Makk László

A katonai erõ alkalmazása a 21. században

A katonai erõ alkalmazása a 21. században új formákat öltött. A 20. században, egészen a század utolsó évtizedéig, a katonai erõt alapvetõen a tömeghadseregek testesítették meg és vívták meg azokat a tömegméretû konfliktusokat, az elsõ és második világháborút, melyekben a katonai erõ tömegszemlélete érvényesült. A két világháborút összehasonlítva alapvetõ különbséget abban láthatjuk, hogy míg az elsõ világháborúban a haditechnikai eszközöket, a fegyverzetet, a tömeghadseregekhez próbálták igazítani, addig a második világháborúban, fejlettségüknél fogva, ezek a technikai eszközök és fegyverzetek már, mint a katonai tömeg sokszorozói voltak jelen és tették lehetõvé azt a világméretû pusztítást, melyben a háborúban résztvevõ felek közel 50 millió áldozatot szenvedtek. A két világháború alapvetõ indítéka a világ újrafelosztása volt, melynek megvalósításához a gazdagságot és annak politikai folyamodványát vették alapul.

A katonai erõ alkalmazásának változásai

A hidegháború idõszakában a katonai erõt szintén a tömeghadseregekre jellemzõ tömeges mértékben akarták alkalmazni és a stratégák ehhez gyártottak megfelelõ stratégiákat és doktrínákat. A katonai erõ hidegháborús alkalmazását a nukleáris fegyverek és arzenálok megjelenése elméletileg újabb mederbe terelte. A nukleáris fegyverek tömeges alkalmazásának lehetõsége volt hivatott biztosítani a „keleti” és „nyugati” ideológiák létjogosultságát, befolyását és terjeszkedését. Ennek megfelelõen tehát a társadalmi rendszerek és a társadalomban élõ személyek biztonságát mind Kelet, mind pedig Nyugat katonai erõvel védte és óvta. A biztonságnak, mint átfogó és oszthatatlan kategóriának az összetevõi (társadalmi, gazdasági, politikai, környezeti, informatikai stb.) a katonai biztonság túldimenzionáltsága miatt háttérbe szorultak, létjogosultságuk alapvetõen a minimumra korlátozódott. A biztonság katonai aspektusa tehát átfogta (és önmaga alá rendelte) a biztonság más aspektusait is, a szervezetek pedig a katonai erõbe fektették mindazon anyagi és szellemi tartalékaikat, mellyel az ellenséges ideológiát háttérbe szoríthatták, saját ideológiájukat pedig elõtérbe helyezhették. Ez nem jelentette természetesen azt, hogy a biztonság más területein nem jelentkeztek problémák. De igenis jelentkeztek, csak ezeket vagy ideológiai síkon vagy pedig a tények elhallgatásával „kezelték”.

A hidegháború végével, az 1989–90-es idõszak beköszöntével a tõke vette át a globális újraelosztó szerepet, mivel bebizonyosodott, hogy a szocialista társadalmi berendezkedés anyagi és szellemi kapacitását teljesen felemésztve már nemhogy felsõbbrendûségét, de létjogosultságát sem tudta bizonyítani a kapitalista (demokratikus) rendszerrel szemben. Mivel a tõke átvette az újraelosztás szerepét, így rövidesen nyilvánvalóvá vált, hogy a hadseregekre, mint a tõke és a társadalom biztonságának letéteményesére, nincs oly mértékben szükség, mint azt a hidegháború éveiben gondolták. A katonai erõ 21 századi alkalmazását és az alkalmazás kereteit tehát alapvetõen a biztonság, mint oszthatatlan kategória, összetevõinek prioritásbeli átrendezõdése adja. Ennek megfelelõen tehát a biztonság legfontosabb aspektusának a gazdaság lépett elõ, mintegy átfogó keretet adva a biztonság más összetevõinek. Ezzel együtt természetesen a biztonság más összetevõi szoros kapcsolatban állnak a gazdasági biztonsággal és szélsõséges esetekben ugyanolyan veszélyt jelenthetnek a gazdaságra és a tõkére, mint maga az ellenséges ideológia vagy az ellenséges ideológiát megvédeni szándékozó fegyveres erõk, hadseregek.

A katonai erõ alkalmazása tehát az 1990-es évektõl számítva megváltozott. 1990-tõl hozzávetõleges egy évtizedig (és fõleg Európában a Balkánon) azon társadalmi problémák elfogadható szintû rendezését szolgálta, mely problémákat a hidegháború idején az ideológiák elfojtottak, elnyomtak, vagy azokat nem megfelelõen kezelték. Gondoljunk itt elsõsorban a nemzeti identitás hiányától szenvedõ európai népekre és nemzeti kisebbségekre a volt berlini fal mindkét oldalán. Különösen akuttá vált ez a probléma a Balkánon, ahol a humánum elleni súlyos vétségek megfékezésére – jobb híján – katonai erõt kellett és még beláthatatlan ideig kell alkalmazni. A katonai erõ ezen (nemzetépítõ, nemzetegyesítõ, nemzetiségi háborúk megakadályozását célzó) alkalmazása teljesen váratlanul és felkészületlenül érte Kelet és Nyugat hadseregeit. Ezen „lebomló” tömeghadseregek nem voltak alkalmasak az új kihívásokra válaszolni, és csupán abban az esetben bizonyultak használhatónak, mikor a szembenálló felek erõinek katonai összetevõit kellett (és kell) leszerelniük vagy ellenük katonailag fellépni. A felõrlõ hadviselésre és az ellenség megsemmisítésére felszerelt és kiképzett hadseregek tehát nem voltak képesek a belsõ társadalmi problémák megoldására, különösen igaz ez arra az idõszakra, amikor a konfliktusok és válságok katonai szakaszai túlhaladottá váltak. A stabilizáció és nemzetépítés feladatait csupán katonai erõvel ellátni lehetetlennek bizonyult. Bebizonyosodott, hogy egy ország biztonságát és demokratikus átalakulását nem lehet csupán katonai erõvel szavatolni.

Ezzel egyidõben, az 1990-es évektõl folyamatosan megszületett az a felismerés, hogy a biztonság más összetevõinek területén nem sikerült (és az objektív fenyegetettségek hiányában), nem is kellett egyértelmûen meghatározni azokat a veszélyforrásokat, melyek egy nemzet létét, szuverenitását vagy biztonságát alapvetõen megrendíthetik. Kivételként jelentkeztek talán azok a környezeti veszélyek, mint például a természeti vagy ipari katasztrófák, melyek egy adott (vagy Csernobil esetében több) nemzetet sújtottak. Katonai veszélyforrások pedig csak elvétve jelentkeztek.

Az új típusú kihívások körébe tartoztak és tartoznak a migráció, a kábítószer- és fegyvercsempészet, a tömegpusztító és vegyi fegyverek elterjedése és azok nem állami szereplõk általi használata. Ezek a veszélyforrások nem katonai jellegûek, de a nemzet biztonságára alapvetõ hatással vannak. A biztonság különbözõ területein nem csak a lehetséges veszélyek beazonosítása nem történt meg, de a biztonság szavatolásának eszközeivel is híján állunk. Vagyis nem tudjuk, hogy mi a legjobb módszer és védekezés például a migráció, az illegális fegyverkereskedelem stb. ellen. A lehetséges veszélyforrások és kezelési módszereiknek a beazonosítása az 1990-es években lassan zajlott, (szerencsére) nem volt olyan kényszerítõ erõ vagy ok, ami ezt az azonosítást felgyorsította volna.

A regionális és korlátozott globális prosperitás „kényelmessé tette” a biztonságpolitikai és katonai szakértõket, tompította az országok veszélyérzetét, szükségtelenné tette a katonai erõ tömeges alkalmazását és ezzel egyidejûleg az államok védekezõ mechanizmusait, katonai viszonylatban pedig „leszoktatta” a hadtudomány mûvelõit a stratégiai gondolkodásról. Amennyiben ebben az idõszakban a biztonság bármely területén veszélyek jelentkeztek (akár számottevõek is, mint például a balkáni háború), úgy azt a nemzetek az egyre csökkenõ és folyamatosan amortizálódó katonai eszközeikkel oldották meg. Természetesen az esetleges biztonsági kihívások kezelésekor elõnyben voltak azok a nemzetek és hadseregeik, melyek teljes spektrumú haderõkkel rendelkeztek (elsõsorban az Egyesült Államok, Anglia, Németország és Franciaország), mivel katonai „arzenáljuk” rugalmasabban volt bevethetõ a nem katonai jellegû veszélyek kezelésében, gondoljunk itt például a békemûveletekre, a természeti katasztrófákra vagy extrém esetben a kibernetikai hadviselésre.

Az 1990-es években a katonai erõk alkalmazásának háttérbe szorulásával és a biztonság egyéb aspektusainak elõtérbe kerülésével (sajnos a stratégiai gondolkodás háttérbe szorulása miatt) az a felismerés sem született meg nemzeti szinteken, hogy a nemzet biztonságának szavatolása, érdekeinek érvényesítése és megvédése érdekében a nemzeti biztonsági stratégia megvalósításának érdekében már nem csak nemzeti katonai stratégiát kellett (volna) kidolgozni, hanem egy olyan átfogó rendszert és annak mûködési mechanizmusát, mely az adott ország védelmét már nem csak katonai, de egyéb nem-katonai eszközökkel is megvalósíthatónak találja. Itt elsõsorban egy nemzeti védelmi igazgatási stratégiára gondolhatunk, mely szerint a nemzet biztonságában a nemzeti (és szükség esetén a szövetséges) haderõkön kívül más nemzeti tényezõk és szereplõk is a haderõvel és igazgatási rendszerével, azonos jogú és kötelezettségû „játékosként”, összehangoltan tudnak hozzájárulni a nemzet biztonságához. Ami adott esetben azt jelenti, hogy nem csak a szó megszokott értelmében vett honvédelemért felelõs minisztérium, de többek között az országhatár biztonságáért és más rendvédelmi szervek irányításáért felelõs belügyi minisztérium, vagy az iparért, kereskedelemért, egészségügyért, oktatásért felelõs kormányzati szervek is aktív szereplõvé válhatnak.

Új tendencia: a terrorizmus erõsödése

Mindezek alapján, ha valamiféle törvényszerûséget vagy tendenciát szeretnénk felállítani a magyar katonai erõ 21. századi alkalmazásáról, akkor elõzetesen is megállapítható, hogy a magyar katonai erõ külföldi és belföldi alkalmazására, alkalmazhatóságra normatív és törvényes keretek közé került. Ez egyidejûleg lehetõvé tette a haderõ szelektív, célspecifikus és hatékonyabb felhasználását is, ami azt jelenti, hogy a drága katonai erõt csak a szükséges mértékben és területeken kerül alkalmazásra. Az ilyen alkalmazás törvényes hátterét az Alkotmány, a Honvédelmi Törvény és nemzetközi, szövetségesi relációban a NATO alapszerzõdése és a NATO politikai és katonai testületei által megfogalmazott és elfogadott irányelvek adják. A magyar haderõ rugalmas, a NATO döntési mechanizmusába illeszkedõ alkalmazásának lehetõsége abban áll, hogy az Alkotmány 2004 évi módosítását követõen a NATO szövetségesi együttmûködés keretében megvalósuló határátlépéssel járó csapatmozgásokat a kormány engedélyezi. Az Alkotmány ezzel egyidejûleg kötelezi a kormányt, hogy ilyen irányú döntésérõl az Országgyûlést és a köztársasági elnököt egyidejûleg tájékoztassa.

A katonai erõ 21. századi alkalmazásának történetében új fejezetet nyitott és a legnagyobb impulzust adta a 2001. szeptember 11-i terrortámadás. A terrortámadás fegyverbe hívta a nyugati világ hadseregeit, új dimenzióba helyezte a biztonság valamennyi aspektusát és újra értelmet adott a nagy stratégiának, amit globális, regionális, szövetségesi és nemzeti szintekre is le kellett bontani. Tehát mit jelent az, hogy maga a terrorizmus és a terrorizmus elleni harc új dimenzióba helyezte a biztonság összes aspektusát és ez milyen következményekkel járt a haderõ alkalmazására? Amíg a hidegháború idején a biztonság majdnem teljes egészében katonai eszközökkel volt garantálható, és 1990–2001 között a gazdaság került a biztonság átfogó kategóriájának elõterébe, addig 2001. szeptember 11-e után azt láthatjuk, hogy a terrorizmus, a terrorista hadviselés (mely önmagában szélsõséges társadalmi ideológiára épül) a biztonság bármely területén (beleértve a katonai erõk biztonságát is) képes pusztítást véghezvinni. Vagyis a civil társadalom (és a civil társadalom biztonságának letéteményeseit magában foglaló katonai, belügyi, rendvédelmi stb. szervezetek is) sebezhetõek a terroristák által.

A terrorizmus megjelenésével egyidejûleg tehát nem csak azokat a veszélyforrásokat kellett rendkívüli intenzitással beazonosítani, melyek a nemzetközi és társadalmi folyamatokból adódhatnak, hanem azokat is (vagy sokkal inkább azokat), melyek az adott területeken a terrorizmus külsõ beavatkozásaként jelentkezhetnek. Például, a lakosság ivóvíz hálózatára nézve nem csak az jelenthet veszélyt, ha valamilyen környezeti vagy ipari katasztrófa következtében emberre veszélyes anyag kerül az ivóvízhálózatba, de olyan eset is lehetséges, amikor például terrorista elemek szándékosan mérgezik meg az ivóvízhálózatot (vagy bombát robbantanak egy vasútállomáson, vagy környezeti katasztrófát idéznek elõ egy polgári célú nukleáris erõmû megsemmisítésével, vagy politikai gyilkosságokat követnek el olyan országokban vagy területeken, ahol vegyes népcsoportok élnek). Még maga a katonai erõ, a katonai erõk és eszközök is terrorista célponttá válhatnak hagyományos válságkezelési, háborús küszöb alatti hadmûveletekben, nem beszélve az aszimmetrikus terrorizmus elleni háborúról.

Ezek után újabb kérdésként merülhet fel, hogy a katonai erõ a 21. században milyen mértékben és milyen hatékonysággal alkalmazható a biztonság különbözõ területein jelentkezõ „normális természetû” vagy éppen a terroristák által elõidézett veszélyhelyzetek kezelésében: Vajon a katonai erõ a legmegfelelõbb eszköz-e ezen veszélyek elhárításában vagy a veszélyhelyzetek kialakulásának megelõzésében? A kérdésre nehéz egyértelmû választ adni, de belátható, hogy azok az országok és haderõik, melyek teljes (átfogó) spektrumú katonai képességekkel rendelkeznek, valószínûleg több területen adhatnak „hathatós” választ a biztonsági kihívásokra, de emellett egyértelmû, hogy a hidegháborús hadseregek és stratégiák alkalmatlanok az újonnan jelentkezõ társadalmi veszélyek kezelésére, különös tekintettel a „láthatatlan” terroristák ellen. Ez utóbbi azt vonja maga után a katonai erõk vonatkozásában, hogy az erõk önvédelmi és túlélési képességét még az új katonai jellegû feladat végrehajtása során is növelni kell.

A leírtakból is látszik, hogy a katonai erõ 21. századi alkalmazásának feltételei és körülményei gyökeresen megváltoztak és a hadszíntéri viszonyok módosulásával továbbra is folyamatosan változni fognak. Ezek a változások nagyobb adaptációs képességet követelnek meg a haderõtõl (a hatékony alkalmazás érdekében), ami azért jelent nagy kihívást a haderõ tervezõi és alkalmazói (maguk a katonák) számára, mert a változó körülmények közötti hadviselésben egyre kevesebb idõ jut (ha egyáltalán jut) a haderõ céltudatos tervezésére és a hadmûveleti tervezés ezzel egyidejûleg már „bevetésre kész” haderõ elemekkel számol. Megemlíthetõ még az a körülmény is ez esetben, hogy a teljes, átfogó katonai képességekkel rendelkezõ hadseregek nagyobb hatékonysággal (és kisebb korrekciókkal) alkalmazhatóak a biztonsági kihívások kezelésére, mint például az Egyesült Államok hadserege, és képesek is ezen biztonsági kihívások katonai aspektusainak a megválaszolására. Példának okáért, az USA és más szövetséges államok haderõi katonai erejükre támaszkodva képesek voltak a koszovói precíziós légicsapások végrehajtására, vagy adott esetben a világ különbözõ pontjain elhelyezkedõ terrorista kiképzõ bázisok vagy más terrorista objektumok megsemmisítése.

A NATO és a nemzeti erõk

Az európai haderõk szelektíven fejlesztett képességeit alapul véve két dolog állapítható meg többek között a katonai erõ újszerû alkalmazására vonatkozóan. Elõször is, hogy az európai hadseregek önállóan nem képesek katona vagy katonai jellegû mûveletek végrehajtására, ami (másodsorban) szükségessé teszi a szelektív katonai képességekkel rendelkezõ haderõk koalíciós vagy szövetséges keretek között történõ alkalmazását. Ahhoz, hogy a NATO sikerrel tudja katonai erejét alkalmazni, a tagországoknak figyelembe kell venni a katonai erõ alkalmazhatóságának jellemzõit a 21. századi hadviselésben. Összehasonlító módon a 20. és 21. századi alkalmazási feltételeket a következõ táblázat tartalmazza:

A katonai erõ

A táblázat többek között kellõ kiindulási alapot is adhat a hidegháborús hadseregek átalakításához és egyben a NATO katonai struktúrájának transzformációjához. A 21. századi kategóriák szélesebb kifejtése pedig azoknak a hadmûveleti és harcászati elveknek és katonai képességeknek a pontos kibontását teszi lehetõvé, melyeknek megfelelõen az új típusú haderõket alkalmazni kell.

A Magyar Honvédség erõi és eszközei az 1990–2001 közötti idõszakban, valamint a 2001 szeptember 11 utáni regionális és globális katonai mûveleteknek részesei voltak. Amennyiben a magyar haderõt a 21. században is szövetségesi keretek között kívánjuk alkalmazni, úgy a táblázat orientációs és kiindulási lehetõséget adhat a Magyar Honvédség feladatrendszerének meghatározásához, szerezeti felépítésének kialakításához, valamint fejlesztési irányainak meghatározásához (amellett, hogy a hozzászólás elején ismertetett módon és nemzeti kormányzati keretek között a haza védelmének alkotmányos kötelezettségét is teljesítenie kell).

A katonai erõ 21. századi alkalmazására vonatkozó szövetségesi elgondolást az ábrán ismertetett feladat és képességrendszer fejezi ki.

A haderõ átalakítása a 21. századi követelményeknek megfelelõen, valamint a teljes védelmi szektor átrendezése nemzeti hatáskörbe esik. Ezen átalakítások keretei között kell olyan nemzeti alakulatokat és erõket létrehozni, melyek képesek a szövetséges és úgyszintén átalakított erõkkel katonai vagy katonai jellegû mûveletekben együttmûködni. Az együttmûködés olyan területeken valósulhat meg, mint a különleges mûveleti erõk, a NATO reagáló erõk, az egyéb magasabb készenléti erõk vagy a kutató-mentõ erõk.

A Magyar Köztársaság a 2004. évi európai uniós tagságot követõen azonban már nem csak a NATO-tagságból eredõ kötelezettségeket vállal, de politikailag és katonailag egyaránt elkötelezett az európai uniós katonai mûveletek tervezésében és végrehajtásában. A NATO-hoz hasonlóan az Európai Unió katonai szárnya is meghatározta azokat a képesség- és feladatkövetelményeket, melyek érvényesítését és megvalósítását követõen a szervezet képes katonai feladatok megoldására.

A NATO képesség és feladat „piramistól” eltérõen egy viszonylag konszolidáltabb, európai orientáltságú és a katonai valamint a rendõri erõket is felvonultató struktúra kerül kialakításra. Az erõk (katonai és rendõri) alkalmazásának célja a nemzetépítés , a társadalmi válságban lévõ államok demokratikus berendezkedésének megszilárdítása. Az ehhez szükséges katonai és nem-katonai feladatokat a harccsoportok, az EU gyorsreagálású erõk, valamint a rendõri erõk kötelékében lehet és kell megoldani más európai uniós országok haderõivel együttmûködve.

A Magyar Honvédség szövetségesi alkalmazhatósága érdekében jelentõs erõfeszítéseket kell tenni a szükséges katonai képességek kialakításában, mert csak ez esetben lehet hitelesen részt vállalni a NATO és az EU biztonsági erõfeszítéseibõl. A NATO és az EU ilyen irányú katonai törekvéseinek kell alapot szolgáltatni a magyar haderõ átalakításához és tervezéséhez. A katonai képességek fejlesztésével kell elérni azt, hogy a magyar haderõ a szövetségesi mûveletek tervezésében és végrehajtásában a tagországokkal egyenrangú partner legyen.

« 2005/4. Tartalom