Vida Csaba

A regionális biztonsági komplexum
elmélete és alkalmazása Közép-Európára

A szerző a nemzetközi kapcsolatok elméletének egyik legújabb elméletét mutatja be, amely a regionális rendszereket elemzi, és gyakorlati megoldást biztosít a régiók biztonsági rendszerének meghatározására és jellemzésére. A regionális biztonsági komplexum elméletének gyakorlati alkalmazása az elmúlt időszakban számos régióra megtörtént. A szerző az európai rendszer, azon belül is a közép-európai régió elemzésére vállalkozik. A közép-európai regionális biztonsági szubkomplexum meghatározása és jellemzése új kutatási eredménynek tekinthető.

 

Az 1990-es évek elején a nemzetközi biztonsági rendszerben bekövetkező változások jelentős hatást gyakoroltak a nemzetközi kapcsolatok elméletére. A bipoláris rendszer felbomlását követően új világrend alakult ki, amely az elmúlt másfél évtizedben unipolárissá¹ vált, mert egyedüli szuperhatalomként csak az Egyesült Államok képes a Föld bármely pontján érdekeit érvényre juttatni, mivel egyedül rendelkezik az ehhez szükséges katonai, politikai és gazdasági potenciállal. A bipoláris szembenállás megszűnését követően a globális biztonsági rendszer befolyása jelentősen csökkent az egyes országokra és régiókra. Ennek következtében szabadabbá váltak a régiók, azokon belül is a regionális rendszerek. A régiók szabadságát az is fokozta, hogy az egyedüli szuperhatalom, valamint azok a nagyhatalmak, amelyek saját régiójukon kívül képesek hatást gyakorolni más régiók biztonságára, már - kiemelten gazdasági és pénzügyi okok miatt - nem akarnak minden egyes régióban szerepet vállalni. Így a magukra hagyott régiók saját maguk alakíthatták ki a regionális rendszerüket, azon belül is annak biztonsági dimenzióját.

Elméleti alapok

A nemzetközi kapcsolatok elméletében is hasonló folyamat zajlott le, mint a nemzetközi biztonsági rendszerben, mert a regionális rendszerek vizsgálata nagyobb hangsúlyt kapott, amelynek eredményeként több elmélet, iskola jött létre. Ezek közül az egyik legjelentősebbnek a Barry Buzan² és az Ole Weaver³ által kidolgozott regionális biztonsági komplexum elmélete (RSCT)⁴ tekinthető. A teóriát Barry Buzan először "Az emberek, az államok és a félelem" című tanulmányában jelentette meg 1983-ban. A tanulmányban a regionális biztonsági komplexumot (RSC) olyan államok csoportjának tekinti, amelyeknek a biztonsággal összefüggő problémáik annyira szorosan kötődnek egymáshoz, hogy azokat nem lehet egymástól függetlenül értelmezni. Ezt a definíciót jelenleg már klasszikusnak tekintik, mert a nemzetközi kapcsolatok elméletének hagyományos elemeit tartalmazza. Ezek közé tartozik, hogy a nemzetközi kapcsolatok alapszereplőjének csak az államot tartja, valamint a biztonságot csak a szűkebb értelemben - katonai és politikai dimenzióban - értelmezi. A biztonsági komplexum elmélete abból indul ki, hogy a nemzetközi biztonság egy összefüggő dolog, mert a nemzetközi rendszer szereplői befolyással vannak egymásra, valamint függnek egymástól. A nemzetközi rendszer szereplői - az államok - közötti függőség mértékében jelentős különbségek tapasztalhatók. Az államok közötti kapcsolatok vizsgálatakor megállapítható, hogy a függőség nagyságrendjét - intenzitását - meghatározza a földrajzi távolság, mert a biztonságot vagy a biztonság hiányát előidéző tényezők rövidebb távolságra jobban, erősebben hatnak, mint nagyobb távolságra⁵. Ennek alapján megállapítható, hogy minden állam jobban tart a szomszédjától, mint a távoli hatalmaktól. Azonban a függőség földrajzi meghatározottsága nem jelenti azt, hogy a függőség lineárisan csökken a távolság növekedésével, mert vannak olyan földrajzi tényezők, amelyek módosíthatják a függőség mértékét. Ide sorolhatjuk azokat a földrajzi akadályokat, amelyek szigetelőként hathatnak, ilyenek lehetnek a tengerek, a magashegységek és a sivatagok, de akadálynak tekinthetjük a kulturális választóvonalakat is.

Az anarchikus nemzetközi rendszerhez képest ezekben a regionális egységekben, amelyeket komplexumoknak is nevezhetünk, sajátságos szabályrendszert lehet felfedezni. Ennek a szabályrendszernek három fő komponensét különböztethetjük meg: az államok együttműködési szintjét, az államok közötti konfliktusosság fokát, valamint a komplexumon belüli hatalommegosztás jellegét. Ez alapján a komplexum saját struktúrával és belső dinamikával rendelkezik, amely nemcsak a részes államok közötti kapcsolatokat határozza meg, hanem a külső kapcsolatrendszert is, amelyek között a legfontosabb, hogy mely külső hatalmakat engedik be a komplexumba. A belső struktúrát meghatározza az államok közötti konfliktusok intenzitása, valamint az államok képességei⁶. A komplexumok viszonylagos zárt rendszerek, amelyekben vagy hatalmi egyensúly alakul ki, ami két szembenálló csoportot feltételez, vagy hegemón rendszer működik. Azonban a komponensek csak akkor érvényesülhetnek, ha a komplexumban nincs külső befolyás, ami átalakíthatja annak belső struktúráját. A komplexumok fejlődésének alternatíváihoz sorolható a "status quo" fenntartása, a belső átalakulás, a külső átalakulás és a befolyásolás. A fejlődésnek ezeken kívül a komplexum számára lehet még egy iránya, a regionális integráció. Ebben az esetben a komplexum részes államai által alkotott anarchia megszűnik, és egységes rendszerként jelenik meg a komplexum a nemzetközi kapcsolatok rendszerében.

Összefoglalva a komplexumok kettő vagy több államból állnak, amelyek földrajzilag összefüggnek. A komplexum államai közötti kapcsolatok egyedi struktúrát és dinamikát hoznak létre, amelynek fő jellemzője az egymástól való függőség. Ezek alapján az alábbi csoportokra lehet felosztani a komplexumokat:

A felsorolt komplexumfajtákon kívül még meg lehet különböztetni szubkomplexumokat is, amelyek a komplexumon belül kialakuló kisebb "csoportok". A néhány országból álló szubkomplexum a komplexum más részeihez képest viszonylagos egységességgel és sajátos jellemzőkkel rendelkezik, amelyek csak a szubkomplexum tagjaira vonatkoznak. Egy komplexumban lehet több szubkomplexum is.

A regionális biztonsági komplexum elméletét (RSCT) először a dél-ázsiai és a közel-keleti régióra alkalmazták, majd 1988-ban a délkelet-ázsiai régióra is.⁷ Ezt követően az elmélet képviselői a föld összes régiójára (komplexumára) kiterjesztették annak alkalmazását, eközben jelentős fejlődésen és változáson esett át az elmélet. Ennek a folyamatnak két meghatározó elemét különböztethetjük meg. Az egyik a biztonság kérdéskörének újraértelmezése, mert a hidegháború megszűnését követően a katonai és a politikai dimenzión kívül más területek is jelentős hatást gyakoroltak az államok biztonságára⁸. Ez alapján szükség volt a biztonság fogalmának átértelmezésére. A nemzetközi kapcsolatok elméletében a hidegháborút követően két nézetrendszer alakult ki: a biztonság fogalmi körének szűkebb és tágabb értelmezése. A biztonsági komplexum elméletének megalkotói a kibővítés támogatói közé tartoznak. Buzan a biztonság öt alapvető szektorát különbözteti meg: a katonait, a politikait, a gazdaságit, a társadalmit és a környezetit⁹. A szektorok között hierarchiát is fel lehet állítani, de jelentős átfedés is van közöttük. A másik jelentős változás a komplexum szereplőinek kibővítése. A regionális biztonsági komplexum klasszikus elméletében a komplexum alanyai az államok voltak, de az elmélet fejlődése valamint gyakorlati alkalmazása során megjelentek olyan egységek, amelyek a komplexumon belül az államokhoz hasonló szereplőként viselkedtek. Ezen egységek közé sorolhatjuk az egyes nemzetközi szervezeteket, multinacionális cégeket és az államok koalícióit is. Ezek az intézmények szintén jelentős befolyással vannak az államok biztonságára. A nem állami tényezők esetében a komplexum tagjainak biztonságára gyakorolt hatásuk nem a hagyományos biztonsági szektorokban jelentős, hanem az "új" szektorokban, azokon belül is a gazdasági szektorban a legmeghatározóbb. A 20 éves fejlődést követően a regionális biztonsági komplexum elmélete (RSCT) alapján a komplexum olyan egységek halmaza, amelyeknek a biztonsággal, vagy a biztonság hiányával, vagy mindkettővel kapcsolatos problémáik annyira összefüggnek, hogy nem lehet megfelelően elemezni, vagy megoldani a másik figyelembe vétele nélkül.¹⁰ Megállapítható, hogy ez sem egy végleges definíció a komplexumok meghatározására, mert további fejlődés prognosztizálható, amelyeket az elmélet alkalmazása során felmerülő problémák kiküszöbölése okoz.

A nemzetközi kapcsolatok elméletében a regionalizmus képviselői - kiemelten Buzan és Weaver - a hidegháborút követő nemzetközi biztonsági rendszer struktúrájának ábrázolására az 1+4+11 elméletet dolgozták ki . Ez az elmélet az uni/monopoláris világrend kialakulását fogadja el, de fenntartja a lehetőséget egy újabb bipoláris, vagy multipoláris rendszer létrejöttének.

A 1+4+11 elmélet alapján egyetlen szuperhatalom létezik (az Egyesült Államok), amely globális hatalommal rendelkezik, valamint képes a világ bármely körzetére erőt kivetíteni. Azonban a hidegháborút követően az Egyesült Államok sem rendelkezik akkora erővel, valamint akarattal, hogy minden régióban folyamatosan jelen legyen, ami megmutatkozik az amerikai stratégiákban is. Ennek a "visszafogott" törekvésnek anyagi és pénzügyi okai vannak. A hidegháború lezárását követő 15-17 év is bebizonyította, hogy az Egyesült Államok csak azokban a régiókban avatkozik be, ahol alapvető gazdasági és politikai érdekei vannak. Ennek ellenére megállapítható, hogy az Egyesült Államok rendelkezik a legnagyobb katonai és gazdasági potenciállal, amelyek kivetítésével a világ bármely régiójában képes hegemóniát elérni, azonban ennek a potenciálnak a sokszoros megosztásával már problémák merülhetnek fel, amelynek következtében az Egyesült Államok az elmúlt években több alkalommal erő-eszköz átcsoportosításra kényszerült.¹¹

Az elmélet négy nagyhatalmat határoz meg, amelyek az Európai Unió, Oroszország, Kína és Japán. Ezek potenciális szuperhatalmak, valamint esetleges koalíciójuk esetén globális hatalmi tényezőt jelenthetnek. A nagyhatalmak képesek saját régiójukon túl más régiókban is jelen lenni. Ezek a hatalmak meghatározó gazdasági és katonai potenciállal rendelkeznek, kivételt csak Japán képezhet, amelyet az elmélet támogatói "kérdőjeles" nagyhatalomnak tekintenek, mert Japán csak korlátozott katonai potenciállal rendelkezik. Azonban az elmúlt években, kiemelten a nemzetközi terrorizmus elleni küzdelem során Japán kilépett az önvédelem árnyékából és külföldi missziókban vállalt szerepet, valamint megkezdte katonai erőinek fejlesztését és átalakítását. Ennek egyik meghatározó eleme a védelmi minisztérium létrehozása, valamint a haderőnemek egységes parancsnokság alá vonása.¹² Ezzel Japán megkezdte a gazdasági potenciáljának megfelelő katonai erő létrehozását.

A nagyhatalmak között továbbra is a legnagyobb katonai erővel Oroszország rendelkezik, amely a nukleáris fegyverek területén még mindig felveszi a versenyt az Egyesült Államokkal. Az egykori szuperhatalom - annak ellenére, hogy létszámában és technikai színvonalában csökkenő erőt képviselő haderővel rendelkezik - továbbra is jelentős befolyást gyakorol több régióra, amelynek egyik pillére a jelentős energiahordozó tartalék. Erre legjobb példa az orosz-ukrán gázszállítási vitát követően kialakuló európai pánik.

Az Európai Unió a nagyhatalmak új dimenzióját jelenti, mert a nyugat-európai országok integrációja, más európai országok bevonásával, csatlakozásával meghatározó gazdasági hatalommá vált, amely jelentős katonai potenciállal rendelkezik. Az Európai Unió gyengeségét is ez adja, mert viszonylag nagy számú tagország különböző érdekei befolyásolják az unió katonai képességeit is. Azonban az európai egységes katonai erő létrejötte során jelentős lépésnek tekinthetők az EU-vezette békeműveletek¹³, valamint az EU gyorsreagálású erők létrehozására irányuló törekvések¹⁴. Az Európai Unió saját régióján kívül kiemelten azokban a régiókban van jelen, amelyek az uniót alkotó európai hatalmak hagyományos érdekövezetei voltak.

A nagyhatalmak közül a legdinamikusabb fejlődést a világ legnépesebb állama, Kína produkálja, amelyet az ellentétek országának is lehet nevezni. Kína az elmúlt évtizedben évente többnyire kétszámjegyű gazdasági fejlődést ért el, amellyel a világ egyik legnagyobb termék-előállítója lett, és jelentős befolyást tud gyakorolni még az Egyesült Államokra is. Mára a világ országai védőintézkedésekre kényszerültek a kínai áruk dömpingje ellen. Kína tartja fenn a legnagyobb létszámú haderőt, valamint atomhatalom. A kínai Népi Felszabadítási Hadsereg technikai fejlettsége ugyan elmarad a többi nagyhatalomhoz képest, de az ország gazdasági fejlődésének hatására jelentős modernizálás folyik a haderőn belül, amelynek legújabb lépése a repülőgép-hordozó program elindítása¹⁵. Kína a repülőgép-hordozókkal távolabbi régiókba is képes lesz katonai potenciálját kivetíteni.

A négy nagyhatalom mellett léteznek olyan regionális hatalmak, amelyek gazdasági, politikai és katonai erejükkel potenciális nagyhatalomnak tekinthetők. Ide sorolhatjuk a többi atomhatalmat (Indiát, Pakisztánt és Izraelt), valamint azokat a regionális hatalmakat (Ausztrália, Dél-Afrika, Irán), amelyek képesek lehetnek kivetíteni hatalmukat más régiókra is.

Az elmélet 11 régiót különböztet meg, amelyekben regionális hatalom vagy hatalmak határozzák meg a hatalmi struktúrát. Ezeket a régiókat a regionális biztonsági rendszerek elmélete regionális biztonsági komplexumoknak tekinti. A biztonsági rendszerek kutatói az észak-amerikai, a dél-amerikai, az EU-európai, a poszt-szovjet, a szahara-afrikai, a közel-keleti, az északkelet-ázsiai, a délkelet-ázsiai komplexumot tekintik át, ezen kívül megkülönböztethetünk még ausztráliai, közép-ázsiai, valamint fekete-afrikai komplexumot is. A régiókon kívül léteznek még köztes államok és régiók is, amelyek közvetlenül nem, csak közvetetten tartoznak egyes komplexumokhoz. Ide sorolhatjuk Törökországot és a közép-amerikai államokat. A regionális biztonsági komplexumok szuperkomplexumokat is alkothatnak, amelyekben a regionális komplexumok biztonsági kölcsönhatása magas. Az elmélet gyakorlati alkalmazói eddig két szuperkomplexumot határoztak meg az európait és az ázsiait. Az európai szuperkomplexum az EU-európai és a poszt-szovjet regionális komplexumot tartalmazza, illetve olyan köztes területeket, mint a Balkánt és Törökországot.

Az európai biztonsági rendszer (Európai szuperkomplexum)

A regionális biztonsági rendszerek elmélete (RSCT) alapján az európai kontinenst átölelő biztonsági rendszernek az európai szuperkomplexumot tekinthetjük, amely több komplexumból áll. Az európai biztonsági komplexum gyökerei a Római Birodalomig vezethetők vissza, amely a világ egyik legrégebbi biztonsági rendszere. Az európai biztonsági rendszer évszázadokon keresztül a hatalmi egyensúly gyakorlásának eredménye volt. A biztonsági rendszer magja Nyugat-Európában volt. Az európai biztonsági rendszer a történelem során jelentős változásokon esett át, amelyeket általában keletről irányuló hatások eredményeztek. Azonban egy másik irányú folyamat is megfigyelhető volt, amelynek során az európai hatalmak más régiókba hatoltak be. Ez a terjeszkedés (gyarmatosítás, kolonizáció) jelentős hatással volt az európai biztonsági rendszer hatalmi struktúrájára. Ennek köszönhetően egyes európai országok sokkal nagyobb szerepet kaptak az európai hatalmi rendszerben, mint amekkorát az ország demográfiai, gazdasági és katonai ereje meghatározott¹⁶.

A hidegháborút követően Európában ideiglenesen három regionális biztonsági komplexum jött létre: az EU-európai, a poszt-szovjet és a balkáni komplexum. Az első években kísérletek történtek az EBESZ keretében egy egységes európai biztonsági komplexum létrehozására, amellyel Oroszország akarta benntartani magát Európában, de a rendszer két végpontja (Nyugat-Európa és Oroszország) közötti különbség meghiúsította a komplexum kialakítását. A balkáni régió ebben az időszakban vált önállóvá, de később a délszláv háborúk miatt köztes állapotba került és elvesztette viszonylagos önállóságát. Az 1990-es évek végére Európában két letisztult komplexum és egy köztes régió maradt fenn, amelyek a XXI. században egy szuperkomplexum képét kezdik kirajzolni. Ebben fontos szerepet kapnak a balti államok, amelyek a komplexumok közötti "ütközőzónát" képezhetik. Az európai biztonság változásait egy intézményesülési folyamatként jellemezhetjük, amelynek központi eleme az integráció, vagyis egy hegemón rendszer kialakítása, ami hosszabb távon a komplexum felszámolásához vezethet.

Az EU-európai regionális biztonsági komplexum a világ legintézményesültebb régiója. A komplexumot Nyugat- és Közép-Kelet-Európa alkotja. A komplexum központi hatalma az Európai Unió, amely nem regionális hatalom, hanem globális nagyhatalom. A rendszeren belül azonban egy kettőséget is tapasztalhatunk, mert különbséget láthatunk a komplexumon belüli és a komplexum által kivetített hatalmi struktúra között. Az EU-európai komplexum hatalmi struktúráját továbbra is három egykori nagyhatalom - az Egyesült Királyság, Franciaország és Németország - határozza meg. Az Egyesült Királyság és Franciaország az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagja, valamint nukleáris hatalom, míg Németország gazdasági hatalom. Az EU-európai komplexum belső struktúráját a központ-periféria viszonya is meghatározza, amelyben a központot a nyugat-európai demokráciák képviselik, míg a perifériát az EU-hoz később csatlakozó államok alkotják, amelyek többsége az egykori szocialista országok közül került ki. Tehát a nyugati mag körül koncentrikus körökben szerveződik a komplexum. Megállapítható, hogy a komplexum a periféria irányába folyamatosan bővül, ennek során a köztes országokat, valamint a poszt-szovjet komplexum perifériáján lévő országokat magába olvasztja.

Az EU-európai komplexumra ható hatalmi tényezőket a legintenzívebben a belső - európai uniós - viszonyok, valamint az Európa Unió bővítése határozza meg. A komplexumot keletről a poszt-szovjet komplexum, valamint a balkáni régió övezi, amelyek táptalaját adják a komplexum terjeszkedésének. Délkeletről a közel-keleti biztonsági komplexum, valamint Ciprus és Törökország, mint köztes államok (annak ellenére, hogy Ciprus az Európa Unió tagja, de földrajzi elhelyezkedése, valamint kapcsolatrendszere miatt inkább köztes állam, mint az EU-európai komplexum része. Délről az Arab Maghreb Unió országai¹⁷ határolják a komplexumot, amelyek szoros történelmi kapcsolatban állnak kiemelten a dél-európai országokkal. A komplexumot nyugatról és északról az Atlanti-óceán és a Jeges-tenger övezi, amelyeken keresztül csak a szuperhatalom (az Egyesült Államok) képes befolyást gyakorolni.

A regionális biztonsági komplexumok elméletének gyakorlatban történő alkalmazásakor Barry Buzan és társai a balkáni régiónak változó szerepet tulajdonítottak. Az 1990-es években a Balkán térségét önálló regionális biztonsági komplexumnak tekintették, mert sajátos, egyéni biztonsági rendszerrel rendelkezett, amelynek központi tényezője a Jugoszlávia felbomlásával járó délszláv fegyveres konfliktusok voltak. Azonban ezek a fegyveres konfliktusok jelentős kihatással voltak az európai biztonsági rendszerre, kiemelten a közép-európai országok biztonságára, így nem lehetett független komplexumként kezelni, ezért a Balkán régióját regionális biztonsági szubkomplexumként határozták meg. A szubkomplexum az európai szuperkomplexum része és biztonsággal kapcsolatos problémái jelentősen befolyásolták az EU-európai és a poszt-szovjet komplexumokat. A balkáni szubkomplexum is rendelkezik a komplexumokhoz hasonló jellemzőkkel, mint a belső hatalmi viszonyok, valamint a meghatározható kiterjedés, de a környező országokra gyakorolt hatása elválaszthatatlan részévé teszi az EU-európai komplexumnak. A balkáni régió, mint szubkomplexum magját Jugoszlávia (2002-től Szerbia és Montenegró, majd 2006-tól Szerbia) képezi. A széteső regionális hatalmat körülvevő országok tagjai a szubkomplexumnak. Ezek a Jugoszlávia széteséséből létrejövő országok: Szlovénia, Horvátország, Macedónia, Bosznia-Hercegovina, valamint a régióban lévő országok Albánia, Bulgária, Románia, illetve Görögország és Magyarország. Az utóbbi két ország esetében ez vitatható, mert Görögország 1981 óta az Európai Unió és jogelődjének a tagja, míg Magyarország inkább a közép-európai régió szerves része, amely az EU-európai komplexumhoz tartozik. Azonban mindkét országra a balkáni szubkomplexumban bekövetkező biztonsági válságok - kiemelten a földrajzi, valamint a történelmi közelség miatt - jelentős hatással voltak, de ezek a hatások csak egyirányúak voltak. A balkáni régió meghatározó hatalmát Jugoszlávia jelentette, amely katonai és politikai potenciáljával befolyásolta az országból fokozatosan kiváló tagköztársaságokat. Ez folyamat 1991-ben kezdődött és napjainkig is tart, amelynek eredményeként Jugoszlávia (Szerbia) elvesztette, elveszti a hatalmi súlyát és befolyását a régióban, mert jelentős területi veszteségek miatt a többi ország szintjére süllyedt. A hatalom elvesztése, valamint az ország szétesése fegyveres konfliktusokon keresztül zajlott le, amelyekben a nemzetközi közösség elég későn, de meghatározó szerepet vállalt, így a régión belüli hatalmi viszonyokat befolyásolta a nemzetközi közösség jelenléte. Az 1990-es évek végétől azonban a balkáni szubkomplexum megszűnésének és az EU-európai komplexumhoz való közeledésének a szemtanúi lehetünk, mert a régió országai az európai integráció mellett foglaltak állást. A folyamat meghatározó lépcsőfoka 2004-ben volt, amikor Bulgária, Románia és Szlovénia a NATO tagjává vált, valamint Szlovéniát felvették az Európai Unióba is. A többi ország integrációs folyamata jelentősen előrehaladott, hiszen 2010 előtt várható Horvátország, Albánia és Macedónia NATO-csatlakozása, amelyet a távolabbi jövőben követheti Bosznia-Hercegovina, valamint Szerbia és Montenegró csatlakozása is. Európa részeként - a regionális biztonsági komplexum elméletének gyakorlatba történő átvitelekor - Barry Buzan köztes területként kezeli Törökországot . Törökországot szigetelőnek tekinthető a regionális biztonsági komplexumok között, amely aktív és szilárd szerepet vállal a nemzetközi biztonsági rendszerben, de egyik biztonsági komplexumnak sem része, viszont regionális hatalomként részese az európai szuperkomplexumnak.

A poszt-szovjet regionális biztonsági komplexum az egykori Szovjetunió szétesésével létrejött biztonsági rendszer, amelyet Oroszország katonai, politikai és gazdasági ereje határoz meg. Ez alapján csak központosított biztonsági komplexumról beszélhetünk, amelynek magját Oroszország képezi. Oroszország a hidegháborút követően - kiemelten gazdasági és társadalmi problémák miatt - szuperhatalomból nagyhatalommá alakult át, azonban katonai, valamint gazdasági potenciálja még mindig magában hordozza a szuperhatalom lehetőségét.

A komplexumban még regionális hatalomként jelenik meg Ukrajna. A komplexum felépítésére azonban a legjobb megoldás lehet az Oroszország és az országot körbe vevő szubkomplexumok modellje. Ezek a szubkomplexumok:

A balti régió és a nyugati országok szubkomplexumának a poszt-szovjet biztonsági komplexumhoz való tartozása megkérdőjelezhető, mert a balti országok sikeres euroatlanti integrációja az EU-európai komplexumhoz köti őket, míg a nyugati országok közül Ukrajna az EU-európai komplexumhoz közeledik.

A poszt-szovjet biztonsági komplexumon belüli hatalmi tömörülést két szervezet határozza meg: a Független Államok Közössége (CIS) és annak biztonsági rendszere (a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete), valamint a GUUAM (Grúzia, Ukrajna, Azerbajdzsán, Üzbegisztán és Moldova) tömörülés, amely a komplexumban hatalmi egyensúlyt kíván képezni Oroszországgal szemben, azonban eddig arra még nem volt képes. A komplexum külső határainál három biztonsági komplexum található az EU-európai, a közel-keleti és az északkelet-ázsiai (távol-keleti) regionális biztonsági komplexum. Az Oroszországon kívüli nagyhatalmak (az Európai Unió, Kína és Japán) a poszt-szovjet komplexum határainál találhatók. Azonban történelmi hagyományokból, valamint biztonsági kapcsolódási pontok alapján a legerősebb biztonsági kapcsolat az EU-európai komplexummal áll fenn. Ezt a kapcsolatot alátámasztja az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ), valamint az a tény, hogy az EU-európai biztonsági komplexum a poszt-szovjet biztonsági komplexum irányába terjeszkedik. Oroszország nagyhatalommá történt visszaminősítése keretében a legnagyobb befolyásvesztést a közel-keleti biztonsági rendszerben szenvedte el, így a korábbi erős befolyása jelentősen csökkent. A távol-keleti biztonsági komplexummal a történelmi események következtében a 2000-es évek elejéig minimális kapcsolatokat lehetett felfedezni, ezt követően, a Putyin-éra időszakában az orosz fél jelentős lépéseket tett mind Kína mind pedig Japán irányába.

A poszt-szovjet biztonsági komplexum nem szilárd biztonsági rendszer, mert jelentős átalakulások prognosztizálhatók, amelyek több irányba is vezethetnek. Ezek közé sorolhatjuk, hogy Oroszország katonai és gazdasági hatalmának köszönhetően ismét alternatívát tud állítani az Egyesült Államok számára, és újból szuperhatalommá válik. Másik út lehet, hogy a komplexumon belüli belső megosztottság tovább fokozódik és a központosított komplexumból regionális hatalmak által kialakított hatalmi egyensúlyi rendszer jön létre, ez Oroszország nagyhatalmi szerepének csökkenését feltételezi, míg a harmadik változat a komplexum külső határainak jelentős változását jelezi előre, amelynek során a komplexum perifériáin lévő szubkomplexumok elszakadnak a komplexumtól és a szomszédos regionális biztonsági komplexumokhoz csatlakoznak, vagy önálló biztonsági komplexumot hoznak létre.

Az európai biztonsági rendszer áttekintéséhez szükséges még megvizsgálni az Egyesült Államok szerepét. Az Egyesült Államok, mint egyedüli szuperhatalom a világ összes régiójában képes jelen lenni, azonban az európai jelenléte történelmi alapokon nyugszik, mert a második világháborút követően a nyugat-európai országok az Egyesült Államokat benn akarták tartani Európában, hogy az európai központú globális szembenállás során ellensúlyt képezzen a Szovjetunióval szemben. A 20. század második felében az USA jelentős szerepet vállalt az európai biztonsági rendszerben a létrehozott biztonsági szervezeteken keresztül is. Azonban megállapítható, hogy az Egyesült Államok nem része az EU-európai biztonsági komplexumnak.

Közép-Európa szerepe az európai biztonsági rendszerekben
(Közép-európai szubkomplexum)

A regionális biztonsági komplexum elméletének (RSCT) Közép-Európára történő gyakorlati alkalmazása során először meg kell határozni a régió kiterjedését és elhelyezkedését. Közép-Európa kiterjedése a történelem során állandóan változott, mert folyamatos ütközőzónát képezett Nyugat-Európa és a Keletről (Dél-Keletről) érkező hatalmak között. Közép-Európa a hidegháborút követően a régióban bekövetkező biztonsági paradigmaváltás után érte el jelenlegi kiterjedését, amely azóta is folyamatosan bővül, kiemelten déli irányban.

Az 1990-es évek eleje óta Közép-Európa központját a visegrádi regionális kezdeményezést aláíró országok - Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Magyarország - alkotják, amelyeknek a biztonsággal kapcsolatos problémái hasonlóak. Közép-Európához sorolhatjuk azokat az országokat is, amelyek a visegrádi országokhoz hasonló biztonsági problémákkal bírnak. Ez alapján Közép-Európa részének tekinthetők azok az országok is, amelyek a visegrádi országokhoz hasonlóan ugyan elérték az euroatlanti biztonsági struktúrához való csatlakozást, de még jelentős átalakulás és reform áll előttük.¹⁸ A régió önállóságának és függetlenségének csúcspontja az 1990-es évek első felében volt, amely az euroatlanti integráció megkezdésével ugyan csökkent, de a régió egyedi jellemzői továbbra is megmaradtak. A jellemzőket több csoportba lehet osztani, amelyek közül a legjelentősebbek a történelmi, a társadalmi, a szociális és az etnikai tényezők, valamint a biztonsági dimenziójában fellépő hasonló problémák: a haderők átalakítása, a migráció és a nemzetiségi problémák. Ezek az összességében csak Közép-Európára vonatkozó egyedi jellemzők a régió sikeres integrációja után is fennmaradtak, és alig észrevehetően, de mégis megkülönböztetik őket az Európai Unió és a NATO többi tagállamától.

Az RSCT alapján a közép-európai régió az EU-európai regionális biztonsági komplexum egyik szubkomplexuma, amely a komplexum más régióhoz képes egyedi jellemzőkkel rendelkezik. A szubkomplexum a bipoláris világrend felbomlását, a Szovjetunió Közép- és Kelet-Európából való kivonulását követően jött létre az 1990-es évek elején. Az egykori szocialista országokból álló térség két részre bomlott, egyik a közép-európai, a másik pedig a balkáni régió. A délkelet-európai - balkáni régióból a balkáni komplexum jött létre, amelynek központi eleme Jugoszlávia felbomlása következtében kialakult hatalmi struktúra. A közép-európai régióból a közép-európai szubkomplexum alakult ki , amelynek a központi magját a Visegrádi Nyilatkozatot aláíró országok alkotják. A "Nyilatkozat a Cseh és Szlovák Köztársaság, a Lengyel Köztársaság és a Magyar Köztársaság együttműködéséről az Európai Integráció útján" című dokumentumot a Cseh és Szlovák Köztársaság elnöke, a Lengyel Köztársaság elnöke, valamint a Magyar Köztársaság miniszterelnöke 1991. február 15-én írta alá a visegrádi várban. A helyszín alapján nevezték el később magukat a Visegrádi Hármaknak, majd a Cseh és Szlovák Köztársaság felbomlását követően Visegrádi Négyeknek (V4). A nyilatkozatban öt közös célt határoztak meg, amelyek központi eleme a totalitárius rendszerek lebontása és polgári demokratikus rendszerek létrehozása a modern piacgazdaság megteremtésével párhuzamosan, valamint az európai politikai, gazdasági, biztonsági és jogrendi teljes integráció¹⁹ . Az aláírók célja a közép-európai politikai-biztonsági vákuumban egy regionális rendszer megteremtése, valamint az európai integráció összehangolása volt. A tagországok a nyilatkozat aláírását követően az együttműködés bővítése mellett foglaltak állást, de később zárva tartották a bővítés kapuját.

A regionális együttműködés intenzitása a tagországok érdekellentétei miatt 1998-ig csökkent, de ezt követően erősödött. Az ellentétek az európai integráció gyorsasága, valamint a tagországok belpolitikai vitáinak kivetítése miatt alakultak ki.²⁰ A problémák, valamint az együttműködés szintjének csökkenése ellenére a négy közép-európai ország egy szubkomplexumhoz tartozik, amelyben mind a négy ország viszonylag hasonló hatalmi potenciált képvisel, és az országok külkapcsolatait meghatározó törekvések azonos célokat tükröznek. A regionális közösséget a részes államok közös történelme, valamint tradíciói is meghatározzák. A tagországok együttműködése az euroatlanti integrációt követően is fennmaradt, valamint a biztonsági egymásrautaltságuk továbbra is fennáll annak ellenére, hogy mind a négy ország az euroatlanti biztonsági rendszer teljes jogú tagjává vált. Az Európai Unión, valamint a NATO-n belül a négy ország továbbra is részben csak a rájuk jellemző problémákkal, valamint célokkal rendelkezik. A közép- és kelet-európai országok euroatlanti integrációját követően bővült a szubkomplexum. A komplexum részének tekinthető Románia és Szlovénia is. A közép-európai szubkomplexum az euroatlani biztonsági közösségen belül is külön egységet képvisel, amely hosszú távon alternatívát jelenthet az EU-európai komplexumot meghatározó nyugat-európai országoknak.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Barry Buzan, Ole Weaver: Regions and Powers: The Structure of International Security (Cambridge University Press, 2003) - ISBN: 0521891116

Barry Buzan, Ole Weaver, Jaap de Wilde: Security: A New Framework for Analysis (Lynne Rienner Publisher, 1998) - ISBN: 1555877842

David A Lake, Patrick M. Morgan: Regional Orders: Building Security in a New World (The Pennsylvania State University, 1997) - ISBN: 027101704X

Ersel Aydinli and James N. Rosenau: Globalization, Security and the Nation State (State University of New York Press, Albany, 2005) ISBN 0791464016

Matus János. A jövő árnyéka. Nemzetközi hatások biztonságunkra és jólétünkre (Pesti Csoport KFT, 2006)

Ole Weaver: Scenarios for the European Super complex (Koli Border Forum 2004 - előadásvázlat)

www.visegradgroup.org (letöltés: 2006. március 15-én)

Jegyzetek:

1 Regions and Powers - Ole Weaver megállapítása.

2 Barry Buzan, a Londoni Gazdasági Egyetemen (LSE) a nemzetközi tanulmányok professzora és a koppenhágai békeintézet projektigazgatója.

3 Ole Weaver, a koppenhágai egyetem nemzetközi tanulmányok professzora.

4 RSCT - Regional Security Complex Theory

5 Security a new framework for analysis - 11. o.

6 Ezekhez a képességekhez tartozik többek között az országok nagysága, valamint azok a potenciálok, amelyek befolyásolják az ország hatalmi kivetítését.

7 Az elméletet Nizam, Rizvi és Vayrynen alkalmazta a fenti régiókra.

8 A politikai és katonai dimenzió mellett megjelentek a gazdasági, a társadalmi, a humanitárius, a szociális, a környezeti, valamint az új kihívásokhoz tartozó egyéb dimenziók is, mint a migráció, a bűnözés, a proliferáció és a terrorizmus.

9 Security a new framework for analysis - 2. fejezet

10 Regions and powers - 44. o.

11 Ennek legjobb példája a külföldön települt amerikai csapatok átszervezésének és átcsoportosításának folyamata.

12 Az egységes parancsnokság keretében a vezérkar létrehozása 2006. április elején megtörtént.

13 A legjelentősebb EU békefenntartó erő az EUFOR Bosznia-Hercegovinában.

14 Az EU gyorsreagálású erők keretében 1500 fős EU-harcsoportokat hoznak létre.

15 A kínai repülőgép-hordozó flotta létrehozására való törekvés már az 1980-as években megjelent, amikor Liu Hau-szhing admirális lett a kínai haditengerészet parancsnoka. A flotta létrehozása először repülőgép-hordozók vásárlásában nyilvánult meg, míg az elmúlt években már saját hordozók megépítésének előkészületei folynak. (forrás: http://www.sinodefence.com/navy/aircarrier/default.asp)

16 Portugália, Belgium, Hollandia.

17 Az Arab Maghreb Unió tagországai: Marokkó, Algéria, Mauritánia, Líbia, Tunézia

18 Ide sorolható Szlovénia, Románia is.

19 Forrás: www.visegradgroup.org (letöltés: 2006. március 15-én)

20 Az integráció gyorsasága miatt Csehország nem támogatta a regionális együttműködés elmélyülését, míg belpolitikai okok miatt - meciari éra alatt - Szlovákia volt az akadály. Jelenleg Lengyelország harmadikutas politikája akadályozza az euroatlanti biztonsági rendszerben egy regionális rendszer kialakítását.

vissza a szöveghez