Turcsányi Károly - Hegedűs Ernő A légideszantcsapatok rendvédelmi-karhatalmi tevékenysége A ZMNE Katonai Műszaki Doktori Iskoláján a légideszantcsapatok tárgyában végzett kutatásunk során kiemelt figyelmet szentelünk a terület rendvédelemhez kötődő vonatkozásainak. Jelen tanulmányban a légideszant és a légiszállító szervezetek, csapatok fejlődésének vázlatos előtörténetére utalva, az 1956-os forradalom során lezajlott karhatalmi- és harccselekményeken belül a szovjet légideszantcsapatok, illetve az ezekhez szorosan kötődő légi szállító kapacitások (szállítórepülő vagy szállításra alkalmazott bombázó repülő szervezetek) tevékenységét vizsgáljuk különös tekintettel azok karhatalmi-rendészeti és katonai jellegére.
A tanulmány első részében röviden összefoglaljuk azokat a területeket, amelyeken a légideszantcsapatok általában rendvédelemhez kötődő tevékenységet folytathatnak. Ilyenek lehetnek: túsz-szabadítás, fogolyszabadítás illetve személyek elfogása; gerilla illetve diverziós csoportok blokírozása és felszámolása; városok és kiemelt objektumok rendészeti célú megszállása és biztosítása. Az önálló, kiscsoportos tevékenységre és városharcra alkalmas könnyűlövész jellegű ejtőernyős alakulatok fokozottan alkalmasak az ilyen típusú, rendészethez is kötődő feladatok ellátására1. Célunk az 1956-os forradalom folyamán végzett katonai és karhatalmi tevékenység kizárólag szakmai szempontból történő vizsgálata a felsorolt szempontok alapján. Magyar vonatkozásban 1956-ban csak a légi szállító szervezetek alkalmazásáról beszélhetünk. Mégis részletes vizsgálatra érdemesnek találtuk az 1945-1956 közötti magyar légideszant szervezeti fejlődést, méghozzá azzal a céllal, hogy bemutathassuk a magyar ejtőernyős zászlóalj felszámolásának általános haderő-szervezési, alkalmazás-elméleti és politikai hátterét, szoros összefüggésben a korábbi rendészeti célú alkalmazásokkal. A szovjet légideszantcsapatok tekintetében viszont kevesebb súlyt fektettünk a légideszant-szervezetek bemutatására, mivel inkább azok konkrét 1956-os karhatalmi és hadműveleti-harcászati alkalmazásának vizsgálatát tartottuk fontosnak. A légideszantcsapatok fentiekben felsorolt, rendészethez kötődő tevékenységére általában a fegyveres konfliktus kezdeti vagy lecsengő szakaszában, a kis intenzitású fegyveres harc körülményei között kerül sor. Az 1956-os forradalom katonai szempontból szintén a kis intenzitású fegyveres harc kategóriába sorolható, mivel kis létszámú, általában mindössze könnyű fegyverzettel rendelkező szervezetlen irreguláris csoportok ellen lépett fel a szovjet haderő. Budapesten, a legnagyobb megszállandó városban, összesen 10 000-15 000 felkelő állt harcban. A nagyobb csoportok száma 300-600 fő között mozgott és a legnagyobb csoport is mindössze 2000 főre rúgott2. Többségében városharc keretei között zajlottak az események. A szovjet katonai és a magyar karhatalmi műveletek a kis fegyveres csoportok felszámolását, elfogását és lefegyverzését tűzték ki célul, összességében karhatalmi jelleggel. A téma vizsgálata szempontjából kiemelt fontosságú szem előtt tartani, hogy a szovjet haderőt eredetileg tisztán karhatalmi céllal vetették be a kialakult belpolitikai válság során3. Az események azonban más irányt vettek, így - sok esetben éppen a belügyi szervek brutális karhatalmi beavatkozásai hatására - a radikalizálódó tömegtüntetések sodrában a szovjet csapatok a karhatalmi tevékenység (személyek elfogása, objektumok őrzés-védelme, demonstratív jelenlét) mellett - kis intenzitású fegyveres harc megvívására kényszerültek. Kutatásunk tárgya így kétségtelenül átmenetet képez a rendészeti-karhatalmi és a kis intenzitású fegyveres harc területei között. A légideszant és légi szállító szervezetek (csapatok) fejlődése - A magyar légideszantcsapatok fejlődésüknek 1938-tól 1956-ig lezajlott szakaszában döntő többségében ejtőernyős légideszantcsapatok voltak. Az ejtőernyőscsapatokat 1939-től század, majd 1940-től zászlóalj, később 1944-től ezred szinten szervezték4. 1943-ban megkezdték a vitorlázógépes szervezeti elemek felállítását. Ez a folyamat a háború végéig a kiképzőszázadok felállításáig jutott el. 1944-től légideszant harceljárással tevékenykedő különleges műveleti századokat is szerveztek. Az ejtőernyős-ezredet 1944-ben az egyéb könnyűlövész elemeket tömörítő Szent László hadosztályba szervezték. A légideszant tevékenységhez kötődő katonai szervezetek a Magyar Királyi Honvédség 1945-ös felbomlásával szűntek meg. 1948-ban a katonai felsővezetőségben felvetették az ejtőernyőscsapatok szervezésének szükségességét. Még ebben az évben, a "PILIS II." hadrend5 alapján állítottak fel először ejtőernyős légideszant szervezetet, század erővel. 1949-ben, - a "Klapka" hadrend6 alapján, a légierő alárendeltségében7 - zászlóalj szintre fejlesztették az ejtőernyős alegységet. A létrehozott ejtőernyős zászlóalj 1950 nyarán Kaposvárra került, az ugrásokat Taszáron hajtották végre. A zászlóalj nehézfegyverszázadánál 3 db 81 mm-es aknavetőt, 3 db 45 mm-es páncéltörő ágyút és 12 db 7,62 mm-es géppuskát rendszeresítettek. A szovjet ejtőernyőtípus mellett megjelent az amerikai kupolák felhasználásával készített 49. M ejtőernyő, majd rendszerbe állt a magyar gyártmányú 51. M. deszant-ejtőernyő a hozzá tartozó 52. M. e. mentő-ejtőernyővel. Ebben az évben hozták létre a Li-2 típusú repülőgépekkel üzemelő szállítórepülő-ezredet, ami biztosította az ejtőernyős tevékenységhez szükséges szállító-kapacitást. 1951 novemberében a zászlóalj Székesfehérvár-Sóstó repülőtérre költözött. A kiképzés és az elhelyezés körülményei ugrásszerűen javultak. Az 1951-es szervezési rend alapján a nehézfegyverszázadot feloszlatták, a kor igényeinek nem megfelelő páncéltörő ágyúkat kivonták, ugyanakkor növelték a könnyű támogatófegyverzet mennyiségét. A zászlóaljat ekkor három ejtőernyős-, egy géppuskás-, egy aknavető- és egy híradószázad alkotta, továbbá egy-egy géppisztolyos-, és egy aknavetőszakasz. Kézifegyvereik a 7,62 mm-es PPS géppisztoly és a Moszin-Nagant karabély voltak. A zászlóalj fegyverzete ekkor megegyezett a lövészzászlóalj fegyverzetével, amellyel a mélységben végzett önálló harctevékenység folytatására - megfelelő nehézfegyverzet hiányában - nem volt alkalmas. 1952-ben a zászlóalj személyi állományának feltöltöttsége közel teljes (82%-os) volt, amely 500 főt jelentett (50 fő tiszt és 450 fő beosztott). Az év folyamán az alegység számos harcászati gyakorlaton vett részt. Októberben az újkígyósi gyakorlaton mutatta be a zászlóalj képességeit. Feladata egy támadó ék feltartóztatása és a védők felmentése, illetve harckocsicsapatok ellencsapásának gyalogsági támogatása volt. A zászlóalj szintű deszantot 22 szállítórepülőgépből dobták. A gyakorlat egyik célja az volt, hogy demonstrálja, a légierő mint haderőnem komplex támogató képességét a légifölény kivívása, (vadászlégierő) továbbá a szárazföldi csapatok harcának támogatása (csatarepülő, bombázó, és légideszant) területén. A nehézfegyverzet alkalmazásának hiánya miatt a bemutatott ejtőernyős deszant harcértéke korlátozottnak volt mondható, emellett műszaki problémák mutatkoztak a szállító repülőgépeknél és - konstrukciós sajátosságok miatt - az alkalmazott deszanternyőnél is. Ennek következtében korai dobás, illetve a földet érésnél a megengedettnél nagyobb számú sérülés következett be. A katonai vezetés nem értékelte egyértelműen jóra a zászlóalj képességeit és a feladat végrehajtását. 1953-ban a magyar ejtőernyős-zászlóaljat átszervezték. Az átszervezés során a rendelkezésre álló haditechnikai eszközrendszerhez igazították a szervezet feladatkörét, megváltoztatva az alkalmazási elveket. Az átalakítást követően az alegység mélységi felderítő és diverziós zászlóalj lett, ami kevésbé igényelte nehézfegyverzet alkalmazását. A zászlóaljnak ekkortól az volt a feladata, hogy felderítő-diverziós tevékenységét kis csoportokban, mélyen az ellenség háta mögötti területen hajtsa végre, így gyökeresen át kellett alakítani szervezeti felépítését. Megszüntették a lövész-, géppuskás- és aknavető-századokat. Az új szervezet két ejtőernyős századból és a két műszaki- és híradó-szakaszból álló különleges századból állt. 1954-ben - az általános haderőcsökkentés keretei között - megkezdődött a légierő jelentős mértékű leépítése, emellett az mint haderőnem is megszűnt létezni. A légierő tevékenysége a jelentős csökkentések következtében defenzív jelleget öltött, a vadászrepülő-csapatok kerültek előtérbe és nyilvánvalóvá vált, hogy az új, gyengébb struktúra már nem képes a szárazföldi csapatok támogatásának is eleget tenni. A haderőleépítés során megszűntették a csata- és bombázórepülő, illetve az ejtőernyős alakulatokat. Az ejtőernyőscsapatok felszámolásában szerepet játszott a rendszeresített deszanternyőnél jelentkező, kiküszöbölhetetlen műszaki probléma is. 1954 végén az ejtőernyős alakulatot jogutód nélkül számolták fel és 1958-ig nem is szerveztek ejtőernyős egységeket. Az 1956-os forradalomban így nem vettek részt a magyar légideszantcsapatok. Az ejtőernyőscsapatok szállításáért felelős légiszállító-szervezet (vegyes szállítórepülő-ezred) azonban 1956-ban is funkcionált és tevékeny részese volt az eseményeknek. - A szovjet légideszantcsapatok szervezeti fejlődését 1956-ig szintén az ejtőernyős egységek szervezése jellemezte. A szovjet légideszantcsapatokat 1933-ban zászlóalj, majd 1936-tól dandár, később 1941-től hadtest szinten szervezték. 1943-tól az ezred-hadosztály szintű szervezés volt jellemző a szovjet légideszantcsapatokra. A tömegesen szervezett légideszantcsapatokat ejtőernyős mélységi felderítő illetve Szpecnaz, azaz különleges rendeltetésű műveleti egységek egészítették ki8. Felszerelésük és fegyverzetük 1956-ban annyiban különbözött a második világháborús légideszantokétól, hogy már korszerűbb géppuskákkal, gépkarabéllyal és fokozott páncéltörő képességgel rendelkeztek. A légideszantcsapatok fegyverzeti anyaga könnyű, nagy tűzerejű eszközökből állt, amelyeket kézi erővel is mozgathattak. Ez nemcsak az ejtőernyős dobásnál volt előnyös, hanem a városharcban is. A hadosztályok részét alkotó, hozzávetőleg 1000 fő harcoló létszámú szovjet légideszantezred állománytáblában szereplő fegyverzeti anyaga: 6 db légvédelmi gépágyú, 12 db 82 mm-es aknavető, 18 db 82 mm-es hátrasiklás nélküli löveg, 81 db kézi páncélelhárító gránátvető, 81 db géppuska és 891 db géppisztoly. A légideszantezred mobilitását, az eszközök vontatását, illetve az erők egy részének szállítását 14-58 db könnyű terepjáró gépjármű (Gaz-69 és Gaz-63) biztosította9. Az ejtőernyőscsapatok szállításáért felelős szovjet szállítórepülő-ezredek Liszunov Li-2 és Iljusin Il-12 közepes szállító repülőgépekkel hajtották végre feladataikat. A légideszant és légi szállító szervezetek karhatalmi-rendészeti jellegű - A magyar ejtőernyős-zászlóalj hivatásos állományának jelentős részét az 1945 előtti tapasztalatokkal rendelkező ejtőernyősök tették ki. Érdemes ezért néhány szóban visszautalni az ejtőernyőscsapatok 1944-es, rendvédelemhez kötődő konkrét tapasztalataira. Jelentős volt ebben a vonatkozásban az 1944 június-augusztusában a szovjet ejtőernyős partizán csoportok ellen Kárpátalján végrehajtott blokírozási művelet, amelyet egy ejtőernyős zászlóalj állománya a csendőrség erőivel együttműködésben hajtott végre10. Egy másik esetben egy ejtőernyős zászlóaljat irányítottak a frontról a fővárosba, hogy az 1944 októberében a háborúból való kiugrással, illetve a haderő tervezett átállásával kapcsolatban, a kialakult bonyolult belpolitikai helyzetben jelenlétükkel, illetve kiemelt objektumok őrzésével biztosítsák a politikai stabilitást11. Az ejtőernyős csapatokat is magába foglaló Szent László hadosztály brit megszállási zónában kapitulált részei - a rendészeti-rendfenntartó feladatokra történő alkalmazás reményében - a brit parancsnokság döntése alapján megőrizhették fegyvereiket, fenntarthatták katonai szervezetüket és őrzésvédelmi feladatokat is elláttak12. Az ejtőernyőscsapatok háború utáni szervezése folyamán a hivatásos és a tartalékos állomány jelentős részét tették ki az 1944-es időszakban már szolgálatot teljesített ejtőernyősök13. Az 1948-ban felállított ejtőernyős zászlóalj számára - rendvédelemhez kötődő alkalmazások tapasztalataival már rendelkező hivatásos állománya kapcsán - már nem volt ismeretlen a bonyolult belpolitikai helyzetben végzett rendvédelmi tevékenység. Mivel ezt az elit egységet elsősorban szakmai referenciák és az önkéntesség elve alapján szervezték, feltételezhető volt független magatartása. A zászlóalj felszámolása azonban semmilyen vonatkozásban sem adott lehetőséget az 1956-os forradalomban való részvételre. Az ejtőernyőscsapatok szállításáért felelős vegyes szállítórepülő-ezred nem rendelkezett sem komolyabb előtörténettel, sem rendvédelemhez kötődő tapasztalatokkal, ezért inkább humanitárius-válságkezelő, mintsem katonai feladatok végrehajtásának volt részese az 1956-os forradalom eseményei során. - A szovjet légideszantcsapatok rendészeti-karhatalmi feladatokhoz kötődő alkalmazására 1956-ig számos esetben került sor. A második világháború bevezető illetve lecsengő szakaszában több alkalommal vetettek be légideszantcsapatokat városok rendészeti célú megszállására. 1940-ben Besszarábiában két, majd 1945-ben Mandzsúriában öt nagyobb város esetében került sor rendészeti célú légideszant bevetésekre, ahol a csapatok az ellenfél erőinek lefegyverzését és zárt körletekbe gyűjtését illetve kiemelt objektumok megszállását és őrzését végezték. A Mandzsúriai rendészeti célú deszant műveletek folyamán kiemelt személyek elfogását is végezték a szovjet légideszantcsapatok, melynek folyamán egy légideszant csoport elfogta Yamada tábornokot és teljes törzsét, egy másik légideszant pedig foglyul ejtette Henry Pu Jit, Mandzsuria császárát. A légideszant és légi szállító szervezetek rendészeti-karhatalmi Az eredeti karhatalmi terv és végrehajtásának problémái 1956-ban a szovjetek eredetileg nem tervezték légideszantcsapatok rendészeti célú alkalmazását hazánkban. A haderő zavargások esetére tervezett esetleges rendészeti célú alkalmazására már 1956 nyarán részletes terveket készített a szovjet katonai felső vezetés14. A karhatalmi terv hagyományos szárazföldi, azon belül főként gépesített erők demonstratív felvonulására épült, mivel ez a fajta karhatalmi célú erődemonstráció elegendőnek bizonyult az 1953-as berlini válság kezelésére. 1956. október 24-én a szovjet katonai vezetés 290 harckocsit és 120 páncélozott lövészszállító harcjárművet, illetve összesen 6000 fő élőerőt vetett be Budapesten a karhatalmi célú demonstratív felvonulás végrehajtására. Döntő többségében harckocsizó és gépesített lövészezredek kerültek felvonultatásra ekkor és a következő napok folyamán. A szovjet demonstratív művelet nem csillapította le a forradalmi megmozdulásokat, mivel - ahogyan arra a tömeglélektan törvényszerűségeit figyelembe vevő legújabb kutatások rámutatnak - a magyar belügyi alakulatok többszöri feleslegesen brutális karhatalmi beavatkozásának, halálos áldozatokat követelő sortüzeinek hatására a tömegtüntetések radikalizálódtak és utcai harcokba csaptak át15. Október 23. és 28. között, az események reális megfékezhetőségének szakaszában16, néhány további esemény is radikalizálódáshoz, a tömeg felfegyverzéséhez, az utcai harcok fellángolásához vezetett. Ilyen volt: a tömeg lövetése a Kossuth-téren; a rendvédelmi céllal (de töltetlen fegyverrel) alkalmazott katonai egységek tömeg általi lefegyverzése; a katonai és belügyi erők által lefogott felkelők szabadon engedése ügyészségi döntésre; a börtönökből kiengedett és kiszabadított személyek egy részének (elsősorban a politikai elítélteknek) megjelenése az utcán; a belügyi szervek és a haderő fegyverraktárainak nem megfelelő őrzésvédelme; illetve az ipari munkásság felfegyverzéséről szóló kormányzati döntés és a fegyverek kiosztása. A szovjet erők így egy általuk előre nem tervezett, új helyzetbe kerültek, ahol az eredeti karhatalmi stratégia már nem állta meg a helyét. A bevetett szovjet erők által az első napon elszenvedett veszteség ilyen körülmények között számukra indokolatlanul magas mértéket öltött, mivel 4 harckocsi és 4 páncélozott szállító jármű illetve 68 fő élőerő veszteséget szenvedtek a felkelő csoportokkal folytatott fegyveres harcok folyamán17. Az elszenvedett veszteségek következtében a szovjet katonai vezetés az alkalmazott stratégia felülvizsgálata, illetve gyökeres megváltoztatása mellett döntött. Erőiket kivonták Budapest belterületéről. Kimondták, hogy a felül nyitott küzdőterű BTR 152 páncélozott lövész szállító harcjármű alkalmatlan a városharc megvívására, mivel a felső szögtartományból kézifegyverek által rendkívül sebezhető illetve benzines palackokkal (ún. "Molotov-koktélokkal") könnyen felgyújtható18. Ezáltal értelmetlenné vált a gépesítettlövész-csapatok konvencionális alkalmazása az egyre inkább városharc jelleget öltő műveletekben. Megállapították, hogy a harckocsicsapataikat olyan, mozgékony és nagy tűzerejű könnyűgyalogsággal kell megerősíteniük, amely önmagában is alkalmas a városharc megvívására, ugyanakkor hatékonyan képes a harckocsik városi körülmények közötti biztosítására. Erre a célra a szovjet katonai vezetők egyértelműen légideszant egységek alkalmazását javasolták. A szovjet parancsnokok kiemelt objektumok rendészeti célú megszállása, illetve a kis, irreguláris fegyveres csoportok elleni városharc sikeres megvívása érdekében a katonai erő két formáját látták alkalmazhatónak. Egyrészt a megfelelő biztosítás mellett erős védettséggel és nagy tűzerővel rendelkező harckocsicsapatok, másrészt az azokat biztosító, maximális mozgékonysággal rendelkező légideszantcsapatok együttes bevetését. A feladat elsősorban (elsődleges, közelebbi feladatként) nem a felkelőcsoportok elleni nyílt és direkt városharc megvívása volt. Az alapvetően városok megszállását célzó légideszant műveletek a passzív magyar katonai kötelékek lefegyverzésére, a kulcsfontosságú pontok - például minisztériumok illetve lőszergyárak - megszállására és őrzésvédelmének megszervezésére, a lényegében elszigetelt felkelő csoportok lefegyverzésére vagy felszámolására irányultak, így összességében karhatalmi jellegűnek voltak mondhatók. A harckocsizó és légideszant erőkből álló speciális vegyeshadrendű harccsoportok célja elsősorban és elsőként a kiemelt objektumok (a már említett minisztériumok, lőszergyár és a laktanyák) megszállása volt, a vezetés, a kommunikáció, illetve az ellátás bénítása és elvágása érdekében. A kiemelt objektumok elfoglalása és őrzésvédelmének-biztosítása (amelyben esetenként szintén szerephez jutottak a légideszantcsapatok) megteremtette a további műveletek sikeres folytatásának előfeltételeit. Csak ezután tervezték az ellenállócsoportok gócszerű támpontjainak szisztematikus felszámolását, ahol már főként a városharcra felkészített légideszantalakulatok önálló alkalmazására került sor, esetenként tüzérségi támogatással. Titkosszolgálati szervekkel együttműködésben a légideszantokból kikülönített különleges műveleti csoportok feladata lett volna egyes vezető személyek elfogása is. A katonai erő gyors bejuttatása céljából mozgósították a 31., a 7. és a 107. légideszant hadosztályokat. Két hadosztály számára konkrét bevetési célpontot jelöltek ki, míg a harmadikat tartalékként állomásoztatták a munkácsi repülőtéren. Az éles bevetésre felkészített deszantok állományát a hmelnyiki és a lvovi repülőtéren gyülekeztették19. A 31. légideszant-hadosztály a veszprémi, míg a 7. légideszant-hadosztály a tököli repülőtér megszállására és egy Budapest felé indított támadásra kapott parancsot. A hadosztályok kis tömegű, de nagy tűzerejű fegyverzettel voltak ellátva, amely közepes aknavetőkből, hátrasiklás nélküli lövegekből, géppisztolyokból és géppuskákból, valamint kézi páncéltörő gránátvetőkből állt. Mozgékonyságukat néhány könnyű terepjáró gépjármű is segítette. A csapatok személyi és teherdeszant ejtőernyőkkel együtt kerültek málházásra az IL-12 és LI-2 típusú szállító repülőgépeken. Ez a megoldás lehetővé tette, hogy - a harcászati helyzet pillanatnyi alakulásának függvényében - a kijelölt cél repülőterek esetleges alkalmatlansága esetén a hadosztályokat teljes fegyverzetükkel és felszerelésükkel együtt valamely alkalmas terepszakaszra deszantolják ejtőernyővel. Összességében az 1956-os forradalom folyamán bevetett szovjet erők: 14 harckocsi-, 8 gépesített- és 2 lövészhadosztály, valamint a 3 légideszant-hadosztály. Utóbbiak az összes bevetett alakulat 15%-át tették ki. Ez a magas arány garantálta a magyar forradalom leverésére bevetett szovjet katonai erő nagyfokú hadműveleti mozgékonyságát. Városok megszállására és kiemelt személyek elfogására irányuló műveletek A veszprémi repülőtér megszállása érdekében végrehajtott légideszant műveletre november 1-jén került sor, amikor a 31. légideszant-hadosztály 114. és 381. légideszant-ezrede leszálló módszerrel deszantolt a repülőtéren. A könnyűlövész jellegű légideszantcsapatok megszervezték a repülőtér védelmét. A deszantcsapatok önállóan nem mentek át támadásba, hanem megvárták a szárazföldi lépcsőként beérkező harckocsicsapatokat, amelyekkel egyesülve - kisebb tűzharc árán - elfoglalták a veszprémi légvédelmi tüzér laktanyát, ahol lefegyverezték a magyar csapatokat és átvették az objektum őrzésvédelmét. Egy veszprémi repülőtérről kiinduló kombinált gépesített-deszant csoport elfoglalta a balatonfűzfői lőszergyárat, biztosították a lőszerkészleteket, majd megszervezték az objektum őrzésvédelmét. Mindkét rendészeti jellegű intézkedés a forradalmi erők megerősödésének megakadályozása érdekében történt, megfosztva a felkelőket a fegyverhez és lőszerhez jutás lehetőségétől, illetve kikapcsolva a forradalmi erők által esetleg aktivizálható magyar alakulatokat20. A tököli repülőtér megszállását célzó légideszant műveletet Budapest fontosabb pontjainak megszállása érdekében hajtották végre. Ennek első lépéseként november 3-án a 7. légideszant hadosztály erőinek zöme leszálló módszerrel deszantolt a repülőtéren, majd - lefegyverezve az ott települő hat légvédelmi üteg állományát - biztosította annak területét. Egyesülve a beérkező harckocsicsapatokkal, a szovjet ejtőernyősök speciális előrevetett osztagokat hoztak létre, amelyeket osztagonként 12 harckocsi és 150 főnyi ejtőernyős alkotott és második lépcsőben nagyobb létszámú lövészgyalogság követett. Ezek a csoportok a Honvédelmi Minisztérium megszállását, majd annak biztosítását követően a Kilián laktanya és a Corvin-köz elfoglalását kapták feladatul. A Honvédelmi Minisztérium elfoglalása, a magyar vezetési rendszer bénítása volt a gépesített-deszant csoportok elsődleges feladata, amelyre november 4-én került sor. A magyar katonai vezetőket részben a hajnali órákban lakásukon, részben a Minisztériumban fogták el a különítmények. A tábornokokat és tiszteket Tökölre szállították, majd egy részüket - az elfogott kormánydelegáció tagjaival együtt - repülőgépen a Szovjetunióba deportálták21. Másokat helikopteren szállítottak át Mátyásföldre22. A tököli repülőtéren deszantolt légideszantcsapatokra támaszkodva, gépesített- és deszantalegységekből, illetve a szakszolgálatok ügynökeiből különleges műveleti csoportokat hoztak létre, amelyek feladata a forradalom vezetőinek elfogása volt. Tervbe vették Nagy Imre miniszterelnök elfogását is. Habár előkészítették az akciót, az események alakulása végül nem tette lehetővé annak végrehajtását23. A Honvédelmi Minisztérium elfoglalását követően a deszantok megkezdték a Kilián-laktanya és a Korvin-köz támadását. Ezeken a helyszíneken klasszikus városharc bontakozott ki. A könnyű fegyverzetű légideszantcsapatok emeletről-emeletre foglalták el a Kilián-laktanya épületét. A Korvin-köz támadásánál jelentős tüzérségi támogatást is kaptak a deszantok. A légideszantcsapatokat bevetették a Műegyetem térségében harcban álló szovjet erők megsegítésére, illetve más helyszíneken is. A deszantok november 7-ig befejezték a feladatok végrehajtását majd azt követően megszervezték a fontosabb objektumok őrzését és biztosítását is. A légideszantcsapatok részben karhatalmi, részben harcászati célú alkalmazása folyamán a két légideszanthadosztály halottakban 85 fő, eltűntekben 12 fő, sebesültekben pedig 265 fő veszteséget szenvedett24. Az alacsony veszteségek kis intenzitású fegyveres harc megvívására utalnak. A szovjet és a magyar légiszállító szervezetek alkalmazása többségében a válságreagáló illetve a kimenekítő tevékenység (légi evakuálás) kategóriába sorolható. Az élőerő (veszélyeztetett szovjet polgári személyek) kijuttatása céljából a szovjet 177. bombázórepülő hadosztály repülőgépeit vetették be. Elsősorban a szovjet tisztek családtagjait szállították a repülőgépek biztonságos területre, már az első 3 nap alatt 600 családot, mintegy 1800 főt kijuttatva a veszprémi, a tököli és a debreceni repülőtérről. Szállító tevékenységét november első hetében továbbfolytatta az ezred. A magyar 16. vegyes repülőezred szállítórepülő elemei számos humanitárius és válságkezelő feladatot hajtottak végre a forradalom napjaiban. Az események jellegéből fakadóan a légierő harcászati egységeit szinte alig vetették be a forradalom napjaiban, a szállítórepülő alakulat számára viszont nagy mennyiségű feladat adódott. A égierő-parancsnokság "különböző kormányszervek kérésére . elsősorban a . vegyes repülőezrednek adott különböző feladatokat"25. Az ezred Debrecenbe élelmiszert, Győrbe, Székesfehérvárra, Veszprémbe és Pécsre nagy mennyiségű bankjegyet, más helyekre egészségügyi ellátó anyagot szállított a forradalom folyamán26. Elmondható, hogy a szovjet légideszantcsapatok bevetése egy karhatalmi művelet részeként történt egy olyan szituációban amikor a gyengén felfegyverzett forradalmi csoportok a vártnál jóval nagyobb ellenállást fejtettek ki. Az adott helyzetben az objektumok megszállására és őrzésére, katonai alakulatok lefegyverzésére és személyek elfogására27, őrzésére és mögöttes területre szállítására irányuló, alapvetően rendészet-karhatalmi jellegű feladatokat már csak megfelelő tűzerővel rendelkező, szórványos tűzharc megvívására is alkalmas katonai erő volt képes végrehajtani, mivel a válság túlhaladta a tömegtüntetéseket, a forradalom erői fegyvert fogtak és kis intenzitású fegyveres harcba kezdtek. A légiszállító szervezetek válságreagáló és kimenekítő tevékenysége lényegében kívül esik a klasszikus katonai alkalmazás keretein. Összegzett következtetések Az 1956-os magyar forradalom leverésére a Szovjetunió igen jelentős katonai erőt vetett be. Az eredeti szovjet tervek szerint alapvetően rendészeti-karhatalmi feladatukat a fegyveres ellenállás felülírta. A forradalom leverésében a légideszanterők jelentős szerepet játszottak. A végrehajtott karhatalmi, rendészeti és kis intenzitású harcászati műveletben a légideszanterők bevetése a szovjet hadvezetés számára az alábbiakban játszott meghatározó szerepet :
Az 1956-os forradalom leverésekor a szovjet katonai vezetés a légideszantcsapatok bevetésével eredeti stratégiáján, a katonai erő demonstratív felvonultatásán kénytelen volt változtatni. Az, hogy a szovjet szárazföldi haderő intenzív fegyveres harc irányába elmozduló karhatalmi művelete végül nem járt rendkívül magas veszteségekkel, főként a légideszant hadosztályok bevetésével magyarázható. A felvonultatott hatalmas katonai túlerőt a fegyveres forradalmi ellenállás megtorpanásra kényszerítette, de annak feltartóztatása az adott belpolitikai és nemzetközi körülmények között lehetetlen volt. Katonai-rendvédelmi szempontból kutatásunk mának szóló tanulsága lehet az, hogy a válságreagáló műveletek, az aszimmetrikus harci cselekmények, a városharcok, terrorizmus elleni küzdelem során a fegyveres tevékenység sikeres folytatásához napjainkban és a belátható jövőben is nélkülözhetetlen a légideszantcsapatok alkalmazása.
FELHASZNÁLT IRODALOM 1. A modern haditechnika enciklopédiája Guliver kiadó, Budapest 2001. 60-62. o. 2. Dombi Lőrinc: Selyemkupolák: fejezetek az ejtőernyő történetéből. Zrínyi, Budapest, 1993. 79. o. 3. Dr. Turcsányi Károly - Hegedűs Ernő szerzőpáros több írása a légideszantcsapatok történetéről, fejlődésének és alkalmazásuk kérdéseiről. 4. Hiányzó lapok 1956 történetéből. Dokumentumok a volt SZKP KB levéltárából. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1993. 5. Horváth Miklós. Az 1956-os forradalom és szabadságharc és a Varsói Szerződés. Hadtörténeti Közlemények, 114. évf. 2001. évi 4. szám 6,. Horváth Miklós: 1956 hadikrónikája. Akadémia Kiadó, Budapest, 2003. 7. Iván Dezső: A magyar katonai repülés története 1945-1956. HM OTF Budapest, 1999. 68. o. 8. Kastély Sándor (szerk): Katonai ejtőernyőzés Magyarországon. ZMNE Hadtörténelem Tanszék, Bp; 2005. 9. Litván György (szerk): Az 1956-os magyar forradalom. Tankönyvkiadó, Budapest, 1991. 10. Margelov, Kosztyin B. A.: Vojennaja literatura. Margelov.htm 11. Martin Kornél - Ugron István: Fejezetek a Szent László hadosztály történetéből. Hadtörténeti Közlemények, 1995. 3. és 1996. 4. sz. 12. Szabó József (főszerk.): Hadtudományi lexikon Magyar Hadtudományi Társaság. Budapest, 1995. 870. o. 13. Szűcs Miklós: Ezredes voltam 1956-ban a vezérkarnál. Szabad Tér Kiadó, Budapest, 1989. 14.Vörös Béla: Az 1956-os forradalom és szabadságharc haditechnikai eszközei. I. Haditechnika, 2006. évi 2. szám Jegyzetek: 1 Dr. Turcsányi Károly-Hegedűs Ernő: Katonai és rendvédelmi alakulatok a terrorizmus elleni harcban. és Légideszant alakulatok a terrorizmus elleni harcban Kard és Toll, ZMNE, Budapest, 2005. 2. és 3. sz. 2 Litván György (szerk): Az 1956-os magyar forradalom. Tankönyvkiadó, Budapest, 1991. 88. o. 3 Horváth Miklós: 1956 hadikrónikája. Akadémia Kiadó, Budapest, 2003. 59. o. 4 Dr. Turcsányi Károly - Hegedűs Ernő: A magyar légideszant csapatok alkalmazásának, haditechnikai eszközeinek és szervezetének fejlődése (1930-1945) I. és II. Katonai Logisztika 2006. 14. évf. 3-4. sz. 5 Honvédség "PILIS. II." Hadrendje, 1948. 10. 01.-1949. 03. 15. 6 A Honvédség "KLAPKA" hadrendje, 1949. III. hó 15-1949. IX. hó 30-ig. 7 Ekkor a légierő kötelékében tevékenykedtek az ejtőernyős és a légvédelmi-tüzércsapatok is. Szabó József (főszerk.): Hadtudományi lexikon Magyar Hadtudományi Társaság. Budapest, 1995. 870. o. Iván Dezső: A magyar katonai repülés története 1945-1956. HM OTF Budapest, 1999. 68. o. 8 Dr. Turcsányi Károly-Hegedűs Ernő: A szovjet légideszant fegyvernem alkalmazásának, szervezetének és haditechnikai eszközeinek fejlődése (1930-1945) Katonai Logisztika 2004. 12. évf. 4. sz. 249-272. o. 9 Horváth Miklós: 1956 hadikrónikája. Akadémia Kiadó, Budapest, 2003. 390. o. 10 Dr. Turcsányi Károly-Hegedűs Ernő: A magyar légideszantcsapatok alkalmazásának, haditechnikai eszközeinek és szervezetének fejlődése (1930-1945) I. és II. Katonai Logisztika 2006. 14. évf. 3-4. sz. 11 Martin Kornél - Ugron István: Fejezetek a Szent László hadosztály történetéből. Hadtörténeti Közlemények, 1995. 3. 85-87. o. 12 Huszár János: Honvéd ejtőernyősök Pápán. Jókai Kör, Pápa, 1993. 74-92. o. 13 Farkas Gábor - Lajtai János: Székesfehérvár repüléstörténete I. Dunatáj Kiadó, Dunaújváros, 1997. 14 A karhatalmi tervet "VOLNA" (hullám) fedőnéven készítették el a szovjetek. A szovjet csapatok ilyen jellegű alkalmazása nem felelt meg az érvényben lévő nemzetközi szerződéseknek. (Ugyanakkor a szovjet csapatok beavatkozását a magyar politikai vezetés kérte.) Horváth Miklós. Az 1956-os forradalom és szabadságharc és a Varsói Szerződés. Hadtörténeti Közlemények, 114. évf. 2001. évi 4. szám 605; 614. és 621. o. 15 Horváth Miklós könyvében Kahler Frigyes és M. Kiss Sándor 1997-ben publikált tanulmányára hivatkozik. A kor technikai színvonalán (a ma ismert korszerű eszközök hiányában) a tömegoszlatás eszköze - a demonstratív felvonulás, a kordon és az egyre ritkábban alkalmazott lovassági oszlatás mellett - a tömeg fejmagassága fölé lőtt sortűz volt. A tömegoszlatásra alkalmazott sortüzek (61 eset) hatásmechanizmusát elemezve a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy ha azt katonai szervezetek tömegoszlató egységei adták le, akkor rendszerint nem jártak halálos áldozatokkal, ha viszont belügyi szervezetek tömegoszlató egységei, akkor - a tömegoszlatás szabályaival ellentétben - "a fegyveres erő beavatkozása nagy gyakorisággal halálos áldozatokkal járt". (Mivel a tömegoszlatásra való kiképzettségből fakadóan szakmai szempontból e tendenciának éppen az ellenkezője elvárható, tudatosságot lehet feltételezni a halálos áldozatokkal járó sortüzek ilyen jellegű alkalmazásában.) A részletes elemzések szerint ez a szakszerűtlen és kegyetlen belügyi beavatkozás vezetett el 1956-ban a tömeg radikalizálódásához. A forradalmi fegyveres csoportok létrejöttének helye és ideje, illetve az előzőleg halálos áldozatokat szedő belügyi sortüzek között a kutatók egyértelmű összefüggést találtak. Horváth Miklós: 1956 hadikrónikája. Akadémia Kiadó, Budapest, 2003. 163-166. o. 16 Október 28-án a politikai vezetés médiában tett bejelentése gyökeresen megváltoztatta a felkelőcsoportok jogállását és az ellenük való rendészeti, illetve fegyveres fellépés körülményeit, lehetőségeit. Szűcs Miklós: Ezredes voltam 1956-ban a vezérkarnál. Szabad Tér Kiadó, Budapest, 1989. 93. o. 17 Vörös Béla: Az 1956-os forradalom és szabadságharc haditechnikai eszközei. I. haditechnika, 2006. évi 2. szám 84. o. 18 Horváth Miklós: 1956 hadikrónikája. Akadémia Kiadó, Budapest, 2003. 391. o. 19 Margelov, Kosztyin B. A.: Vojennaja literatura. Margelov.htm 20 Horváth Miklós: 1956 hadikrónikája. Akadémia Kiadó, Budapest, 2003. 438-439. o. 21 Horváth Miklós: 1956 hadikrónikája. Akadémia Kiadó, Budapest, 2003.418. o. 22 Szűcs Miklós: Ezredes voltam 1956-ban a vezérkarnál. Szabad Tér Kiadó, Budapest, 1989. 131. o. 23 Margelov, Kosztyin B. A.: Vojennaja literatura. Margelov.htm 24 Horváth Miklós: 1956 hadikrónikája. Akadémia Kiadó, Budapest, 2003. 443. o. 25 Iván Dezső: A magyar katonai repülés története 1945-1956. HM OTF Budapest, 1999. 173. o. 26 Iván Dezső: A magyar katonai repülés története 1945-1956. HM OTF Budapest, 1999. 173. o. 27 A karhatalmi művelet alatt összesen 4056 személyt tartóztattak le, ami a tevékenység rendvédelmi jellegére utal. Hiányzó lapok 1956 történetéből. Dokumentumok a volt SZKP KB levéltárából. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1993. 149. o. |
