Deák János

A katonai mûveletek hadászati jellemzõi napjainkban

Elõadásomban néhány gondolatot szeretnék megosztani Önökkel, mindegyikhez kapcsolva egy-egy – meglehet szubjektív – megállapítást, illetve következtetést, melyek vitaindító gondolatok is lehetnek a késõbbi vitához. Elõadásom témája tehát nem a nemzeti katonai stratégia, hanem az egyetemes hadtudomány vezetõ tudományszakának, a hadászatnak néhány kérdései.

A hidegháború befejezését követõen általános volt az a megállapítás, hogy a katonai erõ szerepe és jelentõsége csökken, a biztonsági kihívásokat elsõsorban politikai, diplomáciai eszközökkel kell és lehet kezelni. Ezt a megállapítást az elmúlt évtized tapasztalatai nem igazolták.

A '90-es években több mint 100 háború volt a Földön, több mint 90 ország részvételével, melyekben mintegy 9 millió ember pusztult el. Jelenleg a világ több térségében folyik fegyveres küzdelem, jelentõs katonai erõk részvételével.

Az elmúlt idõszakban a katonai mûveletek széles spektrumát vizsgálva – amirõl a nyugati, illetve a keleti szakirodalomban hasonló megállapításokat találtam – az állapítható meg, hogy:

• a mûveletek mintegy 2/3-a háborús, illetve válságreagáló mûveletként, fegyveres mûveletként értelmezhetõ;
• a katonai erõk korábban fegyver nélküli mûveletként értelmezett felhasználása során ma már több esetben fegyveres bevetés történik (mint azt a New Orleans-i katasztrófaelhárítás, illetve humanitárius segítségnyújtás is példázza).

Vizsgálva a nemzeti katonai (védelmi) stratégiákat, doktrínákat, megállapítható, hogy államok és szövetségek elsõsorban a fegyveres, válságreagáló mûveletekre, a fegyveres erõik pedig mindenekelõtt a fegyveres küzdelemre készülnek. Az a felfogás érvényesül, hogy a fegyveres küzdelemre kiképzett és felszerelt haderõ – rövid felkészítést követõen – képes minden más válságreagáló, illetve békeidõszaki feladat végrehajtására is.

A katonai erõ szerepérõl és jelentõségérõl tehát az utóbbi másfél évtized tapasztalata alapján kimondhatjuk, hogy nem csökkent, legfeljebb más módon és formában – elsõsorban a válságreagáló mûveletekben – nyilvánul meg; az államok, szövetségek politikájának katonai erõvel történõ megvalósításának egyik legfontosabb eszköze maradt. Ugyanakkor a fegyveres erõk nem képesek politikai, gazdasági, etnikai és más jellegû válságokat önállóan kezelni, az ilyen jellegû kudarcokért csupán a katonákat nem lehet felelõssé tenni.

Ebben van a hadtudomány és a hadászat legnagyobb dilemmája napjainkban. A haderõk nem képesek – a kezdeti, kifejezetten háborús jellegû mûveleteket követõen – megoldani a politika által kitûzött célok érdekében feladataikat. Ebbõl a helyzetbõl kell kitörni, kiutat találni, s ebben – többek között – a hadtudománynak is fontos feladata van.

Az utóbbi idõben többen foglalkoztunk a háború fogalmával, tartalmával. Néhányan vitatják, hogy egyáltalán lehet-e adni a mai társadalmi, politikai, gazdasági, illetve katonai környezetben elfogadható definíciót a háborúra, vagy nem.

A különbözõ elméleteket ismerjük. Ezek jó része már régen eltávolodott a Clausewitz-i megközelítéstõl. Én azt gondolom, hogy mind a Clausewitz-i módszer, mind az általa adott definíció ma is alkalmazható lehet. Õ is úgy fogalmazott, hogy „a háború tehát erõszak alkalmazása, hogy ellenfelünket saját akaratunk teljesítésére kényszerítsük.” ¹

Azt gondolom, hogy szót lehetne váltanunk, ha nem ma, akkor más alkalommal, errõl a polémiáról is, együtt – katonák, történészek, politológusok, szociológusok – és általában gondolkodó emberek. Én leginkább azzal értek egyet, hogy a háború – maga a politika, annak legkíméletlenebb, legerõszakosabb megnyilvánulási formája.

A katonai mûveletek jellemzõi között ma is kiemelten foglalkozunk az aszimmetrikus jelleggel. Kevesebb figyelmet fordítunk az összevethetõ erõk közötti fegyveres küzdelem tanulmányozására. Szeretném felhívni a figyelmet, hogy nem szabad elhanyagolni az összemérhetõ erejû, a hasonló technológiai és kiképzettségi szinten álló haderõk közötti fegyveres küzdelem vizsgálatát sem.

A hadászati mûveletek fajtái, formái és módjai változnak. Az összevethetõ, hasonló technikai–technológiai szintû és felkészültségû erõcsoportok közötti fegyveres küzdelem – amire napjainkban igazán sok példa nincs – mûveleti szempontból stratégiai szinten lehet mind támadó, mind védelmi, mindpedig egységes összhaderõnemi, illetve önálló haderõnemi hadászati mûvelet.

A lehetséges és várható mûveleti formákat és módokat pedig érdemes vizsgálni, különös tekintettel a haderõnemek, fegyvernemek és más csapatok alkalmazásának arányaira, formáira és módjaira, leginkább pedig a legfejlettebb technológiák katonai célú felhasználhatóságára, a legutóbbi idõszakban kifejlesztett, illetve a fegyveres konfliktusokban már alkalmazott haditechnikai eszközök, fegyverrendszerek jellemzõire, hatótávolságára, hatékonyságára.

A jelenleg folyó katonai konfliktusok tapasztalatait a Szövetségben és a nemzeti vezérkarokban, hadtudománnyal foglalkozó mûhelyekben feldolgozzák. A tapasztalatok és következtetések hadászati, hadmûveleti, illetve harcászati szintûek, illetve jelentõségûek, azonban több harcászati, illetve mûveleti szintû tapasztalat stratégiai jelentõségû lehet, vagy azzá válhat.

A tapasztalatok igazolják, hogy a NATO stratégiai koncepciójában, illetve a védelmi képességek kezdeményezésben meghatározott követelmények, valamint a prágai csúcstalálkozón elfogadott képességfejlesztési csomag szükséges és helyes volt.

A tapasztalatok többsége harcászati –, illetve hadmûveleti szinten jelenik meg:

• a nagy pontosságú fegyverrendszerek alkalmazásában;
• szárazföldi erõknél a páncélozott manõver-erõk fontosságában;
• a különleges (speciális) harcos erõk hatékonyságában;
• a hálózatos mûveletek, illetve az ún. hatásalapú mûveletek végrehajtásában;
• az össze nem függõ harctéren folyó küzdelemben;
• a ma már tényleges összhaderõnemi jellegben, illetve a többnemzeti mûveletek végrehajtására való képességben, amely külön-külön harcászati – mûveleti szinteken jelenik meg, azonban összességében hadászati jelentõségû.

A jelenleg folyó fegyveres konfliktusok azonban szolgának stratégiai szintû tapasztalatkkal is. Ezek közül néhány:

• az ismert fegyveres konfliktusoknak nincs általánosítható típusa. Formáik és a mûveleti elveket figyelembe véve rendkívül különbözõek;
• a konfliktusok többsége aszimmetrikus jellegû, ami a küzdõ felek számára nem minden esetben jelent fölényt vagy alárendelt szerepet;
• mindegyik konfliktus viszonylag behatárolható területen, általában meghatározott hadszíntéren alakult ki, ugyanakkor az alkalmazott erõk és eszközök részei – elsõsorban a hadászati rendeltetésûek – az adott hadszíntér határain kívül helyezkednek el;
• lényegesen megnõtt a háborúk, illetve fegyveres konfliktusok kezdeti idõszakának a jelentõsége. A stratégiai kezdeményezés megragadása az elsõ idõszakban általában a konfliktus kimenetelére is döntõ jelentõségû;
• a háború kezdeti idõszakában a fõszerep kétségtelenül a nagy hatótávolságú és nagy pontosságú fegyverrendszereké, illetve a légierõé. Ugyanakkor a háború további idõszakában a katonai mûveletek fõ terhét a szárazföldi csapatok viselik.

Érdemes lenne a jövõben vizsgálni, hogy mennyiben változott – hadászati szinten – a fegyveres küzdelem fizikai közege, igazolódott-e, hogy a háború, fegyveres konfliktus menetét és kimenetelét alapvetõen a légi-kozmikus térségben, illetve a tengereken folyó küzdelem eredményei határozzák meg, a szárazföldi csoportosítások pedig csupán megszilárdítják az elért sikereket, vagy pedig csak a szárazföldi erõkkel lehet elérni a politikai célokat.

A katonai stratégia kapcsolatrendszere a politikával és a diplomáciával, fontos, tanulmányozandó terület . A katonai stratégia teljes egészében a politikának van alárendelve, az határozza meg minden tekintetben azt szolgálja. A politika határozza meg a katonai stratégia céljait, feladatát, jellegét és általános irányultságát.

A politika készíti elõ a háborút, hozza létre és tartja fenn anyagi alapjait, céljainak elérése érdekében mozgósítja az ország minden erejét és tartalékait. Ugyanakkor a katonai stratégia erõsen visszahat a politikára. A háború idõszakában, de már azt megelõzõen is a politikának számolnia kell a katonai stratégia meggondolásaival, több esetben korlátoznia szükséges, illetve át kell gondolnia saját céljait és azok elérésének módjait.

Teljességgel hibás az a nézet, miszerint a politikusoknak a politikával kell foglalkozniuk, a katonáknak pedig a védelmi kérdésekkel. Tiszta formában egyik sem létezik.

A világ vezetõ katonai hatalmai stratégiát váltottak, illetve váltanak, a beavatkozó–reagáló hadászatról áttérnek a megelõzõ hadviselés stratégiájára. A hadtudományi kutatások minden szinten megújulnak, mindenekelõtt hadászati szinten, aminek ma már érzékelhetõ eredményeit kíséreltem meg összefoglalni.

Mindez korszakváltást jelenthet a hadászatban, a hadmûveleti elméletben és a harcászatban, a háborúkat illetõen pedig generációváltást jelent. Ezeket a változásokat érdemes látnunk, célszerû tanulmányoznunk, és amit lehet és érdemes hasznosítanunk.

1 Clausewitz, Carl von: A háborúról. Zrínyi Kiadó, Bp., 1961., 37.p. « vissza

« 2005/4. Tartalom