Solymos András

Jelenlegi helyzet a NATO szempontjából

A plenáris ülésen elhangzott előadásban igen figyelemreméltónak tartom, hogy az az emberi társadalom általános fejlődésébe helyezi el korunk ideológiai szembenállásaiból, technológiai szintkülönbségeiből és az egyes kultúrkörök érdekeinek ütközéséből következő megoldandó problémákat, és az ezekre adható válaszokat. Ezzel a komplex megközelítéssel csak egyetérteni lehet.

Meglehetősen aggasztónak tűnik számomra az a közismert jelenség, hogy a judeo-keresztény kultúrkör fejlett ipari országai, – demokratikus társadalmi berendezkedésükkel (ami egyébként nagyon helyes önmagában), a magas életszínvonalukkal, elöregedő társadalmukkal, a születések számának csökkenésével, hedonista szemléletükkel, a kötelességek nélküli jogok igénylésével – olyan pályára kerülnek, amely már csak idegen kultúrákból érkező bevándorlókkal, vendégmunkásokkal képes a termelését fenntartani. Ráadásul ezt növekvő munkanélküliségi ráta mellett teszik, ugyanis bizonyos munkákat már az „őslakosság” el sem végez, inkább elvan a munkanélküli segélyen és a különböző juttatásokon, mert alantasnak tekintett munka már számára erkölcsileg nem vállalható.

Van sajátos ellenpélda is, ahol az agyonszabályozott munkaerőpiac miatt „alantas” munkákon is dolgoznak a helybéliek, viszont a bevándorlók és illegálisan bevándorlók tömegeié a fekete gazdaság, az illegális és fél-illegális kereskedelem és a bűnözés, miközben getto-életük mereven elkülönül a befogadó társadalomtól és annak eszményeitől. Mindez elképesztően emlékeztet a Római Birodalom végső századaira, amikor Róma a saját nagyságával, szervezettségével és akkori technológiai fölényével a világ uraként dőlt össze a népvándorlás félvad nomádjai és az erdőlakó germánok nyomása alatt. A maradékot, Bizáncot meg elintézték a szeldzsuk–török befolyás alá került iszlám katonái. A Birodalom összeomlása eredményeként az iszlám meghódította az Ibériai-félszigetet, később a Balkánt, kiszorítása évszázadokat vett igénybe és a korai középkor páratlan szellemi sötétséget borított Európa lakóira a Római Birodalom vagy akár az arab társadalom szellemi, technológiai vagy kulturális teljesítményével összehasonlítva. Ráadásul kevesekben tudatosul, hogy a hódító iszlámmal ellen a nyilvánvalóan végveszélyben lévő Európa országai annyi együttműködésre sem voltak képesek, hogy a minden szempontból idegen betöréssel szemben képesek legyenek egységesen fellépni. Magyarország 150 éves hadszíntérré válása a török elleni háborúkban annak is köszönhető, hogy ez alatt az idő alatt a keresztény Európa – vallási tébolyodottjainak ideológiai szélsőségei mentén – a harmincéves háború vérfürdőjében forgácsolta szét erejét.

Nyilván minden hasonlat sántít egy kicsit, de mindez intő jel kellene, hogy legyen. Félek, hogy a közmédia nem szorgalmazza a történelmi ismeretek terjesztését, a politikusok pedig vagy nem figyeltek a történelemórán, vagy nem akarnak emlékezni ilyenekre a szavazatokra való vadászat kellős közepén.

Elnézést ezért a visszatekintésért, de úgy érzem érdemes emlékeztetni a történtekre. A jelenlegi helyzet a NATO szempontjából azért fontos mert a NATO egy, a világban vezető szerepet játszó társadalmi berendezkedés és kultúra fegyveres erejét jelenti, és mint ilyen, széleskörű támogatást igényel a mögötte lévő társadalomtól, mind a társadalmi elismertség és erkölcsi tekintély, mind az anyagi ráfordítások tekintetében. A pénzt mindig el lehet másra költeni, és ha egy társadalom a katonai erejét nem tartja fontosnak, nem is fog rá áldozni, el sem ismeri az áldozat szükségességét. A NATO tengerentúli tagjainál a fent vázolt problémák kisebb súllyal vannak jelen, az USA vagy Kanada lakosságának nemzeti érzései jóval egyszerűbben alakultak, mint az az összességében tekintett Nyugat-Európa esetében történik.

Egyszerűen hiányzik az a fajta európai hazafias érzés, amely az oly népszerű és szokásos nemzeti önteltségen felülemelkedve az egységes Európa szülte eredményekre, az ettől kapott katonai és társadalmi biztonságra, a meglévő – és az újonnan csatlakozottak esetében remélt – magas életszínvonalra büszke és ebből táplálkozik. A hagyományos nemzetállamokat egységes szokások, közösen megélt katarzisok és elért eredmények kovácsolták össze, az egységesként fiatal, de szemléletében ősz-öreg és acsarkodó Európában ez hiányzik. Persze a katarzisokat el kellene kerülni, jó lenne, ha a józan ész elegendő volna az európai polgár hazafias érzelmeinek kialakulásához. Ezt a folyamatot azonban kellő PR munkával, a média és a szórakoztató ipar felelősebb tevékenységével és a szellemi elit pozitív hozzáállásával elő kellene segíteni, mert nagy baj lesz, ha csak a jogoknak van társadalmi elismertségük, de a kötelezettségek mindenkinek büdösek.

Ijesztőnek tartom, hogy egy karikaturistát, vagy egy még oly szemtelen európai napilap szerkesztőjét öncenzúrára kényszerítsen néhány szélsőséges muzulmán pap által felhergelt, nem különösebben kiművelt vallásos tömeg, vagy egy filmrendezőnek a saját hazájában az életével kelljen fizetnie, mert egy nem hízelgő filmet készített a muzulmán bevándorlók életéről, nem beszélve arról, hogy egy pápának is lehet negatív véleménye vallási szélsőségekről, anélkül, hogy ettől vallásos muzulmán tömegek zuhanjanak önkívületbe. (Jó, ismerjük a nagypolitikai motívumokat, de ez akkor sem módszer.) Hogy a jelenség ijesztő, az még csak hagyján, de hogy Európa szellemi elitjéből még van aki mindezt védelmébe veszi, az színtiszta ostobaság és a valós helyzet félreismerése.

Arról van szó, hogy ameddig a bipoláris világban a Szovjetunió és a VSZ erős szárazföldi csoportosítása kézzelfogható fenyegetést jelentett a legszerényebb szellemi képességű nyugat-európai politikus számára is, addig ma letudottnak tekintik a közvetlen fenyegetettséget – bár ez vall némi naivitásra. Nem veszik tekintetbe azokat a kockázati tényezőket, amelyek jelenleg még léteznek. Arról nem is beszélve, hogy a közeljövő történelmi szereplőinek szándékai, érdekérvényesítési módszerei sem ismertek ma még. Mindenesetre Irán nekigyürkőzése az atomfegyver birtoklására nem sok jót ígér a biztonság szempontjából. Ezzel azt akarom mondani, hogy a hagyományos fenyegetésekkel (értve most ez alatt a reguláris hadseregeket és nem a használt fegyvereket) ma is számolni kell, az ilyennel való szembenállás képessége fenn kell, hogy maradjon. Az a tény, hogy ma a NATO európai államai is kilépnek a NATO saját területéről annak érdekében, hogy bizonyos terrorista fenyegetéseknek elejét vegyék, vagy hogy szélsőséges ideológiai befolyás alá került államalakulatokat, mozgalmakat esetleg fegyveres erővel szorítsanak a nemzetközileg elfogadott normák betartására, – új és szokatlan feladat. Ennek megértéséhez, társadalmi elfogadtatásához, támogatásához meg kell nyerni a tagországok közvéleményét, különben nem hozhatók létre a feladatok megoldásához szükséges erők.

Hazánk esetében rendkívül súlyos gondnak látom, hogy katonai szerepvállalásunk és annak mértéke folyamatosan áldozatul esik belpolitikai játszmáknak és a szorító gazdasági okok miatt szövetségesi vállalásaink nem teljesítése mindig kézenfekvő lehetőség. A közgondolkodásból pedig tökéletesen hiányzik a biztonsági helyzet értékelése és a biztonság árának elismerése.

A hivatásos hadsereg elfogadtatása helyes és korszerű lépés volt, és ez meg is felel az új típusú katonai feladataink ellátásának, de megfeledkezünk arról, hogy például az Egyesült Államokban a jól szervezett és anyagi juttatást is élvező tartalék, valamint a felszerelésében, fegyverzetében és szervezettségében teljesen korszerű Nemzeti Gárda megfelelő alapot nyújt a hagyományos katonai fenyegetésekkel, belső zavargásokkal, természeti katasztrófákkal való szembenézéshez. Ez minálunk teljesen hiányzik, a régi tömeghadsereg fegyverzetéből nem hasznosítottunk sokat és nem is volt kinek a kezébe adni a civil társadalmon belül, hiszen a belpolitikai ellentéteket és a rendszerváltást követő bizalmatlanságot nem volt képes felülírni még a magyar hazafias érzület sem – ennyit sem feltételeznek ugyanis egymásról a felek, – hogyan beszéljünk akkor európai hazafiságról és a magát önként is megvédeni képes európai polgárról.

Vizsgáljuk meg most, hogy a NATO területéről kilépve a katonai feladatok során milyen kultúrával kerülünk szembe. Mai feladataink többségében a miénktől eltérő szemléletű, szokású, vallású és technológiai szintű társadalmakkal kerülünk kapcsolatba. Igen nagy hiba olyan értékeket rájuk erőltetni, amelyeket ők maguk nem fogadnak el, nem igényelnek és közvetlen hasznát nem érzékelik. Ráadásul gyakran megakadályozzuk őket abban, hogy egymás közti otromba leszámolásaikat véghezvigyék, aminek nem mindenki örül a helybéliek között.

A bipoláris világban bevett gyakorlat volt félretenni a magasztos elveket és időnkét akár nyilvánvaló őrülteket, bűnözőket, elvakult nacionalistákat támogatni a saját tábor növelése és rövid távú előnyök érdekében, de szerencsére ez már kevésbé működik. Azt azonban nem kell elfelejteni, hogy ezek a diktatúrák többnyire kézben tartották a viszonyokat és ma is az látszik a járható útnak, hogy ne a legyünk maximalisták egy fejlett ipari társadalom politikai intézményeinek tökéletes bevezetésének igényével. Az iraki háború elég jó példa arra, hogy hogyan lehet néhány hét alatt megnyerni egy háborút és évek alatt sem a békét. Persze itt is arról van szó, hogy az ottani harcok réges-régen nem a „megszállók”, hanem a szemben álló vallási és etnikai csoportok között zajlanak igazából.

Jelenleg számunkra főként a muzulmán ideológiájú társadalmak jelentik a működés közegét és a szélsőséges vallási fanatizmus ideológiája mentén szervezett fegyveresek a leküzdendő ellenséget. A szélsőséges iszlám vezetői azt a hagyományos teokratikus államot kívánják visszaállítani, amelyben az állami hatalom, törvényalkotás és bíráskodás természetes módon összefonódott a vallási ideológiával és a muzulmán papság hatalmával.

A Nyugat értékei elleni támadásnak két oka van:

Az egyik az, hogy az iszlám szélsőséges ideológusai a nyugati ipari társadalmak kultúrájában, életvitelében látják azt a veszélyt, hogy egy tanult, individuálisan érett, öntudatos ember többé már nem lesz könnyen befolyásolható. Aki töltött már hosszabb időt ilyen közegben, nagyon jól tudja, hogy a vallási tiltakozó tüntetések során az utcán önkívületben ugrálók mellett – vagy akár közöttük – bőven van olyan ember, aki azért szereti az amerikai filmeket a szőke démonokkal (nem is beszélve a pornóról), az autókat, dollár bankjegyeket őrizget a tárcájában és boldog a modern élet millió kütyüjével a hi-fitől, a videótól a mobiltelefonig.

A másik ok az, hogy a második világháború után függetlenné vált államok szekularizált, modern államokként jöttek létre, a hatalomban ülők pedig nem kívánják átadni csak úgy a papságnak a széküket – minden vallásos érzületük mellett sem. (Teokratikus államot csak Iránban sikerült létrehozni a sah elűzése után.) A szélsőséges papság pedig úgy látja, hogy a világi államhatalmat a Nyugat támogatja, a Nyugat akadályozza őket a hatalom megszerzésében és ezért segítik a terrorista szervezetek tevékenységét a nyugati fejlett demokráciákkal szemben, élén az USA-val. Ugyanezért nyújtanak segédkezet iszlámista gerilla szervezeteknek Afganisztánban, Irakban, de mondhatjuk, hogy Pakisztánban vagy időnként még olyan fejlettebb politikai kultúrájú országokban is, mint Szíria vagy Algéria.

Még egy dolgot tisztán kell látni. A hozzánk közeli iszlám országok zöme egyáltalán nem szegény, az olajdollárok lecsurognak a nem olajból meggazdagodottakhoz is. Természetesen vannak elesettebb területek, társadalmi csoportok, ahonnan lehet embereket toborozni, de a vallási düh, az irigység, az esetleges faji megbántottság érzése fontosabb tényező a szegénységnél. Nem véletlen, hogy a nyugati demokráciákban élő, gyakran második-harmadik generációs, elfogadható egzisztenciájú emberek voltak a fejlett ipari országok ellen elkövetett merényleteknek.

Befejezésül, azt hiszem nyugodtan kimondható, hogy korunkban a kőolajnak különleges jelentősége van és a világpolitikában, a diplomáciai és katonai erőfeszítésekben jelentős szerepe van annak a törekvésnek, amely a kőolajellátás biztonságát kívánja szavatolni a normális kereskedelmi kapcsolatokon belül. Mivel a világ kőolajtartalékainak jelentős része fekszik iszlám ideológiájú társadalmak földjén, ezeknek a társadalmaknak a betagozódása a globalizálódó világ gazdasági kapcsolatrendszerébe nem közömbös kérdés. Hozzá lehet tenni azt is, hogy az olyan, ugrásszerű motorizációt átélő országok, mint Kína vagy India a közeljövőben növelik a kőolaj iránti igényt.

Ebből az egyre romló helyzetből kivezető utat a technológiai fejlődés jelenthet, amely az alternatív energiaellátást, a regenerálható eredetű és egyéb származású üzemanyagok felhasználását illetően eddig is ígéretes eredményeket hozott, és első fecskeként megjelentek a hibrid meghajtású járművek is.

Úgy vélem, hogy a világi iszlám államok kormányainak támogatása, a természettudományos ismeretek, a tanultság szintje növelésének segítése ezekben az országokban és a kőolajfüggés megszüntetése, hosszú távon a járható út a muzulmán hátterű terrorizmus, az iszlám fundamentalizmus felszámolására és ennek a folyamatnak az előrehaladása egyben fegyveres erőfeszítéseink szükségességének csökkenésével is együtt fog járni.