Szenes Zoltán

Magyar Honvédség a NATO-ban. Mit várhatunk Rigától?

Jelen tanulmány a közel nyolc év NATO-tagság tapasztalatait elemzi, elsősorban a fejlesztési, integrációs problémák és a védelmi költségvetés hiányai, valamint a sikeres békefenntartásban való részvételünkkel összefüggésben. A tanulmány második felében a címben feltet kérdésekre választ keresve azt is felvázolja, hogy milyen helyzetben várja a Magyar Honvédség a 2006 novemberi NATO rigai csúcstalálkozót, a várható témák, követelmények, határozatok hogyan fogják érinteni Magyarországot.

A NATO-tagság alatti reformok következtében a honvédség alapvetően megváltozott. Nagyságrendileg kisebb lett, megszűnt a tömeghadsereg jellege, nyitott a nemzetközi feladatok felé, többségében kvalifikált, professzionális állománnyal rendelkezik, a haditechnikai fejlesztések elindultak. Egyedül a haderőreformok menedzselése rossz, kevés a pénz, hiányzik az „ownership”, a reformok sorsa iránti felelősség. Nem véletlen, hogy az új, formálódó, 2006–2010-es tárca programban a honvédelem politikai súlyának növelése központi prioritássá vált.

Vázlatos helyzetkép

Amikor beléptünk a NATO-ba, a hadsereg létszáma 75 ezer fő volt. Mindkét haderőnem hadtest nagyságú szervezettel és képességgel rendelkezett. A szárazföldi haderő gépesített lövészdandárokból (amiből akkor még 7 volt), fegyvernemi (harckocsi, tüzér, műszaki stb.) dandárokból és ezredekből, ezred és zászlóalj szintű támogató szervezetekből állt. A szárazföldi csapatokat az örökölt nehéztechnika, régi rendszerű mobilizációs szisztéma és anyagi-technikai feltöltöttség, területvédelmi feladatokat szolgáló kiképzési, vezetési és logisztikai rendszer jellemezte. A légierő repülő (MiG–21, MiG–23, MiG–29) és helikopter ezredekből, dandár és ezred szintű fegyvernemi és támogató csapatokból állt. A légvédelmi és repülő feladatokat öt repülőtér biztosította. Megkezdődött a Szövetség légvédelmi rendszerébe (NATINADS) való bekacsolódás. A sorkatonai szolgálat 9 hónapig tartott. A Honvédség csapatai az ország védelmi feladatokra voltak felkészülve, a külföldi missziós tevékenység kezdeti stádiumban tartott.

2006-ban a Honvédség létszáma már kevesebb, mint 30 ezer fő, a hadsereg szervezete, haderőnemi-fegyvernemi tagozódása, diszlokációja az átalakítások során alapvetően megváltozott. Azt is tudjuk már, hogy a létszám 2007-ben 24500 főre csökken, tovább fog „karcsúsodni” a haderő, egyszerűsödik a diszlokációja, integrálódik haderőnemi vezetése. A szárazföldi csapatokat jelenleg könnyű lövészdandárok (két, nem azonos szervezetű és harci képességű egység), fegyvernemi támogató és kiszolgáló dandár, ezred és zászlóaljak képezik. A haderőnem technikailag könnyebb lett, megszűntek a mozgósítási keretalakulatok, természetessé vált a missziós külszolgálat, a kiképzésnek organikus része lett a békefenntartási és expedíciós feladatokra való felkészítés. A légierő repülő (MiG–29, Gripen) és helikopter ezredből, dandár, ezred és zászlóalj szintű fegyvernemi és kiszolgáló csapatokból tevődik össze. A légierő működését három repülőtér szolgálja. Az integrációs feladatok eredményesen folynak, a kiképzés egyaránt hazai és nemzetközi keretekben történik, megvalósítható pályán vannak a haditechnikai fejlesztések (Gripen, radarrendszer, vezetés-irányítás), amelyeknek csak a pénzhiány szab gátat. A honvédség teljesen önkéntessé vált, előtérbe kerültek a professzionális haderőépítés gondjai, feladatai és problémái.

A hadsereg az elmúlt hét évben egyedül a képességfejlesztésben tudott nehezen változtatni. Megjelentek ugyan az új nyugati technikai eszközök (MISTRAL légvédelmi rakéták, Gripen vadászgépek, új gépjárművek, híradó- és informatikai eszközök), de változatlanul gond az egyéni felszerelés, a ruházat, a lakhatás, a járandóságok kifizetése. Hiába vajúdtak a hegyek a reformok kapcsán, mégis csak egeret szültek. A védelmi szektor krónikusan alulfinanszírozott, az átszervezésből származó megtakarításokat rendre elvonták/elvonják a honvédelmi tárcától. Ennek következtében a tervezett fejlesztések folyamatosan csúsztak, vagy elmaradtak. A haderő-csökkentések miatt viszont a haderő képességei folyamatosan romlottak, az új, tervezett kvalitások pedig nagyon lassan épülnek ki. Napjainkban a helyzet odáig fajult, hogy a fejlesztések hiányában a honvédség elveszítheti a szövetségi műveletek teljes skálájában való részvételi lehetőséget, és csak alacsony intenzitású műveletekben tud helytállni.

Fejlesztési és integrációs problémák

Magyarországot a legtöbb kritika a vállalt haderő-fejlesztési céloktól (Force Goals) és integrációs feladatoktól (Force Integration) történő elmaradások miatt érte. Látszólag a haderőfejlesztés közvetlenül nem függ össze a NATO-integrációs feladatokkal, valóságban mégis, hiszen a Magyar Honvédség a szervezeti, technikai, vezetési modernizáción keresztül jut el („integrálódik”) a fejlettebb NATO-országok korszerűségi színvonalához.

A mind kisebb és kisebb hadsereget megcélzó reformok miatt a NATO-nak felajánlott csapat-hozzájárulások folyamatosan csökkentek, ráadásul a haderőfejlesztéshez általában szükséges fejlesztések is elmaradtak, vagy késtek. A haderő-táblákon kívül ugyanis minden tagország – az adott időszak biztonsági fenyegetettségeinek és kihívásainak megfelelő – specifikus fejlesztési célokat is kap annak érdekében, hogy a szükséges katonai képességeket hozza létre. A NATO új stratégiai koncepciója (1999) óta előtérbe kerültek az erők időbeni alkalmazásának, a hatékony felderítésnek, a bevethetőségnek és mobilitásnak, a hatékony harci alkalmazásnak, a katonai vezetés, irányítás és kommunikáció fejlesztésének, a logisztikai fenntarthatóságnak és a túlélőképességnek a követelményei.

Minden NATO által kezdeményezett haderő-fejlesztési cél e képességek javítását szolgálja, összhangban a legfelsőbb politikai döntésekkel. Ebbe a képesség-fejlesztési követelményrendszerbe egyben mindig beillesztik az aktuális NATO-„projekteket ”, mint például a DCI képességfejlesztést, a terrorizmus elleni harc feladatait, a NATO reagáló erőkhöz (NRF) történő hozzájárulást, vagy a prágai képességfejlesztést (PCC ). A középtávú haderő-fejlesztési célokat a hosszú távú (10–15 év) fejlődési tendenciákból és követelményekből vezetik le. A fejlesztési célok összességében úgy vannak megfogalmazva, hogy megvalósításukkal – az adott ország védelmi képességeinek javulásán keresztül – a kollektív védelmi képességek fejlődjenek. Mivel a haderő-fejlesztési célok jól mérhető formában jelennek meg, teljesítésükön keresztül egy adott ország védelmi teljesítménye pontosan értékelhető.

A haderő-fejlesztési célok konkrét értékelésén túlmenően a NATO védelmi áttekintések azt is mérik, hogy a tagországok valóban a saját lehetőségeiknek megfelelően vesznek-e részt a kollektív védelmi képességek biztosításában. Különböző paraméterek (az ország területe, a lakosság létszáma, gazdasági teljesítmény, védelmi kiadások stb.) alapján értékelik, hogy az egyes nemzetek mennyire igazságosan járulnak hozzá a közös képességekhez (fair share), tesznek-e valós erőfeszítéseket a nemzeti katonai erőik fejlesztéséhez, a szövetségi képességek erősítéséhez. Ezért is vannak nehéz helyzetben a NATO tervezési és értékelési folyamatban részt vevő magyar szakemberek, mert minden ajánlás, javaslat és értékelés mögött tények, adatok, argumentumok vannak. Az együttes, összesített értékelés alapján történik az adott tagország teljesítményének és hozzájárulásának megítélése. Amennyiben az értékelések folyamatosan gyengék vagy negatívak, az országra könnyen rásütik a „biztonság fogyasztója” elmarasztaló címkét.

A magyar-haderőfejlesztés már az elején rosszul indult, hiszen 1998-ban Magyarország – talán lelkesedésből, talán ismeret-hiányból – a haderő jelentős részét felajánlotta a NATO részére. Az azonnali reagálású erőkbe (IRF) zászlóalj és század szintű erőket, kisebb speciális csoportokat (katonai lélektani, rendészeti, légvédelmi), továbbá logisztikai erőket delegált. A gyorsreagálású erőkhöz (RRF) dandár és zászlóalj szintű egységeket, továbbá helikopter, légvédelmi, műszaki és logisztikai erőket jelöltek ki. A NATO fővédőerőihez besorolták szinte valamennyi hadműveleti rendeltetésű szárazföldi és repülőerőt. Rövid időn belül világossá vált, hogy a vállalt követelményeknek a Magyar Honvédség nem tud megfelelni. A mulasztásokkal a szövetségi tervezés és ellenőrzés jól kiépített rendszere következtében a HM évente szembesült. A NATO által kiadott védelmi tervezési kérdőívek (DPQ), tervezési felülvizsgálatok, 2002-től Magyarországon is bevezetett NATO haderő ellenőrzési és értékelési rendszer (OPEVAL,TACEVAL, CREVAL) sokoldalú diagnózist készítettek mindig a Magyar Honvédségről. A problémákat a kormányzat néha személyi változásokkal,¹ hol újabb nekilendülésekkel próbálta orvosolni.

A feladat nehézségét, mélységét és komplexitását mutatja azonban, hogy ma a honvédség a felajánlott erőket tekintve még többnyire azon készenlét-elérési feladatokkal birkózik, amelyeket még a tagság kezdetén vállalt. Az induláskor az IRF-hez tervezett erők többségében ma is a magas készenlétű (HRF), telepíthető csapatfelajánlások (DF) részét képezik, de még mindig nem felelnek meg a NATO interoperabilitási követelményeknek. A könnyű lövész zászlóaljaknál hiányoznak a magas intenzitású műveletekhez szükséges modern harci támogató képességek és híradó eszközök. A MiG–29-es repülőgépeket technikai okok miatt külföldön nem lehet alkalmazni, a Gripenek 2008–2009-re érik el a teljes műveleti képességet. A MISTRAL légvédelmi alegységek NATO-kompatibilis automatizált vezetési és azonosítási IFF képessége még nincs megoldva. A speciális képességek kialakítása (emberi felderítés, pszichológiai felderítés, CIMIC, egészségügyi, műszaki, őrzés-védelmi – force protection –, különleges műveleti stb.) csak 2004–2005-ben kezdődött el. A logisztikai erő-és eszközfejlesztésnek határt szabnak a költségvetési korlátok. A magas készenléti erőkhöz (HRF) kijelölt dandár teljes működőképességének elérését költségvetési okok miatt a tervidőszak végére halasztották. (Az 1998. évi vállaláskor a HM még 2005-re akart egy dandárt a NATO-követelmények szerint felkészíteni). Egyedül már a békeidőszakban is közvetlenül NATO Parancsnokság (NATO Command Force) alatt álló magyar légtérvédelmi (vezetési, rádiótechnikai, repülő) erők felelnek meg napjainkban a szövetségi normáknak. A csapat-felajánlások nagy részét időközben „elvitték” a haderőreformok, hiszen mindkét felülvizsgálat után lényeges visszalépésekre került sor. Ma már nehezen lehetne azt mondani, hogy Magyarország helyzetéhez viszonyítva a Szövetség túlzott nagyságú haderőcsomagot kér.

A csapatképességek kiépítése mellett lassan, ciklikusan (nekibuzdulásokkal, visszaesésekkel) haladt a haderő-fejlesztési célok (FG) megvalósítása is. Ennek elsősorban költségvetési okai voltak, de a szükségesnél nehézkesebb volt a haderőfejlesztés összefüggő, komplex problémáinak (védelmi tervezés, szabványosítás, doktrínafejlesztés, beszerzés) megértése, és egy hatékony menedzsment-rendszer kialakítása. (Az utóbbi időben még a politikai akarattal is baj van, és gyakran hangzik el, hogy „nincsenek kőbe vésve NATO-ajánlásaink.”) ² A helyzetet jól szemlélteti, hogy még az 1998-ban felvállalt 58 haderő-fejlesztési cél (TFG) közül 22 végrehajtása – forráshiány vagy újrafogalmazás miatt – nem valósult meg, illetve folyamatban van.³ Viszont a permanens középtávú tervezés miatt a Magyar Honvédség újabb és újabb modernizációs célokat kapott, aminek következtében a végrehajtásban egy állandó „torlódás” alakult ki, amelyet csak kiegészítő fejlesztésekkel lehetett volna megoldani. De nem hogy pótlólagos modernizációra nem volt forrás, hanem még a tervezett képességfejlesztésektől is elvonások történtek. Jó példa erre a magyar DCI-vállalások problémaköre, amikor a 2000 évi fejlesztéseknél a NATO a fejlesztési célok (FG) 60%-át a védelmi kezdeményezés megvalósítására tervezte. Ez akkor, 1999 évi árakon magyar vonatkozásban 960 Mrd Ft-ot (éves átlagban 66 Mrd Ft-ot) igényelt volna a fejlesztési ciklus során. Mivel a védelmi költségvetésnek messze nem voltak ilyen lehetőségei, a feladatot viszont politikai szinten már jóváhagyták, megindult egy feladat- és költségvetési visszatervezés valamiféle egyensúly létrehozására. Szakmai szempontból még a minimálisnak tekinthető fejlesztési csomag is 360 Mrd Ft-ba került volna, de a költségvetési források miatt egy újabb áttervezéssel (az egyes feladatok tartalmának csökkentésével, a prioritások módosításával, költségátfedések kiszűrésével) végül is csak egy 190 Mrd Ft-os magyar „mini” DCI-csomag alakult ki. Az évente mintegy 30 Mrd Ft-os képesség-fejlesztési csomag végül is – NATO jóváhagyással – bekerült a tárca 2005-ig szóló középtávú tervébe. A tárca finanszírozása azonban a tervezési ciklus során a tervezettnél jóval alacsonyabban valósult meg. Időközben az újonnan megjelenő aszimmetrikus hadviselési követelmények (például terrorizmus) újabb képesség-fejlesztési követelményeket – és forrásigényeket – „generáltak”, amihez szintén forrásokra lett volna szükség.

A magyar haderő-fejlesztési lehetőségek azonban (pénz hiányában, az átszervezések miatt, a változó koncepciók következtében) nem tudták követni ezeket a változásokat, és az „eredmény” a DCI-csomag követelményeinek részleges teljesítése, elhalasztása, vagy törlése lett. Bár NATO tagságunk alatt a javasolt haderő-fejlesztési célok száma folyamatosan csökkent, mindig több volt a vállalásunk, mint amennyit teljesíteni tudtunk. A 2004-ben indult védelmi tervezési ciklus már csak 48 fejlesztési célt, a korábbiak mintegy 60%-t ajánlotta Magyarország számára. Nem nehéz prognosztizálni, hogy az elkövetkező évek alacsony szintű védelmi költségvetése megint nem teszi majd lehetővé az országra „kiporciózott” haderő-modernizációs feladatok végrehajtását. Pedig a javaslatok döntő része azon területeket favorizálja (híradás, különleges és speciális műveleti képességek, nyelvoktatás, ABV védelem, logisztika, repülő kiképzés, felderítés), amelyek a védelmi felülvizsgálati reformtervben is elsőbbséget élveztek, és ténylegesen szükségesek lennének ahhoz, hogy képességfejlesztésben az áttörés bekövetkezzék.

A haderő-fejlesztés területén a javuláshoz nem csak több pénzre, hanem jobb vezetési- irányítási rendszerre van szükség. A haderő-fejlesztési problémák ugyanis rendkívül összetettek, és a HM kiforratlan, 2003-tól folyamatosan változó tervezési és költségvetés-gazdálkodási rendszerében gyökereznek. Visszatérő nehézség a NATO által javasolt fejlesztési célok szakmai értékelése, korrekt költségvetési „beárazása”. E nélkül ugyanis a politikai-katonai vezetés nem tudja pontosan, hogy mit vállal fel a szövetségi hatóságokkal történő tárgyalások során. A reális költségértékeléshez viszont pontos ismeretekre van szükség a doktrínális és szabványügyi kérdésekben. Egy-egy haderő-fejlesztési cél megvalósítása tudniillik számos olyan NATO-előírás, eljárás, anyagi-technikai szabvány honosítását igényli, amely pénzbe kerül. Például az atom, biológiai és vegyi (ABV) fegyverek elleni kollektív védelem haderő-fejlesztési cél (EG 4401) öt alapvető NATO-szabvány (STANAG) teljesítését feltételezi, amelyhez azonban további 32 tartozik. A HM-ben azonban sem a doktrína-fejlesztés, sem a szabványosítás nem haladt kellő ütemben. 2004 végére a NATO műveleti szabványok (STANAG-ok) 70%-a (220 db) lett ratifikálva. Ennél jóval kevesebb, 115 lett hatályba léptetve, és csak 84 bevezetve.

A magyar katonai doktrínák írása lelassult, 2002–04 között csak 16 doktrína készült el. A szervezeti változások, a technikai fejlesztések miatt a már kidolgozott dokumentumok is több tekintetben elavultak. A minisztérium és parancsnokságok gyakori átszervezése miatt a doktrínaíró csoportok nem tudtak stabilizálódni, fordításra, kiadásra nem volt elég forrás. Különösen hadműveleti területen (erők alkalmazásának tervezése, válságkezelés, béketámogatás, többnemzeti műveletek stb.) alakult ki jelentős késés, amely hátravetette a nemzeti kötelék-doktrínák (zászlóalj, ezred, dandár) kidolgozását. ⁴

Hasonló gondokkal küzd a szabványosítási tevékenység, amelynek szétaprózott vezetési-irányítási rendje nem kellően támogatja a védelmi tervezési és az interoperabilitási célokat. 2004-ben 6 db nemzeti katonai szabvány jelent meg, 57 db anyagi-technikai szabványt ratifikáltak, és 21-et vettek alkalmazásba. A terület kritikai áttekintése következtében a HVK új szabványosítási és doktrína-fejlesztési koncepciót dolgozott ki, amelyet 2005-ben vezettek be. Az új kezdeményezéstől sem várható gyors siker, hiszen a HM permanens átszervezése (2005. április, 2006. augusztus) elvonja a figyelmet a mély szakmai problémáktól.

A magyar haderő gyorsabb integrálása érdekében a Honvédelmi Minisztérium 2003-ban, a nápolyi regionális parancsnoksággal együttműködésben, új integrációs programot dolgozott ki. A megújított terv már 2005-re határozta meg a minimális, 2010-re pedig a teljes katonai integráció elérését. Sikerként könyvelhető el a minimális katonai integráció követelményrendszerének elérése 2005. végén.

Az új erőfeszítések, a képesség-orientált tervezési rendszer bevezetése eredményeképpen több integrációs területen látható előrelépések történtek. Jó úton halad például a légierő technikai integrációja. 2004-ban megtörtént a haderőnemi szervezeti elemek új típusú ellenség–barát felismerő rendszerrel (IFF Mode-IV) történő ellátása, az automatizált légi vezetéshez szükséges eszközök (MASE, ERCS stb.) rendszerbe állítása. A NATO biztonsági beruházási program keretében⁵ folyik a kecskeméti és a pápai repülőterek, valamint a veszprémi légi vezetési központ infrastrukturális fejlesztése, híradó és informatikai hálózatának kiépítése. Zengővár kivételével tervszerűen történik az új háromdimenziós radarok képességcsomagjának megvalósítása, megfelelően haladnak a munkálatok Békéscsabán és Bánkúton. A Zengő hiányában viszont egyelőre nem teljesülnek a NATO radar tervében béke- és veszélyeztetett időszakra előírt teljes körű radarlefedési követelmények. A kormány várhatóan csak 2007-ben dönt a harmadik lokátor helyéről, amely várhatóan a Pécs feletti Tubes hegyre épül. A Gripen program a terveknek megfelelően zajlik, a pilóták, a műszaki szakemberek kiképzése tervszerűen folyik, az első hat gép 2006-ban már megérkezett Kecskemétre. 2005-ben megindult a harcászati föld–levegő–föld híradórendszer fejlesztése, amely 2014-ig fejeződik be. Változatlanul gond viszont a repülő csapatoknál a repülési idő, amely még a harci pilóta kategóriákban is alig éri el az előírt NATO-normák felét.

A szárazföldi csapatok 2005-ben 41 nemzetközi gyakorlaton vettek részt külföldön és itthon, amely elsősorban az együttműködési képesség fejlesztését szolgálta. Az integrációt javító logisztikai beszerzések főképpen az NRF feladatokat és a missziós igényeket szolgálták ki. „Vékony szálon” elindult a gépjárművek és az URH rádiók beszerzése, és 2005 nyarán megtörtént az évek óta húzódó tábori híradótender kiírása. A Magyar Honvédség 2004 júliusában véglegesen áttért a NATO szabványoknak megfelelő UTM-rendszerű analóg és digitális térképészeti anyagok használatára. A rövid felsorolásszerű példa is azt mutatja, hogy megfelelő odafigyeléssel, összefogott vezetési-irányítási renddel még a szükségesnél kisebb forrásokkal is lehet jó eredményeket elérni.

Krónikus védelmi költségvetési hiányok

Magyarország nem tudta az ígéreteit teljesíteni a védelmi kiadások terén. A kormány 1997 szeptemberében a NATO felé vállalta, hogy az ország védelmi kiadásainak a GDP-hez viszonyított arányát az 1997. évi 1,44%-ról 2001-re 1,81%-ra növeli. 1999-ben ez a vállalás már 2000-re 1,51%-ra, a 2001–2004 közötti időszakra 1,61%-ra mérséklődött.⁶ A NATO 2002-es prágai csúcsértekezletén Magyarország újra a védelmi kiadások növelését jelentette be: a 2003–2006 között a védelmi költségvetés GDP arányát 1,81%-ról 2,01%-ra tervezte emelni, amelyből 1,81% lett volna a HM részaránya. Ennek megfelelően a 2236/2003. (X. 1.) számú kormányhatározat⁷ 2004-ben a GDP 1,71%, 2005-ben az 1,76%, 2006-tól 1,81%-nak megfelelő katonai költségvetéssel számolt. A NATO tagság kezdetén a védelmi költségvetés növekedése még dinamikus volt (1999-ben 1,65%, 2000-ben 1,72%, 2001-ben 1,83%, 2002-ben 1,67%), később a ráfordítások folyamatosan csökkentek (2003-ban 1,69%, 2004-ben 1,53%, 2005-ben 1,28%, 2006-ban 1,17%). A 2005. évi 281 Mrd Ft-os költségvetéssel azonban a védelmi büdzsé visszazuhant az 1997. évi szint alá, amikor először ígérte meg a kormány a NATO-nak a védelmi kiadások növelését. A költségvetési prognózisok bizonytalansága miatt a haderőtervek, a NATO fejlesztési vállalások nem bizonyultak időtállónak, és a hosszú távú erőforrás- és költségtervezésben folyamatosan kezelhetetlen finanszírozási nehézséget jelentettek.

A 2000-ben megkezdett haderő-átalakításhoz a kormány még növekvő forrásokat adott (2000-ben a védelmi költségvetés 226, 9 Mrd Ft, 2001-ben 272, 4 Mrd Ft, 2002-ben 279, 6 Mrd Ft volt), de a szövetségi követelmények teljesítéséhez ez messze nem volt elegendő. A 2004–2013-as alaptervet a közel egyharmados költségvetési megvonás borította fel, annak ellenére, hogy a terv már bizonyos finanszírozási kockázatok miatt (forrás-túlterheltség a tervidőszak elején, a létszámcsökkentések „nyeresége”, a felszabaduló ingatlanokból és inkurrenciából befolyó bevételek visszaforgathatósága) tartalékokkal is számolt. A védelmi kiadások radikális visszavágása következtében a gördített 2005–2014 évi tízéves terv is nagyfokú kockázatokat rejteget, különösen a 2006–2008 évek jelentős forráshiánya következtében.

- A haderő működtetése és fejlesztése az elmúlt időszakban állandó egyensúlyozást igényelt a Honvédelmi Minisztérium részéről a tervezett feladatok és a rendelkezésre álló források, a személyi, működési és felhalmozási kiadások, valamint a nemzetközi és a hazai feladatok között. A feladatok és források közötti egyensúlyt a tárca általában a haderőtervek gyors módosításával érte el, aminek következtében a fejlesztési tervek instabillá váltak. Bár a haderőreform finanszírozása a 2000–2004 évi időszakban emelkedő volt, mégis 2002-ben jelentősen vissza kellett lépni a NATO-vállalásoktól. A költségvetés 2004. évtől kezdődő újbóli csökkentése, a védelmi kiadások GDP arányos támogatásának megszüntetése ismét alapjaiban változtatta meg a képességfejlesztés tervezett menetét. A költségvetési támogatásban bekövetkezett hirtelen „fordulatot” jól mutatja, hogy a NATO 2004. évi védelmi tervezési kérdőívére (DPQ) az év közepén adott nemzeti válaszok még illeszkedtek a tízéves terv feladataihoz, 2005 februárjában viszont már el kellett végezni a DPQ válaszok korrekcióját. Az egyensúly helyreállítása megint haderő- és képesség-csökkentéssel valósult meg. 2006. őszén az új honvédelmi kormányzat – a tízéves gördülő tervezés részeként – szintén áttekinti a NATO vállalásokat, és várhatóan további visszalépésekkel fogja áthidalni a kötelezettségek és a költségvetési lehetőségek közötti rést.

- A haderő-átalakítások finanszírozásának másik kényes pontja a HM költségvetési fejezeten belüli fő kiadáscsoportok (személyi kiadások, működési kiadások, felhalmozási kiadások) közötti 40–30–30%-os deklarált egyensúly fenntartása. Nem lehet tudni, hogy ennek a régi arányfelosztási elvnek mi az oka, talán az a törekvés, hogy a beruházásokra minél több forrás jusson. Mindenesetre a rendszerváltozás után a mindenkori HM vezetés nem az abszolút költségvetés-emelésre, hanem a megadott támogatáson belüli relatív költségvetés „maximalizálásra” törekedett. A cél elérése üdvözítő módszerének elsősorban létszámcsökkentést tartották, mintha a költségvetés egyéb területein (a fejlesztést leszámítva) nem lehetett volna pénzt megtakarítani. A koncepció megalapozatlanságát szemlélteti, hogy bár a hadsereg létszáma 2002 és 2006. április között 36%-kal (5350 fővel) csökkent,⁸ a bérfejlesztések, a megnövelt külföldi szerepvállalás és a létszámleépítések egyszeri többlete (ez négy év alatt 15,8 Mrd Ft-ot tett ki) miatt, a személyi kiadások és juttatások több mint 16%-kal növekedtek. A hadsereg „karcsúsítása” ellenére a tárca költség struktúrájában a személyi kiadások aránya lényegesen nem változott, folyamatosan 41,1–46,5% közötti sávban mozgott.

Az átszervezési hullámok sohasem jutottak el a minőségi humánerőforrás-gazdálkodásig (bár voltak rá törekvések), emiatt a hivatásos állomány belső arányai (tiszt-tiszthelyettes; főváros-vidék, hivatásos-szerződéses stb.) lényegesen nem változtak, sőt tovább romlottak. Kísért a múlt, hiszen most is, amikor kevés a pénz, a szerződéses állomány létszámát csökkentik, mint régen a sorkatonákét, az állományarányok javításának nehéz feladatai helyett. A személyi kiadásokon belüli racionalizálást elsősorban azért kellene elvégezni, hogy további forrásokat lehessen a bér, bér jellegű kiadásokra átcsoportosítani. Az önkéntes haderő viszonyai között sokkal fontosabb feladat a személyi állomány illetményének és juttatásainak fejlesztése, mint a sorkötelességen alapuló haderőben. A személyi kiadások 40% körüli „makacs” beállása azt is jelzi, hogy e kiadáscsoport összköltségvetésen belüli arányának vannak megspórolhatatlan, standard elemei.

A kiadások 30%-ának működés-fenntartásra tervezett célkitűzése hasznosnak bizonyult, és sokat segített a honvédségben uralkodó általános szegénység csökkentésében. A nominálértékben növekvő költségvetés mérsékelte a logisztikai-fenntartási szakterület krónikus forráshiányát, a készletek felélése lelassult, a hiány nem növekedett. A haderőreformmal járó felesleges anyagok és eszközök kivonásával relatíve javult a hadrafoghatóság azon „puha” területeken (szárazföldi harci-technikai eszközök, gépjárművek, szaktechnikai eszközök), ahol az eszközök számának csökkentése miatt válogatni lehetett a készletekben. Viszont azon technikai eszköz-kategóriáknál, ahol az üzemképességet, a javítást, a hadrafoghatóság biztosítását csak valós ráfordításokkal lehetett biztosítani, nem sikerült számottevő fejlődést elérni. Különösen a repülőeszközök (vadászgépek, helikopterek, kiképzési repülőgépek) működőképességének fenntartása jelentett állandó problémát, mert ezen a területen megoldást csak a középtávú tervezés, a javítókapacitások megléte és a szükséges költségvetés együttesen jelenthet.

A relatíve magasabb költségvetési forráshányaddal azért nem lehetett jobb eredményeket elérni, mert a logisztikai és fenntartási terület is számos terven kívüli feladatot kapott, és éppen úgy „elszenvedője” volt az előirányzat-módosításoknak és megvonásoknak, mint a védelmi költségvetés egésze. A logisztikai költségvetésből finanszírozzák a Gripen vadászgép bérlet törlesztéseit, és fedezik a haderő-átalakítás során felmerülő – általában nehezen tervezhető – költségek jelentős részét is (anyagi-technikai eszközök bevonása, személyi szállítások, őrzés-védelmi feladatok stb.). Az ellátási-fenntartási költségeket terhelik a költségvetési körön kívülre szervezett feladatok, gazdasági tevékenységek is, amelyek a 2000-es haderőreformtól kezdve folyamatosan bővültek. Mindezek azt eredményezték, hogy a tárca az üzemeltetés és fenntartás kiadási arányát sem tudta 30%-on belül tartani.

Mivel mind a személyi, mind a működési-fenntartási kiadások „túlterjeszkedtek” a 40, illetve 30%-os „ideál” arányokon, a költségvetési csökkentés legnagyobb vesztese mindig a felhalmozási kiadások lettek. Bár csökkentek a beruházásokra fordítható keretek, az infrastrukturális fejlesztések (laktanya-rekonstrukció, lakásépítés, lakástámogatás, katonai védelmi beruházások) a lehetőségeknek megfelelően folytatódtak. Az ingatlan-értékesítésekből befolyt bevételeket a HM – helyesen – az infrastrukturális szakterületre forgatta vissza. A haditechnikai beszerzésekre viszont nem maradt már elegendő pénz, pedig e nélkül a NATO által szorgalmazott képességfejlesztést nem lehet elérni. Az elmúlt három évben a haditechnikai fejlesztésekre – bár mindig célként szerepelt – sohasem sikerült 11%-nál többet fordítani,és 2006-ben is ez az arány várhatóan 9% körül alakul. A megkurtított fejlesztési források mindig megváltoztatták a koncepciókat, felborították a tervek egyensúlyát, törékennyé tették a programok konzisztenciáját. A védelmi felülvizsgálati 10 éves alaptervben (2004–2013) például a költségvetési megvonások alapjaiban rengették meg a könnyű lövész koncepciót. Mivel forráshiány miatt törölni kellett a tervből az új könnyű gyalogsági harcjárművek vásárlását, 2005-ben kényszerből indult el a BTR harcjárművek modernizációja 9 Mrd Ft-os összegben. A tervezett könnyű tüzérségi eszközök (105 mm-es tarack, aknavetők) beszerzését határozatlan időre kitolták, így kiképzési céllal vissza kellett állítani a korábban kivont tüzérségi eszközöket (lövegek, aknavetők). A helikopter modernizáció még 12 Mrd Ft értékben szerepelt a 2005–2007 évi tervekben, a tovább gördített terv viszont már nem tartalmazza ezt a feladatot. De nemcsak a harci technika akvizícióját, hanem más technikai eszközök beszerzéseit is vissza kellett vágni. Bár a haderőtervezés már 2009-től komoly fejlesztési forrásokkal számol (22%), nagy fegyverrendszerek beszerzése (Gripen kivételével) mégsem „fér” bele a hosszú távú tervekbe. Ráadásul mindez egy új feszültséget is generál a beszerzések területén, mert az e célra fordítható források jelentős hányadát elviszi a Gripen-program, a többi forrást pedig a folyamatban lévő beszerzési nagyprogramokra (gépjármű, híradó, ABV stb.) kell fordítani. Nagyon takarékoskodni kell ahhoz, hogy a kisebb projektekre is maradjon pénz.

- A haderő finanszírozásának harmadik kényes egyensúlyi pontját a hazai és nemzetközi kötelezettségekre fordított költségek aránya képezi. Ahogyan az ország nyitott a NATO, EU és nemzetközi feladatok irányába, úgy nőtt a költségvetésen belül a külföldi szerepvállalásra felhasznált költségek aránya. Amíg 2000-ben a honvédelmi tárca a védelmi költségvetés 8,7%-át költötte nemzetközi célokra, ez az arány 2004-ben 12,5% volt.⁹ A restriktív költségvetési viszonyok között a HM-nek mindig nagy dilemmája volt, hogy mennyit fordítson külföldi feladatokra, vállaljon-e év közben új missziós feladatot. Sajnos a magyarországi kormányzati gyakorlatban ez idáig nem (vagy csak részben) kompenzálták a békefenntartásokra fordított pluszkiadásokat, ezért a pénzt általában mindig a HM költségvetés más célra tervezett előirányzataiból vonták el. Pedig azzal számolni kell, hogy a külföldi feladatok kiadási aránya a jövőben várhatóan tovább fog nőni. Magyarország egymás után része lesz különböző NATO (és EU) képesség-fejlesztési projekteknek, 2006-tól tagja a NATO AWACS rendszernek. Folyamatosan részt vesz a NATO reagáló erőkben (NRF), 2007 végétől hozzájárul az EU harccsoportok (EU BG) tevékenységéhez. 2006 októbertől Magyarország két évig tartományi újjáépítési csoportot fog működtetni Afganisztánban.

Ezeket a feladatokat ugyanúgy nemzetileg kell finanszírozni, mint ahogyan évente befizetjük a NATO „klubtagsági” díjat. A hadsereg expedíciós jellegének erősödése nemzetköziesíti a szolgálati élet valamennyi területét, a kiképzéseket, a szolgálati viszonyokat, a felszerelést és fegyverzetet, a vezetést és az irányítást. Mindezen követelményeknek csak nagyobb költségvetéssel lehet megfelelni. Magyarország az elmúlt években a védelmi kiadásokra jóval kevesebbet költött, mint a szövetségi átlag. ¹⁰ A NATO védelmi kiadások átlaga 2004-ben 2,58 GDP % volt, az európai országokat illetően pedig 1,81%. Jó volt tehát az a stratégiai cél, hogy a hadsereg kiadásait fokozatosan növeljük 1,81%-ra, és hosszú távon tartsuk ezen a szinten. A 2005 évi „teljesítménnyel” az ország a 22. helyen áll, és csak Belgiumot (1,21%), Kanadát (1,09%), Litvániát (1, 23%) és Spanyolországot (1,2%) „előzzük” meg. Az egy főre jutó katonai kiadások azonban ezen országokban is magasabbak. A védelmi költségvetés alacsony szintje miatt a teljes működésre (total operating) fordított kiadások a költségvetés nagy részét felemésztették. A fejlesztési megtakarítási lehetőségeket tovább nehezítette 2006-tól, a jogszabállyal bevezetett fejezeti kezelésű államháztartási tartalékképzési kötelezettség. A tárca – minden erőfeszítése ellenére – az alacsony védelmi költségvetésből extrém létszámcsökkentésekkel, fenntartási- és működési költség-megvonásokkal jelentős fejlesztési-beruházási forrásokat nem tudott nyerni. Bizonyítottnak tekinthető, hogy egy védelemgazdasági reform több megtakarítást hozott volna a büdzsének, mint a hirtelen elhatározásokból fakadó haderő-leépítések.

Sikeres békefenntartás

A magyar NATO teljesítmény legsikeresebb területének a műveleti részvétel tekinthető. A honvédségi transzformáció komoly eredménye, hogy a missziós tevékenység napjainkra már beépült a hadsereg mindennapjaiba, sőt a katonai pályaválasztás egyik fontos motivációs tényezőjévé vált. NATO tagságunk alatt a békeműveletekkel kapcsolatos politikai gondolkodás, a jogalkotás, a társadalmi közmegítélés és a katonai gondolkodás pozitívan változott. A fejlődés azonban nem volt töretlen. A NATO területen kívüli alkalmazásának politikája körül az elmúlt években (például az iraki szerepvállaláskor) éles politikai viták folytak, a jogszabályok, belső szabályzások misszió „pártisága” lassan javul. A külföldi feladatvállalások (különösen a kockázatosabbak) még ma sem élveznek mindig teljes politikai konszenzust és szakmai támogatást. Pedig a Magyar Honvédség feladatainak nemzetközi irányba történő eltolódása megállíthatatlanul haladt előre. A 2002–2003. évi védelmi felülvizsgálat már nemcsak általában fogalmazta meg a szövetségi és nemzetközi feladatokhoz való hozzájárulást, hanem két zászlóaljnyi erővel való békefenntartási részvételt írt elő. Az eredeti ambíciószint 2006-ig 1200 fő (2004-ben már közel volt ehhez a szinthez), 2010-től 1600 fő egyidejű külföldi műveleti részvételét célozta meg. A költségvetési restrikciók miatt a kormány ezt az ambíciószintet 2004 júniusában 1000 főre csökkentette, és az első alkalommal kitűzött cél elérését 2014-re tolta el.

1999 óta Magyarország valamennyi fontos NATO békefenntartó műveletben és humanitárius misszióban részt vett. Taggá válásunkat követően a NATO-missziók meghatározó jelentőségűvé váltak az MH össz-békeműveleteiben. 2006 szeptemberében 990 magyar katona állomásozott külföldön, amelyből 770 fő (78%) szolgált NATO-misszióban. A NATO műveleti jelenlétünk elsősorban a Balkánra koncentrálódik (a KFOR csapat hozzájárulásokon kívül valamennyi NATO parancsnokságon /Pristina, Szarajevó, Szkopje, Tirana/ szolgálnak magyar tisztek és tiszthelyettesek), ahol a békefenntartó erők 38%-a szolgál. Az iraki misszióból történő visszatérés után a NATO területen kívüli csapat hozzájárulásunk már csak Afganisztánban maradt.

A változó missziós jelenlét újra felveti a kérdést, hogyan lehetne a magyar békefenntartói jelenlétet – lehetőségeinknek és képességeinknek megfelelően – dinamizálni, az elért eredményeket fenntartani. Nem vitatható ugyanis, hogy az elmúlt időszakban tett vállalásainkkal (Irak, Afganisztán, iraki kiképzési művelet, PRT) Magyarország NATO-beli megítélése javult, a gyengéből a közepes felé tartott. 2004 közepén a magyar műveleti hozzájárulás a tagországok között a 6–7. helyen állt a szárazföldi haderő százalékos nagyságában kifejezve. Néhány felajánlást (az afgán könnyű gyalogszázad, lövészszázad az iraki kiképző bázis őrzésére, még ha ez utóbbi nem is valósult meg, vagy a tartományi újjáépítő csoport) nemcsak nagyságrendben, hanem időben is jókor tette meg a kormányzat, ráadásul a vállalt feladatok nehezebbek és igényesebbek voltak. A korábbi hozzájárulási szint elérése, vagy meghaladása felveti azon politikai problémák megválaszolásának szükségességét, amelyek eddig nyíltan vagy latens módon végigkísérték a magyar békefenntartási döntéshozatalt : a magyar csapatok regionálisan vagy globálisan, harci vagy biztosítási/kiszolgálási feladatokra legyenek-e alkalmazva? Bár a biztonság- és védelempolitikai dokumentumok egyértelműen fogalmaznak erről, a konkrét felajánlásokat tekintve mindig politikai hezitálások előzték meg arra vonatkozóan, hogy mennyire biztonságos a feladat, és hol kell végrehajtani. A magyar hozzájárulások eddig szűk tartományban mozogtak, ha figyelembe vesszük, hogy a béketámogatáshoz a békefenntartási, békekikényszerítési, konfliktus-megelőzési, békeépítési és humanitárius feladatok széles spektruma tartozik.

A Magyar Honvédség ez idáig a konfliktus-megelőzési (megfigyelés, szétválasztás, átalakítás támogatása, fegyverzetellenőrzés) és békefenntartási tevékenység (őrzés-védelmi, logisztikai) különböző formáit, valamint a humanitáriusi feladatokat gyakorolta. A legveszélyesebb misszió ez idáig Irakban volt, ahol a funkció békefenntartási jellegű volt, de maga a feladat végrehajtása ellenséges környezetben történt. A művelet veszélyességről szóló politikai és társadalmi viták rendkívül hevesek voltak, különösen a 2004. júniusi veszteség után. A kormány a legújabb afganisztáni vállalásnál már hangsúlyozta, hogy a PRT működtetése Baghlan tartományban a kabuli feladatnál nagyobb biztonsági kockázatot jelent. Mindezek ellenére ezek a békefenntartási feladatok nem „high end”, nagy intenzitású katonai feladatokat jelentettek. Háborús katonai műveletek határán lévő feladatvállalás (békekikényszerítés, antiterrorista műveletek) eddig még szóba sem kerülhetett. Pedig előbb-utóbb Magyarországnak ezzel a kihívással is szembe kell nézni, hiszen Közép és Kelet Európában már több ország ajánlott fel katonai erőt (különleges műveleti csoportokat) harci feladatokra.

Egyre aktuálisabbá válik annak elvi alapokon történő eldöntése is, hogy a magyar külpolitika milyen körzetekben-régiókban gondolja a magyar haderő alkalmazását a NATO „out-of-area” és NRF doktrínája keretén belül. Bár a nemzeti biztonsági stratégia „földrajzi korlátozás nélküli”, a szövetségi missziók „teljes spektrumában” végzendő feladatvállalásról beszél, a haderő-fejlesztés és a felajánlások eddigi tapasztalatai nem éppen az expedíciós hadviselés irányába való elmozdulásról tanúskodtak. A 2006–2010. évi kormányprogram viszont már egyértelműen „globális” alkalmazásról, expedíciós haderő megteremtéséről beszél. Ennek eléréséhez azonban tovább kell fokozni azokat az erőfeszítéseket, amelyek a statikus, területvédelmi, bürokratikus szabályozású hadseregből egy mobil, bevethető, művelet-orientált haderő létrehozását célozták meg. Az elmúlt években sok változás történt, de nem elegendő. A békefenntartás 2004-ben már jogilag kötelező feladattá vált, de ma még mindig széles körben működnek az önkéntességet előtérbe helyező pályázati rendszerek. Bár a csapat hozzájárulások egyre inkább egy-egy katonai szervezetre épülnek, a béke és a missziós szabályozás (ha van ilyen) eltérése változatlanul alkalmi (virtuális) szervezetek létrehozását igényli. A missziók nemzeti önellátásra épülő logisztikai rendszere valóságosan nemzetközivé vált, ugyanakkor forráshiányok, beszerzési késedelmek, bürokratizált szabályozások nehezítik a végrehajtást. A külföldi missziók itthonról történő támogatása bonyolult, centralizált, nem a helyi parancsnokok munkáját segíti. Amíg a műveletekben való részvétel nem lesz a katonai karrier része, nem lehet számítani jelentős szemléleti javulásra. Bár a tárca sokat tesz annak érdekében, hogy a missziókban szolgálók mindenből a lehető legjobbat kapják, további erőfeszítések kellenek annak érdekében, hogy a honvédségnél is a nemzetközi standardok legyenek általánosak.

A hazai békeműveleti stratégiát át kell gondolni a NATO fejlődése szempontjából is. Hiszen még akkor sem könnyű jó, bátor és igényes vállalást tenni, amikor rendelkezünk alkalmazható képességekkel. A proaktív képesség-fejlesztéshez hozzátartozik a szövetségi békeműveletek fejlődési tendenciájának ismerete is. A NATO-műveletek jelenlegi nehézségei (politikai-gazdasági nehézségek, definiálatlan cél-állapotok, képesség-hiányok, biztonsági problémák) feszegetik a tisztán katonai alapú békefenntartás kereteit, és egy komplex, civil-katonai keretekre épülő, új válságkezelési stratégia kialakítását sürgetik. A szövetségi gondolkodásban a békeműveletek súlypontja egyre inkább a „post-conflict” típusú stabilizációs feladatok irányába tolódik el, ami nem zárja ki a katonai erő „nyers” alkalmazását sem. A NATO többfunkciós, rugalmas, teljes spektrumú műveletek megvívására alkalmas, civil és nemzetközi szervezetekkel együttműködni képes parancsnoksági és csapatstruktúra kiépítését szorgalmazza. Magyarország érdeke, hogy a hagyományos műveleti képességek fejlesztése mellett illeszkedjen a formálódó új békeműveleti stratégiához is.

Riga katonai témakörei

A fenti összefüggések miatt nagyon fontos, hogy milyen döntéseket fog hozni a NATO a 2006. november 28–29-ei rigai legfelső szintű értekezleten, amely várhatóan transzformációs csúcsként fog bevonulni a Szövetség történetébe. Az állam- és kormányfői NATO értekezlet munkajellegét mutatja, hogy a 26-os tagsági formáción kívül más tanácskozás, konzultáció nem lesz, így az állam- és kormányfők nem találkoznak sem az Euro-atlanti Pertnerségi Tanács tagjaival, sem a Mediterrán Párbeszéd vezetőivel. De nem ülésezik a NATO–Orosz Tanács és a NATO–Ukrán Bizottság sem. Az előzetes hírek szerint a NATO legfőbb döntéshozó szerve legalább egy tucat kérdést fog megtárgyalni, de a fókusz, a politikailag hatékonyabban működő NATO-ra, a különböző politikai aspirációk harmonizációjára és a katonai képességek fejlesztésére fog helyeződni.

Katonai szempontból a rigai csúcstalálkozó várhatóan elfogadja a szövetség új műveleti ambíciószintjét, valószínű ünnepélyesen deklarálja a NATO reagáló erők (NRF) teljes műveleti képességeinek elérését, és megvitatja a NATO különleges műveleti erők (SOF) létrehozásával kapcsolatos politikai és katonai kérdéseket. Szóba kerülhet a rakétavédelem, a Szövetség stratégiai légi-szállító képessége, valamint a NATO új kiképzési kezdeményezése. A legfelsőbb fórum megvitatja a NATO békeműveletekkel kapcsolatos teendőket is.

A rigai „transzformációs csomag” egyik legérdekesebb témája minden bizonnyal a Szövetség új műveleti ambíciószintjének (Level of Ambition (LoA) megvitatása és jóváhagyása lesz. Az új képességszint kialakítása már a 2005. decemberben jóváhagyott átfogó politikai irányelvekkel ( Comprehensive Political Guidance, CPG) megkezdődött, amely aztán a miniszteri irányelvekben (Ministerial Guidance 2006) konkretizálódott. A miniszteri irányelvek a Szövetségben alapokmánynak számít, hiszen ennek alapján folyik a katonai –stratégiai koncepciók, tervezési alapvetések kidolgozása, a haderő nagyságának megállapítása, a válságkezelésre kijelölt erők „beazonosítása”, a hosszú távú fegyverzeti-haditechnikai tervezés, valamint a tervezési ciklus végére elérendő katonai képességek vizionálása.

NATO műveleti ambíciószintjének meghatározása a haderő- és képességtervezés kiindulási alapja. Az ambíciószint rögzítése több (NATO) tervezési ciklusra bontva határozza meg a tagállamok fejlesztési célkitűzéseit, illetve a védelmi erőforrások elosztását. Úgy tűnik, a tagállamok egyetértenek abban, hogy a jövőben a NATO műveleti ambíciószintje két nagy (Major Joint Operations, MJO) és hat kisebb (Smaller Joint Operations, SJO) összhaderőnemi művelet egyidejű megvívása legyen. ¹¹ Az MJO általánosan elfogadott definíciója szerint hadtest méretű műveletet jelöl. Összetétele az adott misszió jellegétől függ, ezért az erők összetétele, haderőnemi aránya a legtöbb esetben eltérő képet mutat. Az SJO méretére és jellegére nincs általánosan elfogadott értelmezés, általában hadosztály és dandár nagyságú műveleteket jelölnek. A szövetségi tervezés kettő hadosztály, kettő dandár szintű művelettel, továbbá egy-egy légi és tengeri művelet végrehajtására alkalmas képesség kialakításával számol. Egyetértés van viszont abban, hogy a hat SJO összességében nem lehet nagyobb három MJO erőigénynél.

Az új ambíciószint mindkét műveleti típustól „elvárja”, hogy a NATO képes legyen legalább az operációk felét (egy MJO, három SJO) stratégiai távolságban (15 ezer kilométer), a befogadó nemzeti támogatás (infrastruktúra) teljes hiányában és szélsőséges éghajlati viszonyok között végrehajtani. Az MJO-nál is nagyobb 5. cikkely szerinti műveletnél, illetve a „szomszédos” térségekben (5000 km-en belül) végrehajtandó SJO operációknál a NATO-erők a tagállamokban, partner és együttműködő országokban meglévő infrastruktúrára támaszkodnak. Az ambíciószint változása, módosulása fontos lépés a NATO globális expedíciós katonai potenciállal rendelkező nemzetközi szervezetté válása felé.

Szintén a NATO globális alkalmazását szolgálja a NATO reagáló erők (NRF) koncepció beteljesedése, a teljes műveleti képesség minél előbbi elérése. A 2003-as évben elért kezdeti műveleti képesség óta az NRF erőit több alkalommal alkalmazták már humanitárius és támogató műveletekben, és eredményesen zárult a 2006. júniusi Steadfast Jaguar képesség-bemutató gyakorlat is Cape Verde-ben. Az NRF ma már egy 25 ezer fős összhaderőnemi csapatcsoportosítás, szárazföldi, repülő, haditengerészeti és különleges műveleti erő-komponensekkel. A reagáló erőt az Észak-atlanti Tanács (NAC) öt napon belül képes bevetni, és harminc napig alkalmazni logisztikai utánpótlás nélkül. A többnemzeti erők parancsnokságát a NATO és nemzeti parancsnokságok hat hónapos rotációval biztosítják, a csapatfelajánlásokat a NATO-tagországok és a partner államok ajánlják fel.

Mindezek ellenére a gyorsreagáló erő hosszú távú fenntarthatósága – az eltérő nemzeti véleménykülönbségek miatt – több problémával terhelt. A viták az NRF alkalmazása (telepítése) és finanszírozása körül jelennek meg leginkább. Egyes nemzetek a reagáló erők aktívabb alkalmazását szeretnék (például humanitárius műveletekben is), mások azt tartják, hogy az NRF nem lehet „mentőkocsi” (ambulance), elsődlegesen katonai válságkezelésre kell alkalmazni. Több ország ellenzi a reagáló erők tartalék vagy hiányfeltöltő erőként való felhasználását. Az NRF erők eddigi alkalmazása feszegeti a Szövetség finanszírozási rendszerét is (alapvető pénzügyi elv: a költségeket ott kell fizetni, ahol keletkeznek), és állandó konzultáció van arról, hogyan lehetne a NATO műveleti stratégiai parancsnokának (SACEUR) mozgásterét pénzügyi szempontból növelni. További gondot jelent az NRF féléves váltások rotációinak csapat-feltöltése. Bár az NRF–7 feltöltése alapvetően megoldódott, az NRF 8–10 váltások kiállításában még komoly hiányosságok vannak. Ugyanakkor valamennyi nemzet elismeri az NRF transzformációs hajtóerő jellegét, pozitív szerepét az interoperabilitás fejlesztésében nemcsak az amerikaiak és az európaiak között, hanem a nagy európai és a kisebb európai hadseregek, valamint a NATO-tagországok és a Pfp partnerországok között. Ezért remény van arra, hogy a rigai csúcson a tagországok meg tudnak állapodni, és tovább fejlődik az NRF alkalmazásának elmélete és gyakorlata.

A rigai „transzformációs étlapon” várhatóan napirendre kerül a NATO különleges műveleti erők (SOF) létrehozásának problémaköre is. A terrorizmus elleni „hosszú háborúban” az Egyesült Államok növekvő szerepet és jelentőséget tulajdonít a különleges erőknek, ezért keretnemzet (framework nation) szerepet vállalna egy NATO SOF parancsnokság felállításában. A kezdeményezést Hollandiával, Norvégiával és Lengyelországgal együtt indította el 2006 tavaszán. Ma már a NATO-tagországok többsége rendelkezik (vagy felállítás alatt van) különleges erőkkel, ezért azok felkészítése, felszerelése, alkalmazása az eddigieknél nagyobb koordinációt igényel.

Az NRF-el kapcsolatos képességfejlesztő munka részeként már a SHAPE-nél 2005-ben felállítottak egy SOF sejtet (4 fő), és a Műveleti Stratégiai Parancsnokság (ACO) kezdeményezte egy JFC szintű különleges parancsnokság létrehozását. Az ISAF fokozatos kiterjesztésével Afganisztánban a NATO vezette erők egyre inkább rákényszerülnek az SOF erők alkalmazására. Mivel az ISAF vezetésében 2007-től áttérnek a vegyes szerkezetű parancsnoksági rendszerre (composit command), egyes – korábban az Operation Enduring Freedom művelethez tartozó – különleges műveleti feladatok átkerülhetnek a NATO vezetésű parancsnoksághoz. A dél-afganisztáni, majd a kelet-afganisztáni műveleti kiterjesztés során az agresszív fellépésnek még a látszatát is elkerülő NATO-erők egyre inkább kénytelenek lesznek az SOF eszköztárhoz fordulni. A különleges erők koordinációját jelenleg az ISAF-en belül egy mintegy 40 fős SOF szekció látja el brit vezetés mellett. A jövőben ezek a feladatok egyre bonyolultabbak lesznek, hiszen foglalkozni kell a határon átnyúló műveletek jogi kérdéseivel, a nemzeti korlátozások feloldásával, a harccsoportok ellátásával, a légi mozgékonyság kérdéseivel, valamint az egységes kommunikációval. Ezért az SOF erők saját vezetési-irányítási rendszerének kiépítése egyre sürgősebb követelmény, ahogyan ezt az NRF SOF komponens gyakorlati tapasztalatok mutatják. Figyelembe véve, hogy a nemzeteknek általában egy SOF képessége van, a jogrend eltérő, a politikai döntéshozatal különböző, a nemzeti „bevethetőségi” szabályok mások, ezért a jövőbeni alkalmazás szempontjából fontos lenne egy szövetségi koncepció, „doktrína” megalkotása, amire Riga nagy eséllyel „pályázhat”.

A lett fővárosban más katonai kérdések is napirendre kerülhetnek, bár a végső tematika csak az utolsó „pillanatokban” alakul ki. Az észak-koreai atomkísérlet a közelmúltban várhatóan felerősíti a szövetségi rakétavédelem megtárgyalásának igényét. A NATO stratégiai értékelések szerint az elmúlt évtized egyik legveszélyesebb biztonsági problémáját a tömegpusztító eszközök, valamint a hordozóeszközeik egyre fenyegetőbb elterjedése jelenti. A 2002-es prágai csúcson megrendelt rakétavédelmi megvalósíthatósági tanulmányt (MDFS) az illetékes szövetségi hatóságok elkészítették, és most válasz kell adni „a hogyan tovább” kérdésére. A tanulmány egy olyan NATO rakétavédelmi rendszer kiépítését vizionálja, amely biztosítja a Szövetség területe, erői és lakossági központjai ellen irányuló (irányulható) rakétafenyegetéssel szembeni védekezés technikai feltételeit.

A 21. századi új kihívások és fenyegetések miatt a Szövetségben is előtérbe kerültek az expedíciós képességek kiépítésének követelményei. E követelmény-rendszernek fontos része lesz az önálló stratégiai szállítóképesség létrehozása, amely egy C17-es légiflotta megteremtését célozza. Hasonlóképpen szóba kerülhet a tágabb Közel-Keletet és Afrikát érintő biztonsági együttműködési központ létrehozásának javaslata, amely a NATO kiképzési szerepvállalásának adna újabb lendületet ezekben a régiókban.

A NATO-csúcson a tagországi vezetők áttekintik a szövetségi műveletek helyzetét, a közeljövő kilátásait és feladatait is. Várható, hogy Afganisztánban tovább folyik az ISAF művelet kiterjesztése az ország keleti részére, amely további katonai erőt és civil stabilizációs képességet igényel a nemzetektől. Fontos lenne az afgán haderő (ANA) felszerelésének és kiképzésének erőteljesebb támogatása. Mivel a helyzet normalizálása pusztán katonai eszközökkel nem valósítható meg, az újjáépítést mindenütt végezni kell, ahol a biztonsági helyzet ezt megengedi. A csúcstalálkozón valószínűleg egyetértés l esz abban, hogy az ún. Összehangolt Tervezés és Cselekvés (CPA) koncepciót először Afganisztánban próbálják ki, és megpróbálják az afgán hatóságok, az ENSZ, az Európai Unió, a NATO, a különböző nemzetközi szervezetek és NGO-k munkáját összehangolni.

Koszovót illetően valószínűleg meg lesz az egység a robosztus NATO katonai jelenlét fenntartásának. Ugyanakkor a Szövetségnek fel kell készülni a tartományban várható problémák kezelésére, amely az ott lévő erők elhelyezkedésének módosítását is magával vonhatja. A NATO-nak a jövőben szerepet kell vállalni a koszovói biztonsági erők kiképzésében, felkészítésében. A darfuri missziót illetően folytatás várható, hiszen az Afrikai Unió meghosszabbította az AMIS misszió mandátumát 2006. december 31-ig. Ha a jövőben az ENSZ átvenné ezt a műveletet, akkor a világszervezet erőinek igen erős mandátummal kell rendelkeznie, hogy eséllyel vegyék fel a harcot a problémák megoldásában.

A NATO rigai csúcstalálkozója tehát további kihívásokat jelent a Magyar Honvédségnek a szövetségi követelmények teljesítésében, a vállalások megvalósításában. Magyarország ugyanakkor relatíve jó helyzetben van, hiszen a legfőbb döntéshozó szerv nem érint olyan témákat, amely nehéz helyzetbe hozná az országot. A NATO ambíciószintjének megváltozása lehetőséget ad hazánknak, hogy különösebb veszteségek nélkül (hivatkozással a szövetségi módosításokra) korrigálja korábbi vállalásait, és olyan nemzeti ambíciókat fogalmazzon meg, amelyeket tartósan finanszírozni is tud. A NATO reagáló erőkben az MH a második rotációtól kezdve részt vesz, és megfelelő tervvel rendelkezik az elkövetkező évekre is. Az NRF Magyarország vonatkozásában sikeresen működik, a kijelölt erők felkészítésére, felszerelésére ez idáig sikerült forrást találni, és a képességfejlesztést, a szakosodást és a felajánlásokat a katonai vezetés egyensúlyban tudta tartani. Az SOF képesség kiépítése a védelmi felülvizsgálat óta folyik, és 2005-tól valós lendületet kapott. Ez év végéig a szolnoki 34. Bercsényi László különleges műveleti zászlóalj első százada eléri kezdeti műveleti képességét. A magyar SOF erők 2010-től már alkalmasak lesznek NRF feladatokban való szerepvállalásra is. Magyarország részt vesz a stratégiai légi szállítási kapacitás létrehozását végző munkacsoportban, és támogatja a közel-keleti kiképző központ létrehozását is. Összességében tehát az ország, a Magyar Honvédség, kedvező pozícióban várja a NATO-csúcsot, és várható NATO-döntések nem kényszerítik a haderőt lényeges irányváltásra, gyökeresen új képesség-kiépítésre, vagy missziós vállalásra. Ez lehetőséget ad a tervszerű, következetes, eddiginél eredményesebb katonai képességfejlesztésre, haderő-építkezésre.

Konklúziók

NATO tagságunk közel nyolcéves „kalandos” tapasztalataiból, sikereiből és kudarcaiból több következtetés levonható. A tagsági kronológia, a történések és a tendenciák meggyőzően bizonyítják, hogy a magyar NATO-teljesítés és hozzájárulás mennyire érzékeny a politikai és finanszírozási változásokra. A magyar teljesítmény az elmúlt időszakban rendkívül hullámzott, miközben Magyarország lehetőségei, erőforrásai, helyzete, védelmi kapacitása lényegesen nem változott. Amikor egyértelműek voltak a politikai célok, világos volt a stratégia, és elkötelezett tenni akarás volt a jellemző, – az ország és a hadsereg jól teljesített.

Az 1996–97-es évek „csúcsteljesítménye” gyors NATO-tagságot hozott, mert az euro-atlanti csatlakozás az akkori külpolitika egyik stratégiai prioritása volt. Jól vizsgázott az ország az 1999-es nehéz helyzetben, a koszovói háború idején is, mert megtalálta az egyensúlyt a szövetségi hozzájárulás és a kényes szomszédsági politika között. Nem voltak nagy problémák 2000-ig sem, amíg az Orbán-kormány egyértelműen atlantista politikát folytatott. Az ezt követő külpolitikai irányváltás (a regionális kulcsállam koncepciója) azonban leértékelte a nemzetközi-szövetségi katonai feladatokat, és kiváltotta a NATO és a szövetségesek formális és informális kritikáit. 2002 őszétől, a Medgyessy-kormánnyal ismét a teljesítő kül- és biztonságpolitika került előtérbe, és 2004 novemberéig, az önkéntes haderővé válásig, sikerült javítani a magyar teljesítmény megítélését. Magyarországról alkotott kép tartós megváltoztatására azonban nem maradt erő, nem maradt, mert a védelmi költségvetés tartós, radikális visszavágása megalapozatlanná tette a 10 éves védelmi felülvizsgálati reformterv végrehajtását. Így aztán továbbra is fennáll a kockázata annak, hogy hazánkat a varsói szerződéses időkből származó potyautas magatartással vádolják meg.

A védelmi tervezési hibák, a krónikus alulfinanszírozottság, a változó színvonalú katonai vezetés és minisztériumi menedzsment miatt a Magyar Honvédség NATO-integrációja 2003-ig nem valósult meg. Az interoperabilitás javítása érdekében 2002-től az integrációs feladatok, 2003-tól a képességfejlesztés területén születtek eredmények. 2005-re elértük a szövetségi katonai együttműködés elsődleges szintjét. Minőségi áttörés azonban az interoperabilitás területén nem következett be, a teljes integráció befejezését 2010-re halasztották. A velünk együtt taggá lett Csehország és Lengyelország ezen a területen 3–5 év előnyt szerzett, sőt a 2004-ben NATO tag lett Szlovénia is megelőz már bennünket.

A védelmi felülvizsgálat a haderőt a korábbinál erőteljesebben fordította a NATO, az EU, és a nemzetközi feladat-teljesítés irányába. 2004-től megkezdődött a szakosodás a katonai szerepvállalásban, a niche képességfejlesztésben jó eredmények értünk el. A visszavágott költségvetés ellenére sikeresen folytatódott a katonai, elsősorban a kiképzési- integrációs feladatok végrehajtása. A békefenntartás beépült a hadsereg mindennapjaiba, a Magyar Honvédség valamennyi NATO szárazföldi békeműveletben szerepet vállalt. Vigyázni kell arra, hogy a vezetés-irányítás területén közeljövőben várható átszervezés (mint már ez a múltban megtörtént) ne menjen a szövetségi feladatok rovására, a Magyar Honvédség ne veszítse el azon képességeit, amelyeket az elmúlt években nagy áldozatok árán létrehozott. Tovább kell folytatni a „szellemi kompatibilitás' fejlesztését, nemcsak a honvédségben, hanem a kormányzati adminisztrációban, a politikai pártoknál, és a civil szervezeteknél is.

A Magyar Honvédséghez hasonlóan a NATO is folyamatosan változik. A 2006 novemberi rigai csúcs lehetőséget ad hazánknak arra, hogy a szövetségi transzformáció irányának megfelelően változtasson saját NATO politikáján is. Mivel napjainkban a képességfejlesztés, a szövetségi feladatokhoz való hozzájárulás, az NRF feladatokban való részvétel jelenti a „megmérettetés” követelményeit, költségvetési nehézségek ellenére fokozni kell aktivitásunkat ezen a területen. És mivel a NATO 2006 júniusában módosította katonai ambíciószintjét, kivételes lehetőségünk van arra, hogy korrigáljuk vállalásainkat, és egy szerényebb hozzájárulást megbízhatóbban teljesítsük.

Magyarország NATO-politikájának ingadozásában jelen voltak a külpolitikai és biztonságpolitikai hiányok is. Az euro-atlanti csatlakozás stratégiai céljai 1999-ben és 2004-ben megvalósultak, de új koncepció, új doktrína, új politikai konszenzus nem alakult ki a jövő biztonságpolitikai kihívásaival és feladataival kapcsolatban. Ameddig nem lesznek világos stratégiai célok, elérésüket szolgáló koncepciók és eszközrendszerek, a NATO-politikánk továbbra is ingadozó és sérülékeny lesz. Azt szokták mondani, a NATO érdek és értékalapú közösség. Jó lenne, ha a mindennapokban nemcsak a szabadság és biztonság, hanem a szolidaritás és az együttműködés értékeire is emlékeznénk.

1 A kudarcok miatt a Honvédelmi Minsiztériumban számos felső szintű személyi változás (vezérkar főnöki, államtitkári, helyettes államtitkári) történt az elmúlt években.

2 Lásd Szabó Iréne: Nincsenek kőbe vésve NATO-ajánlásaink. Népszava, 2005. november 25.

3 Változatlanul adósságunk van a NATO felé az alábbi területeken: a magas készenlétű szárazföldi, repülő és légvédelmi erők követelmények szerinti kialakítása, korszerű nemzeti támogató és kiszolgáló képességek létrehozása, szárazföldi csapatok harcászati híradása, elektronikai védelem, a NATO integrált és kiterjesztett légvédelmi rendszeréhez való hozzájárulás, híradó és informatikai rendszerek biztonsága, ABV védelem, egységes harctéri üzemanyag, rakománykezelés és szállítás.

4 A könnyű lövészzászlóalj doktrína-tervezete 2005-ben készült el. Lásd Kósa Sándor, Ruszin Romulusz, Petrovics Mihály: A Magyar Honvédség könnyű lövészzászlóalj doktrína kidolgozása. Hadtudomány, 2005/2. szám.

5 A NATO a magyar védelmi képességek fejlesztését közel 60 Mrd Ft. (áfa nélkül) biztonsági beruházással támogatja Magyarországon, aminek 0,65%-t (plusz 3 Mrd Ft beruházás-bonyolítási költséget) kell csak az országnak kifizetni. Az 1998–2000 között elfogadott képességcsomagok (CP) – az ország akkori „sziget”–jellegéből fakadóan – a vezetés-irányítás, a befogadó nemzeti támogatás és a légvédelem erősítését célozták. Részletesen lásd Halász Péter: A NATO Biztonsági Beruházási Programjának elemei. Új Honvédségi Szemle, 2004. 10. sz.

6 2183/1999. (VII. 23) Korm. határozat a NATO 1999. évi védelmi tervezési kérdőívére adandó magyar válaszról, a 2001–2006. közötti időszakról szóló NATO haderő-fejlesztési javaslatokkal kapcsolatos magyar álláspontról, valamint a honvédelmet érintő egyes kérdésekről.

7 2236/2003. (X. 1.) Korm. határozat a Magyar Honvédség 2004–2013 közötti időszakra vonatkozó átalakításának és új szervezeti struktúrájának kialakításáról.

8 Fapál László (Szerk): A honvédelem négy éve 2002–2006. HM Zrínyi Kht. 2006.

 9 Meg kell jegyezni, hogy az ilyen típusú számításoknak jelentős hibaszázaléka lehet, mert a HM költségvetés tervezése és nyilvántartása megnehezíti a szofisztikált, NATO szempontú elemzési és számítási módokat.

10 The Military Balance 2004–2005. The International Institute for Strategic Studies. Oxford University Press. London 2004.

11 Lásd CSIS Transatlantic Security Notes and Comments. May 2006. Volume 1, Issue 2.www.csis.org.

« vissza a szöveghez