XVII. évfolyam |
3. szám |
2007. szeptember |
Molnár István
Korunk katonai fenyegetései és az észak-atlanti térség
A szerző a vonatkozó NATO és USA dokumentumok és a jelen eseményei alapján elemzi és értékeli a jelen kor katonai fenyegetéseit és sajátosságait, az elhárításukra tett legfontosabb intézkedéseket és szervezeti kezdeményezéseket. Megállapítja továbbá, hogy e fenyegetések közül a globális terrorizmus és a tömegpusztító fegyverek terjedése elsősorban a premodern és modern társadalmakból erednek és főleg az euroatlanti régió államait, de más posztmodern társadalmakat is érintik. Ugyanakkor a politikai, gazdasági és társadalmi bizonytalanságból eredő fenyegetések több régióban is jelen vannak, s így számos államra közvetlenül, az euroatlanti régióra pedig legalább is közvetetten hatnak, miután következményeikkel sérthetik értékrendjüket és érdekeiket.
A NATO a hidegháború terméke. Annak négy és fél évtizedes időszakában a Szövetség eredményesen látta el funkcióját: a kedvezőtlen jaltai egyezmény nyomán kialakult geopolitikai környezetben katonai védelmet nyújtott az észak-atlanti térség országait tömörítő koalíció számára. Akkor a katonai fenyegetést az időközben megerősödött, majd fokozatosan a gazdasági összeomlás szélére sodródott Szovjetunió és szövetségesei jelentették. Az elrettentésnek határozott célja és iránya volt. Világos volt, hogy kik kikkel állnak szemben, és milyen megfontolásokból? A kölcsönös fenyegetés forrásai és erővonalai tiszták és láthatóak voltak. E tartós időszak elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy időközben a szemben álló felek között, a fegyverkezési hajsza ellenére is, kialakuljon egyfajta katonai paritás, amely a nukleáris katasztrófa lehetőségének kölcsönös felismerése mellett jelentősen hozzájárult a hidegháborús fenyegetettség csökkenéséhez - alacsonyabb szinten. A szuperhatalmak és szövetségeseik tárgyalásokba bocsátkoztak a különböző stratégiai és kisebb hatótávolságú tömegpusztító- és a hagyományos fegyverzetek csökkentéséről, az atomháború megelőzéséről, kapcsolatba léptek egymással a különböző fegyveres konfliktusok értelmezése vagy megelőzése céljából, amelyek során kialakult közöttük egy hallgatólagos megegyezés a tömegpusztító fegyverek elsőként történő alkalmazásáról való lemondásról és a nyílt konfrontálódás elutasításáról. A globális geopolitikai térben egyfajta egyensúlyi állapot alakult ki.
A hidegháború megszűnésével párhuzamosan helyet kapott az a nézet - különösen a liberális eszmekörben -, hogy végre elérkeztünk a társadalmi fejlődésnek egy olyan korszakába, amikor a háborúk alternatíváját a párbeszéd és az együttműködés fogja megtestesíteni. Mai szemmel azonban éppen azt láthatjuk: nemhogy csökkenne a fegyveres erőszak, hanem éppen ellenkezőleg: mintha elszabadult volna a pokol. Nem csak felborult a hidegháborús egyensúlyi állapot, de a mérleg egyik serpenyőjébe más súlyok is kerültek. Akik úgy gondolták, mint például Francis Fukuyama, hogy a legfőbb háborús motívumok már megszűntek, azok nem számoltak azzal, hogy az olyan, volt hidegháborús fenyegetések, mint a kommunista ideológia terjeszkedésének és a tömegpusztító fegyverek bevetésének veszélye, lényegüket tekintve mára sem változtak, legfeljebb modifikálódtak. Így a kommunisztikus eszmékre épülő totalitárius hatalmi rendszert a fundamentalista iszlám értékrendjének köntösébe burkolózó frusztrált, állami hatalomhoz nem jutott, szélsőséges, együttműködésre semmilyen formában nem hajlandó nemzetközi (globalizálódó) háttérhatalmi hálózat váltotta fel, a dzsihád rémével riogatva más civilizációkat.
Ezt a tendenciát erősíti először, hogy a 2020-as évek végéig a tömegek munkanélküliségével és a nyomában járó napi megélhetési- és egzisztenciális gondjaival mindig is, és a jövőben várhatóan még inkább küszködő, gyenge szociális állami hagyományokkal rendelkező iszlám térségben erőteljes demográfiai növekedést jósolnak. Másodszor, éppen az ebből a szegénységből fakadó kilátástalan egyéni sorsok miatt tovább nő a muzulmán vallású tömegek bevándorlási hajlama, s ezzel párhuzamosan a radikális fundamentalista eszmék óhatatlan beáramlása a gazdaságilag jóval stabilabb régiókba, mint például Európába, amely aztán egy idő múlva puskaporos hordóvá változtathatja azt, különösen akkor, ha reménytelenül megoldatlan a bevándorló tömegek integrálódása, azonosulása a befogadók értékrendjével. E folyamatban persze "kettőn áll a vásár" - a befogadókon és a befogadottakon is. Harmadszor pedig a globalizációt említhetjük. Különösen az élenjáró ipari- és ezen belül a hadiipari technológiák elterjedésével és megismerhetőségével, a szenzációra melegében lecsapó, a világot behálózó médianyilvánosság hatásával, az Internet és a mobiltelefon korlátlan alkalmazhatóságával, a kultúrák spontán, megállíthatatlan áramlásával, és nem utolsósorban a nyersanyagoknak és az energiahordozóknak a gyarmati rendszer időszakát idéző már-már mértéktelen kiaknázásával erősödik az említett tendencia. E, nagyságrendjét tekintve relatíve kicsi háttérhatalom a jóléti társadalom százmilliói vegzálásának eszközéül az emberiség erőszaktörténetének legembertelenebbjét, a nemzetközi terrorizmust választotta, amely elsősorban az alkalmazott módszerek és az áldozatok válogatásnélküliségével, zéró-toleranciájával, Amerika- és zsidóellenességével tűnik ki. E fenyegetés szellemi forrásáról, központjáról, céljairól, képességeiről az idők folyamán ugyan egyre többet tudunk, ám koránt sem eleget ahhoz, hogy biztonsággal kezelhessük azokat. Hatástalan a még mindig a második világháború időszakát tükröző nemzetközi hadijog, sőt passzusai nem is érvényesek a jelenkori ellenségre. Nincs, de érthetően nem is akaródzik kivel tárgyalni valós vagy vélt sérelmekről. A konfliktus megoldása vagy kezelése tárgyalással, érdek alapú együttműködéssel, mint ahogyan az a hidegháború második felében történt, lehetetlennek látszik. Marad egyelőre a klasszikus, végső, katonai megoldás, minél távolabb a veszélyeztetett hazától vagy régiótól - természetesen összekapcsolva nemzeti és nemzetközi diplomáciai, gazdasági, pénzügyi, információs-hírszerzési és egyéb eszközök komplex alkalmazásával. Ezért, mindazon államok tömörüléséhez, amelyek veszélyeztetve érzik magukat, erős, módszereiben és eljárásaiban is hatékony antiterrorista koalíció szükséges.
Ezért lépett az Egyesült Államok szemmel láthatóan túl a NATO hagyományos, hidegháborús koalícióján (ugyanakkor azt is megtartva), amikor meghirdette az afganisztáni és az iraki háborút, nem bevárva a Szövetségen belüli hosszas konszenzusos egyeztetést a tagállamokkal.
Ami pedig a tömegpusztító fegyverekkel való hidegháborús zsarolást illeti, mára ezeknek az eszközöknek a tendenciózus terjedése és az azzal való zsarolás kiterjedése tapasztalható (lásd Észak-Korea, Irán). Ahogy növekszik az atomfegyverrel és az azokat célbajuttató eszközökkel rendelkező államok száma, úgy növekszik a kockázata azok meggondolatlan alkalmazásának. Vele párhuzamosan egyre növekszik annak a veszélye is, hogy a tömegpusztító fegyverek alapanyagai, komponensei és célbajuttató eszközei ellenőrizetlenül kerülnek nem állami erőszakszervezetek birtokába és a nemzetközi terrorizmus erői előbb-utóbb ilyen eszközökhöz jutnak, amelyeket nem pusztán csak zsarolásra használnak majd, hanem a dzsihád beteljesítésére is. Nem véletlen, hogy a CIA komolyan aggódik, hogy a nemzetközi terrorista körök oly mohón igyekeznek tömegpusztító fegyverekhez jutni. A hidegháborús katonai fenyegetéseket felváltó előbb vázolt fenyegetések forrásai a globális világot ugyan elpusztítani nem képesek, de érzékeny csapást mérhetnek a jólét, a demokrácia, az emberi szabadság, a szabad piac és a tőke szabad mozgása értékrendjét magáénak valló civilizációra, s egyúttal jóvátehetetlen ökológiai károkat is okozhatnak egyes régiókban.
Ahogy a hidegháború végén, úgy napjainkban is jellemző helyi és szubregionális katonai fenyegetésként értékelhetjük a gazdasági, társadalmi és politikai instabilitásból eredő, etnikai és területi vitákból fakadó konfliktusforrásokat, amelyekből számos található, különösen a Közel-Keleten, Közép-Ázsiában, a Kaukázusban és Észak-Afrikában. E fenyegetések közvetlen fizikai veszélyt ugyan nem jelentenek a transz-atlanti koalícióra, de komolyan veszélyeztethetik a koalíció és a nemzetek érdekeit, akár politikai, akár gazdasági téren, de beavatkozásra késztethetik azt pusztán humanitárius-, netán érték- és erődemonstrációs céllal is, presztízsből, amely során érdekellentétbe kerülhet más régiók vezető hatalmaival.
Katonai fenyegetést jelenthetnek a közeljövőben a regionális hatalmi törekvések, mint például Iráné, amely tömeghadseregének jelentős haditechnikai fejlesztésébe fogott, valószínűleg azzal a céllal, hogy a közeljövőben megszerzendő pozícióját katonai erővel is alátámassza és átrajzolja régiójának hatalmi erővonalait. Hasonló fegyverkezési trendet okozhat azonban a már most is vitathatatlan regionális vezető pozíció megőrzése vagy az ilyen hatalmak közötti rivalizálás is.
Napjaink kérdése az is, vajon a demokrácia és a piacgazdaság pályájára állt, gazdaságilag a kilábalás felé elindult és az érdekeit egyre inkább Ázsia és a Közel-Kelet irányába kivetítő, a nyugati demokráciák értékrendjét több esetben nem preferáló Oroszország visszakanyarodik-e hidegháborús gyakorlatához, legalábbis, ami a katonai potenciáljából adódó elrettentést és az egyre növekvő, korszerűsödő hadászati fegyverkezését illeti? Reméljük, hogy az erős, ma jobbára tekintélyuralmi állammal1 és döntéshozatali mechanizmusával szemben a jogállamiság és a demokrácia fokozatos elmélyülése előbb-utóbb kellő garanciát nyújt majd arra, hogy Oroszországra, mint esetleges veszélyforrásra még a gyanú árnyéka se vetülhessen.
Az Egyesült Államok és a katonai fenyegetések
Az Egyesült Államok, mint globális szuperhatalom, a transz-atlanti régió legbefolyásosabb tényezője a hidegháborúból győztesen került ki, azonban annak befejezését követően magára maradt, annak minden következményével együtt. A közös értékek szerinti alapvető szövetségese továbbra is Európa maradt. Azáltal, hogy a világ legerősebb gazdaságával, technológiai kultúrájával, katonai erejével és páratlanul hatékony szellemi potenciállal rendelkezik, a NATO vezető tagállama is egyúttal. Külpolitikáját a kilencvenes években egyrészt az európai integráció előmozdítására és ezzel párhuzamosan a volt ellenség, Oroszország bizalmatlanságának tompítására, biztonságpolitikai és gazdasági együttműködői státuszának elősegítésére fordította, ezzel is segítve az európai stabilitást és biztonságot. Másrészt erőfeszítéseket tett a Közel-Kelet stabilizálására és ott befolyásának megtartására. Megleckéztette a Kuvaitot, lerohanó Szaddam-rezsimet, jelezve, hogy stratégiai szövetségeseit nem hagyja cserben, ha segítségre van szükségük
Kezdeményezésére, 1994-ben a NATO meghirdette a ma is nyitott PfP-programot, amelynek kettős célja volt. Mielőbb a Szövetségbe integrálni azon közép- és kelet-európai államokat, amelyek politikai stabilitásukkal, társadalmi berendezkedésükkel, a közös értékek melletti elkötelezettségükkel és felkészültségükkel rászolgáltak a tagállami státuszra, továbbá stratégiai partnerséget ajánlani azon államoknak, amelyek történelmi hagyományaik, geográfiai elhelyezkedésük miatt vagy más okokból nem akarnak, illetve nem tudnak a Szövetség tagjává válni. Befolyása a jelzett térségekben a korábbiakhoz képest jelentősen megnövekedett, amelynek következtében, a mi jelenlegi szempontunk szerint, eredményesebben avatkozhatott be - a NATO-val és a számos partnerországból álló koalícióval együtt - a balkáni válság kezelésébe, illetve az afgán tálibok és az Al-Kaida vezérkara elleni küzdelembe.
Jól körülhatárolható fenyegetést jelentett számára a tömegpusztító fegyverek ellenőrizhetetlen elterjedésének veszélye is, amely különösen azért vált aktuálissá, mert egyrészt a Szovjetunió felbomlása után függetlenné vált országokban, így például Ukrajnában, nagyszámú arzenál halmozódott fel, másrészt pedig a rezsimrendszabályok óhatatlan, idősleges gyengülése miatt lehetővé vált az úgynevezett atomtitkokhoz- és technológiákhoz való könnyebb hozzáférés. Felerősödött egy újfajta fenyegetés is: a "világ csendőre" elleni Amerika-ellenes terrorizmus.
Az Egyesült Államok nemzetbiztonságának történetében, Pearl-Harbour után egy új szomorú fejezete nyílt meg a 2001. szeptember 11-ei terrortámadással, amely jelezte, hogy a globális szuperhatalom sem sebezhetetlen többé. Döbbenetéből villámgyorsan felocsúdott, "hosszú hadjáratot" indított, keresni, majd üldözni kezdte az elkövetőket, amelyekről kiderült, hogy a támadás tervét évek óta szőtték, miközben gomba módra szaporodott szimpatizánsaik és hálózataik száma, elsősorban a fundamentalista iszlám kultúrából.2 Az Egyesült Államok előbb támadást intézett az Afganisztánban tartózkodó terroristák és rejtegetőik, a tálibok ellen, majd megtámadta az iraki Szaddam-rendszert, vélvén, hogy tömegpusztító eszközökkel folytat kísérleteket, illetve rendelkezik azokkal és kapcsolatot tart, támogatást nyújt a nemzetközi terrorista erőknek. Mindkét katonai beavatkozáshoz ad-hoc koalíciót keresett és talált is. E koalícióknak egyaránt tagjai voltak - és azok ma is - NATO-tagállamok, nem-NATO partner államok és alkalmi partner országok. 2001 őszén és telén az afganisztáni felszabadító és az ottani Al-Kaida bázisokat szétromboló hadjáratban 11 állam vett részt harcoló alakulatokkal. A teljes koalíció pedig 136 államból állt.
Az USA nemzetbiztonsági stratégiái
A 2002-ben kiadott nemzetbiztonsági stratégia két ellenséget jelölt meg a nemzetközi terrorizmus elleni harcban: a globális terrorszervezeteket és az azokat támogató és tömegpusztító fegyverekkel rendelkező vagy az azokat kifejleszteni szándékozó úgynevezett lator államokat3. Egyúttal új határokat szabott az Egyesült Államokkal való stratégiai partnerség terén. Csak azon államokat tekinti ilyen partnereinek, barátainak, amelyek közösséget vállalnak a nemzetközi terrorizmus elleni harcban bármely régióban, és segítik őt ebben. Előtérbe került a megelőző csapás koncepciója, amely szerint már a beazonosított, potenciális fenyegető erő ellen is csapás mérhető, nem megvárva annak aktivizálódását. Ebben kiemelkedő szerepet kapott a CIA, a haderő, de fontos rendszabályokat vezettek be politikai, jogi és pénzügyi területeken is. E harcnak megfelelően átalakították a nemzetbiztonsági szervezeteket is. Az Egyesült Államok ilyen megelőző háborúnak minősítette a második iraki háborút, amelynek többek között, vizsgált szempontunkból, két hivatalos motivációja is volt: Iraknak a nemzetközi terrorizmust támogató szerepe, továbbá az, hogy vegyi- és biológiai fegyverekkel rendelkezik, illetve azokat fejleszt.
E stratégiában megjelölték a tömegpusztító fegyverek elterjedése megakadályozásának legfőbb területeit is. Először: a proaktív erőfeszítések során elrettentéssel és megfelelő védelemmel megakadályozni a tömegpusztító fegyverek elterjedését. Növelni szükséges e fegyverek beazonosításának képességét, az aktív (katonai) és passzív védelmet, valamint az USA és szövetségeseinek katonai képességét e fegyverek és az ezeket alkalmazni szándékozók megsemmisítésére, szétzúzására és az e fegyverek elleni védelemre. Másodszor: meg kell akadályozni a lator államokat abban, hogy hozzájussanak a tömegpusztító fegyverek előállításához szükséges nyersanyagokhoz, technológiához és szakértelemhez. E tevékenységet segítik a diplomáciai, fegyverzet-ellenőrzési, a többoldalú nemzetközi exportszabályozási és a fenyegetettséget jelző szolgáltatások ugyanúgy, mint azok a koalícióépítési erőfeszítések, amelyek közösségileg támogatják az ilyen fegyverekről lemondó államok politikai és pénzügyi erőfeszítéseit. Egyúttal üdvözli a G-8-ak 20 milliárd dolláros alapját egy ilyen globális koalíció megteremtésére. Harmadszor: e fegyverek alkalmazása vagy annak szándéka esetére hatékony védelmi képességek megteremtése szükséges mind a haderő, mind a lakosság, mind pedig a szövetségesek részére úgy, hogy a potenciális ellenség a kívánt célját ne érhesse el. Teljesen új momentum, hogy a lator államok által kezdeményezett vegyi- vagy biológiai támadás nukleáris válaszcsapással kerül megtorlásra.
A 2006 márciusában kiadott nemzetbiztonsági stratégia az előzőnél már átfogóbb módon, egy olyan világ kialakításának elősegítését célozza meg - akár több generáción keresztül is -, amelyben egyre inkább többségbe kerülnek azok az államok, amelyek a demokráciát, az emberi szabadságot, a szabad piacot és a szabad kereskedelmet vallják alapvető értékeiknek. E demokratizálódási folyamat, amelyet az Egyesült Államok tevékenyen szorgalmaz és segít, egyúttal az amerikai nép és a demokratikus államok népeinek hosszú távú biztonságát és jólétét eredményezi majd. E küzdelem jelenének és közeljövőjének a fő fenyegetése "egy büszke vallás perverziója", amelynek eszközei az intolerancia, a gyilkolás, a terror és az elnyomás. A dokumentumban a nemzetközi terrorizmus erőinek modifikálódása, tovább szaporodása és az újabb helyzethez való alkalmazkodása is megfigyelhető (szétszórt, kisebb terrorista hálózatok kiépülése, azok globalizálódása, a hatékony propaganda, eredményesebb rejtőzködő képesség, a tömegpusztító fegyverhez jutás még mohóbb szándéka). A terrorizmus elleni harc legfontosabb területeinek és eszközeinek a stratégia a mérsékelt muzulmán országokkal való partneri együttműködést, demokratizálódásuk és fejlődésük elősegítését, regionális demokráciaközpontok kialakítását, nemzetközi demokrácia-alapok létrehozását, a terrorista hálózatok támadásának megelőzését, a lator államok és a terrorista csoportok visszaszorítását, valamint annak megakadályozását jelöli meg, hogy a nemzetközi terrorista erők bármely országban bázist és kiindulópontot alakíthassanak ki maguknak. A terrorizmus elleni harc frontvonalának Irakot és Afganisztánt jelöli meg.
A dokumentum megállapítja: "A nukleáris fegyverek elterjedése jelenti a legnagyobb fenyegetést nemzetbiztonságunkra. A nukleáris fegyverek egyedülálló képessége, hogy egy pillanat alatt életek tömegét oltsa ki. Ezért jelent vonzerőt a lator államok és a terroristák számára."4 Hasonlóan vélekedik a vegyi- és a bakteriológiai fegyverek veszélyességéről is.Elterjedésük megakadályozására, nemzetközi összefogással, a tömegpusztító fegyverek elterjedésének megakadályozásáról szóló szerződés korszerűsítésével, el kell zárni azt a lehetőséget, hogy különböző rezsimek nukleáris fegyverek előállításához alapanyagokhoz jussanak civil nukleáris programjuk megvalósításának örve alatt. Továbbá erősíteni kell a globális fenyegetést csökkentő kezdeményezést (Global Threat Reduction Initiative - GTRI), elsősorban az ezen anyagok beazonosíthatóságának további fejlesztésével és a fontos vizi és légi kereskedelmi útvonalak ellenőrzésével. Nélkülözhetetlen eszközeinek tartja a stratégia a nukleáris triáddal való elrettentés képességének megőrzését és a nemzeti és a koalíciós önvédelem képességének a kifejlesztését. Fontosnak tartja az ENSZ szerepének és hatékonyságának mielőbbi kiterjesztését a globális strabilitás és biztonság területén.
A regionális konfliktusok - ahogy a dokumentum rögzíti - direkt veszéllyel ugyan nem fenyegetik az Egyesült Államok biztonságát, de mivel humanitárius tragédiába és politikai, gazdasági és társadalmi anarchiába torkollhatnak, veszélyeztethetik nemzeti érdekeit (például a stratégiai nyersanyagokhoz való hozzáférést - M.I.) és irritálhatják vallott értékeivel kapcsolatos társadalmi érzületét. Az Egyesült Államok ezért aktívan hozzájárul az olyan különböző okokból, mint a rossz kormányzás, a külső és belső agresszió vagy az etnikai, törzsi és vallási gyűlölet következtében kialakult és kialakuló válságok megelőzésében, kezelésében és következményeinek felszámolásában.
Az utóbbi időben az Egyesült Államokat és a transz-atlanti térséget különösen aggasztják Irán nukleáris hatalmi törekvései és az a veszély, hogy az néhány éven belül tömegpusztító fegyverek gyártásába foghat. Minden lehetséges eszközt igyekszik megragadni ahhoz, hogy e folyamatot megállítsa. Ennek érdekében segítségül hívja az ENSZ-et, az EU-t, a G-8-at, Oroszországot és más regionális hatalmakat, egyelőre csekély eredménnyel. Megfontolás tárgyává tesz ugyanakkor egy megelőző katonai beavatkozást is. A közelmúltbeli észak-koreai kísérleti atomrobbantás is nyugtalanságot váltott ki, amelynek eredménye, hogy informális tapogatózás kezdődött e kísérletek leállításának feltételeiről.
Az amerikai hadászati rakétavédelmi rendszer egyik eleme Csehországba történő telepítésének szándéka éles reagálást váltott ki Oroszországból, mivel az fenyegetve érzi magát a telepítés után.
A NATO és a katonai fenyegetések
A Szövetség a hidegháborút követően gyökeresen átalakult, csakúgy, mint az a geopolitikai környezet, amelybe beágyazódik. A Washingtoni Szerződésben megfogalmazott eredeti funkcióját megtartotta, azaz továbbra is ellátja a tagállamok katonai védelmét. A kérdés az, hogy ki ellen? A tömör válasz: mindenki ellen, aki veszélyezteti a koalíció létét, érdekeit és vallott értékeinek érvényesülését, különösen a demokráciáét és a szabadságét. Ma már a potenciális ellenség, amely jóval megfoghatatlanabb, mint két évtizeddel ezelőtt, nem a koalíció határán található, hanem egyrészt a felelősségi szféráján belül - beépülve, és azon kívül, az egyre szélesedő érdekszférájában, a nemzetközi terrorizmus erőinek képében, szétszóródva az ellenőrizhetetlen, nehezen megközelíthető és felfedhető legális és illegális világban. Ennek megfelelően a NATO, törvényszerűen, egyre inkább globális védelmi-katonai szervezetté alakul át, de napirenden van az is, hogy a katonai potenciálján túl eszköztárát más civil mechanizmusokkal is bővítse, különösen a válságmegelőzés-, kezelés- és a következmények felszámolása terén.
1994-ben a békepartnerség meghirdetésével a kilencvenes évek közepétől növelte az európai és hozzájárult a közép-ázsiai stabilitás és biztonság elősegítéséhez. Majd 1999-ben és 2003-ban a PfP folyamatból integrálta a legfelkészültebben átlépő új tagállamokat, amellyel kiterjesztette katonai és potenciálját és kompetenciáját. Az Egyesült Államok kezdeményezésére, más tagállamokkal összhangban, különleges státuszt biztosított Oroszországnak és Ukrajnának a vele való biztonsági- és katonai kapcsolatok terén, sőt azon túl is, úgy, hogy eközben megőrizte döntési képességét is.
1995-ben és 1999-ben, az Egyesült Államok vezetésével, békekikényszerítő műveletekkel beavatkozott a koalíció határán kirobbant véres, a népirtást is magukba foglaló boszniai és a koszovói válságokba, amelyek kezelésére Európa egymaga nem lett volna képes. E műveletek során vizsgázott először a NATO - Boszniában az ENSZ égisze alatt, Koszovóban pedig anélkül - megmutatva, hogy kellően alkalmazkodott a hidegháború után bizonytalanná vált, megváltozott geopolitikai környezethez. De vizsgáztak a partnerországok is, amelyek nemzeti közreműködéssel, befogadó nemzeti- vagy egyéb logisztikai támogatással vagy éppen a tranzitálás biztosításával részt vettek és ma is részt vesznek e válságok kezelésében, megmutatva, hogy hasonló értékeket vallanak, mint a Szövetség tagállamai.
Amíg a transz-atlanti kapcsolatok 2001. szeptember 11-ig tartó időszakában az Egyesült Államok nyújtott katonai segítséget és vállalt szolidaritást Európa jobbik felével a közös ellenségekkel szemben, addig mára ez a trend megfordult: a nemzetközi terrorista erők ellen, stratégiai szövetségesként, Európa áll az Egyesült Államok mellé, ha több esetben nem is automatikusan, vitamentesen és zokszó nélkül, miközben egyes tagállamai (Spanyolország és Nagy-Britannia) már megtapasztalták a terrorizmus rémét. 2001. szeptember 12-én a NATO, történetében először nyilvánította ki az 5. cikkely szerinti segítségnyújtási szándékát egy megtámadott tagállam részére. Ezt demonstrálandó, a NATO csatlakozott az tálib rezsim és az Al-Kaida elleni afganisztáni háborúhoz, és ma, alapvető prioritásként - az Egyesült Államokat tehermentesítve - a helyi erőkkel együtt végzi a nemzeti újjáépítés napi feladatait.
A nemzetközi terrorizmus, az illegális migráció- és fegyverkereskedelem, embercsempészés, valamint a tömegpusztító fegyverek elterjedése megakadályozásának jegyében, 2001 decemberében a NATO megindította az Active Endeavour nevű első szövetségi, összhaderőnemi műveletét, amelyben a tagállamok, partnerországok és más államok kontingenseivel együtt azóta is ellenőrzi a Földközi-tenger és más nemzetközi vizek kereskedelmi utjait igénybevevő hajókat, s ha szükséges, azok rakományait is, továbbá információkat gyűjt a terrorizmus elleni harchoz.
A Szövetség a békepartnerség területén is újabb kezdeményezést tett. Meghirdette a partnerségi akciótervet a terrorizmus ellen, amelyben ösztönözte a partner országokat, hogy csatlakozzanak a nemzetközi terrorizmus elleni harchoz, különösen azok, amelyek ebben érintettek is.
A 2002 novemberi prágai csúcson a tagállamok vezetői jóváhagyták a terrorizmus elleni harc katonai koncepcióját, amely fenyegetés már megjelent az 1999-ben kiadott szövetségi stratégiai koncepcióban is. A prágai találkozón azt is megállapították, hogy e fenyegetés különösen akkor válhat kritikussá a védelmi koalíció népessége, területe és hadereje számára, ha a különböző terrorista szervezetek tömegpusztító fegyverekhez jutnak, ezért, azok elterjedésének megakadályozásában a szövetségnek is kiemelkedő erőfeszítéseket kell tenni. Döntés született a fenyegetések és a válságkezelői funkció ellátáshoz szükséges képességek növelésére, témánk szempontjából különösen a csapatok védettsége és a tömegpusztító fegyverek elleni védelme terén.
A Szövetségen belüli hosszas vita után egyes tagállamok nem, mások pedig bekapcsolódtak a 2003 telén megkezdett iraki háborúba, majd az ezutáni válságkezelésbe. Mára egyetértés van abban, hogy e válságot, különösen, hogy annak egyre inkább polgár- és vallásháborús színezete van, minél előbb megnyugtatóan rendezni kell, amelyben szerepe van a koalíciónak. A tagállamok közötti konszenzus minimuma alapján már a 2004 júniusi isztambuli csúcson elkötelezte magát a Szövetség, hogy segíti és irányítja a konszolidációhoz elengedhetetlenül szükséges iraki nemzeti erők és rendvédelmi szervek állományának kialakítását és felkészítését, s egyúttal további lépéseket tett az alapvető fenyegetések megakadályozás és a lator országok elleni fellépésre. Ezért kibővítette érdekeltségét a kaukázusi- és a közép-ázsiai térségben a békepartnerség intézményének erősítésével, valamint a Közép-Keleten és Észak-Afrikában a Mediterrán Dialógus felélénkítésével és az isztambuli együttműködési kezdeményezés elindításával.
A 2006 novemberi rigai csúcson a résztvevő tagállamok korunk fő kihívásait hasonlóan értékelték, mint az elmúlt két találkozón, élesen elítélték a nemzetközi terrorizmust, mint fő veszélyforrást. Döntöttek az Összevont Hírszerző Központ létrehozásáról. Kezdeményezték, hogy az antiterrorista erőfeszítések, hasonlóan az Active Endeavour művelethez, terjedjenek ki a Fekete-tenger térségére is, bevonva abba tagállamokat, partner- és nem-partner országokat egyaránt. Megindították továbbá a terrorista kezdeményezések elleni védelmi- és, a Közép-Kelet térségére vonatkozó, NATO kiképzési együttműködési kezdeményezést is.
Összegzés
A hidegháború befejezése óta a globális világ gyökeresen megváltozott. A demokrácia, az emberek, eszmék, értékek és a tőke szabad áramlása, a multinacionális gazdasági együttműködés, valamint a tudomány és az ipari technológia ugrásszerű fejlődése és az ezekből fakadt jólét, mozgási- és tevékenységi szabadság révén egyre nő a nyitott világ súlya és szerepe. A korábbi zárt világban lemaradottak, ugyanakkor, döbbenten konstatálják, hogy nincsenek adekvát válaszaik és megoldásaik a jelen kihívásaira. Sőt, térségeikben lábra kapott a politikai, gazdasági, társadalmi és jogbizonytalanság, a nemzeti-, etnikai- és vallási villongások, a régió vezető pozíciójáért vívott küzdelem, a gazdasági korrupció, a pénzmosás, az illegális fegyver-, hasadóanyag, ember- és drogkereskedelem és az azokat irányító, belőlük hasznot húzó szervezett bűnözés. E két világ egyre inkább polarizálódik; nő a lemaradottak elégedetlensége és frusztráltsága. A realistábbak önállósodni akarnak; mindenkitől független, szuverén társadalmat, önálló gazdaságot - és békét, továbbá inegrálódási lehetőséget keresnek a nyitott, posztmodern világ felé. A status-quo-ban érdekeltek pedig igyekeznek e folyamatot elnyomni - sokszor akár erőszakkal is. A kevésbé realistábbak a posztmodern társadalmak vívmányait is felhasználva, de értékrendjét nyíltan tagadva, legtöbbször szélsőséges, nem állami szereplők vezérletével és háttérhatalmuk segédletével ellenséget keresnek - és találnak maguknak: az előbbi társadalmak formájában, egy rivális szomszéd képében vagy mindkettőben. A fenyegetések súlya és a konfliktusok nagy száma tehát kézenfekvő, azokat kezelni kellene, de többnyire nincs kivel és, nincs mivel. Az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján az ENSZ maga, mint globális békeszervezet, illetve a regionális biztonsági szervezetek többnyire eszköztelenek, cselekvőképességük lassú, hatékonyságuk nem elégséges.
Az észak-atlanti térség az észak-amerikai és az európai posztmodern társadalmak érték- és érdekazonosságán alapuló régiója, a NATO pedig annak biztonsági és védelmi-katonai koalíciója. A nemzetközi terrorizmus és a tömegpusztító fegyverek terjedésének fenyegetése e régiót sújtja elsősorban, de már más régiók is veszélyeztetve érzik magukat, élükön olyan, azonos vagy hasonló értékeket valló államokkal, mint Japán, Ausztrália, Dél-Korea, Új-Zéland vagy Oroszország. A politikai-, gazdasági- és társadalmi bizonytalanságból eredő veszélyek minden egyes válsággócot közvetlenül érintenek, de közvetve kihathatnak az adott régió, sőt más régiók biztonságára is s így az észak-atlanti térségre is. Napjaink katonai fenyegetéseinek elhárítása a Szövetség és minden tagállamának alapvető funkciója, de nem csak a nemzeti- és a koalíciós haderőkéi, hanem az adekvát nemzeti és nemzetközi szervezetekéi is egyúttal. E funkció betöltése csak gondos, napi helyzetelemzés, időbeni és helyes döntések meghozatala, azonos cselekvési szemlélet és -egység, továbbá szoros nemzetközi összehangolás mellett valósítható meg. Ebben játszik kiemelkedő szerepet és vállal elvitathatatlan felelősséget az Egyesült Államok, mint a koalíció vezető hatalma, és a NATO, az észak-atlanti térség biztonságának garanciája.
FELHASZNÁLT IRODALOM:
NATO kézikönyv.HM Stratégiai Kutató Hivatal, Budapest - NATO Információs és Sajtóiroda, Brüsszel, 2001.
The National Security Strategy of the United States of America. The White House,
Washington, 2006 March.The Alliances' Strategic Concept. www.nato.int
NATO's Military Concept for Defence against Terrorism. www.nato.int
Riga Summit Declaration. Riga, 29 November 2006. www.nato.int
Partnership Action Plan against Terrorism. www.nato.int
Operation Active Endeavour. www.nato.int
Chemical,Biological,Radiological, and Nuclear Defence Battalion. www.nato.int
NATO-Russia Council conference on terrorism. www.nato.int
Asmus, Ronald D.: A NATO kapunyitása. Zrínyi Kiadó, Budapest, 2003.
Kőszegvári Tibor: A 21. század világképei és veszélyei. In: Hadtudomány, 2002, 4. szám. 15-24. o.
Kőszegvári Tibor: A nemzetközi biztonságot fenyegető új kihívások és kockázatok. Egyetemi jegyzet. ZMNE, Budapest, 1999.
Deák János: Nukleáris fegyver a 21. században. In: Hadtudomány, 2003, 1. szám. 29-40. o.
Pirityi Sándor: NATO a Keleti-tengertől a Fekete-tengerig. In: Hadtudomány, 2002, 4. szám. 3-14. o.
Pirityi Sándor: NATO-csúcs a Boszporusznál. In: Hadtudomány, 2004. 3-4. szám. 16-28. o.
Martinusz Zoltán: A NATO stratégiai megújulásának várható irányai a jelenleg folyó műveletek tükrében. In: Hadtudomány, 2006, 4. szám. 9-17. o.
Dr. Nagy László: NATO és Oroszország együttműködése. A Magyar Köztársaság Külügyminisztériuma, 2006.
Varga Krisztián: A megelőző háború koncepciója az Amerikai Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Stratégiájában. In: Új Honvédségi Szemle, 2005. december. 9-30. o.
1 Lehet, hogy a mai orosz vezetés tud valamit, amit a közép- és kelet-európai, demokratikus útra lépett országok, köztük Magyarország nem ismert fel, nevezetesen azt, hogy a demokrácia társadalmi, gazdasági és politikai előnyei magától a formális és még fejletlen demokráciától nem hullnak az ölünkbe; annak nagyobb vargabetűk nélküli kifejlődéséhez és az új értékrend megszilárdításához, a nem kívánatos folyamatok visszaszorításához (legalább is kezdetben) erős állami kontroll szükséges?
2 Az Egyesült Államok vezetése helyesen és tapintatosan ódzkodott attól, hogy civilizációs konfliktust láttasson a támadásban, lévén maga is multikulturális szövetségi állam, ahol elsősorban nem a vallási-kulturális hovatartozás, hanem a teljesítmény és a nemzeti biztonsághoz és jóléthez való hozzájárulás számít.
3 Ma lator államoknak minősülnek: Észak-Korea, Irán, Szíria és Líbia.
4 The National Security Strategy of the United States of America. The White House, Washington. 2006. March p. 19.