XVII. évfolyam |
2. szám |
2007. június |
Molnár István
A Magyar Köztársaság és az elfelejtett békepartnerség
A szerző, korábban a NATO Déli Összhaderőnemi Parancsnokságának katonai együttműködési osztályvezetője, jelen cikkében átfogó képet nyújt a békepartnerség fejlődéséről és szerepé ről az euroatlanti biztonsági szerkezetben. Rámutat arra, hogy a békepartnerség ma már nélkülözhetetlen eleme a Szövetség időről-időre történő megújulásának. Megállapítja ugyanakkor , hogy a Magyar Köztársaság, annak ellenére, hogy e téren gazdag tapasztalatokkal rendelkezik, mégsem szentel kellő figyelmet a békepartnerséggel kapcsolatos kérdésekre, pedig azokhoz konkrét érdekei is fűződnek. Egyúttal, a teljesség igénye nélkül, javaslattal él: mely részterületeken kapcsolódhatna be ismét, mint a Szövetség tagja, a békepartnerségbe.
A kétpólusú világrendszer megszűnése és a hidegháború befejeződése óta az Észak-atlanti Szerződés Szövetsége állandó és folyamatos adaptálódásának vagyunk nem csak tanúi, de 1999 márciusától - a Szövetség tagállamaként - részesei is. Helyesebben, részesei már 1994 február óta, amikor a Magyar Köztársaság csatlakozott a Partnerség a békéért programhoz, amellyel egyfajta biztonsági ernyő alatt folytathatta az akkor újra megtalált útját a demokrácia és a piacgazdaság felé, és a közeli csatlakozás reményével kezdhette meg integrálódását a nyugat-európai és az euroatlanti geopolitikai térségbe.1
Az erőviszonyok gyökeres felbillenése következtében kialakult hatalmi vákuum ugyan időlegesen identitásválságba kényszerítette a NATO-t azzal, hogy első számú ellensége, a Szovjetunió megrendült. Szétesett a szocialista tábor is, és e folyamat nyomán a Varsói Szerződés is felbomlott, de az ebből a folyamatból fakadt biztonsági kockázatok és kihívások közepette mégis hamarosan nélkülözhetetlen szereplőjévé vált a régiónak. Kihasználva az egyedülálló történelmi pillanatot, a keleti irányú bővítés és partnerkeresés jegyében (amelyet a vonatkozó szakirodalom keleti irányú terjeszkedésnek nevez), 1994 januárjában meghirdette a Partnerség a békéért programot (PfP), amellyel egyrészt megkezdte felkészülését és olyan potenciális partnerek felkészítését, amelyeknek a közösen vallott értékek alapján szándékában állott a Szövetséghez történő majdani csatlakozás. Másrészt, a politikai- és katonai interoperabilitás képességét megcélozva, elindított egy olyan együttműködési formát, amelyben a partneri közreműködés eredményeképpen kezelhetővé válhattak azok a regionális konfliktusok, amelyekhez, bár irritálhatta a Szövetséget, eredetileg nem volt kompetenciája.2
1995 decemberétől, az IFOR-misszió kezdetétől, már nem pusztán a tagállamok biztonságát és szabadságát garantálta és területi védelmét látta el - s látja el ma is - amelyekre eredetileg a Washingtoni Szerződés felhatalmazta, hanem, perifériáján válságkezelői katonai feladatokat, sőt, katonai potenciáljánál, gyors és hatékony adaptációs és együttműködési képességénél fogva egyre inkább alkalmi katonai erejévé is vált olyan békefenntartó, válságmegelőző és -kezelő szervezeteknek, mint az ENSZ vagy az EBESZ. A NATO, az általa vezetett olyan missziókkal, mint az IFOR, SFOR, KFOR és az Essential Harvest , az euroatlanti biztonsági struktúrában nélkülözhetetlenné vált.
A Szövetség keleti irányú terjeszkedése - egészen Kazahsztánig - természetes érdeke volt mind az euroatlanti régió legnagyobb befolyású államának, az Egyesült Államoknak, mind pedig a nyugat-európai tagállamoknak, amelyek már a hidegháború második felében is szorgalmazták Európa tőlük keletre fekvő országaival a párbeszédet és együttműködést. Az euroatlanti régió két féltekének közös érdeke találkozott akkor, amikor 1999 márciusában Csehország, Lengyelország és Magyarország , öt év békepartnerség után a NATO tagországává vált. 2004-ben, a bővítés újabb állomásaként a három balti köztársaság, Észtország, Lettország és Litvánia , továbbá Bulgária, Románia, Szlovákia és Szlovénia vált a Szövetség tagjává. A 2006-os rigai csúcson újabb három ország kapott bíztató jeleket arra vonatkozóan, hogy a 2008-as újabb bővítési körben potenciális jelöltként jöhet szóba. Ezek: Albánia, Horvátország és Macedónia . Ugyanakkor Grúzia és Ukrajna is a NATO-tagságra aspirál. Ugyanezen a konferencián Bosznia-Hercegovina , Montenegró és Szerbia meghívást kapott arra, hogy csatlakozzanak a békepartnerségi folyamathoz.
A PfP fejlődése
A Szövetség tagságra való felkészülés eredményei és a partnerországok számának további bővülési tendenciája azt mutatja, hogy a békepartnerségi folyamat eddig nemcsak hogy igazolta a hozzá fűzött reményeket, hanem továbbra is fejlődik és komoly biztonságnövelő intézménnyé vált. Gondoljunk csak a Balkáni szubrégióra, ahol az ENSZ égisze alatti NATO erőfeszítések - amelyek tevőleges partnerségi közreműködéssel születtek - ha nem is oldották meg, de politikai útra terelve, és főleg értékes időt nyerve, kezelhetővé tették a Jugoszlávia széthullását okozó és követő válságkomplexumot. Eddig is, és azóta is közös biztonsági érdekek mentén, sok nemzet katonáinak és civil szakembereinek tízezrei vesznek részt ebben a monumentálisnak nevezhető stabilizáló és biztonságnövelő "vállalkozásban". Ilyen példát még egyet nem ismerünk az emberiség történetében. Érdemes tehát a békepartnerségi folyamatot a jelentőségének megfelelően kezelni!
Rövid története során maga a békepartnerségi folyamat belső tartalma is markáns fejlődésen ment keresztül. A Keret-dokumentum aláírása után körvonalazódott, hogy a jelentkező országok két nagy csoportot képeznek. Az egyik csoportba azok tartoztak, amelyek érdeke és szándéka a Szövetséghez való csatlakozás. A másikba pedig azok, akik részt kívánnak ugyan venni a partnerségi együttműködésben, de sajátos nemzeti érdekeik vagy éppen Európán kívüliségük miatt nem potenciális tagjelöltek (igaz, az európaiság nem feltétlenül kőbe vésett kritérium lehet a jövőre nézve). Valamennyi PfP ország - és természetesen a tagállamok - egyúttal tagja lett az Észak-atlanti Együttműködési Tanácsnak (NACC), majd utódszervezetének, az Észak-atlanti Partnerségi Tanácsnak (EAPC), amely politikai konzultációs elemként, átfogó keretet biztosít a NATO és a partnerországok közötti együttműködéshez. Habár a Tanács munkája és a PfP átfedi egymást, a békepartnerség azonban mégsem ugyanaz.
A békepartnerségi folyamatban a NATO és az egyes partnerek viszonya kétoldalú. Erre többek között azért volt szükség, mert minden egyes partnerország belső fejlődése eltérő sajátosságokkal bír. Ennek megfelelően minden ország egyéni partnerségi program alapján (IPP) haladt előre a folyamatban, saját igényei és prioritásai alapján kiválasztva a NATO két-két évre szóló partnerségi munkatervében (PWP) ajánlott tevékenységekben való részvételt.3 A békepartnerségi tervező és áttekintési folyamatban (PARP) pedig meghatározzák és értékelik a szövetséges erőkkel közösen folytatott többnemzetiségű kiképzés, gyakorlatok és műveletek számára rendelkezésre bocsátandó erőket és képességeket.
1994-ben a Szövetség vezetői megerősítették, hogy az Észak-atlanti Szerződés Szövetsége nyitva áll Kelet-Európa demokratikus államai számára. 1995-ben a bővítésről szóló NATO tanulmányban meghatározták azokat az alapelveket, amelyek közös értékekként, kritériumoknak tekintendők a leendő NATO-tagországok számára. Ezek: a csatlakozni kívánó államok demokratikus berendezkedése; az ország katonai erejének demokratikus, polgári ellenőrzése; a védelmi tervezés és a katonai költségvetés átláthatósága; valamint hozzájárulás a Szövetség azon képességéhez, amely lehetővé teszi az ENSZ és az EBESZ égisze alatt az európai és a nemzetközi biztonsághoz és békefenntartáshoz való hozzájárulást.
A Szövetség 1996-ban intenzív egyéni párbeszédet folytatott a tagság iránt érdeklődő 12 országgal, amelynek eredményeképpen 1997 júliusában a madridi csúcsértekezleten döntött a csatlakozás első körében felvételre tervezett országokról, ugyanakkor nyitva hagyta az utat a további bővítéshez. A 2004-ben, a második körben felvett új országok közvetlen felkészülése előtt hasonló folyamat volt megfigyelhető, annyi különbséggel, hogy döntőbb súllyal esett latba ezeknek az országoknak a geopolitikai helyzete, mint felkészültsége és a Szövetség képességéhez való konkrét hozzájárulási lehetősége. A NATO tagságra aspiráló országok 1999-től tagsági akcióterv (MAP) alapján készülnek fel a széleskörű követelmények teljesítésére, amely során gyakorlati támogatást, tanácsot és segítséget kapnak a Szövetségtől és a tagállamaitól.
1997-ben kibővült a PfP folyamata és számos olyan terület került beiktatásra, amely minőségileg elősegíti a konkrét partnerségi együttműködésre való felkészülést. Ilyenek a légvédelemmel kapcsolatos ügyek, a légtérirányítás/ellenőrzés, a polgári veszélyhelyzeti tervezés, a védelmi politika és stratégia, a katonai kiképzés és doktrína, mozgatás és szállítás, a beszerzési programok tervezése és szervezése és a nemzetközi fegyverzeti együttműködés, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Ebben az elhatározásban nyilvánvalóan nagy szerepet játszottak az IFOR-misszióban szerzett értékes tapasztalatok, ahol a partnerországok mintegy fele járult hozzá annak sikeréhez, de ugyanakkor kitapinthatókká váltak azok a területek is, amelyek, ha ideiglenesen is, de hátráltatták a közös fellépés hatékonyságát.4
A kezdetektől folyamatos törekvés volt a PfP egyre operatívabbá tételére, amely számos intézkedést tartalmazott, és lehetőséget biztosított a még szorosabb biztonsági és katonai együttműködésre. Megnövelték a NATO/PfP gyakorlatok körét és számát, a partnerek bevonásra kerültek a PfP-tevékenységek tervezésébe és végrehajtásába, a partnerországok katonái a Nemzetközi Katonai Törzs partnerségi koordinációs sejtjében szolgálhattak, részt vehettek a vegyes összetételű összhaderőnemi alkalmi harci kötelék (CJTF) koncepciójának kidolgozásában, gyakorlatainak tervezésében és végrehajtásában, szélesítették a PARP-folyamatot és kiterjesztették a biztonsági beruházási programokat a PfP országok felé is. A szövetségi és a partner-erők képességének javítására pedig kidolgozták az új Műveleti Képességek Koncepcióját (OCC).
Oroszország és Ukrajna különleges státuszt kapott. Az addig formális PfP tagság után, 1997. május 27-én Párizsban aláírták "A NATO és az Orosz Föderáció közti Kölcsönös Kapcsolatok, Együttműködés és Biztonság Alapokmánya" című dokumentumot, amely szerint a jövőben a Szövetség és Oroszország közös érdekek mentén működik együtt az euroatlanti biztonság növelése és kiszélesítése érdekében, de nem csak a PfP folyamat keretei között, hanem azokon túl is. A közös területekre vonatkozó konzultáció és az együttműködés koordinációs fórumául pedig a NATO-Orosz Állandó Közös Tanácsot (2002-től NATO-Orosz Tanács) hívták életre. A dokumentum fontos megállapítása volt, hogy a NATO nem avatkozik be Oroszország belügyeibe és nincs sem oka, sem pedig szándéka nukleáris fegyvereket telepíteni a Szövetség új tagországainak területére. Ugyanakkor az is nyilvánvalóvá vált, hogy Oroszországnak a jelenlegi helyzetben nincs lehetősége a NATO-ba tagként történő integrálódására, s egyúttal joga sem a NATO bármilyen belső döntésének vétójához, beleértve a bővítésről szóló döntéseket is. Az egykoron volt ellenséggel a transzatlanti biztonság javára váló konzultáció és együttműködés, ha nem is töretlen, de számos szempontból bizakodásra adhat okot, helyenként pedig kifejezetten gyümölcsöző (IFOR-, SFOR-, KFOR-missziókban való részvétel - M. I.). De időbe telik, amíg leküzdhetőkké válnak azok az inerciális erők is, amelyek az orosz társadalomban élnek a NATO-val mint volt ellenséggel szemben.
Ukrajna, mint a hajdani Szovjetunió szerves része, nukleáris fegyvermentes országgá válásának és potenciális középhatalmi helyzetének figyelembevételével érdemelt ki különleges státuszt. 1997-ben, Madridban írták alá a NATO és Ukrajna együttműködésére vonatkozó chartát, amely egy sor területen közös együttműködésre szólít fel. Ezek közül a legfontosabbak: a fegyveres erők demokratikus ellenőrzése, a védelmi reform segítése (NATO-ukrán Közös Munkacsoport), nemzetbiztonsági és stratégiai koncepciók, polgári-katonai kapcsolatok, költség- és forrástervezés, polgári védelem és katasztrófakészültség, az ukrán tudományos élet segítése, a biztonság gazdasági- és környezeti kérdései, beleértve a nukleáris biztonságot, és az idegennyelvi képzés területén történő együttműködést is. A folyamatot a NATO-Ukrajna Bizottság koordinálja és fejleszti. Aktívan részt vett és vesz az IFOR-, SFOR- és KFOR-műveletekben is. Tagja az Euroatlanti Partnerségi Tanácsnak. Oroszországhoz hasonlóan, különösen az orosz nemzetiségűek körében, Ukrajnában is él még a NATO-hoz fűződő bizalmatlanság, ezért a téves elképzelések eloszlatásának csökkentésére és a napi kapcsolattartás céljából 1999 óta NATO Összekötő Iroda működik Kijevben. Ukrajna nem titkolt célja a transzatlanti védelmi koalícióhoz, és az Európai Unióhoz történő csatlakozás, amelynek érdekében, különösen az utóbbi időben, komoly erőfeszítéseket is tesz. Nem kizárt, hogy a PfP-tagságából adódó tapasztalatai is szerepet játszottak abban a folyamatban, amely 2005 decemberében indult el az országban a demokratizálódás felgyorsulása terén.
Az új típusú fenyegetések képében megjelent nemzetközi terrorizmus és a tömegpusztító fegyverek elterjedése elleni küzdelem indította a NATO-ban azt a kezdeményezést, hogy együttműködést hirdessen e két legfőbb veszély ellen, melynek a békepartnerségi folyamatban alapvető kerete a Terrorizmus elleni partnerségi akcióterv (PAP-T). Más fontos tényezők: geostratégiai helyzetük, energiahordozó kincseik, a kialakult feszültséggócok mellett stratégiailag ebben az összefüggésben is felértékelődött a kaukázusi és a Közép-ázsiai régió szerepe. Ezért a NATO, különösen a 2004. júniusi isztambuli csúcs után, megkülönböztetett figyelemmel fordult az e térségekben lévő partnerei felé, és szorosabbra fonta együttműködését Azerbajdzsánnal, Grúziával, Örményországgal, Kazahsztánnal, a Kirgiz Köztársasággal, Türkmenisztánnal és Üzbegisztánnal.
Ezen a csúcson a NATO együttműködési lehetőséget ajánlott a partnerek, a Mediterrán Dialógus és az együttműködésre kész harmadik országoknak a Földközi-tengeri Aktív Törekvés műveletben és a hasonló jellegű gyakorlatokon való részvételhez, továbbá a terrorizmus elleni harchoz kapcsolódó határvédelmi kérdésekben és kiképzésben, a terroristák által használt fegyverek, kishatóságú légvédelmi rakéták biztonságos elhelyezése és tárolása, a terrorizmus pénzügyi korlátozása, a vonatkozó hírszerzési adatok megosztása, a regionális együttműködés kiszélesítése és a vonatkozó tapasztalatok közös feldolgozása terén.
A NATO szinte minden egyes politikai és katonai fóruma, horizontálisan és vertikálisan is, foglakozik és fáradozik a békepartnerség továbbfejlesztésének kérdésein, hiszen az az idők folyamán - figyelembe véve korunk aktuális fenyegetéseit, kockázatait és kihívásait - a Szövetség megújulási és válaszadási képességének egyik nélkülözhetetlen zálogává vált. Ennek érdekében nem pusztán konzultációs lehetőséget nyújt a partnerországoknak, ha fenyegetve érzik magukat, egyfajta biztonsági ernyőt nyújtva számukra, hanem komoly anyagi és szellemi erőforrásokat is befektet annak érdekében, hogy a partnerekkel minél eredményesebben működhessen együtt a közös és osztatlan cél: az euroatlanti biztonság és stabilitás kiszélesítéséért.
Több szakértő arra figyelmeztet, hogy a békepartnerségi folyamat, ahogyan az fejlődik, meglehetősen el is aprózódik. Nem látunk elaprózódást. A Szövetség egyetlen partneréről sem fog lemondani a folyamat egyszerűsítése kedvéért, hiszen minden partner egy-egy régió, szubrégió fontos eleme. Másrészt, mivel az euroatlanti biztonság növelése maga is bonyolult és komplex folyamat, a legszélesebb és a legmélyebb megközelítést igényli. A lényeg, hogy a folyamat fejlesztéséhez, a jó döntések előkészítéshez, meghozatalához és a teendők koordinálásához legyen kellő számú, felkészült szakember mind a Szövetségnél, mind pedig az egyes partnerországoknál. Ha ez adott, a békepartnerség működik, függetlenül attól, hogy mi azt kívülről átlátjuk-e vagy sem. Persze az ésszerűsítések a hatékonysághoz mindig is szükségesek, ezért a Szövetségnek időről-időre e téren is önvizsgálatra van szüksége.
Attól a felismeréstől vezérelve, hogy az euroatlanti biztonság stabilitására az Észak-Afrikában és a Közel-Keleten lezajlódó folyamatok (terrorizmus, olajexport, migráció, regionális válsággócok, vallási türelmetlenség, Irán nukleáris fegyverkezési törekvése) egyre inkább befolyást gyakorolnak, a NATO a szintén 1994-ben megindult Mediterrán Dialógust5 az isztambuli csúcson "valódi, igazi" partnerséggé emelte, és megindította az Isztambuli Együttműködési Kezdeményezést, amely egyúttal mutatja a Szövetség globalizálódási szándékát is. Véleményünk szerint azonban e kezdeményezés inkább egy elmélyült, a három régió közös biztonsági érdekeire építő fokozott bizalomerősítő dialógus, szükség esetén fontos eseti együttműködésekre is lehetőséget adva, mint az az értékhasonlóságon alapuló partnerség, amelyet a PfP-ben megtapasztaltunk. Ugyanakkor ezek az értékes kapcsolatok már ma is, de a jövőben még inkább becsülendőek korunk fenyegetéseinek közepette, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy olyan régiókkal sikerül együttműködést kialakítani, amelyek az euroatlanti kultúrához képest egészen másfajta történelmi utat jártak be eddig. Nyilvánvaló, hogy e kapcsolatok további fejlesztéséhez azonban nem elegendőek csupán a szándékok és törekvések, ehhez növelt erőforrások is szükségesek, amelyekhez a lehetőségek és a szükséges döntések sem a NATO, sem pedig az új partnerek részéről még nem látszanak körvonalazódni. Áttörő változások még nem tapasztalhatók. De lassú víz partot mos: eredménye csak a kölcsönös erőfeszítéseknek lehet. A NATO, közös érdekek alapján, éppen a minap szólította fel együttműködésre Szaúd-Arábiát, megakadályozandó a tömegpusztító fegyverek és Irán befolyásának további terjedését (a cikket 2007. január 23-án zártam - M.I.).
Az utóbbi időben a globális szférából más partnerek is közelednek a NATO-hoz, így Ausztrália, Japán, Dél-Korea, Új-Zéland, illetve Argentína, Brazília és Chile is.
A folyamat összegzéseként megállapíthatjuk, hogy a békepartnerség több mint egy évtizedes történetében beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Egyrészt politikai és katonai téren is gyakorlati iskolájává lett a NATO-taggá válásnak, másrészt általa szélesedett és elmélyült a közös felelőségen alapuló, tevőleges transzatlanti együttműködés a régió biztonságának stabilizálása és növelése érdekében. Fontos szerepe van a NATO folyamatos megújulásában, geopolitikai és cselekvési kompetenciájának kibővülésében, felelősségének megosztásában és a biztonság megteremtéséhez felvállalt misszióihoz egyre újabb erőforrásokhoz való jutásában. A partnerek pedig bizonyíthatják a régiójuk biztonságáért érzett felelősségüket, a közös értékek felvállalását a NATO-tagországok családjával, és azon túlmenően pedig olyan elengedhetetlen komfortérzet biztosít számukra, mint az euroatlanti térséghez való tartozás és egyfajta biztonsági védőernyő, amelyek kedvező külső feltételeket teremtenek békés fejlődésükhöz és a régiójukban való együttműködési lehetőségük bővüléséhez.
A békepartnerség fontos szerepet játszhat a jövőben a civilizációk közötti párbeszéd, konzultáció és együttműködés folyamatában egy közös érdek: a biztonság megteremtésének és stabilizálásának területén, amely kedvező esetben elvezethet akár a szoros politikai, gazdasági, kulturális és környezetvédelmi együttműködéshez is, függetlenül attól, hogy az együttműködők milyen kultúrához tartoznak. Ez különösen érvényessé válhat akkor, ha a nemzetközi nem állami terrorizmus erői, mint közös ellenség - amely nem fogad el semmiféle globális és regionális normát és szabályozást, márpedig a jelek szerint ez így is van - belátható időn belül a különböző, egyébként a békés fejlődésben érdekelt muzulmán országok biztonságérzetét is komolyan kezdik veszélyeztetni.
Hazánk és a békepartnerség
Magyarország, a rendszerváltás előtti fejlettségét és tehervállalási képességét is figyelembe véve, komoly erőfeszítéseket tett arra, hogy mielőbb a NATO tagjává válhasson (sőt, elsősorban erős motivációja és tapasztalatlansága miatt kezdetben túl is vállalta magát, amely átmeneti zavarokat is okozott a felkészülési folyamat során). Ez a lehetőség számára az első lépést jelentette az Európába való integrálódás felé, és végül 1999. március 16-án, Csehországgal és Lengyelországgal együtt a bővítés első körében nyerte el a tagságot. Azóta - két év késéssel ugyan - a szervezetbe való katonai integrálódását is lezárta, és de facto is teljes értékű tagállammá vált. Figyelembe véve az ország lehetőségeit és a Magyar Honvédség katonai erejét, értékes hozzájárulásaival erősítette a NATO képességeit az IFOR-, SFOR- és a KFOR-missziókban, részt vesz az iraki kiképző kontingens munkájában, illetve az afganisztáni ISAF-misszióban, előbb egy század és egy civil-katonai együttműködési részleg közreműködésével, ma pedig a beszlani Tartományi Újjáépítő Csoport feladatainak átvételével. Út- és hídépítő-, nemzeti befogadó támogatási-, egészségügyi- és víztisztító képességeit eredményesen alkalmazta a missziók során, amelyek elismerést váltottak ki a Szövetségben.
Ugyanakkor, folyamatosan, számos kritika éri a Szövetség katonai képességéhez való hozzájárulásának mértékét illetően. Igaz: a nemzeti ambíciószintjét az utóbbi időben teljesíti, de sem jelenleg, sem a közeljövőben nincs módja arra, hogy a nemzeti összterméknek a megkívánt koalíciós elvárás szerinti két százalékával tartsa fenn és fejlessze egyre csökkenő haderejét, pedig a koalíciós katonai képességcsomagok még a korábbinál is erőteljesebb haderőfejlesztést és hozzájárulást kívánnak meg.
A magyar védelmi tárcát a "régi tagállamokhoz" viszonyítva a múlt öröksége háromszorosan sújtja. Először, a gazdaság megfelelő teljesítőképességének hiányából adódó forráshiány, amely negatívan hat a védelmi szektor fejleszthetőségének ütemére, s így a katonai potenciál nagyságára. Másodszor, a kor kihívásainak megfelelő, hatékony működést célzó szüntelen átalakítási kényszer, amely az előbbi szorításában megjósolhatóan csak felemássá sikeredhet, s amely fontos anyagi és szellemi erőforrásokat von el a haderőtől, miközben nem képes érdemben felzárkózni az állandóan megújuló, felpörgő szövetségi, és benne a nemzeti elvárások szintjére. Kevés vigasz, de e jelenség más új tagállamoknál is tapasztalható. Harmadszor pedig, a már a múltban is meglévő haditechnikai eszközeink részbeni elavultsága és kompatibilitásának hiánya.
Nem csoda, hogy Magyarországot időről-időre kritikák illetik, a legutóbb például néhány brit konzervatív politikus részéről, akik azt állítják, hogy a NATO-tag Magyarország nem teljesít, miközben élvezi a szövetségi tagság minden előnyét: beleszólási jogot a transzatlanti védelmi és biztonsági folyamatokba, a döntés-előkészítésekben és a döntésekben való részvétel lehetőségét, a régió és a közvetlen környezetének biztonságát, az Európához való szerves tartozást és hasonlókat. Ok nem értik, hogy nem az elszántság, hanem inkább az örökölt helyzet és a visszafogott lehetőségek korlátozzák Magyarországot abban, hogy szövetségesi kötelezettségeit maradéktalanul teljesítse. Igaz, a védelmi politika irányításáért és ellenőrzéséért felelős hatalmi elit, sőt esetenként maga a magyar társadalom egy része is tehet arról, hogy ilyen kritikák kereszttüzébe kerülhetünk. Gondoljunk csak a Zengőre kijelölt radarállomás felépítése körül kialakult társadalmi anomáliára.
Ilyen belső körülmények mellett a Magyar Köztársaság képviseli magát az EBESZ-ben és tagja a NATO Euroatlanti Partnerségi Tanácsának (EAPC), mely utóbbi, mint már említettük, a békepartnerség legfőbb konzultatív szerve, ugyankkor a PfP gyakorlati előrelendítésében való részvételéről mintha megfeledkezett volna azóta, amióta átlépte a Szövetség küszöbét. Pedig a békepartnerségi folyamat továbbfejlesztése, mint ahogyan azt már részletesebben is körvonalaztuk, a NATO (s benne a Magyar Köztársaság) egyik alapvető prioritása. Abban, tagállamként történő aktív részvétele lehetőséget teremthetne arra, hogy olyan területen is érdemben járuljon hozzá a szövetségi erőfeszítésekhez, amelyben egyrészt már hasznos tapasztalatokat szerzett, másrészt megfelelő, felkészült szellemi potenciállal rendelkezik, harmadszor pedig nem terheli költségvetését erején felül. Az euroatlanti intézmények azt várják Magyarországtól, hogy stabilizáló tényezője legyen térségének. A békepartnerség fejlesztésében való aktív közreműködés pedig egy fontos, de számára is felvállalható terület, amelyet Magyarország, a jelenlegi körülményeivel együtt is megragadhatna - a vele járó elismeréssel együtt. Ha úgy tetszik ez a szerep Magyarország egyfajta specialitásává, sajátos hozzájárulási képességévé is válhatna.
Magyarország nemzetbiztonsági érdekei is azt támasztják alá, hogy reaktivizálja magát a békepartnerségben, elsősorban, de nem kizárólagosan csak a közvetlen régió- jában. A Magyar Köztársaság 2004 áprilisában elfogadott nemzeti biztonsági stratégiájának szelleme is ezt sugallja, amikor rögzíti, hogy "Magyarországnak érdeke a délkelet-európai térség stabilitásának, demokratikus átalakulásának biztosítása. Ennek érvényesítéséhez stabilizáló hatást kell gyakorolnia a térségben. A magyar kül- és biztonságpolitika feladata, hogy - euroatlanti szövetségeseivel és a nemzetközi szervezetekkel (ENSZ, EBESZ, NATO, EU) együttműködve - aktív szerepet vállaljon a régióban folyó válságkezelő akciókban, a jogállami struktúrák, a demokratikus viszonyok és a hatékony kormányzáshoz szükséges képességek kiépítésére irányuló erőfeszítésekben. .Integrációs tapasztalatainkat megosztva, segítenünk kell keleti és déli szomszédainkat az ottani intézményépítés és a szabadság, biztonság és jog térségéhez közelítésük, végső soron kapcsolásuk érdekében".6 Sajnos Magyarország konkrét, hangsúlyos békepartnerségi szerepvállalása nem merült fel a vonatkozó nemzeti védelmi ágazati stratégiában, mivel azzal, hasonlóan más ágazati stratégiákkal, sem rendelkezik.
Gyurcsány Ferenc miniszterelnök rigai csúcson tett felszólalásában kiemelte, hogy fontos érdekünk fűződik a régió, de különösen a Nyugat-balkáni térség stabilizálásában. Horvátország, Szerbia, Bosznia-Hercegovina, Montenegró, de Albánia és Macedónia is a békepartnerség tagja. Horvátország, Albánia és Macedónia a tagságra aspirál, a többiek pedig újdonsült partnerek. De megemlíthetnénk a Magyar Köztársaság keleti szomszédját: Ukrajnát is, amely a NATO-tagságot célozta meg. Magyarországnak van tehát lehetősége arra, hogy ezeknek az államoknak e téren is segítséget nyújtson, és ne csak azt nézze, hogy mások hogyan vezetik be őket a békepartnerségbe, majd pedig juttatják el azokat a tagság küszöbéig. Segítésük a velük szembeni jószomszédi és regionális kapcsolatainak konkrét együttműködési formájává válhatna.
A NATO partnerségi munkaprogramja (PWP), illetve a kétoldalú kapcsolatok megfelelő fórumokat nyújtanak Magyarország számára különböző partnerségi tevékenységek ajánlására. A partnerek körében napjainkban is elismert és népszerű a ZMNE Nyelvi Intézet Békepartnerségi Katonai Nyelvképzési Központ NATO törzstiszti terminológiai, illetve az osztrák Landesverteidigungsakademie és a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem által közösen vezetett Európai Biztonsági és Védelmi Akadémia felsővezetői tanfolyama.7 Ugyanakkor más konkrét tevékenységek ajánlására is lehetőség van. A teljesség igénye nélkül mely területekre is gondolhatunk?
- Az új partnerországok számára tapasztalatok átadása partnerségi céljaik kimunkálásához és a szellemi- és haditechnikai interoperabilitási célkitűzések megvalósításához. Segítségnyújtás a közös kiképzéshez és a békefenntartó missziókhoz történő haderőfelajánlás folyamatában;
- A nemzeti haderő irányításának, vezetésének, a védelmi tervezés, költség- és anyaggazdálkodásának és a haditechnikai eszközök beszerzésének kérdései, kapcsolódása a NATO parallel tevékenységeihez. Az önkéntes haderőre való átállás és a toborzási folyamat tapasztalatainak átadása;
- A tiszt- és tiszthelyettes-képzés területén a tapasztalatok kicserélése;
- Segítségnyújtás a szövetségi doktrínák adaptálásában, a nemzeti haderő összhaderőnemi-, haderőnemi- és más szakdoktrínáinak kimunkálásában. Saját doktrínáink tanulmányozásra való felajánlása;
- A békefenntartó missziókban történő magyar részvétel, a felkészítés-kiképzés és a logisztikai támogatás tapasztalatainak megosztása, nemzeti szervezésű gyakorlatokra való meghívás, közös gyakorlatok kezdeményezése;
- Partnerségi szintű konferenciák, workshopok, tanfolyamok, konzultációk magyar helyszínének felajánlása, egyes tevékenységek megszervezése;
- Tanfolyamok és mobil kiképző csoportok szervezése és tevékenységének felajánlása a partnerországok számára, elsősorban azokon a területeken, amelyekben Magyarország, mint tagállam speciális képességekkel rendelkezik. Ilyenek például, mint az egészségügyi támogatás, híd- és útépítés, aknamentesítés, vízellátás, katonai idegennyelvi szakkiképzés, civil-katonai együttműködés, a speciális erők kiképzése, nemzeti befogadó támogatás;
- A katasztrófa-elhárításban, különösen az árvizek megelőzésében és következményeinek felszámolásában szerzett nemzeti tapasztalatok.
Úgy véljük, hogy a Magyar Köztársaságnak számos olyan tapasztalata van a partnerré- és taggá válás folyamatában, amelyet maga küszködött ki az elmúlt évtized során, s amellyel a szomszédok és újabb partnerek értelemszerűen nem rendelkeznek. Miért ne vállalhatna fel egy ilyen magától értetődő missziót, ha egyébként is kötelezettséget érez a jószomszédi viszony és a szűkebben vett régiója biztonságának növeléséért?
FELHASZNÁLT IRODALOM
1. NATO kézikönyv. Jubileumi kiadás. Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet, Budapest - NATO Információs és Sajtóiroda, Brüsszel. 1999.
2. NATO kézikönyv. HM Stratégiai Kutató Hivatal, Budapest - NATO Információs és Sajtóiroda, Brüsszel. 2001.
3. Partnership Action Plan against Terrorism. www.nato.int. 2007. 01. 04.
4. Report on the Partnership Action Plan against terrorism. www.nato.int. 2007. 01. 04.
5. NATO elevates Mediterranean Dialogue to a genuine partnership, launches Istanbul Cooperation Initiative. www.nato.int. 2007.01.11.
6. Szenes Zoltán: A NATO jövője. Hadtudomány. 2005. 2. sz. 3-14. o.
7. Szabó János: A NATO megújulásának esélye a transzatlanti viszonyok új rendező elveinek kialakításában rejlik. In: Hadtudomány. 2006. 1-2. sz. 9-20. o.
8. Martinusz Zoltán: A NATO stratégiai megújulásának várható irányai a jelenleg folyó műveletek tükrében. In: Hadtudomány. 2006. 4. sz. 9-17. o.
9. Szenes Zoltán: Magyar Honvédség a NATO-ban. Mit várhatunk Rigától? Hadtudomány. 2006. 4. szám. 23-40. o.
10. Nagy László: A NATO átalakításáról, a változás igényéről. In: Hadtudomány. 2006. 4. sz.. 63-65. o.
11. Siposné Kecskeméthy Klára: A Szövetség partnerkapcsolatainak áttekintése a rigai csúcstalálkozó fényében. In: Hadtudomány. 2006. 4. sz. 66-70. o.
12. Csabai György: A megerősített és operatívabb békepartnerség. Hadtudomány. 2002. 3. sz. 119-121. o.
13. Pirityi Sándor: NATO - csúcs a Boszporusznál. Hadtudomány. 2002. 3-4. sz. 16-28. o.
Jegyzetek
1 A köztudatban az él, hogy a NATO volt az első szervezet, amely "felkarolta" az Oroszország érdekszférájától elszakadt közép- és kelet-európai államokat, közöttük a Magyar Köztársaságot, azonban a tényekhez tartozik, hogy nem a NATO, mint védelmi szervezet, hanem a Nyugat-európai Unió volt az első, amely ezeknek az államoknak, mint potenciális társult tagoknak a képviselőit először, már 1992-ben, meghívta üléseire. Lásd: A WEU Miniszteri Tanácsának Petersbergi Nyilatkozatát. Bonn, 1992. június 19. (kivonatos közlés). In: Nyugat-Európai Unió. Tanulmányok és dokumentumok. Bp., 1994. 159. o.
2 A Partnerség a békéért folyamathoz csatlakozott harminc ország: Albánia, Ausztria, Azerbajdzsán, Bulgária, Cseh Köztársaság, Észtország, Finnország, Fehér-Oroszország, Grúzia, Horvátország, Írország, Kazahsztán, Kirgiz Köztársaság, Lettország, Litvánia, Moldávia, Lengyelország, Macedónia, Magyarország, Oroszország, Örményország, Románia, Svájc, Svédország, Szlovákia, Szlovénia, Tádzsikisztán, Türkmenisztán, Ukrajna és Üzbegisztán.
3 A PWP két csomagból tevődik össze: a partneri együttműködést fejlesztő szövetségi tevékenységekből és a tagországok egyénileg felajánlott tevékenységeiből.
4 Lásd Molnár István: Békepartnerség az IFOR misszióban - a NATO megújulásának egyik mutatója. Hadtudomány. 2006. 3. sz. 23-37. o.
5 Országai: a NATO-tagországok, Algéria, Egyiptom, Izrael, Jordánia, Marokkó, Mauritánia és Tunézia.
6 A Magyar Köztársaság nemzeti biztonsági stratégiája. www.honvedelem.hu. 2007. 01. 24.
7 Siposné Kecskeméthy Klára: A Szövetség partnerkapcsolatainak áttekintése a rigai csúcstalálkozó fényében. In: Hadtudomány. 2006. 4. sz. 66-70. o.