Kis-Benedek József

A transzatlanti és az európai együttműködés az új kihívások tükrében

A szerző, csatlakozva a NATO jövőjét, megújulásának lehetőségeit elemző eddig megjelent cikkekhez (Hadtudomány 2005/2., 3. és a 2006/1–2. szám), a NATO és az EU előtt álló kihívásokat, a transzatlantizmus és az európaiság összefüggéseit vizsgálja. A lehetséges kihívásokat számbavéve a legfontosabb feladatok között hangsúlyozza: a fenyegetések elleni harcot; a hatékony multilaterális együttműködésen alapuló nemzetközi rend kiépítését; a semmivel sem helyettesíthető transzatlanti kapcsolatok erősítését; Oroszországgal, Japánnal, Kínával és Indiával kiépítendő stratégiai partnerség szükségességét.

A NATO és az EU előtt álló kihívásokat vizsgálva megállapítható, hogy azok mindkét szervezet esetében hasonlóak a szervezeti és a reagálási lehetőségek, és a képességek azonban eltérőek. 2001. szeptember 11-e új biztonsági környezetet teremtett, amelyhez mindkét szervezetnek alkalmazkodnia kell. A veszély több irányból érkezik, nehezen prognosztizálható, a kezelését illetően pedig – elsősorban a nemzeti érdekek érvényesítése miatt – jelentős eltérések, belső viták, esetenként konszenzus hiány tapasztalható. Úgy vélem azonban, hogy a két szervezet együttműködése nélkülözhetetlen, hiszen a globális kihívásokra csak közös fellépéssel, az erők és eszközök optimális felhasználásával lehet hatékonyan reagálni.

A kihívások kezelése során néhány olyan sajátosságot is figyelembe kell venni, amelyet egyik szervezet sem hagyhat figyelmen kívül. Ezek:

1. A kihívások jellegéből adódóan a biztonság belső és külső aspektusait nehéz szétválasztani.

2. Egy tagállam elleni agresszió nem valószínű (NATO megfogalmazás szerint a Szövetséget az előre látható 10–15 évben hagyományos eszközökkel indított katonai támadás veszélye nem fenyegeti). Ez azért is fontos kérdés a NATO esetében, mert ismert, hogy milyen körülmények között és milyen céllal hozták létre. A megváltozott kihívások miatt nemcsak szervezeti, hanem felfogásbeli változásokra is szükség van.

3. A fenyegetések a korábbiakhoz viszonyítva sokkal diverzifikáltabbak, kevésbé előreláthatóak és kiszámíthatóak, ezért nehezebben kezelhetőek.

4. A fenyegetések nem katonai jellegűek.

A NATO és az EU előtt álló kihívások

A nemzetközi terrorizmus stratégiai fenyegetésként jelentkezik mindkét szervezet számára. Európa nemcsak bázis, hanem célpont is, de az is megállapítható, hogy a terrorizmus az agresszív vallási fundamentalizmushoz, más néven az újtipusú vallási terrorizmushoz kötődik.

Tömegpusztító fegyverek proliferációja, ami azt is jelzi, hogy az exportellenőrzési rendszerek nem működnek hatékonyan, a rakétatechnológia terjedése – főként a Közel-Keleten – növeli az instabilitás veszélyét. Legrosszabb változatot jelent, ha terrorista csoportok tömegpusztító eszközhöz jutnak.

A regionális konfliktusok (Balkán, Közel-Kelet) Európa biztonságát közvetlenül is fenyegethetik. Az erőszakos és a befagyott konfliktusok, melyek határaink mentén is előfordulnak, fenyegetik a regionális stabilitást, a kisebbségeket, az alapvető szabadságjogokat és az emberi jogokat;

Az Unió belső biztonságára komoly veszélyt jelent a szervezett bűnözés, amely megerősödött a bipoláris világrend felbomlásának időszakában, kihasználva az új uniós tagállamok társadalmi-gazdasági átalakulásának bizonytalanságait. A szervezett bűnözői csoportok kapcsolatokat alakítottak ki más államok bűnözői csoportjaival. Az EU államokban tényként kell kezelni, hogy a szervezett bűnöző körök kapcsolatot teremtenek az EU-n kívüli szervezett bűnözői körökkel.

A piacgazdaság és a törvényesség ellen ható legnagyobb kihívás – a szervezett bűnözés mellett – a korrupció, amely szinte minden társadalomban tetten érhető valamilyen formában, az átalakuló gazdaságokban viszont fokozott veszélyt jelent. A szervezett bűnözéssel gyakran együtt jár a határokon átnyúló kábítószer, fegyver- és embercsempészet, amelynek szálai a terrorizmushoz is elvezethetnek (transznacionális bűnözés).

Az Európai Unió és a NATO számára kihívást jelentenek az instabil régiók, a működésképtelen államok. A világ országai egyenlőtlenül részesednek a globalizáció hasznából és terheiből, ami növeli a fejlettségbeli különbségeket és súlyosbítja a lemaradók helyzetét. A bizonytalan térségek, továbbá a működésképtelen államok könnyen válhatnak az országhatárokon átnyúló szervezett bűnözés gócpontjaivá, teret engedhetnek a terrorista szervezetek megtelepedésének, felerősíthetik a migrációs kihívásokat, a fegyver- és kábítószer-kereskedelem veszélyeit.

A gazdaságbiztonság területén kiemelten fontossággal bír a Szövetség energiabiztonsága.

Amerikai tudósok prognosztizálták a jövőben bekövetkező klímaváltozást. Elemzésük szerint katasztrófákat, milliós áldozatokat követelő háborúkat okozhat a globális felmelegedés . A következő évtizedekben a klímaváltozás drasztikus hatással lehet a világpolitikára, mivel szárazságot, éghajlati és természeti katasztrófákat hozhat magával, amelyek milliók életét követelhetik. Amerikai tanulmányok előrejelzései szerint 2020-ra a brit szigeteken szibériai időjárásra lehet számítani, miközben az európai tengerparti nagyvárosok jelentős része a tengerszint megemelkedése miatt víz alá kerül. Ennek eredményeként komoly konfliktusok, hatalmas szárazságok, éhínség várható. Világszerte éhséglázadásra, felkelésekre, zavargásokra kell számítani. A hirtelen klímaváltozás legdrasztikusabb hatása lehet a gyorsuló fegyverkezés, ugyanis egyes államok egyre nagyobb összegeket fognak költeni természeti kincseik megvédésére, az édesvízbázis, az élelmiszerek és energiatartalékok megóvására.

Új biztonsági kihívásnak tekintendők a szociális és társadalmi feszültségeket kihasználó szélsőséges politikai és vallási csoportok tevékenységeinek megjelenése Európa számos országában.

Melyek azok a legfontosabb feladatok, amelyek megvalósításával fel lehet lépni a kihívásokkal szemben:

• fenyegetések elleni harc;
• hatékony multilaterális együttműködésen alapuló nemzetközi rend kiépítése;
• transzatlanti kapcsolatok erősítése, ami semmivel sem helyettesíthető, de szükség van stratégiai partnerségre Oroszországgal, Japánnal, Kínával és Indiával is.

A kihívásokra adott válaszok az egyes szervezetek részéről

EURóPAI UNIó

Három alapokmány foglalkozik a kihívásokra adandó válasszal, mind a hármat az élet kényszeríttette ki, egymásra épülnek és egymást kiegészítik. Ezek az alábbiak:

• EU terrorizmus elleni akcióterve (2004);
• EU terrorizmus elleni stratégiája (2005-ben ez a legmeghatározóbb dokumentum);
• Az EU radikalizálódás és terrorista toborzás elleni stratégiája (2005).

A 2004. június 16–17-i Európai Tanács ülése jóváhagyta a terrorizmus elleni küzdelemmel kapcsolatos felülvizsgált cselekvési tervét, amely több mint 100 intézkedést foglal magában és a következő stratégiai célkitűzéseket valósítja meg:

• a nemzetközi konszenzus elmélyítése és a terrorizmus elleni küzdelemmel kapcsolatos nemzetközi erőfeszítések fokozása;
• a terroristák pénzügyi és egyéb gazdasági erőforrásokhoz való hozzáférésének visszaszorítása;
• az EU szervein belüli és a tagállami kapacitások maximalizálása a terroristák felkutatása, illetve a terroristákkal kapcsolatos nyomozás és bűnüldözés, valamint a terrorista támadások megelőzése érdekében;
• a nemzetközi közlekedés biztonságának védelme, valamint hatékony határellenőrzési rendszerek biztosítása;
• a terrorista támadások következményeinek kezelésével kapcsolatos tagállami képességek fokozása;
• azon tényezők elemzése, amelyek hozzájárulnak a terrorizmus támogatásához, illetve a terroristák beszervezéséhez;
• intézkedések hozatala az EU külkapcsolatai terén olyan elsőbbséget élvező harmadik országokra vonatkozóan, ahol fokozni kell a terrorizmus elleni kapacitást vagy a terrorizmus elleni küzdelem iránti elkötelezettséget. Prioritások: Marokkó, Algéria, Pakisztán, India, Szaúd-Arábia, Jemen, Kenya.

Az Európai Unió 2000 decemberében fogadta el a terrorizmus elleni stratégiát, amely négy területen irányoz elő feladatokat az EU számára:

• a terrorizmus ideológiai alapjainak felszámolása, új terrorista nemzedék létrejöttének megakadályozása (tartalmát illetően megelőzést /prevention/ takar, ilyen például a szélsőséges iszlám visszaszorítása),
• az állampolgárok és a sebezhető infrastruktúrák védelme (protection például repülőtér-biztonság),
• a terrorszervezetek működésének, finanszírozásának megakadályozása, (disruption),
• egy esetleges terrortámadásra való felkészülés jegyében a megfelelő kapacitások, struktúrák kialakítása, a koordinált válaszlépések biztosítása (respons).

2005. december 1-jén az EU Tanács elfogadta a terrorista akciók megelőzését, a terroristák toborzásának megakadályozását szolgáló akciótervet. Ennek lényege, hogy meg kell szigorítani a különböző konfliktus-zónákba (Afganisztán, Irak) utazók, illetve az onnan jövők ellenőrzését, meg kell akadályozni, hogy ezekben az övezetekben egyesek terrorista kiképzést kapjanak. A dokumentum szerint oda kell figyelni arra, hogy milyen szerepet játszanak az imámok a muzulmán vallású hívek esetleges radikalizálódásában, s ki kell védeni ezt a hatást. A javaslatokban az is szerepel, hogy a tagállamokban meg kell teremteni az erőszakot legitimáló nézetek elleni küzdelem legális keretét, s meg kell vizsgálni, hogy miként lehet betiltani a szélsőséges nézeteket propagáló internetes honlapokat.

NATO

A NATO szerint a terrorizmus elleni küzdelem felelőssége elsősorban a tagállamokra hárul. A Szövetség céljai közé tartozik, hogy segítse az államokat a külföldről eredő terrorista fenyegetések elrettentésében, az ellenük való védekezésben, azok megzavarásában. Az alapszintű megközelítés, amelyet a NATO terrorizmus elleni védelmének katonai koncepciója körvonalazott és amelyet 2002 novemberében hagytak jóvá, négy komponenst tartalmaz:

• terrorizmus-ellenes védelmi intézkedéseket a haderők, egyének és vagyontárgyak sebezhetőségének csökkentésére;
• a következmények kezelését, (beleértve a hatások enyhítésére irányuló reaktív intézkedéseket),
• terrorizmus-ellenes támadó intézkedéseket, amelyekben a NATO  vezető vagy támogató szerepet kap (beleértve a pszichológiai és információs műveleteket is);
• katonai együttműködés tagországokkal, partnerekkel és más országokkal, valamint egyeztetést a nemzetközi szervezetekkel, így az Európai Unióval, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezettel és az Egyesült Nemzetek Szervezetével. A Szövetség által terroristák vagy az őket támogatók ellen indított bármilyen közvetlen fellépéshez az összes tagállam előzetes jóváhagyása szükséges. Ennek eredményeként a NATO leginkább olyan szerepek ellátására alkalmas, amelyek összehangolt cselekvéssel járnak hosszabb időtartamon keresztül, úgymint megelőző intézkedések, következmények kezelése, stabilitási műveletek, légtér és tengeri útvonalak felügyelete, valamint nemzeti képességek erősítése, különösen a gyengébb államok körében.

A NATO-tagállamok ezen belül az EAPC (Euro-Atlantic Partnership Council – Euro-Atlanti Partnerségi Tanács) vezetői a 2003-as prágai csúcson elfogadtak terrorizmus elleni Partnerségi Akciótervet. Az „Akcióterv” az EAPC-tagállamok közötti együttműködés előmozdítását és megkönnyítését irányozza elő, a terror elleni küz delem során, az EAPC és a Békepartnerség védnöksége alatt folytatott politikai egyeztetések és gyakorlati programok révén (Pl: NATO–MD ”Mediterranean Dialogue”, NATO–Orosz Tanács stb).

Az „Akcióterv” a következő területekre helyezi a fő hangsúlyt: a politikai konzultációkra, az információk megosztására, a határellenőrzésre, a tömegpusztító fegyverekkel elkövetett terrorizmusra, az együttműködés fokozására a polgári veszélyhelyzeti tervezésben, valamint a katonai erő tervezésére.

A vizsgált kihívások és az ezekre adott válaszlépések jogosan vetik fel a szervezetek közötti együttműködés fontosságát, annak javítását. Az együttműködés két területet érint: Európai Unió–NATO, illetve az Európai Unió és az Egyesült Államok.

A transzatlantizmus és az európaiság összefüggései

2001. szeptember 11-e lényegesen megváltoztatta a biztonsági körülményeket, de a fenyegetettség kezelésére nem alakultak ki a megfelelő keretek. A mai biztonsági kihívások közös felfogására még nincs elgondolás. A jelenlegi transzatlanti felfogás nem elegendő a terrorizmus és a proliferáció kezelésére. A biztonsági koncepciók a hidegháború időszakához viszonyítva vagy nincsenek kidolgozva, vagy hiányosak, illetve általánosak. Előfordul, hogy a biztonsági kérdéseket egyes kormányok politizálják és gyakran belpolitikai céloknak rendelik alá.

Az európai és az amerikai nézetek között a biztonsági kihívások (terrorizmus, proliferáció) komolyságát és közelségét, de a katonai, vagy diplomáciai lépések szükségességét illetően is eltérések vannak. Az európaiak élvezik azt a ritka történelmi pillanatot, hogy béke van, a konfliktusokat felváltotta az együttműködés, a háború fenyegetettsége pedig eltűnt a horizontról. Ma az európaiak a diplomáciát, az együttműködést látják az előrelépés egyedüli zálogának és a háborút szinte elképzelhetetlennek vélik. Több amerikai megfigyelő ezt naivnak és felelőtlennek tartja. Úgy vélem azonban, hogy ez így természetes, hiszen másként érinti a terrorizmus az Egyesült Államokat, mint Európát. Emlékszünk a világháborús veszéllyel járó kubai rakétaválságra, mennyire másképpen fogta azt fel az Egyesült Államok, mint az akkori Nyugat-Európa. Ma azt tapasztaljuk, hogy a fenyegetettség felfogásában az Egyesült Államok és Európa nem ugyanúgy értékeli ugyanazt a veszélyt.

Eltérőek a kihívások kezelésével kapcsolatos felfogások is. A Bush adminisztráció a gyors akciók híve, míg az európaiak inkább a tárgyalásos, illetve a jogi eljárásokat részesítik előnyben. Az eltérések azonban nem alapvetők, sőt inkább egymást kiegészítik. Azonnali válaszok szükségesek az al Kaida és a tömegpusztító eszközök kezelésére, de a gazdasági és a humán biztonság megteremtése (pl. a Közel-Kelet esetében) hosszabb időt vesz igénybe. Azt sem szabad elfelejteni, hogy ha a demokratikus államok nem hoznak létre egységfrontot és nem képesek közösen fellépni, akkor a „másik oldal” győz.

Néhány országban egyes politikai csoportok belföldi politikai önigazolásra használják az Európai Uniót és a NATO-t. Az ilyen stratégiai felelőtlenség egyetlen nyertesei a demokrácia ellenségei. Tekintettel a jelentkező veszélyek mértékére és természetére, az Európai Uniónak és a NATO-nak elegendő mozgástér áll rendelkezésre ahhoz, hogy továbbra is létfontosságú szerepet töltsenek be a biztonság hatékony szabályozásában.

Néhány elemző arra a következtetésre jutott, hogy az Európai Uniónak és a NATO-nak végső soron külön utakon kell járnia. A munkamegosztás világos és kiegészíti egymást. Az Európai Unió Biztonsági és Védelmi Politikájának (ESDP) küldetése az, hogy fokozatosan harmonizálja az európai államok biztonsági koncepcióit és kultúráit, hogy azok lépésről lépésre felvállalhassák a biztonság civil és katonai vonatkozásait alacsony és közepes intenzitási szinteken, és határozott doktrínát dolgozzanak ki a multilaterális békefenntartásra és béketeremtésre, amely ma még mindkét szervezet esetében hiányzik.

Meggyőződésem, hogy tévednek Európában azok, akik abban a hitben élnek, hogy egy gyenge NATO-n keresztül erős ESDP-t valósíthatnak meg . Amit elérhetnek, az nem más, mint egy gyenge és tehetetlen Európa, amely nem biztos önmagában és abban sem, hogy hol a helye a világban. Az Egyesült Államokban azok, akik azt hiszik, a NATO nem számít és az Egyesült Államok egyedül is megbirkózik a világgal, csak egy elszigetelt Amerikát hozhatnak létre. A NATO az összes partner számára fontos és az is marad. Ma Európa NATO nélkül nehezen képzelhető el. Ugyanakkor az sem oldható meg rövid időn belül, hogy az ESDP hirtelen átalakítható egy olyan mechanizmussá, amely többnemzetiségű európai koalíciók több katonai-technológiai szinten történő tervezésére és létrehozására szolgál olyan koherens erők kialakításához, amelyek kihelyezhetők a nagyvilág veszélyes pontjaira. Következésképpen együttműködésre, illetve a jelenleg létező együttműködés hatékonyságának növelésére van szükség. Egy ilyen egyezség jelenti a jövőbeli EU–NATO együttműködés lényegét .

A tényleges és valódi együttműködés elmélyítése a válságkezelésben létfontosságú az új viszony egyik első lépéseként. Az Európai Unió és a NATO egyaránt elkülönülő és egymást kiegészítő módon járul hozzá a válságkezeléshez, amelyet megerősít a két szervezet döntéshozatalának politikai önállósága által biztosított legitimáció. Egyetlen állam vagy intézmény sem képes kezelni egy komolyabb válságot.

A hidegháborút követően a transzatlanti biztonságban, a NATO és az EU viszonyában alapvető változások történtek. A Szovjetunió szétesett, Nyugat és Kelet-Európa viszonya megváltozott, új kihívások keletkeztek. Jugoszlávia szétesése bizonyította, hogy a rosszul működő államok veszélyeztethetik Európa biztonságát. A NATO kibővült, az új fenyegetéseknek megfelelően pedig a hagyományos érdekeltségi területétől távol kezdett harci feladatok teljesítésébe. A Szövetség rájött, hogy nem határaikon felsorakoztatott erőkre, hanem rugalmas, mozgékonyabb, reagáló csapatokra van szükség. Az EU létrehozta közös biztonság és védelempolitikáját és több békefenntartó küldetés teljesítésére szánta el magát. Az EU is bővítésbe kezdett és kisebb békefenntartó feladataival igyekezett a katonai és polgári elemeket kombináltan alkalmazni.

Ahogy elkezdődtek ezek az alapvető változások, jogosan merültek fel olyan kérdések, vajon szükség van-e arra, hogy hasonló feladatokat teljesít a két szervezet, sőt egyes küldetések átfedik egymást. Ahogy nőtt a hasonló feladatok száma, úgy alakult ki verseny a két szervezet között. Bár mindkét szervezet vezetői hangzatos kijelentéseket tesznek az együttműködésről, valójában bőségesen tapasztalunk súrlódásokat, főként a végrehajtás szintjén. Eltérések tapasztalhatók az amerikai és az európai védelmi felfogásában is. Az amerikai nézőpontot vizsgálva két vélemény jelentkezik. Egyesek úgy értékelik, hogy az európai szövetségeseknek jobban ki kellene venni részüket Európa védelmében, mások úgy vélik, hogy az EU versenytársként lép fel a NATO-val szemben. A kapcsolat megosztja az európaiakat, találkozhatunk olyan értékelésekkel, hogy az EU ellensúlyozza az Egyesült Államokat, míg más nézőpont szerint a szervezet a transzatlanti biztonság kulcseleme. A hasonló közös műveletek megkövetelik az együttműködés kereteinek létrehozását, ami még közel sem történt meg.

A transzatlanti biztonság NATO és EU szegmensei között az eltérések politikai és műveleti jellegűek. A fenyegetések mindkét szervezet esetén hasonlóak (terrorizmus, tömegpusztító eszközök proliferációja, sikertelen államok), a reagálás intézményei még hiányoznak, a közös fellépés feltételei nem biztosítottak. Ehhez az erők és eszközök kombinált alkalmazására lenne szükség. Fontos az amerikai és európai felfogás közelítése ezen a téren, mert míg az amerikai felfogásban a „combined” alkalmazás a katonai és polgári erők és eszközök bevetését jelenti, addig a „joint operation” a haderőnemek együttműködésére utal.

Politikailag fontos követelmény lenne a NATO alapszerződés 5. cikkelyének értelmezése, olyan viták elkerülése, amely pl. Irak kapcsán jött létre és megosztotta a Szövetséget. Ez vezetett oda, hogy az Egyesült Államok inkább ad hoc koalíciót szervez, mintsem a NATO-val tárgyalna. Talán szükség lenne a politikai tárgyalási mechanizmus újrafogalmazására is. A biztonsági struktúrának képesnek kell lennie Európa és az Egyesült Államok területének megvédésére, ugyanakkor arra is, hogy a globális kihívásoknak megfelelően bevethetőek legyenek az erők. A kettős feladat egyben kettős partnerséget is megkövetel, az első követelményként támasztja a NATO és az EU együttműködését, míg a másik cél Európa és az Egyesült Államok főként biztonsági területen való együttműködésének fontosságát veti fel. Az alkotmányossági viták kudarca természetesen számos kérdést vet fel az egységes Európa szemléletében.

Az együttműködés retorikai részével úgy vélem nincs probléma, a nehézségek a konkrét akciók során merülnek fel. A kidolgozott együttműködési formák közül a Berlin Plusz nem nevezhető rossznak, de szükséges lenne a továbblépés. A Berlin Plusz megállapodás lehetővé teszi, hogy az EU műveletei során – bizonyos korlátozásokkal – használhassa a NATO eszközöket. Nincs azonban kidolgozva olyan esetekre, ha gyors reagálásra van szükség, vagy ha túl akarnak lépni a szűkebb értelemben vett katonai feladatokon, például a békemissziók területén. A megállapodás nem alkalmas olyan helyzetek kezelésére sem, ahol a NATO és az EU között politikai természetű viták vannak. A kihívásokból azonban logikusan következik, hogy szükség van az együttműködésre, hiszen például az EU nem rendelkezik bevethető katonai erőkkel, így az együttműködés nem opcióként, hanem szükségszerűségként merül fel. A NATO rendelkezik bevethető katonai erőkkel, míg az EU képes lehet a válság nem katonai erőkkel történő kezelésére és a NATO-akciók politikai támogatására.

Melyek azok a mechanizmusok, struktúrák, amelyekre a válságok kezelésében közös fellépés érdekében szükség lenne.

• Közös tervezés, amely magában foglalja a fenyegetettség elemzést és a fenyegetésre adott választ. A reagáló mechanizmusok kialakítása biztosíthatná a megfelelő, összehangolt válaszadást.
• Erőtervezés, amely biztosítaná az erők kombinált alkalmazását olymódon, hogy a képességek kihasználása optimálisabb legyen.
• Katonai és parancsnoki struktúrák összehangolása (jóllehet az EU katonai törzs és a SHAPE együttműködése többé-kevésbé kidolgozott, ez még nem elegendő).
• Politikai egyetértés, amely magában foglalja a célok összehangolását. A NAC (Észak-Atlanti Tanács) és a PSC (Politikai és Biztonsági Bizottság) feladata a tevékenységek összehangolása, ez közel sem elegendő az eredményes működéshez, hiszen a két szervezet alapvetően a saját tevékenységet koordinálja, szükség lenne egyéb szinteken is az együttműködésre. Milyen szép lenne például, ha a NAC és a PSC egy válság kapcsán közös álláspontot alakítani ki és terjesztené például az ENSZ elé. Egy ilyen fellépés meggyőződésem szerint hozzájárulna egy szélesebb koalíció kialakításához is.
• A kompatibilis képességek területén szükség lenne a NATO NRF (reagáló erők) és az EU harccsoportjai tevékenységének összehangolására. Ez természetesen csak akkor lenne megoldható, ha az EU harccsoportok olyan szinten állnának, mint a NATO NRF-erők (persze abban is dönteni kellene, hogy szükség van-e külön erőkre és főleg képesek-e ezt a kormányok finanszírozni). A képességek kialakításához szükség lenne a NATO és az EDA (Európai Védelmi Ügynökség) összehangolt fellépésére, amitől ma még úgy vélem messze állunk, hiszen ezen a területen komoly érdekellentétek vannak.
• A katonai és a polgári képességek összehangolására (tartalmilag ez a hadviselés és az újjáépítés összekapcsolását jelenti). Az összehangolás megvalósítására összekötők kellenének, akik a parancsnoki struktúrákon kívül végeznék munkájukat. Szükség lenne továbbá a NATO és az Európai Bizottság szoros kapcsolatára, mivel a Bizottság végzi az erők és eszközök elosztását.
• A NATO és az Európai Bizottság válságkörzetekre vonatkozó konzultációit szorosabbá kellene tenni, továbbá célszerű volna alternatív kapcsolódási lehetőségek kidolgozására arra az esetre, ha az előbbiek párbeszéde valami miatt elakadna. Hasznos lenne, ha a két szervezet még akkor is egyeztetne (legalább a tájékoztatás szintjén), ha nem vennének részt mindketten egy tevékenységi területen kívüli katonai akcióban.

Fentiek megvalósítására akkor nyílna lehetőség, ha mindkét szervezet, illetve az Egyesült Államok elkötelezettséget vállalna arra, hogy alapvető feladataik vannak a transzatlanti térség biztonságának szavatolásában. Ez kizárólag az érdekek és a szándékok harmonizálásával valósítható meg, amelyben mindhárom félnek megvan a saját szerepe.

A Magyar Köztársaság helyét és szerepét illetően mindenképpen pozitív tényező, hogy a globális kihívásokkal nem egyedül, hanem a NATO és az Európai Unió tagjaként kell megbirkóznia. A jelzett szervezetek tagjaként úgy vélem nem kell, sőt nem is szabad választania Európa és az Egyesült Államok között. Legelőnyösebb politikának a kiegyensúlyozott viszony ígérkezik, a helyes arányok megtalálásával.

FELHASZNÁLT IRODALOM

NATO–EU Policy paper v.5 Transatlantic Transformation: Building a NATO–EU Security Architecture (http://www.acus.org)

Transatlantic Security Notes and Comment (Center for Stratigic and International Studies, April 2006 Vol. 1. Issue 1.

A NATO prágai és isztambuli csúcstalálkozóinak nyilatkozatai.