Szenes Zoltán ¹

Katonai kihívások a 21. század elején

A 21. század kezdetén a nemzetközi biztonságban forradalmi változások zajlanak, amelyek élén a globalizáció és az információs technológia erõi állnak. Az elmúlt másfél évtizedet biztonsági szempontból a váratlanság jellemezte. Senki sem várta, és fõképp nem látta elõre, Szovjetunió összeomlását, Kuvait iraki invázióját és az elsõ Öböl-háborút, az elhúzódó balkáni válságot, az indiai és pakisztáni nukleáris robbantásokat, 2001. szeptember 11-ét, vagy a terrorizmus jegyében vívott intervenciós háborúkat Afganisztánban és Irakban. Az egypólusú világ fegyveres konfliktusai nem maradtak a rivalizáló államok közötti hagyományos hadviselés tradicionális keretei között. Szomáliától Boszniáig, Koszovótól Kelet-Timorig, Szudántól Afganisztánig és Irakig a háború sokszínû képet mutatott. Az új globális biztonság körülményei közepette a posztmodern beleütközik a hagyományosba, a világban könnyen alkalmazkodó konfrontálódik a lokálissal. A vesztfáliai államrendszert egyre nagyobb kihívások érik az államszint alatti (sub-state) és az államokon átnyúló (trans-state) ellenséges erõk által. A modern „high-tech” nyugati haderõk szembe találták magukat az etnikai félkatonai erõkkel, a gyenge (failed states) és a „lator” államokkal (rogue states), valamint a hagyományos fegyverektõl rakétákig felszerelt szélsõséges radikális szervezetekkel.

Ezeket a bonyolult jelenségeket nehéz megmagyarázni, hiszen az „új” háborúk gyakran hevesebbek, dinamikusabbak és sokrétûbbek , mint a huszadik században. A világban számos politikus, történész, katonai szakértõ keresi a választ az új kérdésekre. Milyen lesz a háború jövõképe a 21. században? Képes-e a katonai erõ a múltban megszokott hagyományos szerepet játszani a globalizálódó világban? Megmarad-e a nyugati katonai fölény egy olyan korszakban, amelyben a demokratikus civilizáció rendkívül módon sérülékeny a váratlan, újszerû és gyakran aszimmetrikus veszélyekkel szemben?

Jelen tanulmány, amelynek fõbb kérdéseit a szerzõ ismertette a konferencián, e kérdésekre próbál válaszokat találni, amikor a bonyolult folyamatokat, jelenségeket és eseményeket elsõsorban katonai aspektusból vizsgálja. Az alkalmazott megközelítés azon a meggyõzõdésen alapul, hogy a tendenciák sokoldalú elemzéssel felrajzolhatók, és segítenek a jövõ kihívásainak megítélésében.

A cikkben három témakört dolgozunk fel. Elõször elemezzük a 90-es évektõl erõsen fragmentálódott nemzetközi biztonsági rendszert azzal a céllal, hogy megállapítsuk a háborúk megvívására, valamint haderõk fejlesztésére hatást gyakorló legfontosabb jellemzõket. Másodszor vizsgáljuk az elmúlt tizenöt év háborús elméleteit, a katonai gondolkodás fejlõdésének irányát. Végül áttekintjük a hadviselési módokban beállt változások „leltárát”, amelyekkel a hadtudomány, illetve a hadmûvészet szempontjából számolni kell az elkövetkezendõ évtizedekben. A dolgozat megállapításai elsõsorban nyugati szakirodalmi kutatásokon alapulnak, amivel csatlakozni szeretnénk a Magyarországon e témakörben, utóbbi idõben fellendült kutatásokhoz. ²

A nemzetközi biztonság jellemzõi az ezredfordulón

Az 1990-es évek nagyméretû politikai, társadalmi és gazdasági változásai a nemzetközi kapcsolatokban elmozdulást eredményeztek az államközpontú rendszertõl a kölcsönösen egymástól függõ és egymással összekapcsolódó nemzetközi együttmûködési formák irányába. A kölcsönös összekapcsolódás folyamatát a globalizáció , és az ezt kiszolgáló információs forradalom hajtja. E két, együtt feltûnõ új erõ megváltoztatta a modern államok mûködésének környezetét, módosította az államok, régiók, piacok és civil társadalmak közötti hatalom- és munkamegosztást. Hamarosan az is világossá vált, hogy a globalizáció nem egy homogén folyamat, mert paradox módon fellelhetõk benne a konvergencia és a divergencia jelenségei. A kölcsönös összekapcsolódás és a globális „öntudat” mellett erõsek a polarizáció, a partikularizmus, és az antiglobalizmus hídfõállásai is.

Katonai aspektusból a technológia elmúlt másfél évtizedes fejlõdésének talán legfontosabb jellemzõje a tér és az idõ oly mértékben történõ összesûrûsödése , amelynek következtében a távoli akciók helyi hatásokat fejtenek ki, és fordítva. Az interdependencia világában formálódó nemzetközi rendszer egy olyan összekapcsolódott világrendet alkot, amelyben a regionális és helyi katonai fejlemények potenciálisan akár globális hatású jelenséggé is válhatnak. A szakértõk hamar rájöttek, hogy a világon bárhol keletkezõ „rendetlenség”, konfliktus gyorsan, bárhová közvetíthetõ a mindent átható globális kommunikációs médiával (CNN-effektus)

Az információs technológia fejlõdésének másik fontos következménye a katonai földrajz szerepének relatív csökkenése , ami persze nem jelenti a geográfia katonai alkalmazásának végét. A mûveleti tervezés, a logisztika és a térképészeti elemzés szempontjából a földrajz továbbra is meghatározó szerepet játszik a hadmûvészetben, mint ahogyan a geopolitika, geostratégia is fontos marad az államvezetés mûvészetében. Mindezzel együtt a stratégiai földrajznak, mint a nemzetvédelemben és a nemzeti biztonsági magatartás meghatározásában elsõdleges racionalitásnak a súlya csökkent. A globalizáció a biztonságot a területiségtõl elmozdítja a szoros összekapcsolódás irányába , és az államok egyre kevésbé engedhetik meg maguknak, hogy csak a saját „hátsó udvarukban” zajló eseményekre figyeljenek. A lineáris hadviselés régi formáinak új, nem-lineáris konfliktusformákkal történõ kiegészítésének folyamatát ma már a szakértõk keleten és nyugaton egyaránt elismerik. Philip Bobbitt amerikai stratégiai elemzõ például megállapította, hogy „A nemzeti biztonságot nem lehet már egyedül a határok fogalmával definiálni. Mivel a társadalmak közötti kapcsolatoknak pszichológiai és infrastrukturális dimenziói is léteznek, az ellenük irányuló támadások már nemcsak a terület elfoglalásával, vagy megtartásával jellemezhetõk”. ³ Hasonló következtetésekre jutottak kínai katonai szakértõk is. Qiao Liang és Wang Xiangsui szerint beléptünk a korlátlan hadviselés korába, amelyben „nincs terület, amelyet nem lehetne meghaladni, nincsenek olyan eszközök, amelyeket nem lehetne használni, és nincs olyan terület vagy módszer, amit nem lehetne kombinálva használni” ⁴

2001. szeptember 11-gyel a nemzetközi biztonsági rendszer gyakorlatilag kettéhasadt a tradicionális 20. századi, államközpontú védelmi szisztémára és a 21. századi, államszint alatti és államok felett átnyúló biztonsági rétegekre. A globális stratégiai kettészakadás magával hozta a nemzeti és nemzetközi konfliktusok, a külsõ és belsõ biztonság, illetve a nemzeti és társadalmi biztonság közötti különbségek erodálódását. Az új fenyegetések világában már nemcsak az állam, hanem a nem állami szereplõk (szélsõséges csoportok, félkatonai szervezetek, terroristák, nemzetközi bûnözõk, drogkereskedõk, hadurak, stb.) is rendelkeznek modern arzenállal. Emiatt nehéz a polgárháborús helyzeteket, a terrorizmust, a tömegpusztító fegyverek proliferációját, a gazdasági erõforrásokért folyó harcot csak állami, vagy regionális méretekben kezelni. Ezek a fenyegetések már nemcsak az állami szuverenitást, hanem egész társadalmak, régiók, civilizációk biztonságát veszélyeztetik, s válnak a nemzetközi stabilitást befolyásoló tényezõvé. A biztonság politikai, gazdasági, társadalmi, kulturális és katonai dimenzióinak szoros összefonódását, internacionalizálódását, az államok közötti háborúktól eltérõ katonai konfliktusok kezelését a hadviselés hagyományos elméletei már nem tudják megnyugtatóan megválaszolni.

A nemzetközi biztonsági rendszer változásai visszatükrözõdnek a közelmúlt háborúinak, katonai konfliktusainak változó karakterében is, amelyet eltérõ módon ír le a külföldi szakirodalom. A hidegháború utáni konfrontációkat, napjaink háborúinak, konfliktusainak széles spektrumát különbözõ szerzõk különféleképpen jellemzik. Az angol Robert Cooper nemzetközileg elfogadott tipológiája szerint a 21. századot háromféle háború, a modern, a posztmodern és premodern kombinációja jellemzi. ⁵ A modern háború az államok közötti hagyományos hadviselést jelenti. A posztmodern háború a nyugati kozmopolita nézeteket tükrözi vissza a korlátozott háborúról, a béke megerõsítésérõl és a humanitárius katonai intervenciókról. A premodern háború (a korszerû háború kezdetleges formája) az állami szint alatti és az államokon átnyúló hadviselési formák egyvelege, amelyet a nemzeti identitás, az extrémizmus és a partikularizmus hagyományos politikája alapján vívnak. Fontos megjegyezni, hogy az egyes háború típusok közül egy sem képvisel tisztán elkülöníthetõ hadviselési formákat, hanem inkább átfedik és kölcsönösen hatnak egymásra. Különösen a modern és posztmodern háborúk, illetve a posztmodern és premodern háborúk keveredése figyelhetõ meg napjaink intervenciós és békemûveleteiben, amelyek gyakran összekapcsolódnak az aszimmetrikus és etnopolitikai hadviselés világával. E komplex kölcsönhatások lényegét ragadja meg például az amerikai haditengerészet legújabb „ három blokkos háború „ (three block war) doktrínája, mely szerint a csapatok egy konkrét mûveleti térségben, egy idõben vehetnek részt konvencionális harccselekményekben, békemûveletben és humanitárius segélynyújtásban.

Annak ellenére, hogy a háború modern, posztmodern és premodern formái összefonódnak egymással, mindegyik hadviselési formának megvannak a megkülönböztetõ jellemvonásai .

A modern háború a hadtörténelembõl ismert klasszikus formában zajlik, amelyet a rivális országok fegyveres erõinek szárazföldi, légi és tengeri összecsapása jellemez. A hadviselés e modelljének fejlõdéstörténete – retrospektív módon – i.e. 1285-tõl nyomon követhetõ a történelemben, amikor is az egyiptomiak Kadesnél, a történelmileg elsõ alkalommal regisztrált, harci szekérrel és gyalogsággal vívott csatában legyõzték a huttitákat. ⁶ Nyugati felfogásban a modern háborút magas technológiai színvonalú, hagyományos haderõk vívják. Ez a felfogás összekapcsolódik a 20. század nagy világégéseivel, a koreai és vietnami háborúval, valamint az Öböl-háborúkkal.

Ezzel ellentétben a posztmodern háborúk nem kockáztatják a nemzeti biztonságot, ritkán veszélyeztetik a nemzeti fennmaradást, a korlátozott háborús politikai célokat különösebb nyugati állami kockázatvállalások nélkül érik el. A posztmodern háborút is „high-tech” fegyveres erõk vívják, de a hadviselés – mint például a Szerbia elleni légi háborúban – már megfontolt veszteségkorlátozáson és óvatos kimenõ (exit) stratégián alapul. A posztmodern háború modellje az 1999-es koszovói háború, amely „egy kalibrált háború volt, ahol a high-tech szövetségi erõket a közvélemény vibráló fénye irányította ” ⁷

A háborús konfliktusok fejlõdése során a posztmodern háború létrehozta saját antitézisét, a nyugati társadalmak ellen irányuló aszimmetrikus hadviselést (beleértve a tömegpusztító fegyverek esetleges alkalmazását), amit premodern háborúnak hívunk. Ez hadviselési forma inkább szociális jellegû és célú, technológiáját tekintve egyfajta „vér és vas” harcmód (lásd a tömeges civil áldozatokat követelõ terrorista támadásokat), ami idegen a nyugati civilizációtól. Bár a premodern háború viselõi is alkalmazhatnak modern technológiát, gondolkodásukat és viselkedésüket az antimodern szemlélet, a hagyományos törzsi mentalitás és a régi értékrend elemeinek keveredése jellemzi. Ez a hadviselési forma egyesíti a hagyományos vagy félkatonai tevékenységeket a nem hagyományos és aszimmetrikus harceljárási módszerekkel. Sajátossága továbbá, hogy a céljai érdekében elõtérbe helyezi a kulturális azonosságot hirdetõ politikát, kihasználja az etno-politikai konfliktusok elõnyeit, és haderejét általában a nem állami szereplõkbõl toborozza. A premodern háborúk sok tekintetben egyfajta kulturális lázadást jelentenek a nyugati liberális filozófia ellen, és tudatos elutasítását jelentik azoknak az univerzális értékeknek, amelyeket az amerikai és európai társadalmak képviselnek. A premodern háborúk magukba foglalják a nem állami és államokon átnyúló civil konfliktusokat, etnikai tisztogatásokat, vallási háborúkat, amelyek Boszniától Szudánon át Kelet-Timorig zajlanak. Mindezek eredményeképpen a nyugati hadügyben megjelent a felkelõk elleni hadmûveleti elmélet (counter-insurgency theory), amely nélkülözhetetlen részévé vált a nyugati haderõk felkészítési és fejlesztési rendszerének.

A katonai elmélet fejlõdése az 1990-es évektõl ⁸

A háborúk sokszínû világa, széles spektruma, közös és eltérõ jellemzõi visszatükrözõdnek a katonai elmélet fejlõdésében. A bipoláris világ végét követõen új elméletek jelentek meg a fegyveres konfliktusokról, és különbözõ szerzõk más-más oldalát, jellemzõ jegyét ragadták meg a szaporodó és tartalmában változó katonai konfliktusoknak.

A koncepcióváltást 1989-ben John Mueller amerikai elemzõ nyitotta meg, aki kidolgozta a nagy háborúk elavulásának elméletét. ⁹ Könyvében arról értekezett, hogy a fejlett nyugati világban a háború ugyanúgy idejétmúlt lett, mint a rabszolgaság és a párbajozás. Késõbb – az I. Öböl-háború tapasztalatai alapján – az izraeli történész, Martin van Creveld már arról írt, hogy Carl von Clausevitz által a 19. század elején jellemzett államok közötti háborúk kora lezárult, befejezõdött. Értékelése szerint clausewitzi háborús elmélet elavult, és a nyugati klasszikus hadviselés teóriája idõszerûtlenné vált. ¹⁰

1993-ban az amerikai futuristák, Alvin és Heidi Toffler a magas technológiájú információs hadviselés koncepciójával gazdagították a szakirodalmat. Az ún. „harmadik hullám” elmélet ¹¹ indította az új hadügyi forradalomról (revolution in military affairs – RMA) szóló, máig is tartó vitát. Tofflerék és az információs hadviselés teoretikusai az I. Öböl-háborút high-tech alapon vívott posztmodern háborúnak tekintették. Véleményük szerint a háborúban alkalmazott új eszközök és módszerek (precíziós csapások, domináló hadszíntérismeret, lopakodó eszközök és technológiák, GPS rendszer) sokáig fogják formálni a jövõ konfliktusait. A kilencvenes években ezek az RMA típusú ideák sokáig domináltak a hosszú távú, két hadszíntéri háborúban gondolkodó amerikai haderõtervezésben, ahogy ezt láttuk a Pentagon „Joint Vision 2010” (Összhaderõnemi jövõkép) tervben.

A technológiai felfogással ellentétben a 90-es évek közepétõl több amerikai szakíró olyan háborús jövõképet rajzolt meg, amelyben a háborúba bevont társadalmi szervezeti forma messze fontosabb volt, mint az alkalmazott technológiai színvonal. Robert Kaplan például a jövõ háborúját a mûködésképtelen államok (failed states) hobbesi világának közelgõ anarchiájaként írja le. ¹² Philip Cerny szerint a jövõ konfliktusait a háborús lordok és az erõszakos dezintegrációk „neo-középkori” megjelenése eredményezi. ¹³ Samuel Huntington híres könyvében a civilizációk összecsapását jósolta meg, amely a különbözõ kultúrák közötti konfliktusok és „hibás vonalú” háborúk miatt jön létre. ¹⁴ Ralph Peters felfogása szerint a modern háború nem más, mint a média által kísért nyugati haderõk összeütközése különbözõ kultúrájú hadikultúrákkal és paramilitáris erõkkel Mogadishutól Groznijig. ¹⁵

A kilencvenes évek végén, és az ezredfordulón egyre több cikk és írás jelent meg a jövõ háborús konfliktusairól. A háború valamiféle jól keresett dolog lett az elméletek „szakácskönyvében”, legyen szó konkrét háborús leírásokról, vagy elemzõ tanulmányokról. Kezdtek elõtérbe kerülni az aszimmetrikus hadviselésrõl és a modern háborús körülményekrõl írott munkák. Madeleine Albright volt amerikai külügyminiszter már 1998-ban figyelmeztetett a terrorizmus veszélyére, mert szerinte a jövõ háborúját („the war of the future”) már a haramia-államok (rogue states) és a nem állami szereplõk (non-state entities) vívják a tömegpusztító eszközök lehetséges alkalmazásának árnyékában. ¹⁶ Makhmut Garaev orosz teoretikus szerint a 21. század háborúja „ többvariációssá ” válik, és a fegyveres erõknek ki kell fejleszteni többfunkciós viszonyukat a modern konfliktusokhoz. ¹⁷ 1999-ben Mary Kaldor angol szakíró már az új háborúk elméletérõl (theory of „new wars”) írt, amely a politika elsõdlegességén és az új világrendet kihívó erõszak privatizációján alapul. ¹⁸

Az ezredforduló után az amerikai és a brit katonai elméletben egyre inkább növekedett annak felismerése, hogy a megsokszorozódott fenyegetések világában a hagyományos és nem hagyományos konfliktusok egyre inkább keverednek, a hadviselést meghatározó nemzetközi jogi és erkölcsi korlátok elhomályosulnak. Huba Wass de Czege és Richard Hart Sinnreich vezetõ amerikai teoretikusok szerint a hagyományos és nem hagyományos hadviselési formák folyamatosan összeolvadnak , mert „bármilyen nagy jövõbeni konfliktus nagy valószínûséggel magán viseli e mûveletek közös, összefonódott jellemzõit” Hasonlóképpen kezd elillanni a front és a hátország, a hadszíntér és a stratégiai mûveletek közötti demarkációs vonal, mivel a „háború szereplõi egyre inkább függetlenné válnak a kommunikációs eszközök és az ûrrendszerek alkalmazása tekintetében.” ¹⁹

A többdimenziós mûveletekrõl szóló európai és amerikai hadtudományi irányzatok egyre inkább hivatkoznak az európai katonai gondolkodók által „kifejlesztett” háborús ellensúly (counter-war theory) vagy az erõszak feletti uralom (mastery of violence) hadmûveleti stratégiára. Franciaországban például a háborús ellensúly elmélete a valóságnak arra az oldalára támaszkodik, mely szerint a háború a 21. században a jelenségek bonyolult keverékévé vált. Több francia gondolkodó abban hisz, hogy napjaink katonai konfliktusaiban ma már egyre nehezebb „kezelni” a háborút, mint a rivális fegyveres erõk összecsapását. A hagyományos és nem hagyományos hadviselési formák, módszerek és megoldások elhatárolásának nehézsége magával hozta a politikai és katonai felelõsség közötti hatásköri vonal elmosódását. Napjainkban a katonáknak egyre inkább olyan feltételek között kell intervenciós mûveleteket folytatnia, amelyek nincsenek összhangban sem a klasszikus hadviseléssel, sem a hagyományos béketámogató mûveletekkel. Ezért az erõszak tudatos és fegyelmezett kontrollálásának elvén alapuló háborús ellensúly elméletet alkalmazni lehet olyan különleges, politikailag is rendkívül bonyolult körülmények között, amikor hiányzik a szervezett állami mûködés, nem mûködik a jog és a rend intézményrendszere, de be kell tartani a nemzetközi hadijog szabályait. Loup Francart és Jean-Jacques Patry francia katonai szakértõk szerint „napjainkban a katonai mûveletek teljesen integrálódtak a politikai, diplomáciai, gazdasági és kulturális tevékenységekkel. A stratégia többé nem egyszerûen katonai-védelmi kérdés . Napjaink problémája a múlthoz képest sokkal inkább az, hogyan lehet a katonai mûveleteket az adott politikai keretek között megtervezni ” ²⁰

Wesley K. Clark , a NATO volt európai fõparancsnoka a Korszerû háború c. könyvében arról ír, hogy modern körülmények között a politika nemcsak a stratégiát határozza meg, hanem teljesen áthatja a hadmûvészet valamennyi szintjét, a hadmûveleti mûvészetet és a harcászatot is. A múltban a politika alapvetõen stratégiai eszköz volt, amelynek segítségével az állami vezetés irányította a haderõt és a katonai eszközök alkalmazását. Azonban a 21. században a politika oly mértékben beleszól katonai szakkérdésekbe, hogy Clark szerint ma már azon is kellene gondolkodni, hogy ilyen körülmények között mi is valójában a háború politikai szintje. ²¹ Ha az amerikai tábornoknak e kérdésben igaza lenne, akkor a civil-katonai kapcsolatokat (CIMIC) a jövõben teljesen új alapokra kellene helyezni.

Végül Colin Gray angol professzor a jövõ hadviselésérõl írt legfrissebb könyvében a háború változatlanságáról értekezik. Nagy ívû történelmi elemzésben mutatja be, hogy a háború természete mindig is azonos volt, csak a jellege változott az idõtõl, a technológiától, a harcoló ellenfelektõl, vagy a harc motívumaitól függõen. A szerzõ nem bízik az elõre megjósolható jövõben, és inkább a történelem tanításában hisz, amikor azt állítja, hogy a múltunk a jövõnk .

A szakirodalmi áttekintésbõl láthattuk, a 21. század háborúiban megnövekszik az együttmûködés a katonák, a politikusok és a média között. Nem biztos, hogy a jövõben a haderõk alkalmazásának mindenkor az ellenség megsemmisítése, vagy felmorzsolása lesz a célja, sokkal inkább az ellenállás „méretezett” megszüntetése az erõszakkal arányos erõ alkalmazásával. A haderõket a jövõben sokkal inkább vívótõrként, mint pallosként használják. A katonai erõ sebészi módon történõ alkalmazásának követelménye olyan jövõbeni katonai gondolkodást és tevékenységet igényel, amely politikailag kifinomult, szakmailag helyes és rugalmas, jogilag korrekt, valamint erkölcsileg példás.

A jövõ háborúinak kihívásai

A jövõ háborúival foglalkozó gazdag és nem ellentmondásmentes szakirodalom elemzésébõl számos következtetés levonható. El kell fogadnunk, hogy a 21. század háborús konfliktusaiban a régi, az új és a hibrid hadviselési formák széles skálájával találkozunk. A hidegháború alatt a nyugati világ az „egydimenziós” szovjet fenyegetettséggel nézett szembe, amely többé-kevésbé kiszámítható volt. Az új évszázadban ilyen kiszámítható körülmények nem lesznek, fel kell készülni az ismeretlenre, a bizonytalanra, az eddig nem látott fenyegetésekre. Ezért a hadtudományi kutatásoknak több figyelmet kell fordítani a konfliktusok teljes spektrumának tanulmányozására, az államok közötti, az állami szint alatti és az államhatárokon átnyúló új hadviselési formák vizsgálatára, a közöttük lévõ átjárások, átfedések, összekapcsolódások feltárására. A feltáró munkát a multinacionális katonai mûveletek bonyolult körülmények közötti megvívásának tanulmányozásával kell folytatni. A katonai technikai megoldásoknál az arányosság, a kényszerítés, a lebeszélés újszerû feladatait kombinálni kell a hagyományos harctéri rombolás „konzervatív” feladataival. Különösen fel kell készülni a szimmetrikus és az aszimmetrikus fenyegetések egyidejû, komplex kezelésére. A teljes spektrumú konfliktuskezelés a nyugati világban nem teljesen új, hiszen már régóta használják a hagyományos (nagy intenzitású) és nem hagyományos (alacsony intenzitású) konfliktusok elméleti kategóriákat. Ennek ellenére a felkészülés erre a feladatra igen nehéz, hiszen az e században megjelenõ konfliktuskép többdimenziós jellegénél, összefonódó tulajdonságainál fogva sokkal bonyolultabb, mint a korábbi kiszámíthatóbb háborús formák kezelése.

A 21. században komplex biztonsági problémák kezelése már nem lehetséges nemzeti méretekben, egy forgatókönyves stratégiákkal, merev szerkezetû haderõkkel. A hagyományos fenyegetési koncepciókat és a védelmet ki kell egészíteni a megelõzõ csapás, az elhárítás (prevenció) és az expedíciós hadviselés új katonai doktrínáival. Olyan fegyveres erõkkel kell rendelkezni, amelyek a konfliktusok teljes spektrumának kihívásaival megbirkózó széles skálájú képességekkel rendelkeznek. A felkészültségnek ki kell terjedni a preventív telepítésre, a megelõzõ csapásra, a hagyományos békefenntartásra, a békeépítésre, a terrorizmus elleni mûveletekre, vagy ezek kombinációjára. Csak a sokoldalú felkészítés biztosítja az erõk magas és alacsony intenzitású mûveleteinek vegyített formáiban (high-low mix) való helytállását bármilyen ellenség ellen, legyen az kiképzett katonai egység, félkatonai szervezet, vagy terrorista csoport. A parancsnokok pontosan tudják, hogy a magasan felkészített katonával lehet egyszerûbb feladatot végrehajtani (trade down), de az alacsony intenzitású mûveletekre kiképzett állománnyal komoly harci feladatot (trade up) sohasem. Sõt minden békefenntartó mûvelet igényel olyan tûztámogató, vezetésbiztosító, mobilitási és õrzés-védelmi képességfajtákat, amelyek csak a hagyományos hadviselésre felkészített katonai szervezetekbõl állíthatók ki.

A fegyveres konfliktusmódok összeolvadása egy olyan hadviselési korszakot hoz magával, amely lényegesen különbözni fog a múltétól. A jövõ háborújában részt vehetnek hagyományos hadseregek, specializált terroristaellenes egységek, hibrid katonai formációk, magánhadseregek, nemzetközi szervezetek és más szereplõk. A terroristatámadások átalakulhatnak klasszikus gerilla hadviseléssé, majd késõbb eszkalálódhatnak hagyományos háborús konfliktussá. A folyamatos és sporadikus fegyveres konfliktusok „elkenõdnek” térben és idõben, a szimmetrikus és aszimmetrikus harctevékenységi formák jelen vannak szinte valamennyi harci dimenzióban. Mindebbõl az következik, hogy a fegyveres erõknek többfunkciósnak kell lenniük annak érdekében, hogy rendelkezzenek a háború különbözõ módjaihoz való adaptálódás képességével a teljes konfliktus-spektrum mentén. A sokoldalú haderõn kívül rendelkezni kell proaktív mûveleti stratégiával is, mivel a globális biztonság megköveteli az intervenciós beavatkozási képességet.

A jövõ követelményeinek teljesítéséhez olyan összhaderõnemi erõk kellenek, amelyeket a többdimenziós, multinacionális, expedíciós típusú mûveletekben stratégiai távolságból lehet alkalmazni. ²² Az erõkivetítés (power-projection) képessége azért fontos, mert csak így lehet megszerezni az uralmat egyes mûveleti térségekben, ellensúlyozni az ott uralkodó „high-law” fenyegetettséget, megfelelni a különbözõ konfliktusok széles skálájának. A korszerû mûveletekben részt vevõ katonai erõk szervezeti nagysága folyamatosan csökken, elõtérbe kerültek a hadtest, hadosztály, dandár szintû szervezeti struktúrák, illetve a különbözõ erejû, feladatorientált, alkalmi harccsoport (Task Force) típusú csapatcsoportosítások és formációk. A jövõ haderõstruktúráinak egyre inkább moduláris típusúvá kell válni, hogy képesek legyenek rövid idõ alatt a feladatnak megfelelõ gyorsreagáló erõcsoportosításokat létrehozni. A modern haderõfejlesztés célja a katonai képességek széles tárházának létrehozása, amelybõl mindig olyan képességek „hívhatók” le , amit a helyzet és a feladat igényel. Az expedíciós hadviselésben az egyik legnehezebb feladat a hadmûveleti sokoldalúság és a szervezeti stabilitás összehangolása. A modern haderõnek – egyedül, szövetségben, vagy ad-hoc koalícióban – képesnek kell lenni összhaderõnemi, többdimenziós feladatok végrehajtására, ahol a mûveleti környezet a levegõ-föld, tenger-föld hadmûveleti manõverektõl a totális, hagyományos szárazföldi hadviselésig terjed. A mûveleti rugalmasság megnövekedett igénye valószínûleg a jövõben felerõsíti a szervezeti változások igényét. A haderõépítés moduláris építõköveként egyre inkább a kisebb harci formációk (mint például az összhaderõnemi dandárok, hibrid ezredek stb.) létrehozása szolgál.

A hadviselés várható jellemzõi 2015-ig

A jövõ háborúinak katonai kihívásaiból sokszínû hadviselési forgatókönyv konstruálható meg. Valószínûsíteni lehet, hogy a korszerû háború ugyanolyan „kaméleon” marad, mint a múltban, mindig alkalmazkodik a stratégiai körülményekhez, és államok közötti, állami szint alatti, és államhatárokon átnyúló hadviselési módokban, vagy ezek kombinációjában jelenik meg. Talán hiba lenne azt mondani, hogy a jövõben már az államok közötti háború teljesen kizárható. A világ egyes területein (mint Európában, Észak-Amerikában) ez valószínûleg nagy biztonsággal megtehetõ. Más kontinenseken azonban (Ázsiában, Közel-Keleten, Afrikában) az államok közötti hagyományos háború megmarad valóságos lehetõségnek. Ezzel együtt elmondható, hogy a fegyveres konfliktusok összenövõ módozatai új hadviselési korszakot hoznak, amelyben a régi és új háborús szereplõk szövetségre léphetnek, vagy konfrontálódhatnak egymással. Az új háborús érában a hagyományos és a nem hagyományos, a szimmetrikus és az aszimmetrikus mûveletek egyszerre, egy idõben lehetnek jelen, térben és idõben összefonódhatnak.

A jövõbeni modern hadviselés karakterét tekintve összhaderõnemi jellegû lesz. Az információs technológia fejlõdése óriási változásokat hozott a kommunikációs és vezetési rendszerekben, megteremtette a precíziós fegyvereket, a lopakodó technológiát, és „összenyomta” a harctevékenységek idõ- és térbeli paramétereit. A technológiai fejlõdés a szélesség, a mélység, és a magasság tekintetében létrehozta a nem lineáris harcmezõt . Már az 1990-es években a harctér (battlespace) fogalma felváltotta a lineáris harcmezõ (linear battlefield) ideáját, amely pedig hosszú évszázadokon keresztül meghatározta a nyugati hadviselés tradícióit Nagy Sándortól a hidegháború végéig. A harctér koncepció megjelenése lényeges változást hozott a nyugati háborús harceljárásokban, hiszen a lineáris harcászaton alapuló tömegkoncepciót felváltotta az egyidejû, ötdimenziós (szárazföldi, tengeri, légi, kozmikus, információs), koncentrált csapások ideájával. ²³ A hatásalapú hadviselés ideája különösen hatékony, ha valamennyi csapást egy idõben, valamennyi dimenzióban egyszerre mérik.

Az egyidejû csapások lehetõségét a számítógépes-mûholdas információs rendszer biztosítja, amelynek segítségével a csapásmérõ csoportosítások egyre pontosabb képet kapnak a hadmûveleti szituációról. A fejlett haderõkben már teljes hálózati kapcsolat lesz a szenzorok és a tüzet kiváltó eszközök között, mert a felderítõ-figyelõ eszközök elektronikus kapcsolatban lesznek a csapásmérõ erõkkel. A többdimenziós csapásmérési lehetõségek miatt a szárazföldön várhatóan kisebb erõket telepítenek a mai eljárásokhoz viszonyítva. Az egyes katonának a jelenleginél sokkal nagyobb hatása lesz az eseményekre, mert nagyobb lesz a fegyvereinek pontossága, felderítõ képessége, jobb lesz összeköttetési rendszer. Ezért is hívja a nyugati szaknyelv az individuális harcost „stratégiai tizedesnek”. Nagyobb hatás elérését az is biztosítja – mint ahogyan ezt láttuk Afganisztánban és Irakban–, hogy a szárazföldi erõk egyfajta harci szenzorként is mûködnek a légierõ számára, amivel elõsegítik a pontosabb csapásmérést.

A felderítés és a csapásmérés dominanciája lehetõvé teszi a modern haderõk részére, hogy az összhaderõnemi mûveleteket úgy tervezzék meg, mint nagy kiterjedésû meglepések (ambush) sorozatát. Az új technológia biztosítja a nagy pontosságú csapások és gyors manõverek széles körû alkalmazását a teljes mûveleti térségben. Mivel az ellenséget jól be lehet azonosítani mûszeres felderítéssel és lopakodó technológiával, a közvetlen harcérintkezés helyett pontos, jól elhelyezett csapásokkal, ambush-technikával valósulhat meg az ellenség pusztítása, a saját erõk hatékony pozicionálása. A nagy pontosságú fegyverek azonban csak a nagy távolságú, nagy mélységû levegõ-föld harcászatban alkalmazhatók eredményesen. Kis harcászati mélységekben, a közelharcban továbbra is a gyalogságé marad a fõ szerep az ellenség közvetlen megsemmisítésében. A közelharcban valószínûleg megmarad a páncélozott erõk és a tüzérség hangsúlyos szerepe, mivel másképpen nem lehet hatékony tûztámogatást nyújtani az elõretörõ lövészeknek. Az afganisztáni tapasztalatok azt mutatták, hogy csak nagy pontosságú fegyverekkel nem lehet megsemmisíteni a makacsul védekezõ ellenséget, mert bár nagyok jók a pontcélok ellen, kevésbé hatékonyak a területek elleni támadásoknál. Nehéz magas hegyi terepviszonyok között még ezek a hagyományos csapásmérõ eszközök sem alkalmazhatók maximális hatékonysággal. Az afganisztáni tapasztalatokat megerõsítették a 2003-as iraki háború tanulságai is. Az iraki háborúban rendkívül eredményesen alkalmazták a gyalogsági, páncélos, tüzérségi és repülõ erõkbõl összeállított összhaderõnemi harccsoportokat, bizonyítván azt, hogy a legkorszerûbb hadviselés sem nélkülözheti a harcoló szárazföldi fegyvernemek korszerû alkalmazását.

Következtetések

A világ a korai 21. században egy olyan korszakba lépett be, amelyben a klasszikus államok közötti háború kiegészült a nem állami szereplõk határnélküli fenyegetéseivel, konfliktusaival, harcmódjaival. Az állami szint alatti és az államhatárokon átnyúló „hadviselõk” éppen úgy tudják használni korunk új technikai vívmányait, mint a hadviselés „hagyományos” szereplõi. A nem állami szereplõk kivédhetetlen csapásokat mérhetnek bármely országra, társadalomra.

Az nyugati országokat többé nem egy másik állam katonai intervenciójának veszélye fenyegeti, hanem társadalmaik ellen irányuló terrorista támadások. A transzatlanti térség államait nem külsõ katonai támadások veszélyeztetik, hanem az állami, gazdasági és társadalmi intézmények, valamint a kritikus információs infrastruktúra ellen irányuló aszimmetrikus fegyveres akciók. A nemzeti biztonság egyre inkább ezen intézményrendszerek belsõ védelmétõl függ. A hagyományos ellenség elleni fenyegetettség elemzésre épülõ háború nemzetállam modelljét ki kell egészíteni a nem állami fenyegetések elleni sebezhetõség csökkentésének stratégiai módszereivel. Ahogyan Phillipe Dalmas francia katonai szakértõ találóan megállapította: „A jövõ háborúi nem az államok ambícióiból, hanem sokkal inkább gyengeségeibõl fognak keletkezni”. ²⁴

A jövõ katonai kihívásainak kezelése érdekében a modern államoknak jól felszerelt , nagy mozgékonyságú, sokoldalú haderõkre van szüksége. Olyan hadseregekre, amelyek egyrészt képesek többdimenziós, multinacionális, magas és alacsony intenzitású mûveletekben egyaránt eredményesen részt venni, másrészt alkalmasak az erõszak feletti uralomra a konfliktusok teljes spektrumában. Ezeket a képességeket nem minden államnak önállóan, hanem a szövetség, koalíció részeként kell megteremteni. A katonai erõ egyre nagyobb mértékben összefonódik a politikával, és egy olyan eszközzé válik, amely formálja, fenntartja, bünteti, tovább hárítja, óvja és befolyásolja a konfliktusok stratégiai környezetét. Ezért nagyon fontos, hogy a katonai erõt belefoglalják egy szélesebb biztonsági stratégiába, amely a nemzeti és közösségi érdekek, értékek védelmét egyaránt szolgálja. Ennek hatékony megvalósulásához magas szintû nemzetközi hírszerzési és diplomáciai együttmûködésre, határozott és céltudatos nemzeti és nemzetközi biztonságpolitikára van szükség.

A hadtudománynak szintetizálni kell azt az óriási mennyiségû szakirodalmat, amely a jövõ háborúival, konfliktusaival, hadviselésével foglalkozik. A következtetéseket össze kell vetni az újabb és újabb, hagyományos és nem hagyományos konfliktusok változó világával, és elõremutató javaslatokat kell kidolgozni. Csak azok a megközelítések hozhatnak eredményt, amelyek nemcsak a konfliktusok növekvõ komplexitását igyekeznek bemutatni, de törekszenek a jelenségek holisztikus és többdimenziós jellegének, szociológiai és technológiai dinamizmusának megragadására is. Koncepcionális fejlõdés csak olyan elemzõ munkából származhat, amely vizsgálja a háború kapcsolatát a társadalommal és a világgal, értékeli a konfliktusok konvergenciáját, figyel a haderõk ellenõrzésének követelményére a globális médiaközvetítések világában, és szem elõtt tartja a többcélú haderõknek a konfliktus teljes spektrumán történõ alkalmazásának fejlesztési kérdéseit.

Ebben a munkában a hazai tudományos munkának is megvannak a feladatai. A háborúk, konfliktusok tanulmányozásának 2005. évi lendületét tartósítani kellene, hogy a nemzetközi kutatások eredményeit ne csak a szakmai gondolkodásba lehessen beemelni, hanem a Magyar Honvédség alkalmazásának és fejlesztésének jövõbeni feladataiba is.

1 A szerzõ a ZMNE Biztonsági és Nemzetközi Tanulmányok Tanszékének tudományos fõmunkatársa, egyetemi docens (CSc) « vissza

2 Lásd Deák János: Napjaink és a jövõ háborúja. Hadtudomány, 2005. 1. sz.; Hajma Lajos: A háborúval kapcsolatos elméletek változásai. Hadtudomány, 2005. 2. sz.; Bognár Károly: Néhány gondolat a „Napjaink és a jövõ háborúja” címû cikkhez. Hadtudomány, 2005. 3. sz.; Bimbó József: A jövõ háborúiról. Hadtudomány, 2005. 3. sz.; Molnár István: A jövõ háborújáról és fegyveres konfliktusairól. Új Honvédségi Szemle, 2005. 9. sz. « vissza

3 Philip Bobbitt: The Shield of Achilles: War, Peace and the Course of History. (Achilles-sarok: Háború, béke, és a történelem menete) Metropolitan Books. New York. 2002, p. 813. « vissza

4 Qiao Liang-Wang Xiangsui: Unrestrictid Warfare: Assumptions on War and Tactics in the Age of Globalization. (A korlátlan hadviselés: A háború és a harcászat elõfeltevései a globalizáció korában) PLA Literatura and Arts Publising House, Beijing, 1999. p. 199. « vissza

5 A Cooper-féle csoportosítás részletes leírását lásd Michael Evans: Clausewitz's chameleon: military theory and practice in the early 21st century.(Clausewitzi kaméleon: katonai elmélet és gyakorlat a 21. szd. elején) In: M.Evans, R. Parkin, A. Ryan (Ed): Future Armies, Future Challengies. Land warfare in the Information Age. (A jövõ hadseregei, a jövõ kihívásai. Szárazföldi hadviselés az információs korban) c. könyvében. Allen&Unwin. Australia, 2004. chapter II. « vissza

6 Hahn István (Szerk): A hadmûvészet ókori klasszikusai. Zrínyi Kiadó, Budapest. 1963. 153–155.old. « vissza

7 New York Times, 15 May 1999. « vissza

 8 A cikkben a nyugati katonai elméletet és az itthoni felfogású hadtudományt szinonim fogalmakként használom.
A fejlõdés-történetet M. Evans, R. Parkin, A. Ryan, és C. Gray könyvei alapján rajzolom meg, a hivatkozások egy részét szintén e mûvekbõl veszem. Vö. M.Evans, R. Parkin, A. Ryan: Future Armies, Future Challenges. (A jövõ hadseregei, a jövõ kihívásai). Allen&Unwin. Australia, 2004., és C. Gray: Another bloody Century. Future Warfare (Egy másik véres évszázad. A jövõ hadviselése). Weidenfeld&Nicolson. London, 2005. « vissza

 9 John Mueller: Retreat from Doomsday: The Obselesence of Major War. (Visszatérés az utolsó ítéletbõl: A nagy háborúk elavulásának elmélete). Basic Books, New York, 1989. « vissza

10 Martin van Creveld: The transformation of War. The Free Press, New York, 1991. « vissza

11 Haig Zsolt, Várhegyi István: Hadviselés az információs hadszíntéren. Zrínyi Kiadó. Budapest, 2005. III. fej. « vissza

12 Robert D. Kaplan: The coming anarchy. (A közelgõ anarchia) Atlantic Journal, February 1994. « vissza

13 Philip Cerny: Neomedievalism, civil war and the new security dilemma: Globalization as durable disorder. (Új középkoriság, polgárháború és az új biztonsági dilemma: Globalizáció mint tartós rendetlenség). Civil Wars, Spring 1998. vol I, pp. 36-64 « vissza

14 Samuel P. Huntington: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Európa Könyvkiadó, Budapest.1999. « vissza

15 Ralph Peters: Fighting for the Future: Will America Triumph? (Harc a jövõért: Amerika gyõzni fog?). Stackpole Books, Mechanicsburg, PA. 1999. « vissza

16 New York Times, 1998. augusztus 21. « vissza

17 Makhmut Gareev: If War comes tomorrow? The contours of Future Armed Conflict. (És ha holnap háború lesz? A jövõ háborús konfliktusainak kontúrjai.) Frank Cass, London, 1998. « vissza

18 Mary Kaldor: New and old Wars: Organized Violence in the Global Era. (Új és régi háborúk: Szervezett erõszak a globális korszakban. Cambridge, 1999. « vissza

19 Huba Wass de Czege, Richard Hart Sinnreich: Conceptual Foundations of a transformed US Army. (Az átalakított amerikai szárazföldi haderõ elméleti alapjai) Association of the United States Army, Institute for Land Warfare, Paper No. 40. p.6. « vissza

20 Loup Francart, Jean-Jacques Patry: Mastering violence: an option for operational military strategy. (Az erõszak megfékezése mint hadmûveleti opció) Naval War College Review, Summer 2000. pp 3,145 « vissza

21 Wesley K. Clark: Waging Modern War: Bosnia. Kosovo and the Future of the Conflict. (A korszerû háború megvívása: Bosznia, Koszovó és a konfliktusok jövõje) Public Affairs, New York, 2001, pp. 10–11. « vissza

22 Huba Wass de Czege, Zbigniew M. Majchrzak: Enabling operational maneuver from strategic distance. (Képessé tenni hadmûveleti manõver végrehajtására stratégiai távolságból). Military Review, May–June 2002. pp. 16–20. « vissza

23 Frederick M. Franks: Full-dimensional operations: a doktrine for an era of change. (Teljes dimenziójú mûveletek – egy doktrína a változások korában.) Military Review, December 1993. pp. 5–10. « vissza

24 Phillipe Delmas: The Rosy Future of War. The Free Press. New York, 1995. p. 213. « vissza

« 2005/4. Tartalom