XVII. évfolyam |
3. szám |
2007. szeptember |
Pirityi Sándor
Európa, mint transzatlanti atomhídfő
A szerző egy nagyobb terjedelmű tanulmányban a Rapaeki-terv (volt lengyel külügyminiszter) ENSZ elé terjesztésének félévszázados (1957. október 2.) jubileuma alkalmából emlékezteti a folyóirat olvasóit Közép-Európa, illetve kontinensünk atomfegyver-mentesítésének problematikájára, az Európában érintett négy atomhatalom biztonságpolitikájának nukleáris vonatkozásaira, ezek fegyverkezés- és leszerelés-történeti evolúciójára és fordulópontjaira. Az alábbiakban a tanulmány kontinensünkre vonatkozó részében az amerikai atomfegyverek európai jelenlétének politikai és katonai célszerűségéről ma vallott német, NATO és orosz véleményeket mutatja be.
Az atomfegyverektől mentes Európa 21. századi víziója főként abból a feltételezésből táplálkozik, hogy nem kizárt egy olyan nemzetközi helyzet, amikor az Egyesült Államok nyugodt lelkiismerettel mondhat le atomfegyverei százainak kontinensünk fél tucat vagy több országában való "rejtegetéséről", amikor a NATO Atomtervező Csoportja euróatlanti mandátumát meghaladottnak, tárgytalannak minősítheti.
Atomfegyvereket, de miért? - német vélemény
Ha ma mind gyakrabban hallani és olvasni, hogy Európa országaiban erősödnek a kétségek az amerikai atomfegyver itteni jelenlétének politikai és katonai célszerűsége, egyszerűen értelme felöl, elfogulatlan szakértőket kell kérdőre vonni: megalapozottak-e ezek a kétségek, vagy egyszerűen jámbor óhajból fakadnak.
Ilyen elfogulatlan szakértőnek tűnik Lothar Rühl, volt német védelmi minisztériumi államtitkár, aki jelenleg a kölni egyetemen a nemzetközi viszonyok professzora, emellett a római NATO Katonai Főiskola tanácsadója. Írásai patinás nyugati sajtótermékekben jelennek meg, figyelemre és terjedelmesebb ismertetésre érdemesek.
Két évvel ezelőtt, 2005 őszén, "Célok és ellenség nélkül" címmel elemzést közölt a német Frankfurter Allgemeine Zeitung a NATO, elsősorban az Egyesült Államok Európában levő ("maradt") atomfegyvereiről. Lothar Rühl azzal kezdte cikkét, hogy a "szövetségesek" európai regionális atomfegyver-állománya ugyanúgy "befagyasztott" állapotban van, mint a "rugalmas reagálás" stratégiája, amelyet 1999-ig szolgáltak ezek a fegyverek. A nukleáris robbanótöltetek pontos száma katonai titok, de 480 körül mozoghat, és azok az amerikai légierő által használt nyolc európai NATO-támaszponton vannak elhelyezve - állította Rühl.
A német szerző egy amerikai szakember (Hans M. Kristensen) tanulmányára hivatkozott, amely szerint 60 atombomba amerikai felügyelet mellett a német légierőnél van, amely bevetésükhöz nehéz Tornado vadászbombázókat tart készenlétben, további 20-20 bomba a belga, illetve a holland légierő F-16-osaihoz kötődik. Mindösszesen tehát a három NATO-szövetséges gondjaira van bízva 1979 és 1991 között készült száz korszerű atombomba. Ugyanezekből 40-40 darab lehet az olasz, illetve a török légierőnél, további háromszáz atombomba képezi az Európában levő amerikai légierők vadászbombázóinak készletét.
Lothar Rühl olyan adatokkal rendelkezett, miszerint a kontinensünkön felhalmozott amerikai nukleáris robbanótöltet-állomány 1971 és 1992 között kerek 7300-ról mintegy 500-ra csökkent. Hangsúlyozta cikkében, hogy a NATO megmaradt regionális harcászati atomfegyver készlete esetében korántsem "elavult municíóról" van szó. A német Luftwaffe azt tervezi, hogy - felügyelője szerint - Tornado atombombázói harcértékének növelésével 2015-ig megőrzi meglévő nukleáris támadóképességét, amely a Tornadokkal akár 2020-ig (!) fennmaradhat.
A FAZ cikkírója szerint az "atomfegyvereket, de miért?" téma nem önmagától marad felszínen a szóban forgó időhatárig. A kérdést a NATO-haderőtervezés keretében kell megválaszolni.
Az Európában felhalmozott állítólag 480 egység az Egyesült Államok teljes B-61-es atompotenciáljának 80 százalékát teszi ki, ami európai súlypontot jelent a fegyvertípus globális megoszlásában. Az adott koncentráció különböző irányokban hathat: délen Afrika felé, keleten Oroszország irányában, valamint a Közép-Kelet irányában, Törökországon és az Öböl-térségen keresztül egészen Délnyugat-Ázsiáig és az indiai szubkontinens felé (légi utántöltéssel).
A 480 atomeszközből 300 "szunnyad" Észak-Európában, Észak- és Nyugat-Oroszországig terjedő hatótávolsággal, és csak 180 délen, az Észak-atlanti Tanács által kimunkált 1991 novemberi első "új stratégiai koncepció"-ban felvázolt, Európa déli peremén húzódó veszély-zónával szemben.
Európa hőn óhajtott atomfegyver-mentessége és elsősorban a kontinensen maradt amerikai-NATO atomfegyverek rendeltetése szempontjából kényes kérdéseket is feltesz a frankfurti lap cikkírója: "Van-e különösebb értéke Amerika európai atomharcászati berendezkedésének, példának okáért az észak-afrikai, a közép-keleti vagy a közép-ázsiai országokkal szembeni elrettentés vonatkozásában? Kell-e egy Északnyugat-Európában létrehozott atomharcászati támadóképesség Oroszország "leningrádi" katonai körzetével (Távol-Északkal és a kolai támaszpontú orosz Északi Flottával) szemben egy olyan válságban, amelyben Észak-Amerikából nem vetnek be atomfegyvert, kell-e ilyen módon elrettentést kiépíteni egy közép- vagy távol-keleti mozgolódással szemben? Kell-e Amerika egész európai eszköztárával stabilizáló hatást kifejteni háborúra elszánt, akár saját atomfegyverrel rendelkező kormányokra, lehet-e ilyen hatást elérni például Izrael, Pakisztán, India vagy egy szép napon Irán vonatkozásában is?"
Lothar Rühl arra is rámutat, hogy a harcászati levegő-föld osztályú atomfegyverekkel "rendelkező" hat európai NATO-partner az egész európai stratégiai-geopolitikai térségben amerikai ellenőrzés alatt áll háború esetére, vagy ha "ellenproliferációként" hagyományos vagy nukleáris megelőző csapásokat kell mérni. Két évvel ezelőtt a szerző megjegyezte: ha Washington felülvizsgálja a világ legkülönbözőbb részeiben levő közel kétszáz katonai létesítményét és bezárásokra is sort kerítene, az Európában levő atomtámaszpontjait is újból vizsgálat tárgyává kellene tenni, beleértve a "nukleáris résztulajdonokat".1
Ha tekintetbe vesszük, hogy más tekintélyes források is megerősítik - a titkosság hangoztatása mellett - az említett, nagyjából azonosan kommentált statisztikát (480 amerikai B-61 atombomba hat NATO-országban, a legtöbb, 150 Németországban, Bulletin of the Atomic Scientist), némileg meglepő vagy megmagyarázhatatlan fejleményekre utalhat, amit a Disarmament Diplomacy egy évtizeddel ezelőtt, 1997 elején közölt, nevezetesen, hogy az Egyesült Államoknak "valamivel több mint száz atomfegyvere van Európában, szárazföldön, hét NATO-ország kilenc földalatti raktárában".2
E közlésekben vissza-visszatér az a mozzanat, hogy a NATO atomkoncepciója e fegyverek három alapvető funkcióját rögzíti: hozzájárulás a NATO hiteles atomelrettentéséhez; jelképei az Egyesült Államok Európa iránti elkötelezettségének és Európa nukleáris kockázatvállalási készségének; európai részvétel az amerikai nukleáris tervezésben (a NATO Atomtervező Csoportja keretében).
Meglehetősen vitatott viszont, hogy ezek a fegyverek ma el tudják-e látni a nekik tulajdonított elrettentési funkciót és hogy a kelet-nyugati szembenállás végeztével (?) és szeptember 11-e után egyszerűen működőképes-e az elrettentés. Moszkva szemléletéről még részletesen lesz szó, ide kívánkozik azonban egy igen nyers megnyilatkozás, amely fél évtizeddel követte a hidegháború állítólagos lezárását.
Ami az Európában, és általában az Egyesült Államok területén kívül levő amerikai atomfegyvereket illeti, igen emlékezetes és a mostanában szokványos kemény moszkvai megnyilatkozásokhoz hasonló kijelentéseket tett az orosz energiaügyi miniszter a The Washington Oist 1996. február 16-ai számában. Interjújában Viktor Mihajlov egyenesen kijelentette: "Ha a NATO kiterjeszti határait Kelet-Európa irányában, és harcászati atomfegyvereket telepít a csatlakozó országok területére, akkor Oroszországnak a rakétabázisok megsemmisítésével kell válaszolnia."
A miniszter úgy minősítette az észak-atlanti szövetség kibővítésének tervét, mint a "proliferációnak", "az atomfegyverek elterjesztésének hivatalos politikáját". "Lehet, hogy a csatlakozások után pár nappal még semmi sem történik. Aztán egyszer csak megjelennek a harcászati atomfegyverek. És minthogy Oroszország nukleáris biztonságáért én felelek, kielégítő választ kell adnom. A rakétákat egyszerűen meg fogjuk semmisíteni. Egyébként is, ki jogosította fel az Egyesült Államokat, hogy többrobbanó-töltetű atomrakétákat hordozó tengeralattjárókkal járja a világóceánokat? Ha mindenáron meg akarják tartani atomfegyvereiket, legalábbis saját területükön, az ország határain belül tárolhatnák őket" - tanácsolta az orosz atomenergia-ügyi tárca vezetője 1996 elején.
Az atlanti szövetség nukleáris dimenziója
Emlékezetes egyébként, hogy jó néhányszor, amikor Washington indokolta atomfegyverek Európában hagyását, rendre ott szerepelt az amerikai feltételezések között: ".hátha drámaian megváltozik a helyzet Oroszországban.".
Európával kapcsolatban megérdemel egy kitérőt "a NATO atomfegyvereinek" kérdése.
Az az észak-atlanti szövetség okmányaiban is évtizedek óta fellelhető szóhasználat, amelyben "NATO-atomfegyverek" szerepelnek, szigorúan véve pontatlan, mert a tömbnek nincsenek saját atomfegyverei. Valójában elsősorban az Egyesült Államok nukleáris harceszközeiről van szó, amelyek 1954-ben jelentek meg a kontinensen először Nagy-Britanniában, majd Belgiumban, Németországban, Franciaországban, Görögországban, Olaszországban, Hollandiában és Törökországban. A "csúcsot" az 1971-es esztendő jelentette, amikor a kontinensen elhelyezett legkülönbözőbb szerkezetű amerikai atomfegyverek száma mintegy 7300 volt. A 24 féle atomeszközből (bombák, rakéták, aknák stb.) 21 féle nyert elhelyezést Nyugat-Németországban. A NATO-partnerek sokáig nem tudtak minderről, később szerződésekben rögzítették az Egyesült Államok és a befogadó országok jogait és kötelességeit. A robbanótöltetek szigorú amerikai ellenőrzés alatt maradtak, alkalmazásukról kizárólag az Egyesült Államok elnöke dönthetett. A '70-es évek közepétől ezeket a fegyvereket elektronikus biztosítórendszerrel ("Permisszíve Action Linke") látták el, amelyeknek minden visszaélést ki kellett zárniuk. Csak A Fehér Ház rendelkezett azokkal a számkódokkal, amelyek révén az atomfegyverek technikailag bevethetőkké váltak.3
Az atlanti szövetség "nukleáris dimenziójához" egyes nemcsak az európai kontinensen levő amerikai atomfegyvereket sorolták, hanem az amerikai Polaris tengeralattjárókra telepítetteket is, amelyeket bevontak ugyan a NATO tervezésébe, de amerikai parancsnokság alatt maradtak. Nem volt mindig egyértelmű a francia és a brit atomfegyverek NATO-kötődése.
Míg a brit eszközök szerepet kaptak a NATO-tervezésben, Franciaország leválasztva kezelte atompotenciálját és a NATO 1966 végén életre hívott Atomtervező Csoportjának tanácskozásain sem vett részt. A NATO minisztertanácsának a transzatlanti kapcsolatokkal foglalkozó 1974-es ottawai ülésszakán elfogadott nyilatkozatban minden esetre hangsúlyozta a szövetség, hogy mindkét ország atomfegyverei a közös NATO-elrettentés tartozékai.4
A NATO Washingtonban 1999 áprilisában elfogadott új stratégiai koncepciója a "több irányú és jobbára nehezen megjósolható katonai és nem katonai kockázatok és veszélyek széles skáláját" említve rámutatott: "Hatalmas nukleáris erők létezése a szövetségen kívül szintén olyan jelentős tényező, amelyet a szövetségnek számításba kell vennie, ha a biztonságot és a stabilitást kell fenntartani az euroatlanti térségben."
A koncepció 46. pontjában ez állt:
"A béke megvédése, a háború vagy bármilyen kényszerítés megelőzése érdekében a szövetség a belátható jövőben fent fogja tartani Európában telepített nukleáris és hagyományos erői megfelelő együttesét, s ahol szükséges, ezeket legalábbis az elégséges minimális szinten naprakész állapotban tartja. Az atomfegyverek egyedülálló módon járulhatnak hozzá, hogy a szövetség elleni agresszió kockázatait (az agresszor számára - A szerk.) kiszámíthatatlanná és elfogadhatatlan méretűvé tegyük, ezért azok továbbra is lényegesek a béke megőrzéséhez."
Az immár egyesített Németországban évek óta téma az ott tárolt amerikai atomfegyverek szerepe és sorsa. Köztudott, hogy minden új kancellár titkos levélben emlékezteti Washingtont: mélységesen érdekelt a szóban forgó atomfegyverekre vonatkozó információban és konzultációban. Különös élességet nyert a probléma 2005-ben, abban az évben, amikor "Doctor Atomic" címmel opera készült Amerikában. San Francisco után bemutatását tervezik 2007-re a chicagói Lyric Operában és az amsterdami De N ederlandse Operában.
2005 tavasza Németországban két vonatkozásban is felszínre hozta az ott raktározott amerikai atomfegyverek problémáját. "Kétes értékű jubileumot ül ezekben a hetekben a Szövetségi Köztársaság. Ötven évvel ezelőtt érkeztek német földre az első amerikai atomfegyverek" - írta a Der Spiegel 13/2005 számában. A "Bita" (Berlini Információs Központ a Transzatlanti Biztonságért) korábban titkosított Pentagon okmányokra hivatkozva emlékezhetett rá, hogy az amerikaiak 1955 márciusában először hoztak Németországba repülőgépről ledobható atombombákat. Áprilisban, májusban jöttek a rakéták, az irányított rakétalövedékek, majd a tüzérségi atomgránátok is. Három évvel később Konrad Adenauer kancellár kieszközölte, hogy az 1955-ben életre hívott Bundeswehr "a tüzérség továbbfejlesztése" jegyében harcászati atomfegyverekhez jusson (a robbanótölteteket amerikaiak őrizték). A Luftwaffe harci gépeinek kellett volna atombombákat juttatni a Szovjetunió és a Varsói Szerződés más tagállamainak légterébe.
A Der Spiegel említett számában megjegyezte, hogy a 33. vadászbombázó repülőraj pilótái Büchelben "folyamatosan gyakorolják (2005!) az amerikai atombombák ledobását, jóllehet azok Európában magas rangú NATO-katonák megítélése szerint értelmes célt nem szolgálnak".
2005. május 6-án Peter Stuck német védelmi miniszter Ramsteinben bejelentette, hogy az NSZK a NATO-ban fel akarja vetni a Németországban maradt amerikai atomfegyverek kivonásának kérdését. Hozzáfűzte, hogy konzultálni akarnak mindazon szövetségesekkel, amelyek területén még vannak atomeszközök. A téma aztán a nyilvánosság számára lekerült a napirendről.
Moszkva: Az atomarzenál olcsó és tárgyalható
"Ellentétek egysége és harca" - ez a marxista tétel határozta meg és jellemezte a múlt században, több mint négy évtizeden keresztül a Szovjetunió atomfegyverkezési és atomleszerelési politikáját, egyben gyakorlatát is. Az atomfegyverektől mentes világ, a "denuklearizált" kontinensek, régiók és szubrégiók eszméje aligha talált lelkesebb hirdetőre, mint amilyen a moszkvai vezetés volt, hatalmas propaganda apparátusával, hadtudományi eszme-rendszerével és nemzetközijogász-gárdájával együtt. A kétpólusú világ megszűntével pragmatikus káosz lett úrrá ezen a területen, persze nem előzmények nélkül.
A szovjet katonai sajtó két évtizeddel ezelőtt, a múlt század '80-as éveinek végén meglehetősen határozott atomfegyver-ellenes hangot ütött meg, rávilágítva ugyanakkor a kialakult helyzet fonákságaira is.
Figyelmeztetett arra, hogy véletlenből, politikai számítási hibákból, aránylag jelentéktelen "hagyományos" konfliktusok eszkalációjából az atompotenciálok olyan fejleményekhez vezethetnek, amelyek létében veszélyeztetik az emberiséget. Ugyanakkor olyan képlet alakul ki - mutattak rá -, hogy a túléléshez a garantált kölcsönös megsemmisítés feltételrendszerét kell biztosítani. Az atomfegyvermentesség kockázati ellenérveiként emlegették, hogy ilyen helyzetben - amikor még nem voltak nukleáris fegyverek -, került sor két világháborúra, s hangot kapott a figyelmeztetés: az atomfegyver-mentességhez való visszatérés a harmadik világháború Damoklesz-kardját függesztené a világ fölé.
A szovjet vezetés ugyanakkor az "atomfegyver-mentes biztonság" szavatolási lehetőségét láttatta a szembenálló táboroknak a váratlan támadás eszköztárától való megfosztásában, általában támadó hadműveletek "mindkétoldalú" lehetetlenné tételében. Reklámozta a kizárólag védelmi irányzatú katonai doktrínákat, amelyek minimális hagyományos katonai potenciálra alapozódnak. Utalásokat tett ugyanakkor arra, hogy a rendszerközi konfliktusok szinte kivétel nélkül európai hadszínterekre koncentrálódnának, amint azt persze elsősorban a NATO-amerikai hadgyakorlatok érzékeltetik.
Másfelől igencsak megdöbbentő volt, amit 1998-ban hallhattunk egy Pugwash-konferencián: "Mind Oroszország, mind az Egyesült Államok magas fokú riadókészültségben tartja atomrakétáit, úgy hogy az utasítások vétele után pár percen belül elindulhat a mindösszesen 5500 atom robbanótöltet nagy hányada az északi sarkvidéken keresztül vezető 25 perces pályáján. Ezt követheti néhány percen belül mintegy ezer robbanótöltet indulása hat amerikai Trident tengeralattjáróról az egyik irányba, és háromszáz-négyszáz robbanótöltet startja orosz tengeralattjárókról az ellenkező irányba. Negyvenöt percen belül befejeződhet egy atomháború, amelyet ezerszer nagyobb tűzerővel vívnak meg, mint amennyit az emberiség történetének addigi összes fegyveres konfliktusában bevetettek."5
A konferencián egyébként téma volt a harcászati fegyverek "túlélése" is, természetesen hadtörténelmi értelemben. Orosz részről azt hangsúlyozták, hogy országuk az atomfegyvereket és az atomelrettentést a következő évszázad elején is védelme egyik tényezőjeként fogja számontartani. Rámutattak, hogy Oroszország és az Egyesült Államok védelmi szükségletei eltérnek egymástól, míg az Egyesült Államoknak voltaképpen nincs szüksége harcászati atomfegyverekre, addig Oroszország számára földrajzi helyzete ezeket a fegyvereket atomfegyvertárának lényeges összetevőivé avatja. Ezen túlmenően, míg Amerikának két (deklarált) atomhatalom szövetségese van, Oroszországnak egy sincs.
Az ezredforduló előtti évtized ontotta a stratégiai fegyver-statisztikákat, amelyek a legkülönbözőbb hitelességi fokú forrásokra támaszkodtak.
A Washingtonban székelő CDI (Center for Defense Information) 1991. augusztus 30. keltezésű Fact Sheetjében még a szovjet atomfegyverekről azt közölte, hogy 8800 szárazföldi és légi, valamint 3400 tengeri bázisú eszköz sorolható hozzájuk. Ugyanez a kiadvány 12 000 szovjet harcászati atomfegyvert szerepeltetett.
Az Europäische Sicherheit 1/92 száma "Periszkóp" rovatában 17 505 atom robbanótöltetet tulajdonított Oroszországnak, 4356-ot Ukrajnának 1222-öt Fehéroroszországnak, 1690-et Kazahsztánnak. Ezek hadászati célba juttató eszközökhöz kapcsolódtak. Ebben az összeállításban 19 000 oroszországi harcászati atomfegyver szerepelt.
Felemás közlések éve volt 1998 is. Ellenőrizhetetlen amerikai források akkor azt szivárogtatták ki, hogy Oroszország harcászati atomfegyvereinek száma tízszer annyi, mint amennyivel az Egyesült Államok rendelkezik, de Moszkva megígérte, hogy 2000-re az arányt 4:1-re, sőt 3:1-re módosítja.
William Cohen amerikai védelmi miniszter közel 10 000-ben nevezte meg az orosz harcászati (maximum 110-120 km hatótávolságú) atomfegyverek számát, Moszkva szerint viszont ez inkább az orosz hadászati és harcászati atomeszközök együttes számának felelt meg.
Nyugati sajtóorgánumok - pusztán ad hoc összevetés kedvéért említjük - ugyancsak 1998-ban azt sugallták, hogy Európában - a kontinentális atomhatalmakon, Anglián s Franciaországon kívül - hét NATO-ország területén 520 atombomba van összesen 15-16 támaszponton. E támaszpontok közül 5 amerikai légitámaszpont, a többi az egyébként atomfegyverrel nem rendelkező NATO-országok fegyveres erőinek támaszpontja. Visszautaltak arra, hogy Moszkva állítólag 1991-ben vállalta harcászati atomfegyvereinek visszavonását az atomfegyverrel nem rendelkező országok területéről, és ezt végrehajtotta.
A NATO akkor a maga részéről - konkrét számadatok nélkül - azt közölte, hogy Európába telepített atomeszközeinek számát 80 százalékkal csökkentette.
A 2001-es állapotot tekintetbe vevő SIPRI Yearbook Oroszországnak 9096, az Egyesült Államoknak 8876, Kínának 410, Franciaországnak 348, Nagy-Britanniának 185 atom robbanótöltetet tulajdonított. Ezektől eltérően Izrael esetében 200-at, India esetében 30-at, Pakisztán esetében 30-50-et "becsült adatnak" minősített.
Az ezredforduló táján az atomfegyverek korlátozásával kapcsolatban sűrűsödtek az intrikák, a jóslatok és a spekulációk.
Évtizedünk és évezredünk elején orosz szakírók úgy fogalmaztak, hogy az amerikai atomfegyvertár mennyiségi csökkentése (3800 azonnal bevethető robbanótöltetre 2007-ig, 1700-2200 töltetre 2012-ig) azon a szinten tartja az Egyesült Államok hadászati erőit, amely "egy Oroszország elleni atomháborúhoz szükséges".
Amerikai elemzésekben 2002-ben utalások voltak arra, hogy míg az 1993-as START II. keretében Washington és Moszkva a mindkét oldalon körülbelül tízezerről 3000-3500-ra csökkenti hadászati atomfegyver-készletét, Bill Clinton és Borisz Jelcin azt helyezte kilátásba, hogy a START III. 2000-2500-ban maximálja a robbanótöltet- állományt. Mivel belföldi és nemzetközi civódások meghiúsították a START II. ratifikálását, a START III. előkészületi munkálatai is leálltak. Kilenc-tíz évvel a START II. megszületése után az Egyesült Államok mintegy 7200, Oroszország közel 6000 töltettel rendelkezett. Az amerikai szárazföldi erők, a haditengerészet és a tengerészgyalogság raktáraiban 2002-ben valamivel több mint 1200 harcászati atomfegyver volt.
Az orosz harcászati atomfegyverek témakörében emlékeztetni kell arra az orosz-fehérorosz hadgyakorlatra, amely 2004. július 9-15. között zajlott le, képletesen a lengyel határtól az Uralig terjedő térségben. A "Szövetségi biztonság 2004" elnevezést nyert parancsnoki-törzsvezetési gyakorlat az orosz katonai sajtó szerint a legnagyobb volt a "posztszovjet" időszakban, amelyet az akkori orosz vezérkari főnök, Anatolij Kvasnyin hadseregtábornok vezetett.
A gyakorlat abból indult ki, hogy hagyományos erők és eszközök vonalán a NATO tízszeres fölényben van az orosz-fehérorosz erőkkel szemben, továbbá abból, hogy a nyugati térségben hatalmas területek kerültek "NATO-megszállás" alá és ezeket a területeket Oroszország csak atomfegyver alkalmazásával tudja felszabadítani. Az ismert orosz katonai szakíró, Vlagyimir Muhin "NATO-csapatok elfoglalták Minszket" cím alatt megjelent beszámolójában szerepelt olyan utalás, hogy a szovjet korszak óta "az országunkat fenyegető lehetséges katonai veszélyek értelmében kevés változás történt", erősödött a bizonytalansági tényező, az orosz haderő zsugorodott. "Mindez azt sugallja, hogy ma is az atomfegyver a fő és viszonylag olcsó eszköze a fékentartásnak, különleges időszakban pedig a fő fegyvere az Oroszország és szövetségesei területi épségének biztosítását célzó hadműveleteknek" - állapította meg Vlagyimir Muhin írásában, amelynek alcíme szerint "az orosz-fehérorosz hadgyakorlat során kipróbálták a harcászati atomfegyver alkalmazását".6
Három évvel ezelőtt érdekes vita robbant ki Washington és Moszkva között, amely az orosz harcászati atomfegyverek korlátozási-leszerelési problematikáját hozta felszínre. Az orosz fővárosban tartózkodó Stephen Rademaker amerikai külügyi államtitkár-helyettes 2004. október 6-án aggodalmát fejezte ki, amiért Oroszország nem teljesítette maradéktalanul az európai területen levő harcászati atomfegyverek csökkentésére vállalt kötelezettségeit. Az orosz külügyi szóvivő másnap cáfolta a vádat, de leszögezte: Moszkva nem tartozik elszámolni arról, hogy milyen konkrét fegyverfajták esetében hajtott végre leépítést.
Oroszország 1991-92-es felajánlása egyoldalú gesztus volt, és ezért végrehajtásáról nem tartozik elszámolni sem az Egyesült Államoknak, sem másnak - jegyezte meg a szóvivő, emlékeztetve arra, hogy számos atom robbanótöltet lekerült az orosz szárazföldi harcászati rakétákról, de a vízfelszíni hadihajókról és a tengeralattjárókról is. "Az amerikaiak dolga, hogy hisznek-e Moszkvának vagy sem" - tette hozzá Alekszandr Jakovenko, aki külön hangsúlyozta, hogy Oroszországnak minden harcászati atomfegyvere saját területén van.
Az amerikai külügyi tisztségviselő Moszkvában elmondta, hogy az idősebb George Bush elnök 1991-benn fogalmat tett az Európában levő amerikai harcászati atomfegyverek kivonására és leszerelésére. Ezeket a robbanótölteteket már évekkel ezelőtt kivonták, 2003-ban pedig az eszközök leszerelése is megtörtént - állította Rademaker.
A Krasznaja Zvezda a vita kapcsán emlékeztetett arra, hogy a harcászati atomfegyverek csökkentését kilátásba helyező egyoldalú kezdeményezések nem utaltak "számszerű plafonokra". Az orosz katonai lap megjegyezte, hogy "amit Borisz Jelcin ígért annak idején, az az ő jóakaratának tulajdonítható, és nem nemzetközi kötelezettségvállalás volt, amit jogilag rögzítettek volna". Jelcin ígéretét teljesítette az orosz fél mind haditengerészeti, mind szárazföldi tüzérségi vonalon. "Egészben véve Oroszország a harcászati atomfegyverek csökkentése vonalán többet tett, mint az Egyesült Államok", - szögezte le az orosz védelmi minisztérium lapja.7
Szergej Ivanov orosz védelmi miniszter 2005. június 2-án abban a beszédében, amelyet a kazahsztáni Bajkonurban az űrrepülőtér 50. "születésnapja" alkalmából tartott, kitért a harcászati atomfegyverek témájára és elutasította e fegyverek bármilyen ellenőrzés alá vételét, "amíg egyes hatalmak a területükön kívül tartanak ilyen fegyvereket". Ivanov Sam Nunn amerikai szenátornak arra a javaslatára reagált, hogy szülessen egy orosz-amerikai megállapodás, amely biztosítaná egymás harcászati atomfegyver-készletének "áttekinthető elszámoltathatóságát", tekintettel az atomterrorizmusban megtestesülő veszélyekre.
Az elmúlt években egyébként nyugati elemzők egyre másra kifejtették, hogy Oroszország azért titkolja harcászati atomfegyvereinek számát, mert továbbra is ragaszkodik hozzájuk, ellensúlyozandó hagyományos fegyverek tekintetében fennálló lemaradását.
Valahányszor Oroszországba látogatott Sam Nunn, amerikai szenátor, következetesen az emberi jogok érvényesítésének helyzetéről, de még inkább a harcászati atomfegyverekről, azok számáról és raktározásuk helyéről érdeklődött. Nem titkolta, hogy ellenőrzésüket szorgalmazza, hiszen semmiféle korlátozó megállapodás nincs ebben a témakörben Washington és Moszkva között, ami "abnormális és veszélyes".
A szenátor egyik NBC-interjújában az atomfegyvertárak teljes nyilvánosságra hozatalát előirányzó kétoldalú egyezményt sürgetve hangsúlyozta: "Végleges számadatra van szükségünk a harcászati atomfegyverekről. Ezek kisméretű, szállítható fegyverek "amelyeket el lehet lopni, el lehet adni. Nem tudjuk, mennyi van az oroszok birtokában".
A témában nyilatkozó orosz illetékesek - mint láttuk - az utóbbi években kategorikusan kizárták a harcászati atomfegyverekre vonatkozó kétoldalú egyezmény lehetőségét. Elhangzott, hogy e fegyverek száma és összetétele a legszigorúbb állami titkok tárgya, talán az egyetlen orosz katonai titok, amely titok maradt. Leonyid Ivasov, vezérezredes, aki a védelmi minisztériumban a nemzetközi katonai kapcsolatokban volt illetékes, olyan megfogalmazást is megkockáztatott, hogy a harcászati atomfegyverek ellenőrzés alá vétele iránt az érdeklődhet, aki "agressziót tervez Oroszország ellen".
Moszkvai illetékesek általában úgy nyilatkoztak, hogy az említett fegyverek "Oroszország területén" csak egy olyan nagyarányú külső agresszió esetén kerülnének alkalmazásra, amely létében veszélyeztetné az államot - ezt egyébként az orosz katonai doktrína is rögzíti.
Amerikai becslések szerint az utóbbi évek átlagában 18-19 ezer orosz és körülbelül 3 ezer amerikai harcászati atomfegyverrel lehetett számolni. Az ezekre vonatkozó fegyverzetkorlátozási megállapodás moszkvai megítélés szerint "egyoldalú leszerelésre" kényszerítené Oroszországot, amely kénytelen lenne feltárni harcászati fegyvereinek telepítési és raktározási helyét, műszaki adatait, helyváltoztatásának és alkalmazásának módjait. Az amerikaiak "célba vennék" az elhelyezési körleteket, azonos számszerű keretekhez ragaszkodnának, csak a saját területükön levő fegyvertárakról adnának tájékoztatást, a külföldi támaszpontjaikon levőkről nem.8
Ismeretes, hogy amikor az akkori orosz védelmi miniszter, Szergej Ivanov 2005. június 2-án a bajkonuri űrrepülőtérre látogatott, egyértelművé tette: "Készek vagyunk tárgyalásokat kezdeni a harcászati atomfegyverekről, de csak akkor, ha az ilyen fegyverekkel rendelkező valamennyi ország saját területén fogja tartani azokat".
Az orosz katonai irodalom egyébként részletezi, milyen körülmények között válhatnak a harcászati atomfegyverek a hadászati atomelrettentés tényezőivé. Megfogalmazásra kerül, hogy "a globalizálódás korszakában, amikor a nyersanyagforrásokért folyik a harc, a háború célja nem az ellen fél megsemmisítése, vagy területszerzés, hanem a nyersanyagrégiók ellenőrzés alá vétele. És itt a harcászati atomfegyver megfoszthatja az agresszort mind a győzelemtől, mind a nyersanyagtól, ami vereséggel ér fel, a 'győztes' gazdasága esetleg nem élheti túl ezt az örömet".9
Ezek után aligha van értelme az Uraltól az Atlanti-óceánig terjedő térség harcászati atomfegyverektől mentessé - belátható időn belüli, egyezményes mentessé tételéről - elmélkedni.
Aki viszont még nem szabadult meg az atomfegyvermentes Európa közeli megvalósíthatóságának illúziójától, annak kívánatos megismerkednie a moszkvai Hadtudományi Akadémia álláspontjával, az új, kimunkálás alatt álló orosz katonai doktrína problematikája kapcsán. Ez az álláspont vázlatosan a moszkvai "centrista elitlap", a Nyezaviszimaja Gazeta 2007 január végi katonai mellékletéből válhatott ismertté.
Az első kiemelkedő mozzanat a 2000-es doktrína következő tételének változatlan helyeslése: "A jelenlegi körülmények között az Oroszországi Föderáció az atompotenciállal való rendelkezés szükségességéből indul ki. Ebben a vonatkozásban az Oroszországi Föderáció a fegyveres erőink birtokában levő atomfegyvert az agresszió visszarettentése tényezőjének, az Oroszországi Föderáció és szövetségesei katonai biztonságának biztosítása, a nemzetközi stabilitás és béke fenntartása tényezőjének tekinti."
Varfolomej Korobusin vezérezredes, az orosz Hadtudományi Akadémia első elnökhelyettese az "Egyelőre nincs alternatíva" című elemzésben, amely alcímében előre bocsátja, hogy "a nukleáris fegyverzet helye és szerepe a nemzetbiztonság rendszerében változatlan marad", emlékeztet arra, hogy az atomfegyver Oroszország számára a biztonság szavatolásának legradikálisabb és legolcsóbb eszköze marad. Állandó harckészültségben tartásához lényegesen kisebb személyzet kell, meglehetősen szilárd, műszakilag magas szintű tudományos bázisra támaszkodik. A nukleáris és rakétatechnológiát Oroszországban régen és jól elsajátították, nem kell újból létrehozni, csak a tökéletesítést kell folytatni.
"Amíg a hadászati nukleáris erőkre hárul az a feladat, hogy bármilyen körülmények között szavatoltan a meghatározott kárt kell okozni az agresszornak - hangoztatja Korobusin -, nem lehet szó éles csökkentésükről. Ugyanakkor vissza kell térni a tárgyalási folyamathoz az Oroszországi Föderáció és az Egyesült Államok között a hadászati rakéta-nukleáris fegyvertárak további fokozatos és egyenjogú csökkentéséről (1500 harci komplexumig), elkerülendő egy világméretű nukleáris katasztrófát. Ez elvezethet az atomfegyverek számának csökkentését célzó tárgyalásokhoz három más atomhatalommal, Nagy-Britanniával, Franciaországgal és Kínával."
Oroszország jelenleg nem mondhat le egyoldalúan a hadászati nukleáris fékentartásról, egyebek között mivel az Egyesült Államokban folytatódik az atomfegyver minőségi tökéletesítése, csökkentették az atomkísérletek felújításához rendelt időt, felmondták a rakétavédelmet korlátozó szerződést, nem hajlandók tárgyalni a katonai rendeltetésű hasadóanyag-előállítás tilalmáról, gátolják a biológiai és a toxinfegyverekre vonatkozó 1972-es egyezmény végrehajtásának ellenőrzését és így tovább. És ami Európa vonatkozásában igen lényeges: nem hajlandók tárgyalni a külföldön raktározott amerikai harcászati atomfegyvereknek az Egyesült Államok "nemzeti területére" való visszatelepítéséről.
Az orosz Hadtudományi Akadémiának az a véleménye, hogy az új katonai doktrínában fenn kell tartani a hadászati elrettentésnek, mint a katonapolitikai helyzet ellenőrzés alatt tartása módszerének funkcióját, "mert fennmaradtak azok a feltételek, amelyek létrehozták".
Egyébként - fűzik hozzá - az atomelrettentési potenciál biztosításáról való lemondás csökkentené Oroszországnak a világközösségbe való egyenjogú integrálódása lehetőségét, miközben a világközösségben "az erőtényezők használata kezd lényegesebb szerepet játszani, mint azt korábban feltételezték".
A zárókövetkeztetés: az atomelrettentési eszköztár fenntartása a következő évtizedekben fontos katonai-katonapolitikai feladat marad, az atomfegyvernek nincs alternatívája, ha Oroszország meg akarja akadályozni egy nagyarányú háború kitörését.10
1 Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2005. szeptember 19.
2 Disarmament Diplomacy, 1997. január 12. p. 9.
3 V.ö.: Hans M. Kristensen, U.S. Nuckear Weapons in Europe, National Resources Defense Council, Washington, DC, 2005.
5 Pugwash Miting No 237, Pugwash Newsletter, November 1998.
6 Nyezaviszimoja Vojennoje Obozrenyije, 20054. No 26.
7 Krasznaja Zvezda, 2004. október 2.
8 A már többször idézett Lothar Rühl két évvel ezelőtt Oroszország 500 kilométeresnél nagyobbnak minősíthető hatótávolságú atomfegyvereinek "nyugaton pontosan nem ismert" számát 5-10 ezerre tette. Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2005. június 8.
9 Nyezaviszimoje Vojennoje Obozrenyije, 2006. No 21.