Siposné Kecskeméthy Klára A Szövetség partnerkapcsolatainak áttekintése a rigai csúcstalálkozó fényében Amikor a NATO kormány- és államfõk 2006 novemberében a rigai csúcsértekezleten összegyûlnek számos kérdést tárgyalnak meg és minden bizonnyal a Szövetség szempontjából elõremutató döntést hoznak. A rigai értekezletet – mindenki elõzetes várakozásának megfelelõen – transzformációs csúcsértekezlet lesz, amely elsõsorban a NATO politikai és katonai, de intellektuális értelemben vett átalakulását, a NATO gyorsreagálású erõket, az afganisztáni, az egész országra kiterjedõ feladat és felelõsségvállalást, a humanitárius akciókban való részvétel tapasztalatait és elõremutató irányait kérdéseket tárgyalja meg. A Magyar Hadtudományi Társaság, a Honvédelmi Minisztérium és a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem közös szervezésében megrendezett A NATO feladatrendszerében az elkövetkezõ tíz évében várható változások címû konferencia hasonló kérdésellel foglalkozott, de a vitaindító elõadások csak marginális témaként említették a szövetség partnerkapcsolatait. Az alábbiakban a partnerkapcsolatok fejlõdésének néhány aktuális kérdését tekintsük át. Miután a hidegháború véget ért, a szövetség belsõ adaptációja eredményeként a korábbi ellenséggel (a volt Szovjetunió és a szocialista országok) teljesen új, radikálisan megújított alapokra fektetett kapcsolatot alakított ki, annak érdekében, hogy Közép-Kelet-Európában megerõsítse a stabilitást és a biztonságot. Colin L. Powell 2003 decemberében az alábbiak szerint értékelte a Partnerség a békéért programot, „meggyõzõdésem, hogy az 1994-ben alapított PfP-t, és az 1997-ben létrehozott Euro-atlanti Partnerségi Tanácsot a történészek a hidegháború utáni korszak legbölcsebb kezdeményezéseiként értékelik majd.” 1 Hasonló szavakkal köszönt el az Észak-atlanti Tanácstól Lord Robertson volt fõtitkár, aki a búcsúbeszédében 2 a biztonságos jövõ érdekében történt legjobb befektetésnek nevezte a békepartnerség kezdeményezést. A partnerségi kapcsolatok azonban egyfajta terebélyesedõ és egyre nehezebben áttekinthetõ szervezetté váltak. Az új kezdeményezésekkel újabb és újabb rövidítések (EAPC, PAP, IPP, PARP, PMF, NRC, NUC, OCC, IPAP, PAP–T, PAP–DIB) jelentek meg, amelyekhez értelmezõ szótárt kellett rendelni. A kezdeményezések többsége, az országok csoportosítása azonban azok geostratégia helyzete, földrajzi fekvése alapján történt. Ha összehasonlítjuk a kelet-közép-európai régióra alkalmazott különbözõ földrajzi fogalmakat, rendkívüli fejlõdés figyelhetõ meg. A hidegháború idõszakában csak kommunista blokként, a keleti tömb országaiként, a vasfüggöny mögötti országokként emlegettek bennünket. A londoni nyilatkozat már Közép-és Kelet-Európai országokról beszél. Az évek során az együttmûködés területeinek bõvülésével párhuzamosan a kép tovább árnyalódott és finomodott. Így különültek el a közép-kelet-európai, a közép-ázsiai, a kaukázusi, az észak-afrikai és a közel-keleti országok csoportjai. A jelenlegi keretek, a földrajzi alapon szervezõdõ partnerkapcsolatok nem teszik lehetõvé a különbségtételt és a rugalmasságot. Gondoljunk csak a különbözõ hitel alapokra (trust fund) és a munkaprogramok támogatására fordított összegekre, vagy említsük meg a fejlett ötök csoportját, akik pénzügyileg is hozzájárulnak az egyes tevékenységekhez, a szövetség politikáját is hathatósan támogatják, és a különbözõ NATO-mûveletekben is aktívan vesznek részt. Az egyes kezdeményezések között nincs átjárhatóság, a Mediterrán Párbeszéd és az Isztambuli Együttmûködési Kezdeményezés között is elméleti jellegû. Így azt is mondhatjuk, hogy a földrajzi szemlélet mindvégig meghúzódott az események mögött. A NATO partnerségi politikájának a központi kérdése a béke és biztonság erõsítése mellett a partnerek közötti regionális együttmûködés és az átfogó reformok segítése. Önmagában a partnerség, a dialógus nem elég, a kereteket tartalommal kell megtölteni. A regionális megközelítés sem a PfP, sem a Mediterrán Párbeszéd esetében nem hozott sikereket annak ellenére, hogy az óvatos közeledés, és az apró lépések politikáját követte. A programok nem ösztönözték a partnerek közötti regionális együttmûködést, amely a saját térségük biztonságához és stabilitásához járult volna hozzá. Persze, elég nehéz lenne a kaukázusi hármak közötti – ismerve a régió vérzivataros történelmét – rövid távon ilyen természetû együttmûködést elképzelni. Hozhatnánk ugyanilyen példákat Közép-Ázsia, Észak-Afrika és a Közel-Kelet térségébõl is. A partnerségi kapcsolatok fontos eleme a biztonság és az országok közötti együttmûködés, ezért a földrajzi térben definiált összetartozásnak is fontos szerepe van. A régió országainak azonban különbözõk lehetnek a politikai célkitûzései, katonai képességei és a szövetséggel való együttmûködés szándékai is. A regionális szemlélet azonban azt is feltételezi, hogy az országok a régió részének tekintsék magukat. Elsõsorban a Mediterrán Párbeszédre igaz ez a megállapítás. Az isztambuli csúcsértekezlet után a partner és aspiráns országokat földrajzi elhelyezkedésük, eltérõ képességeik és érdekeik alapján különbözõ csoportokba sorolták. 3 A békepartnerségi programmal kapcsolatban felvetõdött a kérdés, mi a célja a PfP-nek, a csatlakozásra való felkészítés, a hatékony együttmûködés vagy a stratégiai partnerség? Külön csoportot alkottak a fejlett vagy nyugati ötök (Ausztria, Finnország, Írország, Svédország és Svájc), akiknek nem áll szándékukban csatlakozni a szövetséghez. A három tagsági akcióterv ország (Albánia, Horvátország és Macedónia) célkitûzése a teljes jogú NATO tagság elérése. Földrajzi alapon különül el a három kaukázusi (Azerbajdzsán, Grúzia, Örményország), valamint az öt közép-ázsiai ország (Kazahsztán, Kirgizsztán, Tadzsikisztán, Türkmenisztán, Üzbegisztán). Belorusszia és Moldova a viszonylagos passzivitásuk és a PfP iránti elkötelezettség hiánya miatt került egy csoportba. A Balkán régió országai Bosznia-Hercegovina, Szerbia, és a 2006. május 21-én függetlenné vált Montenegró pedig PfP aspiránsok. Oroszország és Ukrajna továbbra is a szövetség stratégiai partnereiként jelentek meg. 4 A rigai csúcstalálkozó elõtt ennél árnyaltabb csoportosításra, valamint a szövetség partnerkapcsolatainak – funkcionális, földrajzi és a kettõ szempont együttes figyelembe vételével – átstrukturálására tettek kísérletet. 5 Ukrajnát és Grúziát, – amely országok célja a teljes jogú NATO tagság elérése – egy csoportba sorolja. Külön csoportot képeznek a szövetséggel azonos értékeket képviselõ, csatlakozni nem szándékozó országok, ezek a fejlett ötök, és a kontakt országok (Argentína, Ausztrália, Brazília, Japán, Dél-Korea, Új-Zéland, Chile), akik kinyilvánították, hogy szorosabb együttmûködést szeretnének a NATO-val kialakítani. A szövetség globális szerepvállalása során Kína politikai kapcsolatrendszer kiépítésére törekszik. 6 A szövetség különleges kapcsolatot alakított ki Irakkal (NATO Iraki Kiképzõ Misszióját, Iraq Training Mission) és Afganisztánnal (ISAF, Tartományi Újjáépítési Csoportokat, Provincial Reconstruction Team), de a szervezeti keretek között partnerkapcsolat egyenlõre nincs. Az egyes országok közötti képesség és érdek szerinti különbség a Mediterrán Párbeszédnél is megfigyelhetõ. Izrael elsõsorban a terrorizmus és a hírszerzés területén való együttmûködést preferálja, Algéria és Marokkó az interoperabilitásra törekszik a szövetséggel, Tunézia és Egyiptom pedig nem törekszik szorosabb együttmûködésre. A szövetség egyre terebélyesedõ partnerkapcsolatai a rendelkezésre álló pénzforrásokat is szétforgácsolják. Számtalan, a mediterrán térséggel foglalkozó fórumon, konferencián vetették fel és kérdõjelezték meg a mediterrán partnerek a térségük fontosságát a szövetség számára. Ilyenkor a PfP és a Mediterrán Párbeszéd kezdeményezésekre fordított pénzügyi támogatást és a költségvetési számokat idézték, hasonlították össze, amelyek nagyságrendi különbséget mutattak. Kurt Volker a rigai csúcsértekezletre vonatkozó beszédében a tágabb értelemben vett Közel-Kelet és Afrika országainak a NATO kiképzési és képzési erõforrásaihoz való hozzáférés vizsgálatát a térség országaival lehetséges oktatási és kiképzési együttmûködést veti fel. 7 Az egyes partnerségi programok szövetségen belüli központi koordinációja nem megoldott, sok szervezet és oktatási intézmény foglalkozik a partnerországok tisztjei és a civilek képzésével és kiképzésével. Ide sorolhatók a NATO Transzformációs Parancsnokság által kezdeményezett Education and Training Initiative, a NATO Védelmi Akadémia, az oberammergaui NATO Iskola céltanfolyamai, valamint egyéb szervezetek, katonai akadémiák, védelmi egyetemek egymástól függetlenül szervezett különbözõ típusú képzései és mobil oktató csoportjai. A NATO Védelmi Akadémia célorientált képzései, a különbözõ nemzetközi együttmûködései példaértékûek. Az Akadémia által koordinált akadémiaparancsnokok konferenciája kiváló példája a szövetség partnerkapcsolatai szélesítésének. A konferencia legfontosabb célkitûzése a katonai felsõoktatás területét érintõ együttmûködés elõsegítése, kapcsolatteremtési lehetõség és az oktatás módszerei, tantervei és tananyagai továbbfejlesztése érdekében információcserére alkalmas fórum teremtése. A római csúcstalálkozó célkitûzéseivel összhangban, a Katonai Bizottság egyetértésével – hangsúlyozva az oktatás és kiképzés területén történõ együttmûködés fontosságát – 1992-ben a közép-kelet-európai országokkal bõvítették a konferencia résztvevõinek körét. Számos PfP- és EBESZ-tagállam katonai felsõoktatási intézményének vezetõjét hívták meg a tanácskozásra. Ez volt a résztvevõi kör bõvítésének elsõ lépése. A második bõvítés során, 2000-ben elõször hívták meg a Mediterrán Párbeszéd országainak képviselõit.8 Az akadémiaparancsnokok konferenciája harmadszori bõvítésére 2006-ben a luzerni rendezvényen került sor. Ekkor az Isztambul Együttmûködési Kezdeményezés9 országait hívták meg. A modulrendszerû tanfolyamok ország (Irak), és a szövetségi partnerkapcsolatok (Mediterrán Párbeszéd, Isztambuli Együttmûködési Kezdeményezés) szerint kialakított specifikus, célorientált képzés a jövõ egyik lehetséges útja. Ugyancsak megnõhet a jelentõsége a tágabb értelemben vett Közel-Kelet és Afrika országaiba irányuló mobil oktató csoportoknak10 és a NATO Iskola gyakorlati felkészítésre koncentráló és a NATO Védelmi Akadémia stratégiai szintû képzést folytató oktatási intézményeinek a szerepe a térséget illetõen. Emellett fontosak az egyes nemzetek katonai akadémiái és nemzetvédelmi egyetemei térség-specifikus képzésre és kiképzésre vonatkozó kezdeményezései, a térség országaiból érkezõ hallgatói kör bõvítésére, céltanfolyamok és képzések indítására a jövõ szempontjából. Ebben a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem szellemi kapacitásának, felhalmozódott oktatási tapasztalatainak is szerepe lehet. Elõremutató példaként kell megemlíteni a NATO Transzformációs Parancsnokság által koordinált a ZMNE Nyelvi Intézet Békepartnerségi Katonai Nyelvképzési Központban tartott NATO törzstiszti terminológiai tanfolyamot, a korábbi években nemzetközi elismerést kivívott Air Operational Language Training tanfolyamot. Ugyancsak kiváló példa az Európai Biztonsági és Védelmi Akadémia felsõvezetõi tanfolyama, amelynek negyedik oktatási modulját – Az európai biztonság- és védelempolitika regionális alkalmazása, a Balkán, a Mediterrán-térség, Afrika és a Közel-Kelet térségében – az osztrák Landesverteidigungsakademie és a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem közösen szervezte Budapesten és Bécsben. A globális szerepvállalású szervezetté átalakult szövetség érdeke a jelenlegi a potenciális partnerkapcsolatok erõsítése és fejlesztése. Jaap de Hoop Scheffer a jelenlegi és a potenciális partnerországokkal kiépítendõ kapcsolat, az együttmûködés hatékonyabb szükségességét hangsúlyozta 2006 februárjában elhangzott beszédében.11 A partnerségi kapcsolatok új keretét kell megteremteni, újra kell gondolni a partnerségi programokat, mert a globális, összetett kihívásokat csak együttmûködésben lehet kezelni és ebben a partnereknek is alapvetõ fontosságú szerepük van és lesz a jövõben is. A partnerkapcsolatokat azonban nem lehet csak a szövetség szempontjából vizsgálni. A NATO globális, a mediterrán térségtõl a Csendes-óceánig terjedõ partnerkapcsolatokkal rendelkezõ szövetség, a partnerek elkötelezettek a stratégiai célkitûzések mellett és hozzájárulnak a szövetség misszióihoz. A partnerség eredeti célkitûzése többek között olyan katonai képességek megteremtését és fenntartását tûzte ki célul, amely a partnerországok számára lehetõvé tette a szövetség békefenntartó, humanitárius és kutató-mentõ mûveleteiben történõ aktív részvételt. Az elmúlt évtizedben a partnerországok bizonyították elkötelezettségüket és hozzájárultak a válságövezetek konfliktusai kezeléséhez. A partnerség a szövetségi politikára és katonai képességekre is visszahatott, mert sajátos, egyedi képességeket – stratégiai légiszállító kapacitás, hídépítõ képesség, víztisztítás, vegyi, biológiai, sugárzási és nukleáris fegyverek elleni védelem, szláv kultúrkör ismerete, orvosi kontingens – vittek a közös tevékenységekbe, a missziókba, a NATO mûveletekbe.12 Az együttmûködés különbözõ formáinak, az oktatásnak és kiképzésnek meghatározó szerepe és jelentõsége van az emberi gondolkodás, a nyelvi, mûveleti és a humán interoperabilitás megteremtésében. Ebben van felelõssége az egyénnek, az oktatási intézményeknek és az egyes nemzeteknek is. 1 Meeting of the Euro-Atlantic Partnership Council (EAPC), December 5, 2003 2 Az alábbi honlapon található meg: Lord Robertson Farewell speech to Council, NATO HQ, Brussels, 17. Dec. 2003 http://www.nato.int/docu/speech/2003/s031217a.htm 3 Részletesen lásd Jeffrey Simon: Partnership for Peace: Charting a Course for a New Era, Strategic Forum 206. megjelent cikkét. http://www.ndu.edu/inss/strforum/SF206/sf206.htm 4 2006. május 21-én tartották Montenegró függetlenségérõl szóló a referendumot. 5 Lásd Carlo Masala–Katariina Saariluoma: Renewing NATO's Partnerships: Towards a Coherent and Efficient Framework, Forum Paper Series, No 1, June 2006 NATO Defense College, Rome, 6 Lásd Christopher Bennett: Building effective partnerships, NATO Review, 2003. Issue 3. 7 „We are also exploring ways that NATO can support increased security cooperation with its neighbors in the broader Middle East and in Africa through greater access to NATO training and education resources…” In: Kurt Volker: The Road to NATO's Riga Summit, Testimony Before the House International Relations Committee Subcommittee on Europe, Washington, DC, May 3, 2006. Kurt Volker, az amerikai külügyminisztérium európai és ázsiai ügyeiért felelõs helyettese. 8 Warning order on XXIX Conference of Commandants 21–25 March 2000, A Mediterrán Párbeszédrõl lásd Siposné dr. Kecskeméthy Klára: Security and cooperation through education and research in the Mediterranean Area – AARMS, Academic and Applied Research in Military Science, 2004. Issue 2, Volume 3. p. 295–304. 9 Az Isztambuli Együttmûködési Kezdeményezésrõl lásd Siposné dr. Kecskeméthy Klára: A mediterrán térség az isztambuli csúcstalálkozó után, Nemzetvédelmi Egyetemi Fórum, 2005. 2. szám p. 26–29. 10 A NATO Iskola több éve együttmûködésben az orosz védelmi minisztériummal mobil oktatócsoportot szervez, ugyanezt teszi a NATO Védelmi Akadémia is a kijevi hét keretében Ukrajnában. 11 Lásd Jaap de Hoop Scheffer 2006. február 4-én a 42. müncheni biztonságpolitikai konferencián elhangzott beszédét http://www.nato.int/docu/speech/2006/s060204a.htm 12 A partnerországok IFOR missziós tevékenységének értékelésérõl lásd Molnár István: Békepartnerség az IFOR misszióban – a NATO megújulásának egyik mutatója, Hadtudomány, 2006. 3. szám p. 23–37. |