Ormos Mária
A háborúról és a terrorizmusról
A ma már öt kontinenst érintõ, emberek ezreinek életét követelõ és jelentõs anyagi károkat is okozó, elõre általában nem jelzett terrortámadásokat sokan, és fõként az angolszász országokban háborúnak, sõt egyenesen világháborúnak nevezik. Mások megelégednek a terrorizmus kifejezéssel, és vannak olyanok is, akik e cselekményeket a csoportosan elkövetett közönséges bûntények körébe utalják. A fogalmi zavart csak növeli, hogy a médiában sokszor ugyanarra a terrort gyokorló csoportra eltérõ megjelölést használnak: az elkövetõ lehet terrorista, de felkelõ, harcos, partizán, gerilla stb. is.
A háború és a terrorizmus fogalma
A kérdés lényege fogalmi szempontból abban rejlik, hogy miként határozzuk meg magát a háborút. A meghatározás természetesen semmit sem változtat magán a jelenségen, változtat azonban a róla folytatott vitáinkon, és azon, hogy egyáltalán miként tekintünk rá, és hogyan kezeljük. Többek között érinti azt a kérdést is, hogy a jelenséghez, attól függõen, hogy vajon bûncselekmény, avagy háború-e, függ a terror által érintett és fenyegetett közösségek hatalmi szerveinek, a politikának, a haderõnek, az igazságszolgáltató szerveknek a viszonya is. Ha a terrorizmust elismerjük háborúnak, akkor változtatnunk kell a háború meghatározásán is és mérlegelnünk kell, hogy vajon a terrorizmusra vonatkoznak-e a hadviseléssel kapcsolatban elfogadott nemzetközi jogi elvek. Ha viszont a háború fogalmának kiterjesztése a terrorizmusra nem bizonyul járható útnak, meg kell alkotni a terrorizmus önálló meghatározását, és le kell vonni ebbõl a további következtetéseket.
A háború három huszadik századi lexikális definíciójából indulok ki. Az elsõ meghatározás az Új Idõk Lexikona 11–12. kötetében áll, amelynek a kiadási éve 1938. E szerint a háború „a nemzetközi viszályok végsõ és erõszakos elintézése, az államok egymással folytatott és az ellenfél legyõzésére irányuló küzdelme útján…A háború alanyai csak államok vagy hadviselõ félnek elismert felkelõk lehetnek.” Nyilvánvaló, hogy e meghatározás keretében a terror nem fér meg, mivel nem államok fejtik ki, de még ha áll is mögötte állami támogatás, az ezzel gyanusított államok rendre letagadják, hogy bármi kapcsolatuk lenne a terroristák által végrehajtott akciókkal. Másfelõl a terroristákat sem lehet „elismert hadviselõ félnek” tekinteni, mivel ebben az esetben nemcsak az „elismerés” hiányzik, de az alany, a „hadviselõ” sem ismert. A meghatározás valójában a 19. század végén és a 20. század elején kidolgozott háborús jogi kategóriáknak felel meg, amelyeket azonban már a második világháború kikezdett, és késõbb a számos helyen kirobbant és lefolytatott polgárháború, felszabadítási küzdelem, partizánháború, valamint a felkelõk, gerillák, partizánok ellen fellépõ állami erõszak tovább morzsolt.
A második meghatározást az amerikai The World Book Encyclopedia 21. kötetébõl találjuk (1957-es kiadás), amely szerint „Minden küzdelem, amelyben két széles csoport törekszik egymást megsemmisíteni vagy meghódítani, háború.” Nyilvánvaló, hogy a „két széles csoport” fogalmát csak akkor lehetne a terrorra alkalmazni, ha bizonyítani lehetne, hogy a terrort gyakorló csoportok beágyazódnak egy önmaguknál szélesebb egységbe, amellyel szemben védekezésként létrejön egy ugyancsak széles ellenálló csoport. Az állam vagy a nemzet szerepét a kifejtés során a címszó említi ugyan, de csak történelmi alesetként, és magába a háború fogalmába nem foglalja bele sem az államot, sem a „szervezettséget”, mint kritériumot. A címszó a háborút lényegében véve joghiánnyal indokolja. Azt pedig arra vezeti vissza, hogy két „igazság” között nem lehet igazságot tenni, mivel a háború éppen csak „ott létezik, ahol nincs hatékony jog.” Ezért a „normális” háborút a címszó nem is ismeri.
Az idõk változására és a háború értelmezésének további módosulására vall a Magyar Nagylexikon 9. kötetében található megfogalmazás 1999-bõl. E szerint a háború „politikai egységek közötti fegyveres konfliktus.” Itt tehát már nincs szó államokról, aminek logikus következménye, hogy a címszó a továbbiakban magába foglalja a polgárháború, sõt a magánháború fogalmát is, és mindazt, amit a hadijoggal kapcsolatban a nemzetközi jogban alkottak, a „régi” jelzõvel látja el, ám hallgat arról, hogy vajon mit mond minderrõl az „új” nemzetközi jog. Ez azonban nagy valószínûséggel nem a címszó szerzõjének tájékozatlanságából ered, hanem abból, hogy új nemzetközi szabályozásokról azért nem tud beszélni, mert ilyenek nincsenek.
A „régi” hadijogba kétségtelenül nem fér bele sem az elfogott ellenséges személyek, a hadifoglyok kínzása és meggyilkolása, sem az olyan harci cselekmény, amely csaknem kizárólag polgári személyek, sokszor gyermekek halálához vezet. A 19. század végén és a 20. század elején kidolgozott és elfogadott „régi” jogi követelmények ugyanis elsõsorban éppen a hadifoglyokat és a polgári lakosságot védelmezték. Márpedig tudjuk, hogy a terroristák jó ideje csaknem mindíg éppen a kiszolgáltatott polgári csoportokra pályáznak, foglyot pedig, ha egyáltalán, fõként azért ejtenek, hogy az életével kormányokat, államokat zsaroljanak, és amennyiben a zsarolás eredménytelen, a foglyot kivégzik.
Biztos, ami biztos, a Nagylexikon nyújt még egy etológiai meghatározást is, amely szerint a háború „szervezett csoport akciója egy másik szervezett csoport ellen” az ellenfél elpusztítása, javainak megszerzése, vagy tönkretétele céljával. Míg ez a lényeget tekintve nem sokban tér el az elsõ meghatározástól, magába foglal egy újabb dilemmát: a terrorista cselekményben szereplõk közül ugyanis csak az egyik oldal szervezett, maga az akciót lebonyolító kisebb-nagyobb csoport, a másik, a megtámadott oldal viszont nem csak szervezetlen, de egyúttal a veszélyrõl sem tájékozott, nem tudja, hogy kivel áll szemben, elpusztításának nincs közvetlen racionalizálható célja, és ha egyáltalán létezik valamilyen racionális cél, az ismeretlen marad. A támadást elszenvedõnek nincsenek megszerezhetõ javai sem. A szervezett csoport akciója tehát a terror esetében kizárólag abban áll, hogy egy kiszemelt emberi csoportot, amely éppen munkába igyekszik, utazik, vásárolni vagy pihenni, esetleg szórakozni szeretne, elpusztítja.
Ha lexikális címszavak alapján általánosítani nem is szabad, az európai és az amerikai felfogás közötti eltérés mégis feltûnõ. Európában a háborút, mint az élet „normális” velejáróját az õsidõktõl kezdve elfogadták, és a 19. század végén, a 20. század elején is csak azon fáradoztak, hogy azt valamelyest humanizálják. Ezt nevezték a háborúval kapcsolatos nemzetközi jognak és ennek kereteiben beszéltek fejlõdésrõl.
Az amerikaiak elismerik, hogy a hadviselés olykor elkerülhetetlen, de azt joghézagra vezetik vissza, és nem tekintik az államok, országok, népek, szervezett csoportok együttélése „normális” megjelenési formájának. Ebbõl kifolyólag nem is igen beszélnek hadi jogról, mivel úgy vélik, hogy a joghézagokat háborún kívül kell megszüntetni. E felfogás hátterében vélhetõen történelmi tapasztalatok álltak, amelyek érvénye azonban mára beszûkült. {Tegyük hozzá mindehhez, hogy az amerikaiak által nagy háborús vállalkozásnak számító, az irodalomban és a filmeken nagy gyakorisággal feltûnõ események az európaiak szemében inkább csak epizódoknak tûnnek, amelyek az amerikai lakosságnak legfeljebb egy töredékét érintették.
Az USA áldozatainak a száma a második világháborúban 259 ezer fõre, a vietnámi háborúban elesettek száma 58 ezer fõre rúgott, ami szinte kapcsolatba sem hozható néhány európai ország veszteségeivel. Arról már nem is szólva, hogy a történelemben elsõ ízben 2001. szeptember 11-én fordult elõ több ezer áldozatot követelõ ellenséges támadás amerikai, tehát hazai földön, miközben az európai kontinens évezredek óta ellenséges hadak sétatere volt. Így azután a háborúnak egészen más dimenziója és tartalma jelenik meg egy amerikai és egy európai szemei elõtt , és az elõbbiek éppen ezért viszonylag könnyû helyzetben vannak, amikor a terrorizmust akarják elhelyezni a fogalmi rendszerben. Széles csoportot alkotnak a terroristák? Igen. Meg akarnak semmisíteni más csoportokat? Igen. Létezik jogi elv a rendezésre? Nem.
Az európaiak ezzel szemben nagy bajban vannak részben a múltjuk, részben a múltban kidolgozott saját elveik miatt. Európa történetét akár a háborúk történetével is le lehet írni. Az európai államok, nemzetek saját hadviselésüket általában jogosnak, de legalább menthetõnek, értelmezhetõnek tartják, és elõszeretettel hõsi, gyõztes, dicsõséges háborúkról szólnak. Teszik ezt történeti értelmezéseikben mind a mai napig, bár az utolsó mintegy fél évszázadban már sokat tettek azért, hogy az erõszakot jog révén kizárják vagy legalább korlátozzák. Azzal viszont, hogy jogilag is elismerték a partizánháború jogosságát, felállítva ehhez néhány kritériumot, megteremtették a zûrzavar alapját, mivel lehetetlen megmondani, hogy mikor és meddig jogos a partizánok fellépése, illetve még azt is, hogy egy szervezett és fegyverrel harcoló csoport meddig partizán (respektíve gerilla, felkelõ stb.) egyáltalán, és mitõl kezdve egyszerûen bûnözõ banda. (Megjegyzem, hogy az Észak-Olaszországban a második világháború második felében fellépõ fegyveres csoportokat nem csak a fasiszta államhatalmi szervek, de a lakosság is „bandáknak” nevezte mindaddig, amíg szervezetük és felsõ vezetésük ki nem alakult, amely azután meg tudta szûntetni a lakosság mintegy ötletszerû, erõszakos fosztogatását.)
Mindenesetre, a háborúnak az európaiak ismeretei szerint is voltak olyan jegyei, amelyek a terror esetében teljességgel hiányzanak. A háborús cselekményeket évezredeken át semmi sem korlátozta. A gyõztes kénye-kedve szerint bánt el mind a sebesültekkel és foglyokkal, mind a lakossággal, zsákmányképpen pedig azt vitt el, amit csak akart, a maradékot pedig esetleg megsemmisítette, mert már nem tudta elvinni, vagy mert nem volt rá szüksége. Ám e korokban is tudni lehetett, hogy ki az ellenség. Az ellenséget fel lehetett deríteni, tudni lehetett, hogy seregeivel közeledik, ismerni lehetett a céljait és követeléseit. Vagy azért, mert a mindenkori „hírszerzés” kiderítette az adatokat, vagy azért, mert maga az ellenfél megmondta, hogy mit akar. Általában meg is jelölte magát a totemállatával, a címerével, a zászlajával vagy az egyenruhájával. Mindez együttvéve alkalmat és lehetõséget adott a felkészülésre vagy a menekülésre. Cselszövés, hátba támadás és egyéb zsiványság persze a régi korokban is elõfordult, de az okos ellenfél az ilyesmivel is számolhatott, és megtehette a maga ellenlépéseit. Az esetleges tárgyalások során pedig nagyjából biztos lehetett benne, hogy amit a vezér, a parancsnok elfogad, azt a katonái teljesíteni fogják, mert engedelmeskednek a parancsnak. Amikor a hadijoggal foglalkozó jegyzõkönyvekben (Hágában 1899-ben és 1907-ben, majd Genfben 1925-ben) az államfõk és politikusok a partizánokat elismerték hadviselõnek, voltaképpen csak azt követelték meg tõlük, hogy nyílt fegyverviselésük révén legyenek felismerhetõk és legyen egységes parancsnokságuk.
A terrorizmus sajátos jegyei
Nos, bármelyik definíciót vesszük is alapul, a terroristák mindegyiken kívül állnak. Felismerhetetlenek, és nemcsak egységes parancsnokságuk megállapíthatatlan, de a jelek szerint egy részüket legfeljebb laza szálak kötik bármilyen parancsnoksághoz. Megállapíthatatlan, hogy a különféle irányító központokat összekötik-e egyáltalán szálak, és még kevésbé ismert, hogy a feltételezhetõ szálak mennyire szilárdak. (Amikor e sorokat leírtam, még nem hangzott el Jean Louis Bruguiere terrorelhárítási vezetõ vizsgálóbíró nyilatkozata, aki szerint a csoportok nagyon rugalmasak, átmenetileg csatlakoznak bármely ismert nagyobb csoporthoz, majd ugyanilyen könnyen elhagyják azt, mert alapvetõen „atomizáltak”.) Így azután egy-egy terrorista csoporttal nem csak etikai, de racionális okokból sincs sok értelme a tárgyalásnak, mert kiszámíthatatlan, hogy amit egyikük kijelent, azt másikuk miként bírálja el, vagy miként ítéli meg a saját felsõbbségük, már ha ilyen egyáltalán létezik.
Szeretnénk, hogy létezzék ilyen legfelsõ, mindent összekötõ fórum, de erre nincs bizonyíték. A sokszor elõtérbe lépõ al-Kaida körvonala meglehetõsen elmosódott, fantom szerû, és az egyes csoportok számára inkább zászlónak számít, mintsem vezérlõ központnak. Szeretnénk, hogy legyen ilyen felsõ parancsnokság, mert akkor „csak” e központot kellene megtalálni, hogy a sárkány összes fejét le lehessen vágni, de egyelõre sokkal inkább az észlelhetõ, hogy a sárkányfejek szaporodnak, részben úgy, hogy önmagukból bocsátanak ki új fejeket, részben úgy, hogy utánzó csoportok keletkeznek, amelyek mintegy autonóm módon lépnek fel.
A nemzetközileg elismert vagy elismerhetõ partizánok körébe, illetve a partizánháború köntöse alá a jelenlegi terrorizmust azért sem lehet bevonni, mert rejtõzködik. Nincs alakulata, nincs jelvénye, sem lobogója. Alattomosan közelíti meg leendõ áldozatait. Mind e mellett, a hivatkozott nemzetközi egyezmények ugyan nem mondták ki, de mintegy értelemszerûen beleértették a partizán meghatározásába, hogy õ a hazáját, népét, csoportját megtámadó, illetve veszélyeztetõ ellenséges haderõ ellen harcol a maga módján. A mai terrorista ugyan szintén azt állítja, hogy hazáját, illetve vallását védi, de ezt nagy gyakorisággal hazájától távol és többnyire nem hadseregekkel szemben, hanem ártalmatlan polgári személyekkel szemben folytatja. Gyakorlatilag többnyire õ maga a támadó, aki „szent háborút” visel mindenki ellen, aki neki valamiben, legalábbis az õ felfogása szerint ártott vagy árthat.
A közelmúlt terrorista eseményei alapján úgy tûnik, hogy nem csak a háború és terrorizmus, és nem csak a múltban megfogalmazott partizánszerep, valamint a jelenkori terrorizmus, de a korábbi anarchista-terrorista cselekmények és a jelenkori jelenségek között is különbséget kell tennünk. Ennek egyik bizonyítéka, hogy az IRA (Irish Republican Army), amely terrorista cselekményeit fennen hangoztatott politikai céljai érdekében 1919 óta használta, bejelentette, hogy lemond fegyveres vállalkozásairól, mert – úgy látszik – a sárkányfejek társaságában már nem látja, hogy bármilyen elfogadottságot vindikálhatna magának. Ebben az esetben tehát nem a kivülálló, hanem a „régi tipusú” terrorszervezet különíti el magát a jelenkoritól.
A második világháború után Európában fellépõ különféle terror-csoportok nem különböztek a mostaniaktól annyiban, hogy õk is alattomos támadásokat szerveztek és indítottak, amelyeknek olykor voltak céljaik szempontjából közömbös, semleges áldozatai is, de mélyen különböztek abban, hogy volt megfogalmazott és mindenki által megismerhetõ politikai céljuk, és a tûzkeresztbe vett áldozatok kapcsolatba hozhatók voltak e céllal. A német Vörös Hadsereg Frakció (Rote Armée Fraktion, Baader-Meinhof csoport), az olaszországi Vörös Brigádok (Brigate Rosse), az IRA vagy a baszk ETA (Euzkadi Ta Azkatasuna, Baszkföld és Szabadság), mind valami meghatározott jelenség ellen (tõkés kizsákmányolás, nemzeti elnyomás stb.) és valamiért (önállóság, egyenlõség, szabadság stb.) léptek fel.
A jelenlegi terroristák viszont támadási célpontjaikat oly szélesen határozzák meg, hogy e keretekbe már nem csak azoknak az országoknak, vagy inkább ártalmatlan polgáraiknak és a területükre látogató ugyancsak ártatlan embereknek a „megbüntetése” fér bele, amely államok valaha, valahol ártottak a hazájának, népének, fajtájának, legalább is az õ értelmezésük szerint, de azok is, amelyek nem kedvelik õket eléggé, vagy csupán az a bûnük, hogy a nyugati világgal együttmûködve igyekeznek jó vagy jobb létet teremteni állampolgáraiknak. Korunk terrorizmusa tehát újszerû a korábbi anarchista-terrorista mozgalmakkal összehasonlítva is, és ez még azokra az esetekre is áll, amikor egy csoport továbbra is nemes célokra hivatkozik, mivel ugyanazokat a módszereket és eszközöket használja, mint a többi.
Az akciók elõkészítése során a terroristák napjainkban elõszeretettel és rendszeresen alkalmaznak klasszikus hírszerzõ és elhárító módszereket. Beépülnek, felszívódnak, megszereznek minden számukra fontos ismeretet. A felderítõ munkának azonban ebben az esetben nem az a célja, hogy a megszerzett információkat a megbízó kormány vagy hadsereg felhasználja, hanem – úgy tûnik – maguk a beépült emberek, illetve ezek egy része hajtja végre a merényletet is. Az utóbbi körülmény kizárja, hogy a beépített embert a szó hagyományos értelmében kémnek tekintsük, mivel õ nem csupán ismeretszerzés céljával tevékenykedik, hanem azért, hogy azok birtokában emberellenes orvtámadást készítsen elõ és hajtson végre.
Mindebbõl végeredményben annyi következik, hogy az évezredek során megismert háborúk, illetve a huszadik században fellépett partizánmozgalmak, gerillaháborúk stb. körében a mai terrorizmus nem fér el, sõt a korábbi terrorista mozgalmaktól is lényegesen különbözik. Szóhasználat ellen természetesen nincs orvosság, és ezért be kell érnünk annyival, hogy bárminek nevezzék is ezt a jelenséget, jó tudnunk, hogy ez mindenképpen más, új jelenség, amelyet tisztán katonai, vagyis a hagyományos háborúk szellemének és realitásának megfelelõ módon nem lehet értelmezni, és még kevésbé leküzdeni.
Ha elfogadjuk azt az elméletet, amely szerint a jövõben mindenképpen a különbözõ civilizációk konfrontációja vár ránk, úgy akár azt is elfogadhatjuk, amit éppen elegen hajtogatnak, hogy t.i. a terrorizmus ellen nincs védekezés, és meg kell tanulni együtt élni vele. Ezzel szemben hogy több milliárd ember, aki a földön él, és bármely civilizációhoz tartozik is, ezt a beletörõdést nem akceptálja. De kezdjük a kérdést az elején. Valóban egy civilizáció harcol ezen a sunyi, gyáva módon egy másik ellen? A választ keresve ebbõl a kérdéskörbõl – legalábbis a dolgok mai állása mellett – eleve ki kell zárni a japán, a kínai, a hindu, az orosz, a latin-amerikai és az afrikai civilizációt, vagyis a nem-nyugati civilizációk körében az iszlám kivételével valamennyit. Annak ellenére, hogy – miként Huntington elemzi – az önmeghatározás minden civilizációban elõtérbe került, és ennek egyik elemeként szinte mindenütt felhasználnak vallási elemeket, a nyugati világ ellen fordított nemzetközi terrorizmus eszközeivel jelenleg kizárólag az iszlám világ egyes csoportjai élnek. (Vannak ugyan kisebb-nagyobb további terrorcsoportok is, de azok saját államukkal vannak elfoglalva, és a módszereik is, technikai lehetõségeik is eltörpülnek a nemzetközi terroristákkal összevetve.)
A terrorizmus és az iszlám
A nemzetközi terrort kizárólag az iszlám nevében szervezik, de vajon a két fogalom azonos-e? Számos jel vall arra, hogy nem. Az iszlám civilizáció egésze távolról sem tartozik az agresszív támadók körébe. Egyes, teljesen vagy nagy részben iszlám államok gondosan távol tartják magukat minden ilyen látszattól, a hívõk óriási többsége pedig mást sem szeretne, mint békében és biztonságosan élni. Annyival is inkább, mert maga a vallás, és a szent szöveg, a Korán egyetlen szóval sem említi, hogy a hit védelme vagy terjesztése érdekében gyerekeket és aggastyánokat, békés színházlátogatókat, iskolai ünnepségen részvevõket, bevásárlókat stb. kellene vagy lehetne legyilkolni. A tudósok szerint a hívõ öt legfontosabb kötelessége között a dzsihád, a szent háború eredetileg nem is szerepelt. Azt hatodikként utólag vették be a kötelességek körébe. Ám ha a dzsihádot a hívõ el is fogadja kötelességének, azt úgy kell tekintenie, mint a hit megvédelmezéséért és terjesztéséért folytatott szent háborút. Bármiként kell is ezt értelmezni, tény, hogy az iszlám hitet senki sem támadta meg, és hogy a terrortámadások révén aligha lehet új hívõt szerezni.
Amennyire meg lehet egyáltalán ítélni, ezt maguk a terroristák is tudják, és tetteik indoklásában nem a hitvédelemre és nem is a hittérítésre hivatkoznak, hanem a nyugati világ és a vele együttmûködõk, a csatlósok ördögi bûneire. A bûnök igazi természetét azonban már nem könnyû kibogozni. Aktuális hivatkozási alap ugyan Izrael puszta léte, illetve aktuálisan elsõsorban Irak megszállása. Az utóbbi miatt az amerikai elnököt nem nehéz az ördög szerepében feltûntetni, de azt a terror szervezõi is tudják, hogy a Szaddam rendszer eltüntetését ebben az országban milliók üdvözölték, és azt is, hogy ugyancsak milliók szeretnék berendezni saját független és ezúttal nem diktatórikus államukat, amitõl egyúttal a megszálló katonák távozását is jogosan elvárhatják. A többi hivatkozást voltaképpen egyetlen gondolat tartja össze, az a meggyõzõdés, hogy a nyugati világ még mindig maga alá rendeli és fosztogatja a világ többi részét, és elsõsorban éppen az iszlám vallású népeket. Ezt a vádat viszont nem nehéz alátámasztani a régebbi, sõt a közlemúlt egyes történeti eseményeivel. E mellett a Koránra hivatkozva a támadást a nyugati civilizáció ellen szellemileg is meg lehet alapozni és ki lehet terjeszteni. Védeni lehet a családot, a közösséget a züllõ, individualista Nyugattal szemben, önmegtartóztatást követelni a hívektõl a nyalánkságokban fetrengõ nyugati civilizációtól eltérõen, fenn lehet tartani a hagyományos rendet a férfi-nõ viszonyban, és az élet egész menetében, miközben a nyugati civilizáció a személyiség elõtt tisztelegve minden valaha elfogadott értéket felrúgott. A terror természetesen nem óvja meg sem a kollektívát, sem a rendet, ám a civilizációs alapok mintegy kényelmes érvekhez juttatják, amelyeket elfogadottsága érdekében ki is használ. Ebben az összefüggésben olyasfajta jelenségrõl van szó, mint annak idején egyes keresztes-hadjáratok esetében, mikor is a keresztény hívõk nagy tömegei hitték el, hogy szent célért kell hadba szállniuk, holott a valóságban érdek- vagy rablóháborúról volt szó.
Terror és az érdekvédelem
Nem kétséges, hogy néhány száz éven át Európa valóban könyörtelenül fosztogatott mindenkit, akit csak tudott, és a versenybe beszállt az Egyesült Államok is. Az is tagadhatatlan, hogy a nyersanyagárakat még a második világháború után is sikerült mintegy 25 évig olyan alacsonyan tartani, hogy a nagy kitermelõk lázadása nem csak érthetõ, de úgyszólván elkerülhetetlen volt. Az utolsó évek látható összefüggései arról vallanak, hogy egyes olajban és más nyersanyagban bõvelkedõ országokban hatalmas vagyonok gyûlnek fel, miközben a lakosság nagy tömegei továbbra is nyomorognak. Másfelõl viszont nem régiben még végzetesen elmaradott országokban lázas ütemben fejlesztenek, és ha a lakók nem is bõvelkednek, megvan a tisztes betevõ falatjuk, taníttathatják a gyerekeiket és mind nagyobb részük emberi körülmények között él. E különbségekrõl vajon a nyugati világ és az USA tehet? – Bizonyos esetekben az amerikai segítség kétségtelenül szóba jöhet. Szóba jöhet például Tajvan esetében, de ha az ottani fejlõdést az amerikai pénzekre vezetjük visza, akkor mivel magyarázzuk Kína szédületesen gyors haladását?
Mindenesetre úgy tûnik, hogy egy civilizáció vagy egy kontinens boldogulását, illetve szerencsétlenségét lehetetlen egyetlen tényezõre, ebben az esetben az amerikai vagy a „nyugati” „gonoszságra” visszavezetni. Nyilvánvaló, hogy az amerikai politikai, katonai és gazdasági vezetõ csoport nem az arkangyalok gyülekezete, miként egyetlen országban sem az. Nyilvánvaló, hogy minden ország meg akarja védeni a saját érdekeit, méghozzá a lehetõ legeredményesebben. Azok az emberek azonban, akik azt hiszik, hogy az érdekvédelmet a terror útján valósíthatják meg, alighanem tévedésben élnek. Tárgyalni lehet, a tárgyalást akár ki is lehet kényszeríteni, ám a terror árnyékában erre a lehetõ legkevesebb a kilátás. A terrorizmus ráadásul alapjában nem vallási, nem civilizációs, nem kulturális jelenség, még akkor sem, ha mindezt kihasználva ezt a látszatot kelti, és ugyanúgy nincs köze a Koránhoz, ahogyan a Baader-Meinhof csoportnak sem volt a Bibliához.
A terrorizmus elleni fellépés lehetõségei
Háború-e ez a terrorizmus? Talán igen, de a háborúnak egy eddig nem ismert, új formája. Nem alkalmazható rá a háború egyetlen régi, klasszikus meghatározása sem, és nem állítható fel analógia közte és elõdei között. Nem kétséges, hogy nemzetközi méretû fenyegetést foglal magába, és ezért nemzetközi, ráadásul komplex védekezést követel meg. Komplexitáson azt értem, hogy egyszerre és összehangoltan van szükség politikai, propaganda, felderítõ, rendõri és a maihoz képest vélhetõen átalakítandó katonai fellépésre, valamint jogi és pszichológiai-pszichiátriai elemzésekre.
Politikán nem a terroristákkal való politizálást kell érteni, hanem azt, hogy a segítségével egyesíteni lehet az ellenérdekelt államokat és szervezeteket.
Mi lenne viszont a jó propaganda, azt szerfelett nehéz megmondani. Ha ugyanis magukhoz a vallási tanításokhoz a terrorizmusnak nincs is köze, köze van a Korán fundamentalista értelmezéséhez. És mivel a terror le tudja bocsátani gyökereit a Korán fundamentalista értelmezésû politikai szféráiba, és ezen át a hívõk széles tömegei körébe, a valóban hitbeli és a gyilkos jelenségek egyes csoportjai nehezen szétválaszthatók. Ellenfélnek mindenesetre a harcos fundamentalizmus mutatkozik, abból kifolyólag, hogy nem tûri meg a demokráciának még korlátozott követelményeit sem, nem ismer személyiségi jogokat, a lakosság mintegy felét, a nõket szolgaként, sõt dologként kezeli, és hitvédelem címén alátámasztja a terrort. Így azután a nyugati civilizáció nevében nehéz propagandát folytatni a terror ellen anélkül, hogy egyúttal ne támadják a fundamentalizmust is, ami viszont embermilliók szemében összefolyik, összekeveredik a civilizációs alapokkal. Ha egyáltalán valaki, ezt a gordiuszi csomót csak az iszlám civilizáció körén belül oldhatják meg annak józan képviselõi.
A felderítõ és a rendõri munkáról, gondolom, nem szükséges értekezni, magától értetõdõ, hogy a jelenség súlyos és megoldandó jogi dilemmákat is támaszt, és az sem szorul különösebb bizonyításra, hogy a „kamikáze” jelenséget, az öngyilkos merénylõ esetét pszichológiai vizsgálatokkal is közelíteni kellene.
Felmerül viszont a kérdés, hogy vajon mi keresni valójuk van mindebben a katonáknak, mi a szerepük a hadseregeknek ebben az átértelmezett háborúban. A hadseregek és a hadvezetõk a történelem során már számos szerepben felléptek, de az utóbbi idõkben jószerint azon voltak, hogy távol tartsák magukat minden olyan kérdéstõl, amely nem kifejezetten katonai. Már pedig a nemzetközi terrorizmus nem csak nem kifejezetten katonai, de kifejezetten nem-katonai jellegû. A terror semmiben sem felel meg a hadviselésrõl kialakított és máig is elõ elképzeléseknek.
Ellenérvéként fel lehet hozni Irak példáját, ahol a harcot az egyik oldalon kétségtelenül katonai erõk folytatják. Ez azonban kétes érv, mivel ez az állam az ellene indított hadmûvelet idején nem dolgozott terrorista eszközökkel, és nem is támogatott terrorszervezeteket. Az iraki diktatúra ellen a hadak azért vonultak fel, mert a politika meggyõzõdése szerint ebben az országban meg nem engedett hadászati eszközöket halmoztak fel. Az iraki állam és hadserege ellen vívott, nagyjából normálisnak mondható hadmûvelet a maga szigorúan katonai eszközeivel gyõzelemmel le is zárult, ám a terror éppen ezt követõen szabadult el . A hadmûvelet kiinduló elvét és célját a valóság felülírta, és az akció révén beindult egy terrorista láncreakció, amellyel szemben a terepen mûködõ katonai alakulatok már láthatóan tehetetlenek.
Az iraki ügy új fejezetérõl van tehát szó, amelybe az oda küldött katonai erõk úgyszólván bele szorultak. Ma már nem az iraki állam, hanem a területén mûködõ terrorcsoportok ellen folyik a küzdelem , értékelhetõ eredmény nélkül. Ebbõl kétféle következtetésre lehet jutni. Vagy arról van szó, hogy ebben a küzdelemben a hadseregnek egyáltalán nincs keresni valója, vagy pedig át kell alakítani a hadseregrõl alkotott képünket, és maguknak a hadseregeknek a szervezetét, kiképzését stb. is. A jelek ugyanis arra vallanak, hogy az Irakban mûködõ nemzetközi erõk körében egy olyan sem akad, amelyet terrorelhárításra képeztek volna ki.
Mindent összevéve, a nemzetközi terrorizmus ellen eredményesen fellépni vélhetõen csak szerfelett összetett, nemzetközi politikai, propagandisztikus, rendõri, katonai stb. eszközökkel lehetséges, mivel ennek a háborúnak, vagy ha úgy tetszik „világháborúnak” a paraméterei ezt követelik meg. Ehhez képest másodlagos kérdés, hogy a terrorizmus voltaképpen a zsarolás egy eléggé el nem ítélhetõ formája, amely csakis a csoportosan elkövetett közönséges bûntények körébe utalható. Áll ez még a nemes célokért, például a nemzeti szabadság eléréséért fellépõ csoportokra is abban az esetben, ha a fent érintettekhez hasonlóan vétlenek, hadat nem viselõk és arra eleve alkalmatlan személyek ellen lépnek fel, és gyilkolják meg õket. Nincs és soha nem volt olyan vallás, olyan civilizáció, amely erre felhatalmazást adna.