Molnár István

Békepartnerség az IFOR misszióban – a NATO megújulásának egyik mutatója

Az Észak-Atlanti Szerződés Szervezetének 57 éves történetében nevezetes dátum 1995. december 20-ika. Első alkalommal kezdett a Szövetség valós többnemzeti összhaderőnemi mûveletet. Tegyük hozzá: annak eredményeképpen, hogy a szokásosnál is tudatosabban, de konkrét ellenségkép nélkül készült az új kihívásokra. E mûveletnek témánk szempontjából különös jelentőséget ad egyrészt, hogy a gyakorlatban mutatta meg a NATO hidegháború utáni megújulási képességét és eltökéltségét az ilyen és hasonló kihívások kezelésére, másrészt, hogy abban az 1994 januárjában meghirdetett békepartnerség első, szintén gyakorlati eredményeit is konstatálhatjuk. A katonai mûvelet neve, találóan, Közös Törekvés (Joint Endeavour) lett…


A hidegháború és annak fenyegetései elmúltával sokakban és gyakran felvetődött az a kérdés, hogy vajon milyen konkrét szerepet játszhat egy olyan transzatlanti védelmi szövetség, mint a NATO, az európai, észak-amerikai és általában a globális biztonsági sakktáblán, ha a történelem süllyesztőjében eltûnik az az ellenség, amelyik fékentartására elrettentésként létrehozták és mûködtették? A Szövetség addigi története bebizonyította, hogy rendeltetésszerû feladatát eredményesen látta el. Olyan katonai képességekkel rendelkezett, amelyhez hasonlóval más katonai szövetségek, az egy Varsói Szerződés kivételével, nem rendelkezett. Azonban a szocialista világrendszer felbomlásával együtt ez utóbbi is a történelemkönyvek lapjaira került. A NATO, mint gigászi, olajozottan mûködő szervezet egy időre – de csak valóban egy kis időre – feladat nélkül maradt.

Eurázsia új kihívások elé nézett. A nemzeti identitás felerősödése, a demokrácia lehetőségének felcsillanása és a hatékonyabb piacgazdasági viszonyokra való átállás általános igénye következtében az akkor még szocialista országok leváltak a Szovjetunióról, ez utóbbi pedig szétesett. Mindez váratlanul érte a folyamatban résztvevőket, de nem készültek fel erre a nyugati demokrácia államai, sőt az ENSZ és a különböző regionális biztonsági szervezetek sem. A kiszámítható szembenállást felváltotta az új fejlődési irányt vevő államokban kialakuló politikai, gazdasági és társadalmi bizonytalanság, a nemzetközi porondon pedig a hatalmi vákuum. A bizonytalanság kísérőjelenségei újszerûek voltak és kiszámíthatatlanságot okoztak mind globális-, regionális- és állami-, de még az emberi magánszféra szintjein is, amelyek együttes eredőjeként, szélsőséges esetben, helyi vagy regionális válságok kialakulása fenyegetett. Megjelent a tömegpusztító fegyverek ellenőrizetlen elterjedésének a veszélye, lábra kapott a nemzetközi terrorizmus, felerősödött a migráció, a kisebbségek identitásérzése (és ezzel párhuzamosan az államok ragaszkodása a status quo-hoz), a gazdaság terén a korrupció, a pénzmosás, az illegális drog-, fegyver- és emberkereskedelem és a szervezett bûnözés. A hatalmi vákuum pedig egyes régiókban teret engedett az állami és nem állami erőszaknak, a nemzetközi- és a nemzeti jogok semmibe vételének és az alapvető emberi jogok súlyos csorbulásának.

E globális és regionális környezetben kereste a helyét az Észak-Atlanti Szerződés Szervezete, korának már akkor is legmegbízhatóbb biztonságpolitikai- és katonai intézménye, sikerrel. A NATO minden olyan szervezettel szemben, amelyek valamilyen formában a nemzetközi biztonság garantálásához járultak hozzá, mint az ENSZ, az EBESZ, a NYEU, az Afrikai Unió, a legelőbbre mutatóan és a legdinamikusabban kezdett hozzá az új helyzethez történő alkalmazkodáshoz. Történetében először, 1991-ben, stratégiai koncepciót dolgozott ki, amelyben felvázolta a kilencvenes évek biztonsági fenyegetéseit, kockázatait és kihívásait felelősségi körzetének perifériáján, majd rögzítette szerepét ezek elhárításában, akár önállóan (a NATO Alapokmány V. cikkelye alapján), akár pedig a különböző nemzetközi biztonsági szervezetek, köztük az ENSZ felkérése nyomán.

A regionális hatalmi vákuumot a NATO a maga eszközeivel, úgy törekedett csökkenteni, hogy 1994 januárjában, Brüsszelben, meghirdette a Partnerség a békéért programot . Egyrészt azért, hogy mint transzatlanti szervezet, a kollektív biztonság terén megkezdje a kelet-európai államok integrálását a régióba, felcsillantva egy későbbi tagság lehetőségét is, másrészt azzal a távlati céllal, hogy bevonja a partnerségre törekvő európai semleges-, kelet-európai-, kaukázusi- és közép-ázsiai országokat a régióban kialakuló válságok kezelésébe. Cserébe, más előnyök mellett, (16+1 alapon) egyfajta társult tagságot ajánlott azzal, hogy konzultációs lehetőséget biztosított számukra, amennyiben biztonságuk terén fenyegetve érzik magukat.

A békepartnerség folyamatában kétségtelenül a legfontosabb, ámde a legellentmondásosabb partnerévé a korábbi ellenség, a Szovjetunió örököse: Oroszország vált. A semleges európai országokat nem számítva, a többi állam sem a korábbi szimpatizánsokból került ki. E lépéssel megindított egy olyan regionális együttmûködési folyamatot, amely hamarosan maga is konfliktus-csökkentő tényezővé kezdett válni. Elkezdődött a partneri párbeszéd a régió biztonságáról, a közös felelősségről és a kialakuló válságok együttes kezeléséről, majd kezdetét vette az azokra való közös felkészülés a biztonság civil és katonai területein. A közös felkészülés célja volt az egységes elgondoláson alapuló harmonikus együttmûködési képesség kialakítása szövetségi alkalmazási, vezetési-irányítási elvek, doktrínák és eljárások alapján.

A Szövetséges Erők Európai Legfelsőbb Parancsnokságánál (SHAPE) megalakultak a Partnerségi Koordinációs Sejtek, amelyek legfontosabb feladata az volt, hogy eljuttassák a partner országokba azokat a NATO alkalmazási- és haditechnikai szabványokat (standard agreement-eket – STANAG), amelyek nélkülözhetetlenekké váltak a jövőbeni katonai együttmûködéshez. Ezt a folyamatot segítette az 1994. évi NATO-csúcson elfogadott új katonai elgondolás kimunkálása, amely a válságkezelés mûveleteihez egyesítette magába a partnerországokkal való együttmûködés és a Többnemzeti Összhaderőnemi Alkalmi Harci Kötelék (CJTF) keretei nyújtotta lehetőséget. 1

Kialakultak és fejlődésnek indultak a NATO és a partnerországok között a kölcsönös bizalom és bajtársiasság, illetve a szellemi és technikai interoperabilitás fokozását célzó elméleti és gyakorlati tevékenységek keretei. Partner államok katonái és civil alkalmazottai kezdték meg tanulmányaikat NATO és tagállami oktatási-képzési intézményeiben, végeztek különböző tanfolyamokat, vettek részt szakmai konferenciákon, mûhelyvitákon, nyelvi képzésen és szemináriumokon. A Szövetség nem feledkezett meg a „békebeli” katonai együttmûködés legmagasabb formájának kihasználásáról sem; békepartnerségi gyakorlatokat kezdeményezett, amelyek célja kezdetben az ismerkedés, a kölcsönös bizalom kiépítése és elmélyítése lett, majd fokozatosan előtérbe került a kisalegység szintû és a soknemzetiségû törzseken belüli együttmûködés kialakítása. Ebben, egyfajta donorként, jelentős szerepet vállalt az Európában állomásozó amerikai 1. harckocsihadosztály, amelynek parancsnoksága, törzse és katonái gyakorlati példákkal, eljárások, módszerek és (az iraki háborúban frissen szerzett) tapasztalatok átadásával segítették partnerországi társaikat a NATO-eljárások szerinti tevékenységek begyakorlásában. 2

Napirenden volt a szervezeti megújulás belső igénye is, amely során a Szövetség létrehozta gyorsreagáló hadtestét, lehetővé téve a válságokra való katonai reagálás hatékonyságának növelését. Átalakította az európai parancsnoksági struktúráját is. Kijelölte észak- és dél-európai regionális parancsnokságait, valamint alárendeltjeit, szervezetileg hatékonyabbá téve azokat, északon a törékeny demokráciák felől-, délen pedig a nemzeti- etnikai konfliktusokból származó kihívások esetleges kezelésére. Válságkezelő szervezete és válságkezelő központja készen állt a perifériáján kialakuló válságok figyelésére és, beavatkozás esetére, az azok kezeléséhez szükséges döntések előkészítésére, megvalósításuk irányítására és koordinálására. A SHAPE mozgáskoordinációs központjának aktivizálása pedig lehetővé tette, hogy a válságrégiókba a szükséges nagyságú, megfelelő képességekkel rendelkező erők és eszközök a kívánt rendben kerüljenek telepítésre, kihasználva a csapatmozgás-koordinációs rendszer adta előnyöket – akár a partnerországok számára is. 3

A NATO és a boszniai válság

A NATO válságkezelői feladatokra történő felkészülését három fontos tényező siettette. Egyrészt az a tény, hogy olyan egyedülálló katonai képességekkel rendelkezett, amelyre ésszerû funkció-kiszélesítés és konvertálás után (a kevésbé valószínû háborús funkció mellett, a valószínûbb katonai válságkezelői feladatokhoz rendelhető képességek kialakításával) a belátható jövőben nagy szükség lehet, s amelyet, ha érdekei is úgy kívánják, felajánlhat és bevethet válságok kezelésére. Ezzel megtalálhatja és legitimizálhatja a korhoz illeszthető szerepét. Másrészt , sem az ENSZ, sem pedig más, regionális szervezet, elegendő katonai erő és eszközök híján, nem volt képes a biztonságot érintő bármely döntésének, határozatának érvényesítésére. Ez lényegében azt jelentette, hogy konfliktushelyzetben minden maradt a régiben. A konfliktus öntörvényûen, annak megfelelően alakult, ahogy a benne szereplők és a külső érdekeltek azt formálták. Jól jött volna egy olyan szervezet, amely az ilyen válságokat képes érdemben kezelni, s erre a NATO éppen megfelelőnek látszott. Harmadszor pedig, nem oldódott meg, sőt elmélyült a perifériáján zajló, Jugoszlávia felbomlásából adódó elhúzódó konfliktus, még jobban kiéleződött a fegyveres erőszak.

A boszniai háború 1992 áprilisában tört ki, amikor az egyesített szerb erők terrorista hadjáratot és etnikai tisztogatást kezdtek a Drina-folyó völgyében Bijeljina, a soknemzetiségû ország soknemzetiségû városa ellen, azután, hogy kudarcba fulladtak a bekebelezési célzattal folytatott hadmûveletek a horvátországi szlavóniai és dalmáciai régiók ellen. 4 Milosevics szerb haderejét, menteni a még menthetőt, országegyesítés címén, Karadzsics boszniai szerb erői támogatták. A háború három és fél évében több mint kétmilliós soknemzetiségû lakosság menekült el, illetve került elûzésre otthonából, szülőföldjéről. Több ezer ember – katona és civil – vesztette életét, vált nyomorékká, sok száz középület, köztük számos mecset, bolt, kávézó, kultúrház, híd és egyéb, a közösségi élet és a közlekedés nélkülözhetetlen színtere vagy tartozéka vált a földdel egyenlővé. Számtalan település többször is „gazdát cserélt” a szerb, horvát és bosnyák szervezetszerû és paramilitáris erők között, amely csak növelte a lakosság szenvedéseit. Elmenekültek a befektetők is, összeomlott a törékeny gazdaság, veszendőbe ment a termés, parlagon maradt a föld, amely alá mag helyett mintegy hárommillió akna került, melynek teljes hatástalanítására a szakemberek szerint csak 2030-ig kerülhet sor. A nemzetközi szakirodalom e háborút, jellemzően, lakhelyirtásnak (homicide), a szülőföld és soknemzetiségû, kevert kultúrájú lakossága elleni tudatos terrorsorozatnak bélyegzi. 5

Közben a mûveleti területen, kellő mandátum és elrettentő erő hiányában, az ENSZ békeerők (UNPROFOR) nem sok eredménnyel igyekeztek a háborús feleket szétválasztani, melynek során mitsem csökkent a háború intenzitása. A NATO ugyanakkor, válságkezelő központján keresztül, már 1993–94 telétől figyelemmel kísérte a Boszniában zajló, egyre kritikusabb helyzetet. 1995 őszére a Szövetség, ha kezdetlegesen is, de már rendelkezett mindazon képességekkel, amelyek lehetővé tették számára, hogy felelősségi körzete közelében bármikor válságkezelői misszióba kezdjen. A térségben eltökélt volt abban, hogy elrettentse a szemben álló feleket az értelmetlen háború brutális eszkalálódásától, amelyet az is bizonyít, hogy határozott légicsapásokat mért az agressziós erőkre, amikor a szerb hadsereg alakulatai augusztus 28-án aknatûz alá vették a szarajevói piacot, s melynek sok civil, köztük gyermek is áldozatává vált. Ennek a határozott kiállásnak volt az eredménye, hogy a háborús felek Daytonban tárgyalóasztalhoz kényszerültek.

A daytoni béke-megállapodást az érintett felek hivatalosan 1995. december 14-én írták alá Párizsban, de a NATO, mivel az ENSZ-nél már napirenden volt felkérésének előkészítése, a tényleges megállapodástól (november 21-től) konkrét intézkedésekkel készült a válságba való beavatkozás megkezdésére. Az Észak-Atlanti Tanács felhatalmazta a Szövetséges Erők európai főparancsnokát, hogy kezdje meg a boszniai válságkezelés katonai missziójának megtervezését, majd a szükséges erőket telepítse Horvátországba és Bosznia-Hercegovinába. A főparancsnok kijelölte a NATO Dél-európai főparancsnokát az IFOR (Implementation Force) vezetésére.

Hamarosan elérkezett a konkrét cselekvés ideje. Sőt, nem pusztán csak a tagállamok közremûködésével, hanem kezdetben tizennégy-, majd egyre több nem-NATO-, köztük tizenhárom-, a békepartnerség keretében résztvevő állam kijelölt haderejének részvételével. 6 Az ENSZ a Biztonsági Tanács 1031. számú határozatával felhatalmazta a tagállamokat, hogy egységes parancsnokság alatt hozzák létre azt a végrehajtó kontingenst, NATO- és nem-NATO-erők részvételével, amely érvényt szerez a daytoni egyezményben foglaltaknak, és alkalmazzák mindazon eszközöket, amelyek ezek megvalósításához szükségesek.

A Szövetség, szinte minden tekintetben készen állva, 1995. december 20-án átvette a katonai mûvelet vezetését és irányítását az UNPROFOR-tól. Az új katonai mûvelet neve, mint már említettük, Joint Endeavour lett; békekikényszerítés, a katonai válságkezelés legbonyolultabb formája. Hiába írták alá a háborús felek a béke-megállapodást, semmilyen szinten nem volt tényleges egyetértés a felek között, s kezdetben komoly szándék sem az egymással szembeni önmérsékletre, ezért a beérkező különböző nemzeti katonai kontingensekre soha nem tapasztalt kihívás hárult.

Az IFOR misszió

A NATO az ENSZ-től az IFOR misszió mandátumát egy évre kapta. A katonai misszió célja volt:

A Szövetség a katonai célkitûzés és megvalósíthatósága függvényében alakította ki az IFOR erőit és eszközeit, valamint a misszió menetrendjét is. Az IFOR erők települése, már a hadszíntéren mûködő gyorsreagálású hadtest biztosítása mellett, 1996. február elején befejeződött. 32 országból mintegy 50 . 000 fős NATO- és 10 . 000 fős nem szövetségi erő kezdte meg, fokozatosan, kijelölt feladatát. A települést több mint 2800 légiszállító misszió, mintegy 400 katonai szerelvény, 50 teherszállító hajó, 2500 fős kiszolgáló erő és az ADAMS-rendszer biztosította. 7 A hadszíntéren a többnemzetiségû szárazföldi haderő alapvetően a gyorsreagálású hadtest, három hadosztály és a mûszaki erők állományába szerveződött. Az északi hadosztály amerikai, a dél-keleti francia, míg a dél-nyugati brit parancsnokság alá került. Az amerikaiak még friss harci tapasztalatokkal rendelkeztek, ők kapták a legkevésbé kiszámítható felelősségi körzetet. A britek és a franciák pedig komoly történelmi ismeretekre tettek szert annak idején, amikor még gyarmataikon fenn kellett tartani a rendet és a biztonságot, s ezért várható volt, hogy megbízhatóan kezelik azokat a konfliktusokat, incidenseket, amelyek elébe néznek.

A misszió menetrendje a következő volt:

Most tekintsünk el a válságkezelés eseményeinek, a „mikor, hol és hogyan történt” leírásától, amely inkább a hadtörténelem, mint e rövid esettanulmány lapjaira kívánkozik. Helyette vessünk néhány pillantást azon dolgok mögé, amelyek elsősorban a békepartnerség szemszögéből befolyásolták az IFOR misszió sikerét.

Partnerségi közremûködés

Az IFOR-ban résztvevő partnerországoknak „jól jött” a katonai válságkezelésben való részvételre történt ENSZ és NATO felkérés. A közremûködéssel bizonyították elkötelezettségüket és felelősségvállalásukat a béke, az emberi jogok biztosítása és a demokrácia iránt. Fellépésük demonstrálta, hogy nemzeti célkitûzéseik megvalósításában prioritásként szerepel a régiójuk válságövezeteiben kialakuló fegyveres konfliktusok hatékony kezeléséhez való tevőleges hozzájárulás. Ugyanakkor megmutatták hajlandóságukat arra is, hogy ilyen és hasonló feladatokban, a békepartnerség keretében (egyes országok egy majdani szövetségi kötelékben is), készek a legszorosabb együttmûködésre a NATO-val.

Az ENSZ és a NATO számára is előnyös volt a partnerek csatlakozása a válságkezeléshez. 32 ország eltökéltsége kellő kompetenciát és hitelességet biztosított a daytoni megállapodás megvalósításához és a kapcsolódó ENSZ BT határozat érvényre juttatásához. Minden hatodik katona, partnerországi lévén, jelentős terhet vett le a Szövetség válláról, még akkor is, ha a későbbi együttmûködést természetszerû fogyatékosságok is jellemezték. Ugyanakkor olyan képességek is megjelentek a NATO mûveletében, amelyekkel az korábban nem rendelkezett. Gondoljunk csak a magyar mûszaki kontingens hídépítő képességére, az orosz katonák szláv kulturális érzületére vagy a közeli partnerországok szolidaritásának a szomszédságból fakadó bizalomépítő jellegére, hogy csak néhányat említsünk.

A válságkezelés mind a NATO, mind pedig a partnerországok számára új tipusú feladatot jelentett, jóllehet, a Szövetség az alkalmazási elvek és a doktrinalitás szintjén többé-kevésbé felkészült volt. A partnerországoknak, az egy Oroszország kivételével, amely már gyakorolta a békefenntartást, többek között Észak- és Dél-Oszétiában, Abháziában, a Dnyeperen túli területeken és Tadzsikisztánban, de már 1992-től az ENSZ békefenntartók kötelékében Boszniában is 8 , nem sok tapasztalata volt e téren. Ez a tény is tovább növelte a katonai válságkezelés kihívás jellegét.

A partner-kontingensek részei, szám szerint tizenkettő, a NATO gyorsreagálású hadtest kötelékében mûködött együtt a Szövetség tagállamainak katonáival. A hadtest már 1995. december 2-án megkezdte települését Boszniába, előzőleg pedig felderítési tevékenységet és katonai tervezési feladatokat végzett a hadszíntéren. Tizenegy partnerországból kerültek katonák az északi többnemzeti hadosztály állományába, szoros együttmûködésben a már általuk, a közös békepartnerségi gyakorlatok idejéből is jól ismert amerikai 1. harckocsihadosztállyal. Kivétel az orosz kontingens volt, amely a hadosztállyal együttmûködésben ugyan, de a NATO Szövetséges Erők európai főparancsnoka mellé kinevezett Leontij Sevcsov vezérezredes közvetlen alárendeltségében tevékenykedett. A brit szektorba került a cseh lövészzászlóalj. A francia vezetésû többnemzeti hadosztály állományát pedig egy ukrán lövészzászlóalj erősítette. A mûszaki hadtestet osztrák, magyar, román és svéd erők és eszközök egészítették ki.

A válságkezelés katonai feladataiban a következő legmarkánsabb békepartnerségi elemek tevékenykedtek: egy orosz önálló légideszant-dandár, egy finn vezetésû többnemzetiségû (keret) ezred, egy cseh lövészzászlóalj, egy svéd lövészzászlóalj, egy lengyel dandártörzs és egy légideszant-zászlóalj, egy ukrán lövészzászlóalj, egy finn mûszaki-zászlóalj, egy román mûszaki-zászlóalj svéd megerősítéssel, a magyar mûszaki kontingens, egy cseh mûszaki-század, valamint egy észt-, egy lett- és egy litván lövészszakasz.

A többnemzeti együttmûködés főbb tapasztalatai

A többnemzeti együttmûködés a koalíciós katonai mûveletek sajátos problémája, és sikerének egyik központi kérdése. A koalícióban résztvevők természetszerûleg különbözhetnek egy sor fontos, megkerülhetetlen tényező és feltétel tekintetében, mint például, az anyanyelv, a sajátos kultúra, a katonai alkalmazási elvek, a doktrínák, a katonai tapasztalatok és az alkalmazott haditechnikai eszközök terén, – hogy csak a legmarkánsabbakat említsük. Ezért az effajta együttmûködés összehangolása különös figyelmet, nagy tapasztalatot és a szokásosnál is szakszerûbb vezetést és irányítást igényel a különböző szintû parancsnokságoktól és törzsektől.

Az együttmûködési folyamat történelmi fejlődése során nem ez volt az első eset, hogy a Szövetség komoly erőpróba elé állt. Így volt ez az 1949. évi megalakulást követő időszakban is, amikor a szervezet katonai erejének összekovácsolása volt a legfőbb feladat, s amelyet sikerrel is teljesített. De hasonló problémák jelentkeztek Görögország és Törökország 1952-ben, a Német Szövetségi Köztársaság 1955-ben és Spanyolország 1982-ben történt felvételekor is. 9 1998-ban beszélgetést folytattam egy magas rangú német tábornokkal, aki abban az időben a SHAPE egyik kulcsbeosztásában szolgált, és szóba került a majdani magyar integráció, megjegyezte, hogy a Szövetségbe való teljes beilleszkedéshez katonáiknak mintegy negyed századra volt szüksége.

Az IFOR-misszióban a többnemzeti együttmûködés megszervezésében és fenntartásában elévülhetetlen szerepet játszottak a hadtest- és hadosztályparancsnokok és törzseik, akik, és amelyek fáradságot nem kímélve, tudásukat és tapasztalataikat latba vetve kezdték meg a beérkezett kontingensek egységes elgondolás szerinti, türelmes, toleráns, de mégis követelménytámasztó beillesztését katonai szervezetükbe, majd folytatták a misszió teljes időtartamában a nemzeti komponensekből összeállított mûveleti elemek összehangolását a közös feladatra.

A hidegháború éveiben a különböző nemzeti katonai erők között – harcászati gyakorlatokon – hadászati és hadmûveleti szintû többnemzetiségû együttmûködés volt a jellemző, legfeljebb hadosztály szintig. E vezetési szint alatt ez már csak nemzeti keretek között valósulhatott meg. 10 Ugyanezt figyelhetjük meg, például, a normandiai partraszállás során megkezdett hadmûveletekben is a második világháborúban. Ezzel szemben az IFOR-misszióban a harcászati szintû alegységek közötti többnemzeti együttmûködésre már számtalan példát találhatunk. Ennek alapvetően szervezeti oka volt és az IFOR-erők összetételéből fakadt; a közremûködő partner nemzetek, korlátozott lehetőségeiknek megfelelően, csak (ezzel nem lebecsülve annak jelentőségét) harcászati kötelék(ek)kel képviseltethették magukat.

A harcászati szintû együttmûködést úgy lehetett megszilárdítani, hogy összekötő csoportok kerültek kiküldésre és alkalmazásra a magasabb szintû parancsnokságokhoz és törzsekhez a parancsnoki szándék minél tisztább és világosabb vételére, illetve az alacsonyabb vezetési szinten történt eseményekről szóló jelentések egyértelmûvé tételére. De az is gyakori volt, például az orosz dandár vagy a cseh lövészzászlóalj esetében, hogy a hadosztály parancsnoka is küldött ki összekötőket alárendeltjeikhez. E módszer alkalmazása annál is inkább kívánatos volt, mivel a partnerországok kulcsbeosztású katonáinak zöme nem uralta a közös vezénylési nyelvet; az angolt.

Itt érdemes kitérni arra is, hogy tizenhét partnerország miért nem vett részt az IFOR misszióban. Az okok mindegyiküknél mások és mások lehettek. Voltak olyan partnerállamok, amelyek saját nemzeti biztonságuk védelmére minden erőt és eszközt tartalékoltak (Grúzia, Örményország, Azerbajdzsán). Voltak olyanok is, amelyek a részvételt gazdasági okok miatt nem engedhették meg maguknak. Sőt, talán olyanok is, akik csak formális partnerséget vállalva nem kívántak a közös felelősségben és cselekvésben részt venni. Volt azonban egy közös ok is; a katonák angol nyelvi ismeretének hiánya. (1998-ban a vezérkari főnök helyettesének kíséretében jártam egy olyan partnerországban, amely korábban nem vett részt az IFOR – misszióban. Azóta már a NATO megbecsült tagállama. Akkor azonban a katonai vezetők és szakemberek között szinte senki sem beszélte az angolt.) A vasfüggöny-effektus még ekkor is munkált a volt ellenfelekben.

Annak ellenére, hogy a partnerországok folyamatosan vették át a NATO különböző, a válságkezeléshez, a humanitárius segítségnyújtáshoz és a kutatás-mentési feladatokhoz szükséges alkalmazási- és technikai szabványokat – doktrínákat és egyéb előírásokat – mégis zavarokat okozott azok kellő ismeretének és előírásszerû alkalmazásának hiánya, amelyet mindenekelőtt a békepartnerségi folyamatban eltöltött rendkívül kevés idő és a szûkös anyagi erőforrások számlájára írhatunk. Több partnerországban még el sem kezdődött hazai elemzésük, feldolgozásuk és adaptálásuk. Ezekhez hozzájárult még az a közömbösség, sőt esetenként ellenállás is, amely néhány kelet-európai partnerországnál volt tapasztalható egyes katonai felsővezetők részéről az együttmûködéshez nélkülözhetetlen NATO előírások nemzeti adaptálását illetően. Ugyanakkor, sajátos helyzetüknél és lehetőségeiknél fogva, nem csak a partnerek „küszködtek” a katonai válságkezelés doktrinális értelmezésével, amely kezdetben gyengítette a közös erőfeszítések egységét, hanem számos tagállam kontingense is, eltérő tapasztalatuk vagy éppen hogy tapasztalatlanságuk okán, s amely tényező szintén negatívan hatott a zavartalan együttmûködésre.

Természetszerû szellemi akadályt képezett, különösen a kezdeti időszakban, az alkalmazási elvek, eljárások, tervezési-, tevékenységi- és jelentési folyamatok eltérő vagy nem eléggé mély ismerete, amely a misszió során fokozatosan csökkent, elsősorban az autodidakta tanulás, a közös tevékenység, a fokozatosan megszerzett rutin és a tanulságok rendszeres, közös elemzése és levonása következtében. E kezdeti fogyatékosságot jól ellensúlyozta egyrészt a többnemzetiségi katonai kontingens visszatartó erejében folyamatosan megnyilvánuló, elegendő fizikai képesség, melynek következtében a misszió sohasem állt olyan kritikus feladat elé, hogy végső próbára tette volna azt; másrészt a bajtársiasság, a nemzeti büszkeség, a profizmus és a lelkesedés sok tekintetben kompenzálta a kezdeti meg nem értést és a szakmai nézetkülönbségeket.

Az előbbi problémakörhöz tartoznak még a NATO-, a tagországok és a partnerországok katonái, törzsei és katonai szervezetei felkészítésének és kiképzésének rendszerében és tartalmában akkor meglévő különbségek által okozott implikációk is, amelyeket a későbbi együttmûködők, de különösen a partnerországok, egyrészt a nemzeti felkészítés folyamatában közelítették az elvárt platformra; másrészt pedig, e nélkülözhetetlen tudnivalókat, jártasságokat és készségeket a közös tevékenységek során, a misszióban sajátítottak el.

Kevésbé látszik reálisnak az a felfogás, hogy ekkor a kezdeti békepartnerségi gyakorlatok voltak a kiképzés azon legfőbb színterei, amelyek érdemben hozzájárultak ahhoz a felkészültséghez, amely az IFOR-misszióban való részvételhez szükséges volt. 11 Bár így lett volna!

Pedig a missziót megelőző két, szárazföldi orientációjú békepartnerségi gyakorlaton nagy hangsúly helyeződött mind a katonák egyéni, mind a vezetők, mind pedig az alegységek felkészítésére és kiképzésére. A törzsek begyakorolták a válságkezelést tömegdemonstrációk során, a menekültek és elûzöttek visszatelepítésekor, a szemben álló erők figyelésekor a tûzszüneti zónában, a nem kormányzati- és a magánvállalkozói szervekkel való együttmûködés, valamint a közös katonai bizottságokban való tevékenység eseteire. A katonák jártasságot szereztek az aknaveszély elhárításában és a téli viszonyok közötti túlélésben. Kollektív lövészeteken vettek részt a támogató repülőgépek számára adott lézeres célmegjelöléssel, gyakorolták a közvetlen légi-, tüzérségi- és harci-helikopteres támogatás során alkalmazott eljárásokat. A dandár- és hadosztálytörzsek összetett válságkezelői feladatokat oldottak meg.

Mi, volt partnerországbeliek, jól tudjuk, hogy a kezdeti bizonytalankodás és kapkodás, az előrelátás hiánya, a bizonyítási kényszer, a nyelvtudás és ismeretség alapján történt kiválogatás eredményeképpen többnyire olyan katonáink vettek részt e gyakorlatokon, akiknek később semmi közük sem volt az IFOR-hoz. Sőt, a haderő szüntelen átalakításának, megreformálásának (lényegében csökkentésének) sokszor lázas időszakában, amikor a hadsereg nap, mint nap anyagi erőforrás-hiánnyal küszködött, arra sem volt kellő erő, hogy az ott szerzett tapasztalatokat közkinccsé tegyük. Katonáinkat akkoriban még a közös gyakorlatok fuvallata sem érte el. Ehhez évekre volt szükség. E gyakorlatoknak kétségtelen hozadéka ugyanakkor a Szövetség számára az volt, hogy megtapasztalhatta, milyen területeken várhatóak nagyobb anomáliák a katonai egyetértés és az együttmûködés területein egy jövőbeli közös fellépés során. E gyakorlatok legfőbb értéke leginkább abban rejlett, hogy arra még kellő időben felkészülhetett.

Különös figyelemre volt szükség a szövetségi és a nemzeti fegyverhasználat szabályainak összeegyeztetése során. Több esetben a nemzeti szabályozás szigorúbb követelményeket és korlátozásokat tartalmazott és támasztott a partner katonák számára, mint ahogyan a békekikényszerítés különböző eseteire azokat a Szövetség megállapította. E fogyatékosság is a doktrínák egységes értelmezésének szükségességét hangsúlyozza.

Az eltérő katonai kultúra leginkább abban nyilvánult meg, hogy amíg a tagállamok katonáinak a vérében volt az angolszász küldetésalapú vezetésen 12 nyugvó feladat-végrehajtás, addig partnerországbeli társaik a porosz-orosz hagyományokra épülő, részletesen megszabott parancsok keretein belül keresték a feladatok megoldásának lehetőségeit, amely azonban teljesen idegen volt a NATO-ban megszokott vezetési filozófiától. Ezért kezdetben a NATO parancsnokok „öszvérmegoldást” alkalmaztak; bővebb magyarázatokkal, instrukciókkal látták el partnerországi beosztottaikat és gyakrabban ellenőrizték tevékenységüket, majd fokozatosan áttértek a küldetés-alapú vezetés metodikájára, amelyhez a partnerek gyorsan hozzá is szoktak. 13

A békepartnerség máig ható legszûkebb keresztmetszete a tag- és partnerországok haderőiben rendszeresített haditechnikai eszközök kompatibilitásának hiánya, amely súlyosan nehezíti azok multinacionális alapon történő technikai kiszolgálását, lőszerrel, alkatrészekkel és egyéb anyagokkal való ellátását. Ezek a körülmények az IFOR-ban arra kényszerítették a nemzeti kontingenseket, hogy kizárólagos alapon, saját logisztikai támogatást szervezzenek és mûködtessenek, amelynek következtében a válságkezelő katonák és a kiszolgálók aránya kedvezőtlenebbül alakult az optimálisnál, sőt sok esetben fékezte az együttmûködés dinamizmusát is.

A kompatibilitás hiánya a legmarkánsabban a híradóeszközök eltérő technikai lehetőségei miatt volt kimutatható, amelyek következtében az elvártnál gyengébbé vált a híradás megbízhatósága, s ezzel a zavartalan információáramlás. Természetesen itt is győzött a józanész és a találékonyság, ezért kiterjedten került alkalmazásra a párhuzamos, sokcsatornás kommunikáció, a számos összekötő csoport és, felsővezetői szinten, a virtuális jelenlétet, a vizuális szemléltetést és a proaktivitást is lehetővé tévő televideó-rendszer. Valószínû, hogy nagy árat kellett volna fizetni e kollektív képesség viszonylagos gyengeségéért egy háborúhoz hasonló magas intenzitású konfliktusban, ahol az információ valós idejû áramlása élet-halál kérdése, s ahol a katonai vezetők, kulcsfontosságú beosztásúak és egyéb információhordozó személyek szabad mozgása, s ezzel az információ áramlása vagy lehetetlen vagy pedig felettébb kockázatos. A misszióban ezzel szemben gyakran tettek látogatást magasabb beosztású parancsnokok a katonai szervezeteknél, mûveleti elemeknél, amely segítette a mindenkori helyzetről való személyes tájékozódást a parancsok teljesítésének állásáról, a morál fenntartását és egyúttal lehetőséget adott a helyi polgári szervekkel, a lakossággal, a nem kormányzati szervezetekkel való találkozásra is.

Már említettük, hogy a partnerországok olyan szakmai képességeket is behoztak a Szövetségbe, amelyekkel korábban csak korlátozottan vagy egyáltalán nem rendelkezett, de azokra az IFOR-misszióban mégis elengedhetetlenül szükség volt. Ilyenek például azok a mûszaki képességek; híd- és útépítés, vízellátás, erődítés, aknafelderítés és -mentesítés, amelyekben, a fejlett hadszíntér-előkészítési kultúra miatt a volt Varsói Szerződésbeli országok magas szintet értek el. E képességek gyakorlati alkalmazása különösen fontossá vált a menekültek és elûzöttek – a békeállapot gyors helyreállítása terén az egyik legfontosabb, a daytoni megállapodásban is hangsúlyozott 14 – mozgásszabadságát biztosító katonai-mûszaki feladatok színvonalas megoldásában. 15

Külön figyelmet érdemel a NATO és az orosz kontingens együttmûködése, amelyet részben olyan politikai felhangok terheltek, mint Oroszország globális hatalmi státuszának elvesztése vagy a NATO bővítésével kapcsolatos polémiák. Oroszország számára az ideiglenes európai elszigeteltségből való kitörés és a történelmi hagyományok miatt fontossá vált a balkáni régió válságának kezelésében való részvétel. A NATO pedig érdekelt volt abban, hogy segítse volt ellenfelét a szervezet felé való nyitásban, a vele, valamint a tagállamokkal szembeni bizalmatlanság oldásában. Az orosz politikai megfontolások áttételes, merev együttmûködési struktúrát eredményeztek, s mint ahogy már korábban utaltunk rá, az 1996 januárjában beérkezett orosz önálló légideszant-dandár nem került az amerikai 1. harckocsi-hadosztályparancsnok közvetlen alárendeltségébe, de annak felelősségi köretében tevékenykedett. A dandár parancsnoka napi kapcsolatot tartott Nash tábornokkal, a hadosztály parancsnokával, de felelősséggel csak Sevcsov vezérezredesnek tartozott, akit, az orosz Honvédelmi Minisztérium képviselőjeként, az IFOR-misszió időszakára az Szövetséges Erők európai főparancsnoka mellé neveztek ki. Egy szûk törzs pedig a SHAPE-nél dolgozott. A két ejtőernyős-zászlóaljnyi dandár állománya békefenntartásban már jártas szerződésesekből állt. A dandár a feladatait az északi szektorban, tíz másik náció katonai kontingensével együtt magas szakmai színvonalon, elismerésre méltóan látta el – emlékezett vissza Nash tábornok. 16 Az együttmûködés színvonaláról azonban feltalálható információval nem rendelkezünk. Sevcsov vezérezredes is inkább pozitívan nyilatkozott a napi katonai kapcsolatokról, amelyet a SHAPE szintjén „meglehetősen jónak”, gyakorlati katonai szinten pedig „teljesen kielégítőnek” talált, ugyanakkor kiemelte azokat a területeket, amelyek nehezítették a napi kapcsolatokat, így a nem teljes egyetértést, a nyelvi- és pénzügyi korlátokat, a katonai eljárásokban rejlő különbségeket, az egymás tanításának, valamint a haditechnikai eszközök kompatibilitásának hiányát. 17

A partnerországok nem csak csapatokkal járultak hozzá a misszió sikeréhez, hanem tranzitországokként is biztosították a katonai kontingensek mûveleti területre települését, az onnan való visszatelepülést, továbbá a nemzeti logisztikai támogató elemek zavartalan mozgását a mûvelet folyamán, rendszerint elsőbbséget adva ezeknek a szállítmányoknak. Visszatekintve erre a kérdésre, annak megoldása nem is volt olyan kézenfekvő, mint ahogyan az az első megközelítésre látszik, hiszen komoly politikai rugalmasságot és bölcsességet igényelt. Az érintett partnerországoknál nemzetbiztonsági megfontolásokból alkotmányossági kérdésként merült fel az idegen államok katonai szerelvényeinek, gépkocsi konvojainak és légiszállító eszközeinek az ország területén való áthaladásának, légterén való átrepülésének engedélyezése. Ezek az országok nem a NATO-tól és a partnerországoktól tartottak, hanem a probléma precedens jellegét ismerték fel akkor, amikor szembesültek a törvénykezés e hiányosságával. Partnerséget vállaltak a NATO-val és tagállamaival, de a törvények még nem fedték le e státuszt teljes körûen. Ugyanakkor, felemás viszonyba kerültek a többi partnerállammal, köztük Oroszországgal. Irányukba kötelezettségek nem terhelték őket. Az idő, mint oly sokszor, megérlelte a körülményeket a törvények kiigazításához. A tranzitáláson túlmenően a partnerországok a csapatok logisztikai támogatásában is rendszeresen részt vettek, elsősorban az élelemmel és a napi fogyasztási cikkekkel történő ellátásban, amely értelemszerûen hozzájárult a katonák feladatvégző-képességének és magas szintû moráljának fenntartásához. Magyarország ezen kívül hozzájárult ahhoz, hogy az IFOR csapatok egy része a területén állomásozzon . 18

A katonai válságkezelésben a Mediterrán Dialógus országai közül Egyiptom 657, Jordánia 50, Marokkó pedig 1288 fővel vett részt a gyorsreagálású hadtest kötelékében, eredményesen. 19 Tevékenységükkel és szakértelmükkel kivívták a transzatlanti népek elismerését a békeszerető és az azért tenni is kívánó afrikai és közel-keleti politikai erők és katonák iránt. A mindennapos együttmûködés növelte a kölcsönös bizalmat és megértést, a szakmai tapasztalatcsere lehetőségét, illetve azok kamatoztatását egy majdani afrikai unióbeli válságkezelő mûvelethez.

Az IFOR együttmûködési térképe csak akkor válik teljessé, ha elismeréssel illetjük Ausztrália és a Dél-Afrikai Unió 2–2, Malajzia 1558 (az UNPROFOR-ból itt maradt egy gépesített lövészzászlóalj és egyéb kiegészítő elemek) és Új-Zéland 12 fős kontingensét, amelyek szintén a gyorsreagálású hadtest erejét növelték és állományát, szakmai képességeit színesítették, árnyalták. 20

Kedvező hatással volt az együttmûködésre a nációk kulturális keveredése. Napirenden voltak az egymás táboraiba való látogatások, a közös kulturális- és sportrendezvények, a bajtársi találkozók, a nemzeti ünnepekről való megemlékezések és a privát barátságok születése. A más nemzetek fiaival és lányaival való találkozások közelebb hozták az öt földrészről egy közös cél; a boszniai béke helyreállítása érdekében egybegyûlt katonákat a kölcsönös megértés és egymás nagyrabecsülése terén is.

A többnemzeti együttmûködés tapasztalatainak összefoglalásaként megállapíthatjuk, hogy az IFOR-misszió során a szükséges együttmûködési képesség elérése, történelmi léptékben, elenyésző ideig tartott. Ez nem mást bizonyít, mint, hogy az együttmûködő partnerek, a különböző vezetési szinteken és a végrehajtás dimenziójában is, komolyan, tervszerûen készültek a várható zavarok gyors és hatékony leküzdésére és magasan motiváltak voltak az előttük álló feladatok végrehajtásában.

Az IFOR eredményei

A misszió katonai része a kezdetektől az elvárásoknak megfelelően teljesítette feladatát. A békeszerződésnek a mandátum idejére szóló azon kitételei, amelyek köztes katonai erőt igényeltek, betartatásra kerültek. Nem volt szükség az erő alkalmazására, de jelenlétére és közremûködésére, számtalan esetben, annál inkább. Közben olyan alapvető teendők valósultak meg, mint a Katonai Bizottságok létrehozása és folyamatos mûködtetése annak érdekében, hogy kialakuljon a szükséges és szakszerû információcsere az érintett felek között, a visszatelepüléshez és a normál napi élethez szükséges mozgásszabadság biztosítása, a légvédelmi radarok mûködésének beszüntetése, a háborús felek erőinek és fegyverzetének kiürítése Szarajevó környékéről és a nem mozgatható haditechnikai eszközök megsemmisítése ugyanebben a körzetben, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Tehát béke honolt – igaz csak az IFOR erők „szorításában”.

Nem sikerült egyértelmû megnyugvást elérni a felek szándékait illetően. Nem csillapodtak számottevően a háború által okozott keserû érzések sem. Többé nem tekintettek egymásra a különböző nemzetiségû emberek nyíltan és bizalommal, pedig azelőtt együtt éltek, köszöntek egymásnak, jó szomszédságot ápoltak. Mindezt elsöpörte a kíméletlen háború. Bosznia már soha többé nem lehetett az a tarka, vegyes kultúráját virágoztató ország, amely néhány éve még volt. Mindent elölről kellett kezdeni; az új lakhely felépítését, belakását, az idegen szomszéddal való komázást, az elfogadható egzisztencia megteremtését, s egyáltalán az életet, amelyből már, pótolhatatlanul, több családtag és rokon is hiányzott. Megszokottá vált a nélkülözés és a bizalmatlanság.

A katonai célkitûzések eredményes teljesítése mellett súlyos fogyatékosságok terhelték a válságkezelés polgári oldalát, amelynek kézenfekvő bizonyítéka, hogy egyre többször volt szükség a katonai oldal segítségnyújtására, amelyben az ott állomásozó erők szinte minden esetben erőn felül, a misszió küldetését jóval meghaladó mértékben igyekezett közremûködni. 21 Számos intézmény vett pedig abban aktívan részt, de célkitûzéseik és felelősségi területeik nem kerültek összehangolásra, tevékenységükben sokszor az egymással való rivalizálás volt tettenérhető. Az erőforrások, elsősorban az anyagi erőforrások pedig csak szûkösen álltak rendelkezésre.

Hátráltatta a civil szféra mûködését, és egyáltalán a békeállapotra való visszaállás folyamatát, hogy a helyi önkormányzatok többsége nem a daytoni megállapodás szellemében támogatta a visszatelepülést, hanem elsősorban nemzeti alapon. Az iskolák is így nyíltak meg újra; elsősorban az anyaországbeli nemzetiségû fiatalok számára, nem pedig vegyes osztályok kialakítására törekedve. Még az oktatási reform is nemzeti alapokon került kidolgozásra, kihagyva ebből a szakembereket. 22 A háború a tudatban és az érzelmekben még továbbra is folyt. Ebben a helyzetben a katonai kontingens kivonásáról, hiába járt le mandátuma, szó sem lehetett. Így került sor az IFOR-nak, amely megteremtette a kezdeti alapokat a bizalomerősítéshez és a békés fejlődéshez, az SFOR misszióval történő felváltására.

Ami pedig a NATO-t, mint regionális biztonsági-és védelmi intézményt illeti, az IFOR-misszió sikertörténet abban az értelemben, hogy a Szövetség először vezetett szárazföldi koalíciós katonai mûveletet, ezen belül is válságkezelő katonai mûveletet. Először lépte át felelősségi körzetét, és először vont be mûveletébe nem-NATO erőket – elsősorban a békepartnereket . 23 Felkészültségének, eltökéltségének és a partnerországok mozgósításának sajátos konstellációja eredményeképpen a Szövetség bizonyította, hogy a szükséges funkcionális- és szervezeti változtatások, továbbá a katonai erő alkalmazási elveikben történt megújulása következtében, képes a hidegháborús időszak utáni megváltozott nemzetközi biztonsági kihívásoknak való megfelelésre. A békepartnerségi együttmûködők is félreérthetetlenül demonstrálták, hogy, erkölcsi- és anyagi áldozatokat is hozva, készek a régiójukban fellángoló válságok kezelésében való aktív közremûködésre, egyelőre ugyan csak komplementer szinten, de egy olyan koalíciós partnerrel, amellyel hasonló értékeket vallanak, és akitől ezen a téren is tanulni érdemes.

Ilyen értelemben az IFOR-misszió és abban a békepartnerek közremûködése precedens értékû. Olyan tapasztalatok halmozódtak fel, amelyek máris kétségtelenül elősegítették az SFOR, a KFOR, az ISAF és az EUFOR missziók eddigi eredményeinek elérését, és hasznosíthatóak lesznek azokban a válságreagáló mûveletekben is, amelyek elé a Szövetség és más regionális biztonsági- és védelmi szervezetek néznek majd a jövőben.

Értékes momentum az is, hogy a Mediterrán Dialógus országaiból Jordánia, Egyiptom és Marokkó is részt vállalt a katonai misszióban, amely mutatja a NATO-val szembeni bizalom és megértés terén tett előrelépésüket. Nem kizárt, hogy a távolabbi jövőben ezek az államok még szorosabbra szándékoznak fûzni a Szövetséggel kialakított viszonyukat, igaz talán nem a békepartnerségi szint teljes spektrumában, hanem annál kissé lazábban, de ebben a csírában benne van a dialógus kiváltása a konkrét együttmûködés óhajával. Ez az óhaj a NATO elemi érdeke is a Mediterrán térségben.

Végül pedig az IFOR-misszió katonai tapasztalatai, reményeink szerint, hasznosulnak a hadtudományban, sőt, szélesebb értelemben a biztonsági tanulmányok és más interdiszciplínák területein is, tényeivel, elemzéseivel, tanulságaival és következtetéseivel gazdagítva és erősítve azok elmélet-tesztelési és empirikus-metodikai oldalait.

 

1 George A. Joulwan: SHAPE and IFOR – Putting Theory into Practice. In: NATO's Sixteen Nations. Vol. 41. No 2. 1996. pp. 14–22. « vissza

2 William L. Nash: Preparing for the Full Spectrum of Conflict. In: Uo. pp. 52–57. « vissza

3 George A. Joulwan: SHAPE and IFOR – Putting Theory into Practice. In: Uo. pp. 14–22. « vissza

4 Gearóid Ó Tuathail, Carl Dahlman: Post-Domicide Bosnia and Herzegovina: Homes, Homelands and One Million Returns. In: International Peacekeeping. Vol 13. No 2. June 2006. Routledge Taylor & Francis Group. Oxfordshire. Pp. 242–260. « vissza

5 Uo. « vissza

6 A résztvevő PfP államok: Ausztria, Cseh Köztársaság, Észtország, Finnország, Lettország, Lengyelország, Litvánia, Magyarország, Oroszország, Románia, Svédország, Szlovákia, Ukrajna. Nem-NATO államok: Ausztrália, Dél-Afrika, Egyiptom, Jordánia, Malajzia, Marokkó, Pakisztán. Forrás: Michael Walker: ARRC into Action. In: NATO's Sixteen Nations. Vol. 41. No 2. 1996. pp. 38–45. « vissza

7 Documentation. Implementation Force. Background. In: Uo. pp. 84–85. « vissza

8 Alexander Lentsov: Once Again We Met on the Elbe. In: Uo. pp. 70–73. « vissza

 9 NATO kézikönyv. 3. javított kiadás. Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet és a NATO Információs és Sajtóiroda. Bp., 1997. 9. o. « vissza

10 Jackson M.D.: Cooperating with Non-NATO Forces in a New Environment. In: NATO's Sixteen Nations. Vol. 41. No 2. 1996. pp. 64–68. « vissza

11 Vö.: William L. Nash: Preparing for the Full Spectrum of Conflict. In: Uo. pp. 52–57. « vissza

12 A küldetés-alapú vezetés legfőbb sajátosságai: az időbeni döntéshozatal, a parancsnok szándéka megértésének fontossága és a világos felelősségvállalás e szándék megvalósítására, amely decentralizált vezetési stílust, gyors és szabad cselekvést, valamint kezdeményezést igényel. Forrás: M.D. Jackson: Cooperating with Non-NATO Forces in a New Environment. In: Uo. pp. 68. « vissza

13 Lásd: M. D. Jackson: Uo. p. 65. « vissza

14 General Framework Agreement for Peace in Bosnia-Herzegovina (Excerpts from the text). In: Uo. pp. 82–83. « vissza

15 John Moore-Bick: Building the Peace – Opening the Country. In: Uo. pp. 75–78. « vissza

16 William L. Nash: Preparing for the Full Spectrum of Conflict. In: Uo.p. 54. « vissza

17 Leontij Sevcsov: IFOR's Russian Forces. In: Uo. pp. 24–25. « vissza

18 Gorka Sebestyén: A NATO a bővítés után: most jobban van a Szövetség? NATO tükör. 3. szám, 1999. ősz. NATO, Brüsszel. 33–35. o. « vissza

19 Michael Walker: ARRC into Action. In: NATO's Sixteen Nations. Vol. 41. No 2. 1996. pp. 38–45. « vissza

20 Lásd: Uo. pp. 66. A közös tevékenységek során itt is számos, az együttmûködést illető tapasztalat született, de azok kívül esnek e dolgozat keretein. « vissza

21 Lásd: Leighton Smith: The Ardous Climb to Peace. In: Uo. pp. 26–32. « vissza

22 Wayne Nelles: Bosnian Education for Security and Peacebuilding? In: International Peacekeeping. Vol. 3, No 2, June 2006. Routledge Taylor&Francis Group. Oxfordshire. pp. 229–241. « vissza

23 Documentation. Implementation Force. Background. In: NATO's Sixteen Nations. Vol. 41. No 2. 1996. p. 85. « vissza

« 2006/3. Tartalom