasági hatalmi elit, akikre (és csak rájuk) a szerző fenti állítása természetesen igaz.
Voltak egyes időszakok, pl. a török hódoltság vagy az 1848-49-es szabadságharc (ezzel a lista talán ki is merült), amikor a társadalom nagyobbik része “megértette... a hadsereg népszerű volt... stb.”, de még ezen belül is pl. a mohácsi tragédia - egyebek mellett - azért következett be, mert nem sikerült a törökkel szemben szükséges és elégséges haderőt összegyűjteni (vagyis a társadalom nem állt készen).
Ismeretes az is, hogy a Monarchia idején a messze idegenbe elvitt és német vezényszó alá kényszerített magyar katonákat a nép úgy siratta, mintha gályarabságra vitték volna őket, vagy hogy a propaganda által szinte eufóriáig felfokozott első világháborús felbuzdulás 1914 őszére már semmivé vált. Arról már nem is beszélve, hogy a Don menti tragédiát az ahhoz vezető és az azt követő történésekkel együtt a magyar társadalom nagy többsége - kivéve persze az uralkodó köröket - olyan traumaként élte meg, amit a mai napig nem tud sem megérteni, sem elfogadni (ismét kivéve persze a mai politikai, gazdasági és a katolikus egyházi uralkodó köröket). Vagy pl. az 1950-es évek első felében a magyar nép nem tudta és nem is akarta megérteni (még kevésbé elfogadni), hogy miért kellett nekünk több százezer fős hadsereget iszonyú ráfordításokkal fenntartani és a fiatal embereknek 3 évig katonáskodni.
Gondolom, nem kellenek további példák: szerintem tehát a társadalom nem mindig volt a hadsereg mellett - viszont igaz az, hogy a társadalom uralkodó hatalmi körei mindig a hadsereg mellett voltak, így érvényesítették érdekeiket!
A szerző szerint az általa bevezetőként felvázolt sok száz éves idillikus állapottal szemben “Az elmúlt évtizedekben minden megváltozott” és úgy látja, hogy “Ennek oka alapvetően abban keresendő, hogy a rendszerváltás előtt a társadalom - joggal - nem tekintette sajátjának a hadsereget, az nem nemzeti intézmény, hanem idegen ideológia és egy idegen hatalom szolgálatában álló szervezet volt, s a társadalom ennek megfelelően reagált.”
Ez így nem más, mint üres politikai propagandaszólam. Tudom, a rendszerváltás utáni helyzetben a propaganda részéről ezt így szokás beállítani. De a hadtudomány alapján állva (vagyis politikai elfogultságtól mentesen) ezt tovább kell gondolni. Az elmúlt évtizedekben kitétel alatt a szerző nyilvánvalóan az 50-es évek elejétől a 80-as évek végéig tartó időszakot érti, és nem kevesebbet állít, mint hogy a társadalom ilyetén való szembenállása csak erre az időszakra vonatkozik; sem előtte, sem utána nem. Ez a beállítás és főleg az indokolás teljes mértékben propagandisztikus.
“A tisztek és tiszthelyettesek megbecsült tagjai voltak a társadalomnak, a katonák büszkék voltak hivatásukra és ennek megfelelően viselkedtek is a társadalomban...” - írja a szerző. Ez majdnem igaz is, azzal a kis eltéréssel, hogy nem a társadalomnak, hanem a kormányoknak, a politikai és a gazdasági hatalmi köröknek voltak kiemelt, jól megfizetett támaszai. Sőt, a felső tisztikar és főleg a tábornokok társadalmi helyzetét nem is annyira a katonai rangjuk és fizetésük, hanem az határozta meg, hogy a társadalom eleve kiemelt helyzetű köreihez tartoztak: grófok, bárók, nagybirtokosok vagy sokgenerációs tiszti családok fiai (tehát a társadalom döntő többsége számára elérhetetlen társadalmi helyzetűek) voltak. És tényleg ennek megfelelően viselkedtek a társadalomban: külön kasztot alkottak, kaszinóztak, dáridóztak... “Fizet, mint a katonatiszt” - járta a mondás a szegény nép körében. A tisztikarnak még a legalsó rétege is tanárok, kereskedőcsaládok, hivatalnokok közül került ki.
A tiszthelyettesi iskolára bekerült fiatalok számára a katonáskodás egyet jelentett a kilátástalan munkás- és cselédsorból való felemelkedéssel, amennyiben a pálya legalábbis tisztességes megélhetést biztosított számukra. Társadalmi “presztízsük” abban állt, hogy urak lettek a legszegényebb tömegekhez viszonyítva (ahonnan származtak) és a bevonuló újoncok semmitől sem rettegtek jobban, mint a “jutasi őrmestertől”.
“A katonák társadalmi presztízse soha nem látott alacsony szintre csökkent” - és ez így igaz, de csak a legutolsó évtizedben és nem valamiféle hivatástudat hiányában, hanem “a politikai figyelem és támogatás hiányában” - vagyis a szerző kimondja végre: a mai politika nem figyel a hadseregre és nem támogatja azt a hadsereget, amely pedig őt hivatott szolgálni. (Erre még visszatérek.) Tény, hogy a legutóbbi időben a hadsereg “állománya alulfizetett, a hivatásos és szerződéses állomány jelentős része napi megélhetési problémákkal küzd, az élet- és elhelyezési körülmények siralmasak...”
Kérdezheti tehát bárki: mitől lenne jobb a társadalmi presztízsük egy olyan környezetben, ahol mindenható a pénz? Hangsúlyozni kell, hogy mindez csak a legutóbbi évtizedre igaz, az előző évtizedekben a tisztek és tiszthelyettesek nem képviseltek ugyan elitet (mint a háború előtt), de legalább szolgálati lakást kaptak és fizetésükből családjukkal együtt tisztességesen megélhettek; voltak ugyan gondjaik, de korántsem napi megélhetési gondjaik és nem szégyelltek az utcán egyenruhában járni.
A szerző azt írja, hogy a hadsereg alacsony társadalmi elismertsége “...lehetetlenné teszi a hadsereg érdekében történő, jó értelemben vett lobbizást, ami ismét csak az erőforrások szűkülését, a politikai figyelem gyengülését okozza.” Hogy is van ez? Ez úgy hangzik, mintha a hadsereg jelenlegi bajaiért a társadalom lenne felelős. Vagy talán a mai politika csak akkor terjesztené ki a figyelmét a hadseregre (is), ha valakik lobbiznának érte? Szerintem fordítva: a politika egyik alapvető kötelessége lenne gondoskodni a hadseregéről lobbizás (netán kéregetés) nélkül is; a politika kötelessége lenne olyan helyzetbe hozni a tiszti, a tiszthelyettesi és a szerződéses állományt, hogy ezáltal meglegyen a társadalmi elismertsége!
Összefoglalva: a magyar fegyveres erők (nemcsak a hadsereg!) társadalmi, anyagi, morális és fegyelmi helyzete tényleg még soha nem volt ilyen alacsony színvonalon, mint most - csakhogy ez nem “az elmúlt évtizedek”, hanem a jelenlegi évtized, azaz a rendszerváltás következménye.
A legutóbbi 10 évben már unalomig hallott politikai szólamok helyett a szerző most végre kimondja, amit mindig is tudtunk: “A haderő az állam érdekérvényesítő képességének része” és hogy “A katonai erő jelentősége mindenekelőtt abban fogalmazható meg, hogy hiteles hátteret teremt a politikai erőfeszítésekhez”. Ez így igaz; ez minden állam haderejének alfája és ómegája. (Az USA védelmi doktrínájában és a haderőnemek alapszabályzataiban mindez már rég le van írva.)
Viszont az is igaz, hogy egy olyan átmeneti, zűrzavaros helyzetben, ami Magyarországon már egy évtizede van, a haderőt - átmenetileg - a lehető legtávolabb kell tartani a politikától, nehogy azt a rivalizáló (marakodó?) pártok közül bármelyik is saját befolyása alá vonhassa. Ezért marginalizálták a Magyar Honvédséget abba a siralmas helyzetbe, amiben jelenleg van, és amit a szerző érzékletesen felvázolt. Mindez most megváltozik: a NATO-tagsággal a rendszerváltás véglegesítődik, megindulhat az új Magyar Honvédség felépítése.
Ezzel a szerző végre helyére tette a fegyveres erők politikamentességéről nálunk folytatott agyalgatásokat. Tehát a kérdések kérdése mindig is az volt és az is marad: milyen az állam; milyen érdekeket akar érvényesíteni és ennek elérésére milyen irányú és tartalmú erőfeszítéseket tesz. Egyébként ezt bizonyítja az amerikai, az angol és más példa is: a modern állam fegyveres ereje annyiban és olyan értelemben “politikamentes”, hogy nem csinálója, hanem végrehajtója, érvényesítője, fegyveres támasza a politikának. (Amikor pl. Londonban a falklandi győzelmet ünnepelték, nem a brit haderő, hanem Nagy-Britannia dicsőségét ünnepelték - vagy pl. az Öböl-háborúban az amerikai fegyveres erők nem a saját, hanem az USA érdekeit érvényesítették.)
Szerintem tehát a hadsereg “társadalmi elismertsége és támogatottsága” olyan, mint annak az államhatalomnak, annak a politikának a társadalmi elismertsége és támogatottsága, amelyet szolgál.
Az ország fenyegetettsége alcím alatt a szerző általában ismétli és összefoglalja a már sokak által sokszor elmondottakat (leírtakat), de két lényeges kérdésben túllép azokon, végre kimondja, amit eddig csak homályosan kerülgettek. Emlékezzünk csak: volt már nálunk “körkörös védelem... meg a közvetlen szomszéd államok irányából feltételezett (de nem konkrétizált) veszélyek” stb. A szerző itt végre kimondja: “...elfogadható, hogy Magyarországnak nincs »ellenségképe« ...A katonai tervezés azonban nem lehetséges, ha nem mondjuk meg világosan, milyen fenyegetésekkel kell a haderőnek szembenéznie... és mekkora, milyen (és ki) lesz, lehet az ellenség...” Bizony, ennek megmondása nélkül levegőben lóg az egyész kérdés!
A szerző nem írta ugyan le, de elemzéséből kiderül: a NATO-ba lépés után Magyarországnak az lesz az ellensége, aki a NATO-nak az ellensége. Ez így igaz még akkor is, ha a szerzőnek azon igénye, miszerint “a felkészítésnek... minden eshetőségre készen álló haderőt kell eredményeznie”, szerintem nem teljesíthető, arra egyedül csak az USA hadereje képes. A szerző érdeme, hogy leírta, amit eddig is minden szerző hallgatólagosan figyelembe vett, de a rendszerváltás óta még senki nem mert megfogalmazni - ami pedig a NATO keleti bővítésének célja, oka és értelme: - vagyis hogy “álljunk készen annak a kihívásnak (veszélynek, fenyegetésnek) a kezelésére is, amelyet egy rivális (ne adj Isten, ellenséges) Oroszország megjelenése jelentene...”
Hogy miben is testesül meg a NATO számára az orosz veszély, azt a szerző most sem mondja meg konkrétan (mint ahogy más szerző sem), de lehet következtetni alábbi soraiból: “... a NATO-orosz viszony s benne a magyar-orosz viszony is, s az, hogy lesz-e orosz fenyegetés, alapvetően Oroszországtól függ, az orosz helyzet alakulásától és az orosz politikától.” Ez világos beszéd! A diplomáciai nyelvről magyarra fordítva ez azt jelenti: ha Oroszország azt teszi, amit a NATO (elsősorban az USA) akar, ha Oroszországban az történik, amit a NATO elvár tőle, akkor minden oké, de ha nem, akkor Oroszország éppúgy a “gonosz birodalma” lesz, mint a Szovjetunió volt Reagan elnök megfogalmazásában. Ezen azonban cseppet sem lehet csodálkozni hiszen ez az egypólusú imperialista világrend lényege.
Az én álláspontom szerint Oroszország semmivel nem fenyegeti Magyarországot (mint ahogy a Szovjetunió sem fenyegette Magyarországot 1941 nyarán), az orosz veszély, netán fenyegetés Magyarország számára csak mint a NATO-tag számára jelentkezhet, esetleg. Ez a NATO-ba belépésünk legnagyobb veszélye. A szerző ezt így fogalmazza meg: “...a biztonság eszközrendszerének - s benne a katonai eszközöknek is - nem kizárólag az állam területének védelmét kell garantálniuk, hanem az állam (a szövetség) érdekeinek védelmét is. (Ez) olyan katonai képességeket követel, melyek a hadműveletek széles skálájában való részvételre alkalmasak... a klasszikus háborús műveletekig az ország határain kívül is.” Ez világos beszéd, ebben van a szövetségi rendszerhez tartozás lényege!
Csak hát emlékszünk: volt már olyan, hogy a nagy német szövetséges oldalán honvédeink a Donnál “védték szent hazánk határait” (ezzel együtt arra is emlékezünk, hogy az akkori T. Ház csak akkor szerzett tudomást Magyarország hadba lépéséről, amikor honvédeink már Ukrajna területén nyomultak előre). A Varsói Szerződés tagállamaként a magyar vezérkar és a hadsereg-parancsnokság évtizedekig gyakorolta (szerencsére csak térképen) a magyar csapatok előnyomulását Ausztria, sőt Olaszország terültén, pusztán a “közös ügy”, a szövetséghez tartozás címén. A NATO-ba belépéssel most ugyanott vagyunk, csak az irány változott ellenkezőjére: fennáll annak a veszélye, hogy habár minket senki sem fenyeget és senki sem akar bántani, a “közös érdek”, a szövetséghez tartozás viszi esetleg messze harctérre a Magyar Honvédséget (vagy használják fel Magyarország területét, repülőtereit, légterét), ahol a “közös érdek” nem Magyarország, hanem Nyugat-Európa és elsősorban az USA érdeke.
Ez NATO-tagságunk természetes velejárója.
* * *
Visszatérve a Gyarmati úr cikkének címére: könnyed felelőtlenség lenne azt mondani, hogy mivel NATO-tagságunk immár tény, ne erőlködjünk: a NATO fogja megmondani, hogy milyen haderő legyen Magyarországon - nekünk csak annak kiállítása, felkészítése a dolgunk. Nem így van! Nagyon fontos lesz az, hogy a NATO-tag Magyarország mindenkori kormánya milyen javaslatokat és ajánlásokat tesz, mibe “egyezik bele” és miket fogadtat el a NATO-val.