XVII. évfolyam |
3. szám |
2007. szeptember |
Pataky Iván
HOZZÁSZÓLÁS
a Társaságról és a hadtudományról
megjelent cikkekhezA szerző a Magyar Hadtudományi Társaság legutóbbi küldöttgyűlésén felmerült kérdésekre és az azokat értelmező, a folyóirat ez évi két számában (2007. 1., 2. sz.) megjelent írásokra utalva fogalmazza meg a Társaság működésével és a hadtudomány fogalmával kapcsolatos véleményét és javaslatait.
A Magyar Hadtudományi Társaság (MHTT) ez évi március 30-án megtartott küldöttközgyűlésén fokozott érdeklődéssel és figyelemmel hallgattam - illetve olvastam az írásos beszámolóban - dr. Nagy László a Társaság elnökének szóbeli kiegészítését, majd a vitát és a zárszót. Az ott elhangzottakat, a felvetődött kérdéseket, a Társaság életét, működését nagyon komolyan befolyásoló problémákat kitűnő elemző cikkben foglalta össze dr. Nagy László, a Hadtudomány előző számában1. Ehhez szólt hozzá Farkasné dr. Zádeczky Ibolya a Társaság tagja, érintve a hadtudomány mai problémáit, területeit és fogalmát2.
A hozzászólásom elején megjegyzem: nem tartom teljes mélységében átgondolt megközelítésnek és probléma felvetésnek, a Társaság belső - évek óta kínzó, és szinte minden komolyabb gyűlésünkön újra, meg újra felvetődő - problémáinak az összekapcsolását a hadtudomány fogalmi kérdéseivel, pontosabban, azok néhány szerző részéről elavulónak tartott fogalma megújítására vonatkozó javaslataival. Véleményem szerint két külön területről van szó. A hadtudomány a történelem - szándékosan írok történelmet, és nem tudománytörténelmet - egyik legrégibb tudománya. Mint ilyen, jó néhány más tudományterület születésénél bábáskodott, illetve tudományterületet termékenyített meg. Elég a földrajzra, matematikára, kémiára, építészetre, és több műszaki tudományra, vagy a vezetéselméletre. stb. gondolni. A sort még hosszan lehetne folytatni. Úgy gondolom nincs szükség a hadtudomány védelmének, létezésének, fontosságának bizonyítására. Természetesen felmerülhet némelyekben a hadtudomány tudományként való elismerésének kérdése, ez azonban nem több mint a mindennapi élettől és a történelemtől elszakadt széplelkek siráma, illetve a tudományos munkafeltételekkel, költségekkel - és nem a tudomány lényegével - hivatalból foglalkozók és a beváltakon mindenáron változtatni akarók rendszeresen felmerülő óhaja.
A Társaság szervezeti életéről
Elsőnek nagyon röviden néhány mondat az MHTT, mint jeleztem, rendszeresen visszatérő problémájáról, pontosabban annak véleményem szerinti gyökereiről. 1990. november 18-a, a Társaság alakuló közgyűlése óta, minden lényegesebb tanácskozásunkon központi kérdésként szerepel vagy közvetlenül, vagy áttételesen, a mindennapi életünket, szinte minden döntésünket, lépésünket valamilyen formában befolyásoló pénztelenség. Megjegyzem, hogy ez nem csak a szóban levő Társaság, hanem az összes olyan magyar önkéntes társadalmi szervezet alapvető problémája, amely mögött nem áll állami, gazdasági, vagy pártérdek. De bővíthetem a kört, mivel a tudomány szükségessége, feladatai és az adott ország költségvetési lehetőségei - legalábbis Magyarországon - a történelem folyamán a legritkább esetben - nálunk soha - sem voltak összhangban. Mindég a "sok az eszkimó és kevés a fóka" szindróma jutott érvényre.
A pénz gazdája, legyen az állam, tudományos akadémia, egyetem, gazdasági szervezet, önkormányzat mindég fölállított egy politikai, gazdasági, társadalmi - sőt honvédelmi!!! - fontossági sorrendet, ezen belül pontosan meghatározva az elsőbbséget élvezőket. Meggyőződésem ezért született meg a MAB 2000. évi ajánlása is a tudományterületekről, amelyre dr. Nagy László utal a már hivatkozott cikkében. Hasonló a helyzet a katasztrófavédelem területén is - ezt "sorolásnak" nevezte a jogszabályok sora és a szaknyelv egyaránt. Bárminek mondjuk, a lényeget a polgári védelmi sorolás elvei fejezték ki a legpontosabban. Két mondatra leegyszerűsítve a lakosság és gazdaságvédelem sokoldalas sorolás lényegét: a kiemelt kategória összes feladatának költségeit az állam finanszírozta. Az I. sorolásút az állam, az önkormányzat, vagy a gazdaság. A II. az önkormányzat (vagy tanács, ez esetben mindegy minek nevezzük), vagy a gazdasági szerve, vállalat, üzem stb. A III.-t az adott önvédelmi szervezet. A nem sorolt területeket pedig az állampolgár, beleértve a kisiparosokat, szövetkezeteket, társadalmi szervezetek egy részét, és egyéb szervezeteket a saját zsebükből. Például a gázálarcokat, vagy a pincék óvóhelyekké való átalakításának költségeit.
Gyakorlatilag az első világháború óta, minden országban - kis elétérésekkel - hasonló elvek érvényesültek. Hasonló a helyzet ma hazánkban az önkéntes civil társadalmi szervezeteknél is. Önerőből képtelenek fönntartani önmagukat, a minimálisan szükséges irányító szervezetüket, kiadványaikat megjelentetni és így tovább. Ahhoz, hogy létezni tudjanak, állami, vagy gazdasági szervezetek támogatására szorulnak. Ez a helyzet az MHTT esetében is. A jelvényünkön büszkén feszítő Pallasz Athéné vitathatatlan eszessége, pajzsa és lándzsája kevés a megélhetésünkhöz. A támogatásnak pedig ára van. A különböző meghirdetett pályázatok egyértelműen meghatározzák, mit kérnek a támogatásért cserébe. Még szerencsésnek mondhatja magát akár az MHTT, vagy akár például a Magyar Polgári Védelmi Szövetség - amelynek évekig szakmai elnöke voltam - mivel többnyire célkitűzéseivel összhangban álló feladatokra kap támogatást. Azonban ezek a támogatások csak a meghatározott területekre használhatók fel. Így legtöbbször nem jut pénz a Társaság (illetve a Szövetség) működésére, napi problémáinak megoldására. Nem nehéz belátni, hogy az ilyen önkéntes társadalmi szerveződések anyagi, vagyoni helyzete nem tette/teszi lehetővé olyan nagyságú tagdíjak beszedését, amelyből fedezni lehetne a szervezetek, köztük az MHTT működését. Marad az "apanázs" és az "önkontroll".
Az eddigiekből pedig félreérthetetlenül kitűnik, a pénztelenség, a társadalmi szervezetek mellett szinte mindennek, így a tudományos életnek is rákfenéje napjainkban. A rendelkezésére álló állami fedezet igencsak korlátozott. A társadalmi szervezetek vonatkozásában pedig leszögezhető az is, hogy a jelenlegi jogszabályokban nincs áttekinthető - sőt semmilyen - fontossági sorrend, sorolás fölállítva. A kialakult "rendszer" lényege úgy tűnik az "egyenlőség", ez pedig óhatatlanul, a legjobbakat is feltételezve, teret ad a szubjektív döntéseknek, a protekcionizmusnak stb.
Ugyanez vonatkozik a tudományos életre, a tudományok támogatására is. A költségvetési hiány, az így fellépő "pénztelenség" szorító tényező. A támogatást igénylők, kérők és a támogatásra szorulók, a valóban fontos tudományos kutatások, projektek száma viszont nagyon sok. Érthető, hogy az állami költségvetés, a rendelkezésre álló fedezetből csak korlátozott összegeket tud a tudomány fejlesztésére fordítani. Kénytelen tehát a tudományt éppen úgy, mint a civil társadalmi szervezetek túlnyomó többségét "skatulyákba" kényszeríteni. Ugyanakkor mind az állam, mind a gazdasági élet, ha pénzt ad elvárja, hogy pontosan, definiálhatóan ki lehessen mutatni ki, mire költi a pénzét. Ezért kellenek a "skatulyák". Legyen szó akár a tudományágak behatárolásáról, az 1993. évi LXXX. törvényről, akár az ENSZ 1980. évi ajánlásairól, vagy a már idézett MAB 2000. évi tudományterületek meghatározásáról. Mindnek egyetlen célja van: legyen pontosan meghatározható, hogy a rendelkezésre álló költségkeretet, kiknek és hogyan osztják szét: az átadott költségtámogatás felhasználása nyomon követhető, ellenőrizhető legyen; mindenki lássa, hogy melyik tudományág kapott támogatást és azt mire, miként használta fel.
Az említett jogszabályokban, ajánlásokban meghatározott tudományágak szerinti kategorizálás, vagy "skatulyázás" meggyőződésem szerint elsősorban a különböző szintű hivatalos, elsősorban költségvetési - hogy ne mondjam bürokratikus - szervezetek, elsősorban a támogatók elképzeléseit, és legkevésbé a tényleges kutatók, tehát a tudományos élet valódi mozgatóinak igényeit elégítik ki.
Természetesen valamilyen elosztásra szükség van. Amíg a támogató (állam, gazdasági szervezet, vagy magán személy) és a kutató - legyen akár személy, vagy csoport, műhely, társulat stb. - egymás mellett, egymást kiegészítve és valóban a tudományos kutatási célt szolgálva működik addig nincs is baj. Akkor válik problémássá a helyzet, ha a támogató akarja meghatározni a kutatás folyamatát, a személyi és egyéb kérdéseket, akadályozva ezzel mind a munkát, mind a tudomány szabadságát.
Dr. Nagy László írásában igyekszik pontosan fölvázolni az MHTT helyét és szerepét a magyar tudományos közéletben. Nagyrészt egyetértek véleményével, mégis ki kell egészítenem egy-két gondolattal. Többen úgy gondolják a "Társaságnak sürgősen meg kell újulnia, új módszereket kell alkalmaznia". Ez - mint Nagy László is megállapítja - egészen addig értelmetlen igény, amíg pontosan meg nem fogalmazzák az érintettek a miértet, esetleg a hogyanhoz ötleteket is adnak. Rossz a társaság célkitűzése? Alapszabálya? Nincs szükség a szakosztályok autonómiájára? Stb., stb. Mi az, amin változtatni kell?
A hozzászólás kereteiben maradva a Társaság hatékonyabb működését elősegítő két olyan kérdésre utalok, amelyekre a jövőben jobban oda kellene figyelni. Úgy látom, hogy véleményünk súlytalan, nincs mögötte olyan nyomásgyakorló lehetőség, mint a széleskörű média nyilvánosság, illetve nem fűződik hozzá számottevő gazdasági és társadalmi érdek. Hatékony érdekérvényesítésünket gátló tényezőnek tartom a túlzott belterjességünket, életünket, működtetésünket. Nyilvánosságpolitikánkon, társadalmi kapcsolatainkon, jelenlegi belterjességünkön feltétlenül változtatnunk szükséges. Nyitni kellene a többi társadalmi szervezet, a tájékoztatás, a média felé.
A második kérdés amit felvetnek az utánpótlás, a fiatalítás. Túlzott a kapcsolódás szerintem a nagy tekintélyű, iskolateremtő személyekhez. Vitathatatlan, hogy ezek a személyiségek vezéregyéniségek. Nélkülözhetetlenek mind a szakosztályok, mind a Társaság életében. De, sem a Társaság, sem a szakosztályok nem munkaműhelyek, kutató intézetek, egyetemi tanszékek. Ehhez sem feltételeink, sem szervezeti összetételünk nem adott. Nem is ez volt az alapítás időszakában a célunk, hanem egy olyan szabad és minden előítélettől mentes társaság létrehozása, ahol következmények, hatalmi harcok nélkül lehet ütköztetni, ha szükséges támogatni, segíteni, vagy kemény bírálattal élve befolyásolni a hadtudomány területeihez kapcsolódó különböző szakmai elméleteket, kutatási, tudományos tételeket, tanokat, valamint a Honvédség és a fegyveres erők, rendészeti szervek szervezetével, felkészítésével, alkalmazásával kapcsolatos kérdéseket.
Megismétlem, nem az iskolateremtő személyek szerepét vonom akár egyetlen pillanatra sem kétségbe. Másról van szó, arról, hogy esetleges kiesésük többnyire együtt jár az adott szakosztályi élet visszaesésével, gyakran eljutva a haldoklásig. Ezen is javítani kell. Egy szakosztály akkor életképes igazán, ha az "első lépcső" mögött megfelelő tartalékkal (mondhatnám második, harmadik lépcsővel) rendelkezik. A probléma nem egyedi, lásd a Magyar Honvédség helyzetét. Ott is máról-holnapra élnek, terveznek, mivel túl sok a "szervezeti korszerűsítés". A tartalék hiánya eredményezi a máról-holnapra való munkát, a távlati tervezés nehézségeit (még azokban az esetekben is, ha netalán egyszer lenne elegendő pénz a munkára). Ez pedig előbb - utóbb a hadtudomány pilléreit is érinteni fogja, mivel egész katonai, védelmi kultúrák esnek ki, tűnnek el a feledés homályába.
A Társaság igazi szerepe és feladata a hadtudomány területeinek, kutatóhelyeinek összekapcsolása, alkotó tapasztalatcsere, folyamatos konzultáció lehetővé tevése a különböző kutatók között, a munkaműhelyek segítése, támogatása, az eltérő vélemények ütköztetése és tudományos nyilvánosság biztosítása minden hadtudományi problémának, elméleti vagy gyakorlati kérdésnek, és nem utolsó sorban a fiatal, kezdő tudományos kutatók támogatása, segítése. Úgy vélem, érdemes lenne ez utóbbi kérdés elemzését, megvitatását is napirendre tűzni. Számomra úgy tűnik, mintha lényeges visszaesés volna tapasztalható a fiatalok hadtudomány iránti érdeklődésében, kutatási kedvében.
A hadtudomány fogalmáról
A második kérdéscsoportról, a hadtudomány fogalmáról néhány gondolatot. Dr. Nagy László ezzel kapcsolatban a bevezetőben hivatkozott írásában ezt írja: a Társaság eddigi történetét "végigkísérte egy meg-megújuló vita a hadtudomány tárgyáról és fogalomköréről, szerepéről és helyéről a tudományok rendszerében". Szerintem első lépésként célszerű tisztázni magát a tudomány fogalmát, mert sok mindenre választ ad. A "Magyar nyelv értelmező szótára" (Akadémiai Kiadó. Bp. 1980.) így definiálja: a tudomány "a természet, társadalom és gondolkozás törvényszerűségeiről, valamint a környező világ megismeréséről és tervszerű befolyásolásának módjairól szóló igazolható ismeretek rendszere". Tökéletes, mindent magába foglaló fogalomleírás. Sajnos az MHTT által kiadott "Hadtudományi Lexikon" szerkesztő, írói elszalasztották a lehetőségét, de az is lehet, hogy nem vállalták az előzőhez hasonló tömör meghatározását a fogalomnak. E helyett majd három (!!!) oldalon leírták, hogy kik, mit mondtak, írtak a hadtudományról, és adósak maradtak a fogalom tömör, egyszerű, mindenki által közérthető meghatározásával. Mondjuk így: a hadtudomány, a hadviselés, a hadvezetés, a harc megvívása és az ellátás elméleti és gyakorlati ismereteinek rendszere. A hiátus eredménye: még most is vitatkozunk a hadtudomány fogalmáról.
Farkasné dr. Zádeczky Ibolya írásában fölteszi a kérdést: "Fölmerül a kérdés időszerű-e a hadtudomány fogalmának megújítása napjainkban?" A választ Szun-ce két és félezer évvel ezelőtt megadta, amikor leszögezte: "A háborút, amely az ország legnagyobb vállalkozása, az élet vagy halál alapja, a megmaradás vagy pusztulás útja, mindenképpen tanulmányozni kell" (In: A hadművészet ókori klasszikusai. Zrínyi Katonai Kiadó. Bp. 1963. 205.o.) Meggyőződésem, ennél pontosabban soha nem fogalmazták meg a hadtudomány szükségességét és létének fontosságát. Feltehetjük a kérdést: garantálja valaki, hogy a jövőben nem lesznek háborúk? Az emberiség történelme nem ezt bizonyítja, és a jelenlegi világpolitikai helyzet sem.
A Szovjet hadtudományi enciklopédia II./2. 114. o. így ír: "A hadtudomány a háború jellegéről és törvényeiről, a fegyveres erők háborúra való felkészítéséről és a háború megvívásának módjairól szóló ismeretek rendszere". Az 1990. évi Cambridge Enciklopédia olyan tudománynak mutatja be, amely a hadviseléssel, a hadászat, a harcászat (taktika) és a logisztika (a rövidség kedvéért: ellátás, szállítás) elveivel foglalkozik.
Egyébként nem látom, mi indokolja, hogy a hadtudomány fogalmát - akár az egykori szovjet, akár a brit megfogalmazást nézzük, ugyanazt mondják - megváltoztassuk. Sőt, dr. Kőszegvári Tibor idézett fogalma is végső soron ugyanazt ismétli kis "magyaros-paprikás" öntettel bővítve3. Érdemes lenne elgondolkozni, miért nem vetődik fel "korszerűsítési" gondolat mondjuk az orvostudomány, vagy a hittudomány, netalán a filozófia művelői között. Pedig közel azonos időtartamú múltra tekintenek vissza a hadtudománnyal. Lehet, hogy Nagy Frigyes tapintott a kérdés lényegére, amikor kissé túlzottan közönségesen fogalmazva kijelentette: "A hadseregek békében onanizálással foglalkoznak". A félreértések elkerülése végett megjegyzem nem fizikai, hanem szellemi értelemben mondta.
Valóban, hol vannak azok a kétségtelen és vitathatatlan tények, amelyek kikényszerítik a fogalom érdemi megváltoztatását. Egy olyan fogalomét, mely véleményem szerint teljes mértékben megáll a lábán. Minden fogalomalkotás lényege, hogy a legjellemzőbb és legfontosabb jegyeit ragadja meg annak, amit meg akar határozni. Tömören, lényegre törően, mint Szun-ce tette. Ha ezt tesszük, akkor nem kell aktualizálni minden esetben, ha valami új jelenik meg a hadviselés elveiben, módszereiben, vagy ha valamelyik vezető nagyhatalom, politikai irányzat másként képzeli el a dolgokat, mint amilyenek.
A tudományt nem lehet dróton rángatni, mint a marionett bábukat. A tudomány lényege a folyamatosságra épülő megújulás. Egyik kedvenc filozófusom (egyben irodalom és társadalom történész is) a francia Hippolyte Taine mondta, hogy az irodalomban gyakorlatilag 16-18 nagy téma van, de azt a görögök már mind megírták, azóta a kor igényének megfelelően variálják. Elfogadva ezt a kijelentést (mert bizonyíthatóan igaz) kíséreljük meg kiterjeszteni a hadműveleti művészet alkotóelemeire is. És vegyük górcső alá a kétoldalú átkarolással végrehajtott bekerítés kérdését. Három klasszikus nagy csata, a cannaei (Kr.e. 216), a sedani (1870), és a sztálingrádi (1942/ 43), három az adott háborút befolyásoló győzelem és vereség elemzése bizonyítja, hogy az alapgondolat, több száz, sőt ezeréves időkülönbséggel, ugyanaz volt mindhárom esetben, csak a hadviselést, a harcot alapvetően befolyásoló, sőt bátran mondhatni, meghatározó harceszközök, fegyverek voltak alapvetően mások. Emiatt gyökeresen megváltozott az adott hadművelet - mondhatni úgy is, hogy csata - területének kiterjedése, az élőerő és a haditechnikai szükséglete, valamint az idő tartama. A lényeg azonban a mi szemünkben most az, hogy az adott korra visszavetített hadtudományi értéke mindháromnak ugyanaz.
De bebizonyítható ugyanez, a napjainkra oly jellemző és szinte naponta emlegetett periférikus városi, vagy hegyvidéki gerilla, partizán stb. hadviselésről is. (Lásd: Irak, Afganisztán, Csecsen-föld stb.). Elég elolvasni Lev Tolsztoj az 1800-as évek közepén több évtizedig tartó csecsen háborúkról szóló Hadzsi Murat című kitűnő regényét. A szerző 1851-52-ben maga is harcolt tisztként a szabadságáért körömszakadtáig küzdő kis hegyi nép ellen. Tökéletes képet ad a hajthatatlan népi ellenállásról. Hasonló "élményekkel" szolgálnak a magas hegyek között vívott összecsapásokról a napóleoni korból az osztrák Andreas Hoffer Tirol bércei között hadakozó szabadcsapatának, vagy a spanyol gerillákkal vívott végtelenül kegyetlen és rengeteg áldozatot kívánó véres összecsapásoknak a tapasztalatai is. A sort bővíthetjük csapatainknak az első világháborús szerb komitácsik elleni szakadatlan küzdelmeivel, a m. kir. Honvédség szovjet partizánok elleni (eddig érdemben föl nem dolgozott) harcainak tapasztalataival is. De ne feledkezzünk meg a szovjet és jugoszláv partizánháború, a francia maquisard egységek Alpokban vívott ütközeteiről sem. A városokban, lakott területeken sem volt nyugalom. A megszálló német, olasz csapatok folyamatos küzdelmet folytattak a városi vagy közlekedési, ipari stb. gócokat támadó francia, lengyel, cseh, szovjet ellenállás csoportjaival, katonáival. A téma végső soron végtelen.
Hivatkozhatok - akár az amerikai polgárháború gerilláival - vagy az 1946-48-as évek izraeli ellenállás brit ellenes akcióira is, és még szerte a Földön mindenütt megtalálható társaik bemutatására. A lényeget azonban e néhány példából is meg lehet fogalmazni: a felsorolt (és a többi nem említett) harcok, összecsapások során gyakorlatilag felvonultattak minden olyan módszert, amelyre napjainkban gyakran oly sokszor hivatkozunk, és rendre újnak minősítünk.
Szándékosan kerültem az előző mondatokban a "terrorista" szót. Használata nézőpont, világnézeti felfogás kérdése. A terrorista és a hazafias hős közötti megkülönböztetést végső soron utólag a történelem határozza meg, mégpedig többnyire a győztes szemszögéből. A brit SOE harcosai, akiknek Churchill útravalóul adta, hogy "Most pedig borítsák lángba Európát", (Janusz Piekalkiewicz: "Kémek, ügynökök, katonák." Zrínyi Kiadó. Bp.é.n. 43. o.) emlékszem a második világháború éveiben, hazánkban "terroristáknak" számítottak. Ezért végezték ki a brit hadsereg hadnagyát, Szenes Anikót (Hannát) 1944 őszén, Budapesten. Ma pedig - joggal - Izrael egyik legnagyobb nemzeti hőse. Ha jól emlékszem 1948-ban katonai tiszteletadással búcsúztatva, az Adriáról a hamvaiért küldött izraeli hadihajóval vitték választott új hazájába végső nyugalomra.
A hosszú felsorolás lényege, hogy szervezett katonai erővel legtöbbször nem sikerült a hadviselésnek ezen a területén sikert elérni. A gyökeres és az akkori körülmények, viszonyok között hosszú időre sikeres megoldás Dzsingisz kán nevéhez fűződik: az ellenálló lakosságot maradéktalanul kiirtották. Mint a Nemzeti Múzeumban most látható kiállítás mondja, hazánk lakosságának 20%-a esett áldozatul e "módszernek". Hitler is átvette, lásd a varsói gettó fölszámolását, az 1944-es varsói fölkelés vérbefojtását, Lidicét, Oradourt. és folytathatnánk a sort. A probléma ott van, hogy e "módszer" ma már alkalmazhatatlan. Bár néhány afrikai "esemény" mintha mást mutatna.
Mindezt azért részleteztem, mert valójában ezek az "újdonságok" nem újdonságok és nem indokolják a hadtudomány fogalmának felülvizsgálatát, vagy módosítását. Tartalmának rendszeres felülvizsgálata és részleteinek módosítása azonban indokolt lehet. Megjegyzem ez sem új. Elég a Cannae-Sedan-Sztálingrád által fémjelzett változásokat nyomon követni. A változást kikövetelő helyzetek pedig mindég egy tényezőre vezethetők vissza: a haditechnika, mindenek előtt a fegyverek fejlődésére. Ezt már többen - többek között a most nem divatos Engels is - megírták. Bennem mégis Stanley Kubrick kiváló amerikai-angol filmjének az "Urodisszea 2001"-nek egy jelenete testesíti meg a haditechnika fejlődésének szédületes útját. A film bevezető jelenetében két hatalmas előember egymásnak esik egy koncért. Tépik, marják, harapják egymást. Hirtelen az egyik teljesen akaratlanul, csak mivel a földön kaparászva keze-ügyébe esett, felmarkolt egy bunkót. Elkezdte vele csapkodni a másikat. És amikor végre sikerült agyoncsapni a másikat, teljesen értetlen arccal kezdte el bámulni a bunkót. Arcát hirtelen elöntötte a felismerés. Felfedezett egy mások feletti hatalmat adó fegyvert, örömében felrikoltva a bunkót az ég felé hajította. Ekkor gyors vágással képet váltott a film. A bunkó helyett egy hatalmas űrrakéta száguldott az ég felé.
A bunkótól a rakétáig egyenes út vezet. Hatalmat szerezni mások felett, vagy a leigázás ellen megvédeni a miénket, hazánkat. A cél és az ebből adódó feladat tehát végső soron változatlan, ugyanaz, csak az eszköz más, és az határozza meg, befolyásolja, alakítja a módszert. Véleményem szerint "mindössze" erről van szó. Viszont az is egyértelmű, hogy a módszert, majd változását meghatározó, sőt kikövetelő eszköz kivétel nélkül a technika, haditechnika, az alkalmazott fegyverek (rendszerek.) tárházába tartozik. Ezzel megkérdőjelezi a hadtudomány (vagy ha úgy jobban tetszik: hadtudományok) MAB 2000 besorolását a társadalomtudományok csoportjába. Véleményem szerint közelebb járunk a valósághoz, ha interdiszciplináris kategóriában gondolkozunk. A katonai gondolkozást, illetve minden katonai, hadi, harccselekményt alapvetően a rendelkezésre álló haditechnika nyújtotta feltételek határoznak meg. Egyúttal megszabják a gondolatok realitását és behatárolják lehetőségeit.
Zárásként idézek a volt és a közelmúltban megszűnt Forte gyár egyik vezetőjének megjelent nyilatkozatából. "Az analóg technikát nem érdemes temetni, ugyanis bebizonyította, hogy minimum százötven évig időtálló! Ekkortól létezik ugyanis az a bizonyos analóg technika, amely igazából a digitális megszületése után kapta ezt az új nevet, addig csak úgy ismerték: fotográfia. A másfél évszázados nyersanyagokról tehát változatlanul készíthetők nagyítások. Ezzel szemben van egy szatyornyi öt-hat éves CD-, amelyeket már nem tud megnyitni a számítógép.."
1 Dr. Nagy László: Gondolatok a Társaságról és a hadtudományról. Hadtudomány, 2007. 2. szám.
2 Farkasné dr. Zádeczky Ibolya: Hozzászólás a hadtudomány mai problémái, területei és fogalma című cikkhez. Hadtudomány, 2007. 2. szám.
3 Dr. Kőszegvári Tibor: A hadtudomány mai problémái, területei és új fogalma.
Hadtudomány 2007/1. szám.
REFLEXIÓ Pataky Iván írására
Sok mindennel egyetértek, amit Pataky Iván írt. Egy vonatkozásban mégis kiegészíteném.
A hadtudomány fogalma valóban időtálló megfogalmazásban rendelkezésünkre áll. Mindazonáltal - miként az orvostudományban a szervátültetés vagy a génmanipuláció vagy a mesterséges megtermékenyítés vitákat váltott ki - a hadtudomány fogalmát is érdemes időről időre vizsgálat tárgyává tenni. Új elem a fogalmon belül, hogy napjainkban a hadtudománynak a háború elkerülésének módozataival is foglalkoznia kell, ha másért nem, azért, mert az egész emberi civilizáció léte forog kockán.
Más kérdés, hogy el kell dönteni: ez a bővítő elem a hadtudomány fogalmára, vagy tartalmára vonatkozik. Már ez a kérdés önmagában is megérne egy tudományos konferenciát.
dr. Nagy László