Martinusz Zoltán

A NATO stratégiai megújulásának várható irányai a jelenleg folyó műveletek tükrében

Bizonyára sokak előtt ismert a NATO első főtitkárának az a megfogalmazása, miszerint Európában a NATO-nak három feladata van: „az amerikaiakat bent tartani, az oroszokat távol tartani, a németeket pedig lenyomva tartani” (Keep the Americans in, the Russian out, and the Germans down).

Ezzel nagyjából össze is foglalta a NATO stratégiai feladatrendszerének lényegét, amelynek főbb elemei a Szövetség létrejöttének időszakában a következők voltak:

- Első elemének a kollektív védelmet és az elrettentést tekinthetjük. Általában csak a kollektív védelemről szoktunk beszélni, de nagyon fontos eleme a NATO-nak, hogy nemcsak magát a védelmi képességet, hanem a békét alapvetően fenntartó elrettentést és a nukleáris elrettentést is kollektív alapokra helyezte. Ezen túl sok magyarázni való nincs, nyilván az adott stratégiai kontextusban elsősorban a Szovjetunió és szövetségesei ellen irányuló védelmi képességet és védelmi feladatot jelentette. Lényegében ez az „ötös cikkely”, amit a mai napig a NATO magjának tartunk.

- A második nagyon fontos eleme a NATO létének a transzatlanti kapcsolat, a „keep the Americans in”, vagyis tartsuk bent az amerikaiakat Európa ügyeiben. Azt szokták mondani, részben a több évtizedes szovjet propaganda nyomán, hogy ez alapvetően az amerikaiak érdeke volt, ők használták fel európai csatlósaikat globális befolyásuk kiterjesztésére. Azt gondolom, hogy ebben sok igazság van, de alapvetően ez tévedés. A második világháború utáni stratégiai helyzetben alapvetően Európa érdeke volt, hogy Amerikát bevonja Európa biztonsági ügyeibe. Ne felejtsük el, hogy az amerikaiaknak ehhez a Washington-doktrínát kellett feladni. Ez a doktrína pedig – egészen a második világháború utánig – az amerikai stratégiai gondolkodás alapvető eleme volt, nevezetesen, hogy Amerika békeidőben nem avatkozik be Európa hatalmi harcaiba, nem köt tartós szövetséget senkivel, nem engedi, hogy berángassák az ott folyó hatalmi játékokba. A transzatlanti kapcsolat körül a mai napig óriási vita zajlik, de a NATO az az intézményi keret, amelyik ezt a transzatlanti kapcsolatot, ezt a stratégiai szövetséget megjeleníti a nemzetközi palettán.

- A harmadik elem a NATO klasszikus feladatrendszerében az európai integráció. A második a világháború után a NATO-t, az a politikai generáció hozta létre, amelyik az első világháború utáni rendezés hiányosságait és ellentmondásait a saját bőrén élte meg. Amíg az első világháború utáni rendezés azt jelentette, hogy Németországot meg kell büntetni, a második világháború utáni rendezés azt jelentette, hogy Németországot megbüntetni és integrálni kell. Óriási különbség.

Gyakran hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy a NATO az európai integrációnak alapvető szereplője volt. Egyrészt azért, mert Németországot integrálta a közös európai védelmi gondolkodásba – következésképpen elvette annak a rivalizálásnak az élét, ami a megelőző században folyamatosan háborúhoz vezetett Nyugat-Európában –; másrészt talán érdemes emlékezetünkbe idézni a washingtoni szerződés preambulumát és első két cikkelyét, amelyekben egy árva szó nincs katonai védelemről, ellenben a szerződés szerint a tagállamok kötelezettséget vállalnak arra, hogy nemzetközi gazdasági kapcsolataikat intézményesen is fejlesztik. Magyarul az Európai Unió előképe, az Európai Unióhoz szükséges politikai akarat kinyilvánítása nem máshol jelenik meg, mint a Washingtoni Szerződésben, évekkel a Római Szerződések aláírása előtt. Így tehát az európai integrációban rendkívül fontos szerepe volt a NATO-nak. Az a sajátos és úgy gondolom, hogy történelmileg egyedi fejlődési modell tehát, amit Európa jelent – elsősorban természetesen biztonsági oldalról – a NATO-nak köszönhető.

Miben sajátos az európai fejlődési modell? Abban sajátos, hogy Európán belül a katonai erőnek a szerepe gyakorlatilag megszűnt. Az Európán belüli folyamatokban teljesen mindegy, hogy Belgiumnak, Luxemburgnak, Spanyolországnak hány hadosztálya, hány tankja, hány repülőgépe van. Ezt ma természetesnek gondoljuk, de ez a történelemben inkább természetellenes folyamatnak tűnik, hiszen a katonai erőnek mindig is rettenetesen nagy szerepe volt, de ma már az Európán belüli folyamatokban a katonai erő gyakorlatilag értelmezhetetlen. És ez nem másnak az eredménye, mint az, hogy Európa külső biztonságát és belső stabilitását a NATO (= Egyesült Államok) kívülről a maga erejével garantálta. Erről hajlamosak vagyunk elfeledkezni, de ez a NATO létének egyik legfontosabb eleme és az egyik legfontosabb funkciója, még akkor is, ha ilyen direkt formában ezt nehezen látjuk visszakövetkeztethetőnek a Washingtoni Szerződés szövegében.

- A negyedik elem a stratégiai párbeszéd . A NATO-t gyakran úgy gúnyolták, hogy a NATO rövidítés, az a No Action Talk Only, – azaz csak duma, semmi cselekvés. Erre mondta Churchill, hogy a sok dumálás, még mindig jobb, mint a sok háború. A NATO-nak az egyik legfontosabb funkciója, amit bizonyos értelemben tartalmaz a Washingtoni Szerződés 4. cikkelye, hogy a Szövetség a tagállamok közötti stratégiai párbeszéd intézményes kerete. Ennek a stratégiai párbeszédnek kialakult egy intézményes kultúrája is. Azt látjuk egyébként ma, hogy az Európai Unió közös biztonság- és védelempolitikai törekvése kapcsán az egyik legnagyobb problémát az jelenti, hogy az Európai Unión belüli – értsd: amerikaiak nélküli – stratégia párbeszédnek nincsen intézményes kerete, nincsen intézményes kultúrája.

- Az ötödik elem a védelempolitikai integráció. A NATO-t gyakran vádolják azzal, hogy több száz, sőt fénykorában több ezer bizottságot működtetett, de ez a több ezer bizottság pontosan arról szólt, hogy ott a tagországok a védelmi ügyeiket kezelik és egymással folyamatos dialógusban megtárgyalják. Ez vezet a védelempolitikai integráció megvalósulásához, ami azt jelentette, hogy a NATO-nak egy ki nem mondott, de valójában nagyon is létező feladata volt, hogy a tagországok a saját védelempolitikájukat, saját védelmi gondolkodásukat, nemzeti szintről, nemzetközi szintre emeljék. S ennek nem más volt a célja, minthogy az esetleges belső ellentéteket, mint történelmi örökséget meg tudják haladni, felszámolják azokat a nemzeti örökségeket, történelmi görcsöket is, amelyek egymás közötti konfliktushoz vezetnek.

Ez az öt elem az, amelynek keretei között a NATO klasszikus feladatrendszere megvalósul . Azt lehet mondani, hogy ez az öt elem lényegében nem változott a kezdetek óta, és olyan nagyon sokat nem változott az 1990-et követő időszakokban sem, inkább kiegészült, illetve más értelmezést nyert.

*   *   *

Az 1990 óta eltelt éveket illetően legalább két, bár nem éles határvonallal elkülönülő időszakot különböztetünk meg. Az első – amit poszthidegháborús korszaknak szoktunk nevezni – nagyjából az 1990 utáni, a közép- és kelet-európai rendszerváltásokat követő egy évtized, amit azzal szoktunk meghatározni, hogy mi nem poszthideg, azaz meghaladja a megelőző korszakot, valójában azonban ennek konkrét jellemzőit soha senki nem tudta elméletileg korrekten rögzíteni. Nagyjából azért mégis tudjuk, hogy miről van szó.

Megmaradtak a funkciók, de átalakultak az alábbiak szerint:

• a kollektív védelem és elrettentés, megmaradt természetesen, de nem világos, hogy ki ellen, ki az ellenség. Politikailag korrekt módon a NATO nem fogalmazhat meg ellenséget – hiszen a 90-ben elfogadott stratégiai koncepció is azt mondta, hogy az eddigi ellenségek partnerek lesznek. Nincs ellenség, de valakit azért mégiscsak el kellene rettenteni, valakivel szemben mégiscsak meg kellene védeni a NATO-t, és erre jött be az a kicsit homályos megfogalmazás, hogy az instabilitás a fő ellenség, aminek őszintén szólva túl sok értelme nincs. De legalábbis az a fajta ellenségkép, ami a hidegháborúban teljesen egyértelműen megvolt, az eltűnt. Ezzel együtt, mindenki azt vallotta, hogy – bár kicsi a valószínűsége – a NATO alapköve továbbra is a kollektív védelem;
• a transzatlanti kapcsolat szintén maradt, de elbizonytalanodást mutatott. A hidegháború időszakában a transzatlanti kapcsolat szilárdsága alapvető stratégiai kérdés, túlélési kérdés volt, elsősorban Európa számára, de az Egyesült Államok számára is. A hidegháborút követő időszakban is természetesen fontos, de azt látjuk, hogy a biztonságpolitikához alapvetően kapcsolódó elemekben egyre inkább meginog és egyre több vita jelentkezik. Már az első Öböl-háború időszakában is – amit hajlamosak vagyunk a transzatlanti együttműködés mintapéldájaként említeni – sok vita volt arról, hogy vajon ez a transzatlanti kapcsolat mennyire szilárd, és jelzésértékű, hogy a NATO mint szövetség az első Öböl-háborúban nem vett részt, sőt voltak olyan tagországok, amelyek kimondottan nehezítették a legnagyobb szövetségesek hadviselést. Később pedig a nyugat-balkáni, délkelet-európai válságkezelés, majd a következő közel-keleti konfliktusok kapcsán egyre élesebben jelent meg a transzatlanti kapcsolatokban valamifajta feszültség egészen addig – bár ez már a következő időszaknak a története –, hogy a második iraki háború kapcsán Franciaország és Németország gyakorlatilag azzal az Oroszországgal stratégiai szövetségben, amely 15 évvel ezelőtt (az újabban főmumusnak tekintett Egyesült Államok) megvédeni hivatott volt ezt a két országot.
  Tehát mindenképpen látunk egyfajta átrendeződést a transzatlanti kapcsolatban, sőt a különböző törekvések között vannak olyanok is, amelyek kimondottan arra utalnak, hogy az amerikaiakat – történelmileg legalábbis rövidebb időtávon belül – meg kell próbálni kitessékelni Európa biztonsági ügyeiből. Természetesen vannak olyan európai szereplők is – így például a közép-európaiak, kelet-európaiak –, akik tartósan úgy gondolják, hogy a transzatlanti kapcsolatra szükség van, de mindenképpen meggyengült ez a fajta kapcsolatrendszer, bár a NATO feladataiban mindenképpen benne maradt.
• az integráció terén a rendszerváltás után a NATO-nak egy újabb történelmi feladata lett. Nevezetesen hozzájárulni a közép- és kelet-európai rendszerváltás békés lebonyolításához és elindítani egyfajta reintegrációs folyamatot és visszahozni a nyugat-európai stratégiai körbe mindazokat az országokat, amelyek vissza akartak térni, amelyeket a történelem ebből a stratégiai körből kiszakított. Bár a legtöbben úgy gondolták, hogy először az EU bővítésére kerül sor a reintegrációs folyamatban, mégis a NATO jár elöl és már két körben megtörtént a Szövetség bővítése, gyakorlatilag tehát az összes kelet-európai rendszerváltó ország először a NATO-ba lépett be és utána csatlakozott az Európai Unióhoz. És ha jól olvasom a Barroso elnök úrnak az Európai Unió bővítésével kapcsolatos nézeteit, akkor ez feltehetően a jövőben is így marad. (Egy pillanatig úgy tűnt, hogy Horvátország kapcsán az Európai Unió megelőzhette volna a NATO-t, de az a gyanúm, hogy most megint a NATO van inkább helyzetben, vagy lépéskényszerben az Európai Unióhoz képest, vagy az Európai Unió előtt.);
• a stratégiai dialógus érvényességét sokan megkérdőjelezték, és valóban jogos lehet a kérdés: stratégiai közösséget alkot-e még a Nyugat? Erről egy nagyon érdekes elméleti vitát lehetne folytatni. Bizonyos, hogy ez a stratégiai közösség lazult. Másfelől azt látjuk, hogy a kelet- és közép-európai rendszerváltók számára a NATO legfontosabb gyakorlati értékét pontosan a stratégiai dialógus és a stratégiai közösség jelenti. Nevezetesen az, hogy a világpolitikában domináns szereppel nem nagyon bíró kis országok ott vannak-e az asztalnál, ahol a döntések születnek és részesei a döntéseknek. Ez alapvető fontosságú lett. Átalakult ugyan a hidegháború korszakához képest, de mégis rendkívül fontos szerep.

*   *   *

A poszthidegháborús korszakban tehát többé-kevésbé ugyanaz a feladatrendszer, mint a hidegháborúban volt. Kiegészült néhány elemmel, például a stabilizációval. És itt elsősorban közép- és kelet-európai országok stabilizációjáról, a békés rendszerváltás, a békés átmenet támogatásáról volt szó. Kiegészült a válságkezeléssel, elsősorban a délkelet-európai válságkezeléssel – ami a NATO számára egy gyökeresen új feladat volt, hiszen ez aztán végképp nem vezethető le a Washingtoni Szerződésből. Általában ezeket a műveleteket a 4. cikkely szerinti műveleteknek szokták nevezni, de a Washingtoni Szerződés 4. cikkelyéből semmi nem vezethető le arra nézve, hogy Délkelet-Európában például a NATO-nak be kell avatkoznia.

Nagyon nehéz ilyen logikai kapcsolatot találni, de a politika rákényszerítette a NATO-t arra, hogy találjon egy logikai kapcsolatot. A 4. cikkely az a „gumiparagrafus”, ami általában a tagállamok biztonságát fenyegető kockázatokról szól. De valójában ez egy teljesen új elem a NATO feladatában, és azt mutatja, hogy a NATO, mint – azért valljuk be – klasszikus hidegháborús képződmény képes volt sikeresen alkalmazkodni a hidegháború utáni korszakhoz, úgy is, hogy a saját feladatrendszerét anélkül értelmezte újra, hogy ehhez ki kellett volna nyitni a Washingtoni Szerződést.

Egy másik komoly elméleti határt is leküzdött a NATO a délkelet-európai válságkezelésben. Nevezetesen, hogy túl lépett saját határian. A NATO konkrét katonai tevékenységét illetően valójában soha senki nem gondolt arra, hogy az a NATO-tagországok határain kívül valósuljon meg. Délkelet-európában – erről volt már szó – a boszniai válságkezelésben is, Koszovóban aztán különösen.

Ugyancsak új elem – amit a Washingtoni Szerződésből szintén nem nagyon lehet levezetni – a partnerségek. A partnerségek léte, a partnerségek kiépítése a NATO számára önálló feladattá vált. Legfontosabb kérdés. Oroszország a nyilvánvaló ellenségből hogyan alakul át valamifajta együttműködő partnerré. Ez egy olyan kérdés, amit sem a NATO, sem Oroszország igazán sem megrágni, sem lenyelni, sem kiköpni nem tud. Ezzel együtt valamennyien tudjuk és érezzük, hogy ez a legfontosabb irány. De természetesen a partnerségek kiterjednek egy sor más országra is, akik nem tudnak, nem akarnak vagy nem lehetnek a NATO-tagjai. S a partnerek skálája rettenetesen széles, hiszen magában foglalhat olyan klasszikus, hagyományosan semleges országokat, mint Finnország, olyan virágzó demokráciákat mint Belorusszia vagy Üzbegisztán, és olyan tagjelölteket is, mint Albánia vagy Horvátország.

A partnerség, az együttműködés önmagában is egy sor praktikus előnyt hoz a NATO-nak. Egyrészt az derült ki, hogy ez egyfajta stabilizáló erőt jelent a partnerek döntő többsége felé, másrészt olyanfajta biztosítási kötvényt jelent, amit egy adott konfliktushelyzetben jól lehet alkalmazni. Gondoljunk Üzbegisztán példájára. Néhány évvel ezelőtt kevesen gondolták volna, hogy az Üzbegisztánnal tartott kapcsolatból a NATO-nak valaha is bármilyen konkrét haszna lesz. Ehhez képest az afganisztáni művelet meglehetősen megváltoztatta ezt a fajta gondolkodást. Üzbegisztán stratégiai fontosságú tranzit-országgá vált. Magyarország szempontjából különösen fontos, hogy az északi régióban kulcsszerepet játszó Németország a mai napig Üzbegisztánon keresztül hajtja végre afganisztáni erőinek ellátását. Egészen biztos, hogy a békepartnerség nélkül ez fel sem merült volna, szóba sem jöhetett volna. Konkrét haszna van annak, hogy a NATO partnerségeket kezdett építeni a legtávolabbi részeivel is ennek az euroatlanti régiónak.

A NATO feladatrendszere változásának következő szakasza az, amit szeptember 11-e utáni időszaknak szoktak nevezni a világban. Nincs rá igazán jó elnevezés, ezért különösebb ideológiai vita nélkül állapodjunk meg ebben a jelzőben. Ebben az időszakban sem nagyon változott a feladatrendszer, kiegészült és más kontextusba került, nevezetesen: kilépett Európa és az euroatlanti övezet hagyományos földrajzi határai közül , és egyfajta globális megközelítést nyert.

Természetesen nemcsak ebben tér el az értelmezés a korábbi időszakoktól. Vegyük a kollektív védelmet és az elrettentést. Az előző időszakban az volt a kérdés, hogy ki ellen. Most erre a Nyugat – vagy ha egészen pontosan fogalmazunk, akkor az Egyesült Államok – adott egy választ, hogy mi ellen. Nevezetesen a terrorizmus ellen. Hogy ez jó válasz, vagy nem jó válasz, erről akár egy külön konferenciát is lehetne rendezni.

Ebbe a vitába most nem szeretnék belemenni. De mindenképpen felvet két alapvető kérdést a NATO legfontosabb funkcióival kapcsolatban: az egyik az, hogy értelmezhető-e a kollektív védelem a terrorizmussal szemben, a másik pedig az, hogy értelmezhető-e az elrettentés a terrorizmussal szemben. Sokan hajlamosak mind a két kérdésre negatív választ adni. De ami a kollektív védelmet illeti ne felejtsük el, hogy a NATO 5. cikkelyének első alkalmazása pontosan egy terrorista támadás kapcsán, szeptember 11-e után történt meg. Az 5-ös cikkelyből a tagállamok egyikét ért fegyveres támadást (szeptember 11-én a fegyver a papírvágó kés, a konzervnyitó, a polgári repülőgép volt), nem biztos, hogy közvetlenül le lehetne vezetni, ennek ellenére a szövetség tagjai alkalmazták az 5-ös cikkelyt, soha korábban nem. Terroristatámadás esetére igen.

Ami pedig a terroristákkal szembeni elrettentést illeti – erre is zsigerből rá szokták vágni, hogy nem értelmezhető – nem hagyható figyelmen kívül, hogy Chirak elnök egy egészen más koncepciót fogalmazott meg a francia nukleáris elrettentés és stratégia számára. Nevezetesen, hogy a terroristák ellen is, meg a terroristákat támogató nem állami és állami szereplőkre is értelmezhető a nukleáris elrettentés. A franciák tehát úgy gondolják, hogy potenciálisan a nukleáris fegyvereket is alkalmazni lehet terrorista csoportok, a terroristákat támogató nem állami szereplők, és a terroristákat támogató állami szereplők ellenében is.

A transzatlanti kapcsolatnál felvetődhet, hogy egyáltalán mennyiben transzatlanti ez a kapcsolat, mennyiben értelmezhető, akkor, ha a transzatlanti régióra akarjuk korlátozni ezt a fajta nyugati szövetséget. Figyelembe kell vennünk, hogy Afganisztánban, Irakban ausztrálok, újzélandiak, japánok, dél-koreaiak szerepelnek és időnként harcolnak NATO-tagországok mellett. Nyitott kérdés, hogy érdemes-e kiterjesztenünk a transzatlanti szövetséget és újra értelmeznünk a szövetséget egyfajta globális nyugati szövetségnek. Ez is egy nyitott kérdés.

Az integrációt illetően is az a kérdés, hogy a NATO esetében hol az integráció határa, befejeztük-e már az integrációt. Bizonyos, hogy nem. Nyilván a Nyugat-Balkánon vannak még olyan országok, amelyeket integrálni fogunk. De lehet-e Ukrajna NATO-tag? Lehet-e Oroszország NATO-tag? Oroszország nyilván nem akar egyelőre NATO-tag lenni. De lehet-e olyan stratégiai helyzet, amikor Oroszország NATO-tag akar lenni? Ezekre a kérdésekre sincs elméleti válaszunk. Feltehetően Oroszország tagsága nagyon elméleti felvetés lenne. De Ukrajna – mint azt a politika mutatja – egyáltalán nem elméleti felvetés. A NATO-integrációja tehát nem befejezett folyamat.

A stratégiai dialógusról túl sokat, újdonságot nem lehet mondani, ellenben a válságkezelésről és a partnerségekről igen. Nevezetesen, hogy mindaz a tartalom, ami eddig európai vagy euroatlanti keretben jelent meg, immáron globális keretben jelenik meg. A NATO-ban vita zajlik arról, hogy a partnerségeket milyen formában lehet globálissá tenni. A válságkezelés globális jellegéről már nincs vita. Az a helyzet, hogy a NATO kimondatlanul ugyan, de globális szervezetté vált . A NATO Afganisztánban, Irakban hajt végre műveletet, támogatja a Darfur-i nemzetközi műveletet. Semmilyen dokumentumban nincs megírva egyelőre, de a NATO globális szervezet. Ugyanakkor van egy új feladat is, az újjáépítés, a nemzetépítés feladata, amiről teljesen egyértelműen kiderült pl. Afganisztánban, amely pillanatnyilag legfontosabb, de mindenképpen a legnagyobb erőket lekötő missziója, hogy önmagában a katonai megoldások értelmezhetetlenek. Mondhatjuk természetesen azt is, hogy a NATO-nak nem feladata az újjáépítés, de hát az a helyzet, hogy Afganisztánban a NATO katonákon kívül az égvilágon senki nincs, aki ezt a feladatot végre tudná és végre akarná hajtani. Van egy sor NGO természetesen, úgyhogy egy kicsit igazságtalan vagyok az NGO-kal szemben, de valójában koherensen működő, szervezett erőt Afganisztánban jelen pillanatban a NATO jelent.

*   *   *

Az is az előttünk álló időszak egyik nagy kihívása hogy mi következik ebből a képességekre nézve. Összességében azt lehet tehát mondani, hogy a transzformáció – a feladatrendszer transzformációja – és ennek következtében az egész szervezet transzformációja alapvetően a fejekben kell, hogy megvalósuljon és meg kell haladni bizonyos öröklött koncepciókat. Ezek közül a fontosabbak a következők:

• Ilyen például az, hogy a terület és védelem ma már nem köthető össze és nem kezelhető egy egységes „területvédelem” koncepcióként. A NATO működése és feladatrendszere nem köthető egy konkrét földrajzi területhez immár. És nem köthető egy stratégiai védelmi elgondoláshoz, hiszen nemcsak védelemről van szó. Arról nem is beszélve, hogy a konkrét hadműveletben, a harcászati-hadműveleti tevékenységben természetesen vastagon támadásról is van szó. A Medúza-művelet – amiről az elmúlt három évben a nemzetközi sajtóban folyamatosan szó volt – arról szólt, hogy a NATO egy adott területet támadó, katonai tevékenységgel megtisztított az ottani ellenséges erőktől. Afganisztánban tehát a NATO támadó tevékenységet folytatott. Ha valaki 1989-ben azt mondta volna, hogy 15 év múlva a NATO ezt fogja csinálni, nem nézték volna normálisnak. Ezzel együtt a NATO most ilyen tevékenységet folytat.
• Nem tartható az a koncepció sem, hogy a NATO egy katonai szervezet, amelynek csak katonai feladatai vannak. Erről szóltak az előző példák. Afganisztánban nemcsak, sőt, nem is elsősorban katonai feladatai lennének a nemzetközi közösségnek, amelynek legláthatóbb arca a NATO. Úgy tűnik, hogy a NATO-nak vannak civil feladatai, még akkor is, ha ettől néhányan igyekeznek a szervezetet elzárni.
• Meghaladandó koncepció az is, hogy a NATO valamifajta szimmetrikus ellenféllel szembeni tevékenységre készült. Az ellenfél abszolút aszimmetrikus abban az értelemben, hogy nem egy állam, és abban az értelemben is, hogy gyökeresen más civilizációt képvisel. Aszimmetrikus abban az értelemben, ahogyan folytatja a hadviselését, aszimmetrikus abban az értelemben, hogy nem mindig lehet értelmezni vele szemben az elrettentést, legalábbis a hagyományos fogalmaink szerint. Ezek azt jelzik, hogy a rigai csúcstalálkozó két korszak határára visz bennünket. Egy sor feladatunk van még az előző korszakból, amely még lezáratlan, és megkezdődött – nem megkezdődik, megkezdődött – a 21. század, az új NATO kialakításának, egy globális NATO kialakításának a korszaka.

*   *   *

Hogyan illeszkedik a fenti folyamatokba Magyarország? Alapvetően úgy, hogy számunkra a NATO továbbra is a magyar stratégiai érdekek érvényesítésének az egyik legfontosabb színtere marad . A NATO-ban gyakorlatilag befolyásnövelést végzünk, ugyanis bár részesei vagyunk ennek a nagy nyugati stratégiai közösségnek, azt azért mégsem állíthatnánk, hogy Afganisztánban vagy Irakban közvetlen, hagyományosan értelmezett magyar érdekeket védünk. Nem: Afganisztánban, Irakban, de hozzáteszem Koszovóban is alapvetően Magyarország nemzetközi befolyását növeljük. Ahhoz teremtünk magunknak lehetőséget, hogy nemzetközi elismertségünk, nemzetközi súlyunk révén bele tudjunk szólni olyan ügyekbe, amelyek közvetlenül érintenek bennünket. Nyilván ezek elsősorban az Európát, a régiónkat érintő ügyek. Gyakorlatilag tehát arról van szó, hogy Magyarország a NATO-tagsága révén növelje nemzetközi súlyát és befolyását. Természetesen alapvető érdekünk a regionális stabilitás, amelyhez a NATO mindig jelentős mértékben hozzá tud járulni.

Nagyon fontos számunkra a stratégiai párbeszéd folytatása is. A tapasztalatok mutatják, hogy a NATO valószínűleg a legdemokratikusabb szervezet, nyilván azért is mert viszonylag szzűk, jól strukturált és egyszerű szervezet. A NATO-ban gyakorlatilag olyan mértékben jutunk információhoz és olyan közelségben vagyunk döntésekhez, amit talán csak az tudna kiváltani vagy ellensúlyozni, ha a Biztonsági Tanács állandó tagjai lennénk. Ezt a fajta döntéshez, információhoz jutást és befolyásolási lehetőséget még az európai uniós tagságunk sem tudja kiváltani, hiszen ne felejtsük el, hogy a NATO-nak stratégiai, biztonságpolitikai értelemben az a nagy előnye az Európai Unióhoz képest, hogy a NATO-ban az Egyesült Államok jelen van és vele a kisebb országok is közvetlen kapcsolatban lehetnek. Ezt az előnyt még az Európai Unió – Egyesült Államok közötti dialógus sem váltja ki, hiszen ahhoz először az Európai Unión belül kell egyeztetni, és utána az Európai Unió mint entitás tárgyal az Egyesült Államokkal. A NATO-n belül viszont Magyarország is közvetlen csatornával rendelkezik gyakorlatilag az összes nagyhatalommal. Ilyen lehetőséget egyetlen nemzetközi szervezet sem kínál számunkra.

Hogyan értelmezzük az országvédelmét, mi lesz a honvédelemmel? Nem felekezhetünk meg arról, hogy – alkotmányunk szerint is – hadseregünk elsődleges feladata Magyarország védelme. Az a helyzet viszont, hogy ebben a nemzetközi környezetben, ebben a biztonságpolitikai kontextusban a magyar honvédelem már nem választható el a NATO-tól, nem értelmezhető külön, sőt ki kell mondanunk, hogy nem választható el a NATO globális feladataitól. Ha nagyon katonai nyelvre szeretnénk lefordítani a jelenlegi helyzetet, akkor azt kell megállapítanunk, hogy a NATO szempontjából, vagy a NATO-tagországok szempontjából Magyarország katonai védelme, expedíciós művelet. Nálunk nem állomásozik amerikai és német páncéloshadosztály, hogy itt területvédelemmel megoldják Magyarország védelmét. Ha ilyen védelemre szükség lenne, azokat az erőket pontosan úgy ide kell hozni és pontosan úgy el kell látni, mintha Afganisztánba vinnék.

Művelet szempontjából tehát ez ugyanolyan expedíciós művelet lehet, mint bármelyik más térségben. Következésképpen a Magyar Honvédségnek csak azok az erői lennének képesek ebben a műveletben részt venni, akik egyébként elméletileg más térségben is képesek lennének feladataikat megoldani. Ha erre nem lennének képesek, akkor Magyarország területén sem lesznek képesek együttműködni az amerikaiakkal, a németekkel, a portugálokkal, a luxemburgiakkal.

Végső soron mindebből az is következik, hogy a magyar honvédelem – a klasszikus, szigorúan a régi szabályok szerint felfogott honvédelem – is csak úgy értelmezhető a NATO keretei között, ahogyan az új NATO-keretében erről gondolkodnunk kell. Nem válik el egymástól a régi és az új NATO. Nem válik el egymástól a kollektív védelem, a területvédelem funkciója, és a globális válságkezelés funkciója – mindez mára szorosan összekapcsolódott. Az a véleményem, hogy mindazok – és természetesen valamennyiőnket ebbe a körbe sorolom –, akik számára fontos Magyarország védelme, a haza védelme, akkor járnak el helyesen és jól, ha felismerik ezt az összefüggést, és nem választják el – mint ahogy egyébként oly sokáig megtettük – a NATO-ban vállalt szerepünket attól, ahogyan a nemzeti keretben értelmezett honvédelmet adott esetben meg kell oldanunk.