Szabó János

Önkéntes haderő – a védelmi szektor kultúraváltása Magyarországon

A Magyar Honvédség már nem az, ami tizenöt évvel ezelőtt volt. Szolgálati kultúrája azonban e másfél évtized alatt alig változott, sőt, napjainkra a feladatok értelmezésének, megoldásának akadályává vált. A hazai védelmi szektor átalakulásának folyamatában tehát alapvető feladat, hogy a katonai szervezet végleg levetkőzze a tömeghadseregi jelleg minden örökségét és valamennyi szegmensében végrehajtsa azokat a módosulásokat, amelyek létrehozzák a változások kritikus tömegét a professzionális haderőre való áttérés érdekében. A lényeg tehát egy társadalmi nagyszervezet kultúraváltása, amely beleágyazódik a magyar társadalom általában vett kultúraváltásába is, amelyet a rendszerváltozással kezdett, és a korábbi pártállami totalitárius rendszerből a versengő piacgazdaság és a parlamenti demokrácia rendszerére való átállással immár 15 éve elkezdett és egyre fokozódó erőfeszítésekkel, egyre kiteljesedőbb eredményekkel folytat. A hazai védelmi szektor kultúraváltása csak akkor teljesíthető, ha megfelelő elméleti alapokkal, megfelelő céltudattal és terepismerettel, azaz a valós helyzet egyértelmű ismeretével és a változás-tudatosságában megfelelő értékrendszerrel felvértezett, változások iránt elkötelezett vezető állomány veszi a kezébe a folyamatok tudatos alakítását. A tanulmány szerzője az alábbiakban e folyamatok tartalmát, menetének és kiteljesedésének feltételeit foglalja össze.

A hazánkban csak nemrég létrejött önkéntes haderőhöz történő társadalmi viszonyulásban beállott változásokat nem akkor értelmezzük helyesen, ha csupán azt vesszük sorra, hogy milyen dimenziókban, hogyan változott meg a társadalom viszonya a hadseregéhez, hanem akkor, ha a szervezeti genezis történelmi szempontjait érvényesítve belátjuk, hogy már a korábbi haderő fenntartásának időszakában rendkívül jelentős változások zajlottak le a társadalomban, sőt valójában ezeknek a változásoknak volt köszönhető magának az önkéntes haderőnek a létrejötte is. Mindenekelőtt látnunk kell, hogy az önkéntes haderő szükséges és elégséges feltételei is a társadalmi változásokban formálódtak meg.

Az európai társadalmak állampolgári forradalmaiban kialakult egyfelől a társadalmat államosító tendenciák visszaszorításával az állampolgárok önrendelkezési jogának tágabb intézményesítése és ezzel összefüggésben a tömeghadseregek számára kötelezővé tett szolgálat állami monopóliumának jelentős megnyirbálása, másfelől ugyanezen állampolgári forradalmak létrehozták Európa egységesülését, azaz a volt szovjet blokk és a nyugati blokk egységes elvű demokráciákban történő feloldódását. Mindezek hatására egyfelől létrejöhetett az állami fenntarthatóság intézményrendszerén belül a katonai szolgálatkötelezés visszaszorulása, másfelől az egységes Európában létrejöhetett az a viszonylag háborúmentes társadalom, amelyben az európai haderők közös védelmi funkciókat, illetve a világ biztonsági erőrendszerében való szerep- és feladatvállalást zömében külföldi missziók keretében realizálhatták. Ezzel az európai védelmi intézményrendszerben a biztonsági feladatok a katonai szervezetektől, a katonai tevékenység viszont a klasszikus territoriális védelemtől távolodott el.

A versengő piacgazdaság ipari társadalmaiban és posztmodern társadalmi struktúráiban kibontakozott a technológiai forradalom, amely a haditechnikában is olyan eszközök rendszeresítését hozta, amelyek beszerzése exponenciálisan növekvő költségeket, működésének az elsajátítása hosszú időt, működtetésük pedig sztenderizált, magas szakértelmet, illetve igényes kontrollt igényel. Ez a katonai beruházások és szakértelem ugrásszerű követelményszint- és invesztíció- szükségletnövekedéséhez vezetett, amit már nem lehetett sorozott állománnyal biztosítani.

A polgári demokráciák és a versengő piacgazdaságok szisztémájában egyre inkább testidegenné vált a költségekkel, ráfordításokkal nem törődő tömeghadseregi szemlélet, ugyanakkor az ipari technológiák bevezetése egyre inkább az ipari menedzsment és annak megfelelő logisztikai, vezetési, munkaerő piaci támogató struktúráinak a bevezetését igényelte a hadseregben is.

Az önkéntes haderőre történő áttérés társadalmi lehetőségeinek megteremtése

Társadalmi változások tették lehetővé, hogy az ország biztonsági, védelmi igényei, nemzetközi elkötelezettségei, követelményei világosan egyértelműen kalkulálhatóak legyenek: ennek legfontosabb feltételét az ország NATO-ba való belépés teremtette meg. Ugyanennek a folyamatnak a kicsit késleltetettebb ágán jött létre az a konszenzus, amely a parlamenti pártok között létrehozta az önkéntes haderő garanciája, céljaira, kialakítására vonatkozó kalkulativitást és hosszú távú politikai egyetértést. Hasonlóképpen társadalmi feltételek kellettek ahhoz is, hogy az önkéntes haderőre való áttérés össznemzeti érdekű folyamataihoz a megfelelő szakmai előkészítés, kidolgozás és javaslattétel megfelelő civil kontroll érvényesülése alatt folyhatott.

Ugyancsak társadalmi feltételei voltak annak, hogy az önkéntes haderőre való áttérés legfontosabb feltételeit, a források biztosítását és a megfelelő törvényi szabályozást a Parlament felvállalja, illetve a kormányzat számára az átalakításra vonatkozó egyértelmű tervet hagyjon jóvá. Megfelelő társadalmi feltételek kellettek ahhoz is, hogy az önkéntes haderő komplex formában, a kapacitások, a szervezetek, a működésmódok egészére kiterjedő módon érvényesüljön és a változások kritikus tömege azonos logikájú, a védelmi szektor minden szegmensében megjelenő lépésekkel vihesse keresztül az önkéntes haderőre való áttérést.

Annak is társadalmi feltételei voltak, hogy az önkéntes haderőre való áttérés értékei szerint modernizáló lehetett. Azaz az ország védelemre fordítható kapacitásai a nemzetközi összehasonlításban élenjáró szervezeti, kiképzési és harceljárási mintákat követtek és emellett jutott szóhoz a nemzeti értékőrzés és hagyományápolás.

Társadalmi feltételei voltak továbbá annak is, hogy az önkéntes haderőre való áttérés néhány dimenzióban, mindenekelőtt a nemzetközi missziókban való részvétel tekintetében a képességalapú védelmi szemléletet bekapcsolhatta és a nemzeti haderő méretének csökkentése mellett is növelni volt képes ezekben a szegmensekben a hadrafoghatósági, harckészültségi követelményeket. S végül megfelelő társadalmi feltétele teremtődött meg annak is, hogy az önkéntes haderőre történő áttérés levezérlői képesek voltak maguk mellé állítani a társadalom támogatását, illetve hatékony eszközökkel és módszerekkel rendelkeztek a katonai szervezetekben természetes módon fellelhető változásokkal szembeni ellenállás leszereléséhez és hatástalanításához.

Miközben az önkéntes haderőre való áttérés szükséges és elégséges társadalmi feltételei létrejöttek, aközben érzékelhetően megváltozott a társadalom is a haderő körül. A haderő és a társadalom kölcsönös változási tendenciáiban létrejött az önkéntes haderő új elvárás-rendszere, amelynek normatív mutatói az alábbiakban vázolhatóak:

Az önkéntes haderő normatív jellemzői

A normatív jellemzőket az alábbi öt szinten vizsgáljuk:

1) Makro-szintű jellemzők (politikai, szervezeti szerepjellemzők)

2) Mezó-szintű jellemzők (szervezet, vezetés, teljesítmény, otiváció)

3) Mikro-szinten (az önkéntes haderőben érvényesülő életmód, életstílus)

4) Jellemzők szimboklikus szinten (jelek, jelzések, rituálék)

5) Jellemzők védelempolitikai szinten (legitimitás, katonai szervezet)

Ezek mutatói részletesebben a következők:

1. Makro-szinű jellemzők (politikai, szervezeti szerepjellemzők)

A katonai-civil relációkat alapjaiban meghatározta, hogy a parlamentalizmusra és versengő piacgazdaságra való áttérés új nemzeti integrációt hozott létre, amelyben többcentrumú versengő, de befogadó politikai intézményrendszer kezdte meg működését a pluralitás, a demokrácia, a demokratikus hagyományok és cizellált alkutechnikák politikai kultúrájával. Ebben a közegben a civil katonai határok lerögzítésre kerültek, amely lerögzítettség csak kontrolláltan módosítható, de biztosítja a civil és a katonai szféra közötti átjárhatóságot.

A védelmi kormányzat és a fegyveres erő legitimációja ebben a közegben egyértelmű lett. A védelmi kormányzatok a bürokratikus szakszerűség, illetve a védelmi törvény alapján a garantált és hatékony civilkontroll, valamint az elvárásos, előírásos katonai-szakmai, professzionizmus alapján működnek. A fegyveres erő legitimitásának alapját a biztonság társadalmi igénye, a külső veszélyeztetettség elleni védelem igénye, illetve a kontrollált közszolgálat, a nemzeti kontinuitás fenntartása szabja meg, a védelmi kormányzat és a fegyveres erő társadalmi gazdasági forrásait, pedig a parlamentális demokrácia biztosítja.

A katonai szerep társadalmi felfogása is megváltozott, lemálottak róla a korábbi indoktrinációs, belső elnyomó és egyéb szerepek. Egyértelmű védelmi katonai professzionalista szerepek, a fenyegetettség és a veszélyeztetettség elleni fellépés és az arra való felkészülés képezi a katonai szerepet. A katonai erő nagysága a szükségletek és a legitim döntések szerint funkcionálisan redukálhatóvá, illetve dinamizálhatóvá vált. A civil attitűdök szerint a fegyveres erők a veszélyeztetettség és a biztonságérzet függvényében békében háttérbe szorulni, veszélyeztetettség esetén pedig erősödni látszanak. Ugyanakkor a fegyveres erővel szembeni civil attitűdök, akár kritikus formában is – szabadon kifejezhetővé, mérhetővé, nyilvánosságra hozhatóvá váltak.

Ebben a szisztémában az önkéntes haderő a védelmi szektor teljes társadalmi nyilvánossága előtt épült ki, amikor is az állampolgárnak szabad betekintése van – a védelmi érdekből fontos titkok kivételével – a haderő folyamataiba. Az adófizetőnek ugyanis joga van tudni, hogy mire költik a pénzét, a fegyveres erő pedig tudatosan építheti imidzsét, azaz szervezeti képét a társadalomban.

Ennek a fejlődésnek a folyamatában a haderőből a pártpolitizálás kiszorult , a katonák és a pártpolitika szerepe egyértelműen eltávolodott és a magánéletben – korlátozottan – állampolgári jogként jöhet számításba. Sajátosan alakul a társadalmi elitek és a katonai elit viszonya. A katonai elit a szolgálata során ugyanis elkülönül, ezt követően viszont gazdasági, tudományos és politikai karrierek lehetségesek számukra. A katonai elit szelekciója egyértelmű szakmai sztenderdek teljesítése során történik, a katonai professzionizmus magas szintű és elsődleges szakmai követelmény. A civilek csak akkor szerezhetnek katonai tekintélyt, ha megszerzik és bizonyítják a katonai, szakmai kvalifikációt, egyébként egyértelmű inkompetenciát tulajdonítanak nekik.

Az új helyzetben tipikus civil félelmek is keletkeztek a haderővel kapcsolatban: Azok a feltételezések, hogy a haderő költségei mindig túlzóak, a létszámok ugyancsak, fennáll a felesleges fegyverek beszerzésének, a katonai túlterjeszkedésnek a veszélye, a hatalommal való visszaélés, az elszakadás a társadalomtól, a titokzatosság, a túltitkosítottság, elzárkózás, kibújás a kontroll alól a civil szféra örök gyanúpontjai.

2. Mezo-szintű jellemzők (szervezet, vezetés, teljesítmény, motiváció)

Az önkéntes haderőre való áttérés a katonai szervezetben középszinten is számos folyamatot indított el és fejleményt, hozott. Mindenekelőtt a szervezeti hatalom a csúcson a civilek és a katonák közötti hatalommegosztást hozta, a hierarchián belül a funkcionális struktúraváltozások lehetőségével együtt. A katonai szervezet hatékonysági elvévé e gyre inkább a költséghatékonysági- és tőke-intenzív megoldások váltak és egyre gyakrabban találkozunk a haderőben az embert pótló technikákkal , lévén, hogy a professzionális haderőnek az ember a legdrágább és legnehezebben pótolható eleme. A katonai munka jellege e fejlettségi szinten specializációkkal írható le, a menedzserparancsnokok, a szakértő szaktisztek tervszerűség és racionális szervezés keretében végzik munkájukat.

A döntéshozás, a védelmi szektor politikai és szakmai döntései tekintetében elkülönülnek és megfelelő szakmai és politikai autonómiákra épülnek. A döntéselőkészítés autonóm kutatások, tudományos elemzés és döntés előtti alternatívák keresésén alapszik, emellett nagyfokú a zavarérzékenysége az új szerezetnek. Állandóan működő nyilvánosság veszi körül és azonnali interpretáció és visszacsatolás jellemzi minden folyamatát. A katonai szervezet belső korrigáló mechanizmusokkal az állandó változás helyzetét tartósítja, konfliktusmegoldásaiban az elemzés, az értékelemzés, a kompromisszumok és az alkutechnikák válnak dominánssá a korábbi titkolt, titkos kezelés és konfliktus elfojtási technikákkal szemben.

A hierarchia betöltése , a verseny-vizsgarendszer, a kvalifikáció, a gyakorlati tapasztalat és a sikeresség ismérvei alapján történik. Az állománycsoportok jellegét a civil és a katonai együttes jelenlét határozza meg egyre inkább önkéntes és szerződéses, egyre kevésbé sorozott, ugyanakkor a nő, férfi, és más kisebbségek szabad, foglalkozáselvű keveredését találjuk. Az állománycsoportok egymáshoz való viszonyában a munkaidőben funkcionális alá-fölérendeltség, szabadidőben pedig az állampolgári egyenlőség és akadálytalan horizontális integráció érvényesülhet. A katonai előképzés tekintetében az indoktrináló katonai előképzés megszűnik, a katonai kiképzés viszont a köznevelésre építi struktúráját. A rekrutáció a polgári jogegyenlőség és a munkaerő piaci mechanizmusok elvén a teljes önkéntességtől a részleges kötelezésig, ugyanakkor a lelkiismereti okból való szolgálatmegtagadás elismerésével folyhat.

A domináns motivációt az önkéntes haderőben az jellemzi, hogy a tudás, a szellemi, a fizikai készenlét, a gépkezelői hatékonyság, a piaci mechanizmusokkal, illetve karrierkésztetésekkel, javadalmazásokkal történik. A motiváció intézményesedése a javadalmak állandó piackövető karbantartásával és a közszolgálatiságon belül egyfajta paritás és prioritás megőrzésével történik. Az uralkodó aspirációs elv az anyagi siker, plusz a szakmai karrier valamilyen aránya. A javadalmazás jellege szerint a közszolgálati fizetés, plusz a pótlékrendszer, pénzbeli és azonnali, a juttatás csökkenő arányú, szociális alapú, és azonos a társadalomra jellemző juttatásokkal. Tehát nincsenek katonaprivilégiumok a javadalmazásban. A javadalmazás differenciájában a rendfokozat, a kvalifikáció és a teljesítmény szerint magas, de nyomott illetményarányok mutatkoznak.

A munkaidő és a szabadidő az önkéntes haderőn belül elkülönül és törvényileg mind a kettő védett. Külső munkavállalás , másodállás, vagy vállalkozás parancsnoki engedéllyel lehetséges. Az érdekképviselet tekintetében a szolgálati út gyengül, a független, korporatív szervezetek viszont felerősödnek a különböző állománycsoportok körül. Lehetséges a szakszervezetesedés és a közvetlen részvétel is az érdekképviseletben. Határozott elmozdulás van a civil jogszolgáltatás felé , a jogszolgáltatás és az illetékesség a katonai bíróságok felszámolásával, de a katonai nyomozóhivatalok megtartásával történik. A katona ugyanazért a vétségért ugyanazt a büntetést kaphatja, mint a civil, bár esetében a katonai nyomozó szervek kompetensek.

A katonai szervezettel szembeni tipikus civil problémák : gyanakvás a harci motívumok hiányára, a társadalmi reprezentáció hiányára, a katona és a szakember örök vitája, a hatékonyságromboló technikai közvetítettség, a külső társadalmi és a belső szolgálati szerepek konfliktusával, a szolgálati út kiürülése és a vezetői tekintély átstrukturálódása mentén.

3. Mikro-szintű jellemzők (az önkéntes haderőben érvényesülő életmód, életstílus)

Attitűd és orientáció tekintetében a társadalom a katonát egyenruhás állampolgárnak tekinti, az iránta támasztott életmód elvárásban az önérdek alárendelését a szervezeti közérdeknek elvárja. Ugyanakkor – mivel ezt rendkívüli igénybevételnek tekinti –, ezért kompenzálja a katonát, akit a nemzet ügynökeként kezel, nem közösíti ki a társadalomból és nem is különíti el . A katona elköteleződése a nemzetnek, a szakmai csoportnak, a szolgálati hely személyzetének, a bajtársaknak, a testületnek szól.

A katona, mint értékhordozó, egy közszolgálat tagja , az állampolgári kötelezettség teljesítője és a biztonság szakértője áll a társadalom előtt. A katona identitása a katonai szervezetet átmetsző szakmai, horizontális azonosság szerint alakul dominánsan és annak történelmi, nemzeti értékei iránt is bizonyos vertikalitással. A személyiség, – mint a katona egyenruhás állampolgár voltából következik –, a személyiségi jog védelme alatt áll, tiszteletben tartják a szabadidőhöz és autonóm döntésekhez való jogát és biztosítják is annak kereteit. A hadsereghez való társadalmi attitűd : veszélyhelyzetben a nemzetvédelmi intézménye lesz a haderő, a mindennapokban pedig egy munkahely lesz a sok közül. Itt a korábbi intézményi jelleg a foglalkozás-elvű felfogás felé tolódik el.

A katonai szolgálat iránti attitűd nyilvánosan megjeleníthető szélsőségekben mutatkozik meg. A haderővel szemben egy időben tapasztalható a proteszt tiltakozás, illetve a haderőnek a vállalása, jobb fizetéssel, magasabb önértékeléssel, mint vonzó kihívás, vonzó karrier, olcsó tanulás. Hivatalosan pedig a haza szolgálata lesz a katonai szolgálat alapja.

Az önkéntes haderő katonai szervezetében tudomásul veszik, hogy a katona is családi intézményekben él, ezért a családokat intézményesen támogatják , ugyanakkor részint magánügynek nyilvánítják a család vállalását, részint pedig a katonai szervezet konkurenseként értékelik. A feleséget szuverén munkavállalónak tartják , aki férje hivatásának egyáltalán nem lehet függvénye. Ezért a férj hivatásának támogatásától fokozatosan visszavonulnak a feleségek. A lokalitás tekintetében megszűnnek a zárt kolóniák, minden katona rendelkezhet saját lakással vagy házzal, szabadon választott területeken, a civil társadalomban elvegyülve, a katonai közösségi kontroll elutasításával, a katonai kolóniák visszaszorulnak, csak elkerülhetetlen szolgálati helyzetekben laknak a katonák bázisokon.

Az életmód-, életstílus és elköteleződés tekintetében tipikus nehézség, hogy az állampolgári- és személyiségi jog, valamint a katonai jog ütköznek. A kompenzáció és rendkívüli terhelés, vagy korlátozás arányossága mindig megkérdőjelezhető. A családi és a szervezeti érdekek ütközése mindennapossá válik, a toborzási politikák helyes értékmegfogalmazása örökösen pontosítást igényel. A tradicionális katonai integráció eltűnik, helyébe a foglalkozási integráció lép be, ami új eszközöket, módszereket igényel. A katonák diffúzabb feladatstruktúrája ütközik a civilek kizárólagosabb specializációjával, hiszen végül is mégsem igazi foglalkozás a katonáé, az ő feladatába ugyanis időnként bele is lehet halni.

4. Jellemzők szimbolikus szinten (jelek, jelzések, rituálék)

A szimbolikus szektorban a jelek, jelzések, gesztusok és rituálék tartományában az önkéntes haderő már nem törekszik integráns rendszerszimbólumok használatára, viszont a katona a kulturális kontinuitás a nemzeti identifikáció, és a szolgálat jelképeit és szimbólumait egyértelműen használja. A katonai szimbólumok , az egyenruha, a speciális tevékenység kifejezőjévé válik, a munkaruha jelleg felé tolódik el, a legitim haderőnek már nincs szüksége túlhangsúlyozni a fontosságát. A szervezeti funkciója az alaprendeltetés szerinti célszerűség, a haderő véd és megkülönböztet, segíti az identifikációt a szervezeten kívül és belül. A haderő szimbolikus használata a társadalomban is megváltozik: a szabadsajtó mindenről hírt adhat, ami a haderőben fontos, a polgárokat rendszeresen tájékoztatja és a civil kontroll működésének a tudata elég a társadalom biztonságérzetéhez. Nincs szükség túlzott demonstrációjára a haderőnek.

A katonai szimbólumok jellege egyértelműen a tények jelölésére, az utasítások hordozására irányul, egyre inkább eligazító jellegűekké válnak a katonai körben használt szimbólumok és nem pedig ideológiai közvetítésre. A szimbólumok beérik a funkcionalitással, nem túlhangsúlyozók és nem nagyon marad rajtuk megkérdőjelezhető, kifigurázandó jelentésréteg. A szimbólumokhoz való személyes viszony pedig az állampolgároktól értelmi, dekódoló, etimologizáló, racionalizáló magatartást vár el mindenféle szakrális viszony mellőzésével.

5. Jellemzők védelempolitikai szinten (legitimitás, katonai szervezet)

A hatalmi politikai folyamatok szektorában az önkéntes haderő katonatagja egy depolitizált, pártpolitika-mentes foglalkoztatási szervezetben találja magát , amely szervezet politika feletti, nemzeti jellegű, a mindenkori politika végrehajtója és mint szakmai csoportnak politikai felelőssége nincsen. A politizáláshoz való viszonya az önkéntes haderő tagjának, a politikai folyamatoktól való elkülönítettséggel jellemezhető. A védelmi koalícióhoz való helyeselhető viszony: autonóm öntevékenységgel keresni a módját, hogy a saját részvállalás milyen mértékű, terjedelmű legyen és hogyan valósuljon meg. De a katonának tudomásul kell vennie, hogy a koalícióba nem a hadsereg kapcsolódott be, hanem a koalíciót a társadalom vállalta: a Magyar Köztársaság lépett be a NATO-ba és nem a Magyar Honvédség.

Az önkéntes haderő tagjának a nyilvánossághoz való viszonya állampolgári jogon működik. Az állampolgároknak is joguk van ugyanakkor megtudni, hogy hogyan épül fel és működik a biztonság azon szervezeti garanciája, amely a haderőben összpontosul, amelyet az ő adójukból tartanak fenn. A tájékoztatás korlátjait csupán a védelmi racionalitás, az ésszerű képességmegóvás képezheti, a nyilvánosságbeli szereplés feltétele pedig a szakmai kompetencia az önkéntes haderőn belül.

Az önkéntes haderő társadalomhoz való viszonyát a társadalmi legitimitás szabja meg. A társadalom alapkarakterisztikái megjelennek a haderőben, a munkaerő piac, a költséghatékony gazdálkodás, a demokratikus emberi jogok, az ipari racionalitás, a munkaszervezési elvek és módszerek közvetítésével. A társadalom felé való nyitottság felvállalt programmá válik , a nyitott laktanyák, a civilesítés, a társadalmi szervezeti holdudvar pedig folyamatos jellemzője az önkéntes haderőnek. A kisebbségekhez való viszony , a pozitív diszkrimináció, az állampolgári egyenlőség alkalmazása és a multikulturalitás talaján áll. Ugyanakkor a katonai követelményekben mindenféle követelményt-prualizmust ellenez.

Az önkéntes haderő a vezetési, irányítási folyamatban sajátos képet mutat. Szervezeti célképzése tekintetében a legáltalánosabb társadalmi cél a mérvadó, amely a békés jólét és a demokrácia védelmét jelenti, Ennek költségei azonban nem veszélyeztethetik magának a jólétnek, a piaci prosperitásnak az érdekeit, a költségtakarékosság és a költséghatékonysági pressziót a védelmi szektorban ez az elvárás folyamatosítja. A katonai vezető ebben a szervezeti vezetési szisztémában szervező menedzserként , tárgyi szakszerűséggel, szakértői önelfogadtatásra is törekszik és ez adja legitimitását. A vezetési kultúra intézményes humánmenedzsmenten, intézményesült vezetéstudományos képességeken alapszik.

A munkakörök kialakítása nyilvánosan levizsgáztatható munkakörelemzéssel, s a szervezeti céloknak megfeleltetett teljesítményszükséglet kielégítésére irányul. A humánerőforrások tervezése átfogó, stratégiai kultúrába illeszkedik és szisztematikus intézményesítéssel működik. A toborzás és a kiválasztás munkaerő piaci versenybe történő intézményesített bekapcsolódással történik. Az önkéntes haderő megfelelő szakszerű módszertannal, előszelekcióval, PR-technikák alkalmazásával tesz szert a megfelelő minőségű és mennyiségű személyzet biztosítására.

A munkaerő-fejlesztés és a képzés rendszerszemléletű tőkeinvesztícióval, a humán erőforrásba való beruházással történik. A munkaerő újratermelés kondícióit ellenőrzött szabályok rögzítik, rendszeres továbbképzés, egyéni karriertervezés, szakszerű munkavédelem, rekreáció és rehabilitáció működik a társadalom e nagy szervezetében is. A teljesítményértékelés rendszeres, egzakt és a manipuláció ellen védett módon történik. Az emberi erőforrás tervszerűen biztosított, finanszírozása a munkaerő ráfordítások megfelelő kalkulációjával történik, ahol a munkaerő megszerzése, munkába állítása, munkavégzése és kiléptetése is benne foglaltatik az emberi erőforrás költségeiben.

A szervezeti kultúra jellege egységes, osztatlan, belsőleg cizellált kultúrát jelent, együtt vannak benne és felderíthetőek, kommunikálhatóak a támogató és a fékező mozzanatok. Az önkéntes haderő szempontjából a kommunikáció többcsatornás, de a különböző csatornák integrált kooperációjával működik. A szolgálati út, a szakszervezetek és az informális kommunikáció egymás mellett léteznek, közlekednek egymással. A közhangulat nem kikapcsolható tényező, a központi álláspont és a kritikája nem eltitkolható, a titkosság a védelmi érdekeket szolgálja és a szervezet határaihoz igazodik. Ez a rendszer a vezetőt érdemi kommunikációra kényszeríti , tudniillik minden vezető körül állandósul a reagálási kényszer.

A vezetéstechnikai eszközök tekintetében első vonalbeli „Hitech” eszközök, nagysebességű, pontos, személyre szóló információeljuttató lehetőségekkel, a vertikális, horizontális információáramlás egyensúlyát nyújtják. Ugyanakkor az egész információs folyamattal szembeni szakszerű információkezelés igényét is támasztják az önkéntes haderő tagjaival szemben. A vezetés kommunikációs stílusa , a speciális szakértelem érvei és érdekei kulcsfontosságú szerepét tükrözik, a vezető állandó konzultációs együttműködési, egyeztetési és harmonizációs folyamatokat tart fenn. A vezető azért kell, hogy együttműködjön a specialistákkal, hogy azok lehetséges teljesítményeinek leghatékonyabb integrációját érhesse el.

A vezetés módszertani apparátusa alapvetően az ipari racionalitásra épül, az erőforrás értéknövelése képzéssel, rekreációval, erőforrás teljesítményfokozással történik, a célmegfogalmazás, feltételbiztosítás, harmóniateremtés, képességek integrálása, konfliktuskezelés módszereivel. Az önkéntes haderő, az állandósított változások munkaszervezete, ezért domináns benne a változások menedzselése , amelynek a tudatos változásvezetés, az állandó visszacsatolás, a felügyelet, a szükséglet szerinti korrekciók képezik legfontosabb mozzanatait. Ebben a tekintetben egyértelmű a szabályozás is: A civil kontroll csak azokat a lépéseket engedi megtenni, amire törvényes felhatalmazás születik. Ezért a változások része a regulációs, deregulációs lépések, a sokoldalú egyeztetéssel előrehozott konfliktusrendezés is.

A társadalom önkéntes haderőhöz kapcsolódó viszonyulása nem merül ki azokban a normatív jellegzetességekben, amelyeket a társadalomnak és a haderőnek tulajdonítunk. Egyértelmű véleményekben, attitűdökben, mérhető tapasztalati viszonyulás is rendelkezésünkre áll már az önkéntes haderőre való áttérés viszonylag rövid idejéből.

Az empirikus kutatásokban számunka rendelkezésre álló 1992-től 2004 végéig szinte évenkénti méréssel szerzett adatok alapján elmondható, hogy a magyar társadalom viszonya az önkéntes haderőhöz egyértelműen támogató volt az átmenet folyamatában és támogató ma is. Ugyanakkor a társadalom előtt álló feladatok között egyre kevésbé tulajdonít kiemelkedő szerepet a Magyar Honvédségnek, és egyre inkább úgy gondolja, hogy ez a szervezet csupán egy a foglalkozási szervezetek közül, amelynek a különleges kiemelt támogatását a mai viszonyok között semmi nem indokolja.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Bakacsi Gyula: Szervezeti magatartás és vezetés. KJK, Budapest, 1998.

Bányai Kornél – dr. Molnár Ferenc: Hadfogyatkozás: A logisztikai tisztek rekonverziója (1. rész. Humán Szemle XX. évfolyam 4. szám, 2004.

Baráth Tibor (1998b): A közoktatás hatékonysága. Vezetői értelmezések és modellek. Iskolavezetők a 90-es években. Budapest, Országos Közoktatási Intézet – Kutatási Központ, Okker. 135–172.

Barlai Róbertné (2000): Ismeretek a szervezeti kultúra elemzéséhez. Új Katedra, 2000. november, 26–28. o.

Biró Balázs – Serfőző Mónika (2003): Szervezetek és kultúra. Osiris Kiadó, Budapest, 481541.

Buda Béla: A közvetlen emberi kommunikáció szabályszerűségei (Membrán Könyvek sorozat). Tömegkommunikációs Kutató Központ, Budapest, 1988.

Cameron, K. S. – Quinn, R. E. (1999): Diagnosing and Changing Organizational Culture. Massachusetts, Addison-Wesley.

Cutltip – Center – Broom: Effective Public Relations. Prentice-Hall, Englewood Cliffs, New Jersey, USA, 1985.

Crown, A. (1995): Organisational Culture. London, Pitman Publishing.

Csapó Judit (1997): Zeusz, Apolló, Dionüszosz….Az iskola szervezeti kultúrája. ‘Tanári létkérdések Budapest, RAABE Kiadó.

Dúl Sándor – dr. Földesi Ferenc: Humánerőforrás-gazdálkodás a védelmi szférában. Humán Szemle XXI. évfolyam 2005/3.

Ed Oakley – Doug Krug: Korszerű változásmenedzsment. Bagolyvár Kiadó, Budapest, 1997.

Fekete Rita: Közszolgálati minőség . . . kérdések, célok, alapelvek. Humán Szemle XXI. évfolyam 2005/3.

Kántor Raimund: Humánerőforrás-fejlesztés és munkaügyi konfliktusok. Humán Szemle XXI. évfolyam 2005/3.

Klein Sándor: (2001): Vezetés- és szervezetpszichológia. Budapest, SHL Kiadó

Lövey Imre – Manohar S. Nadkami: Az örömteli szervezet. HVG Kiadó, Budapest, 2003.

Morita Akio: Made in Japan. Árkádia, Budapest, 1989.

Ott, S: J. (1989): The Organizational Culture Prespective. Books/Cole. Pacific Crove

Quinn, R. E.(1988): Beyond Rational Management. San Francisco, Jossey-Bass Publishers.

Sam Black: The Essentials of Public Relations. Kogan Page, London, 1993.

Schein, E: H. (1978): Szervezéslélektan. Budapest, Közgazdasági és Jogi Kiadó.