Nagy Zoltán
A 21. század fegyveres küzdelmeinek irányai és kihívásai a NATO szemszögébõl
Elõadásom témájával kapcsolatos elgondolkodásokról több NATO dokumentumban is olvashatunk. Az elsõ számú forrás a NATO 1999-ben elfogadott stratégiai koncepciója, amely nyilvános dokumentum. Hasonló jelentõségû a Katonai Bizottság MC/400-as, „NATO bizalmas” minõsítésû dokumentuma, amely a stratégiai koncepció katonai végrehajtásáról rendelkezik. Mindkét esetben konszenzusos, valamennyi tagállam egyetértését tükrözõ dokumentumokról van szó.
Szeretném azonban felhívni a figyelmet egy, a mai konferencia témájához szorosan kapcsolódó nem konszenzusos anyagra is. 2004 szeptemberére elkészült a NATO hosszú távú katonai stratégiai vízióját bemutató tanulmány („Strategic Vision: The Military Challenge”). A dokumentum a NATO mûveleti, illetve transzformációs fõparancsnoka irányítása alatt dolgozó katonai törzsek közös munkája, amelynek fõ célja annak bemutatása volt, hogy a Szövetség jövõbeli katonai mûveleteit milyen módon fogják tervezni és végrehajtani. Bár mint említettem, nem konszenzusos dokumentumról van szó, a tanulmány a szerzõk szándéka szerint a NATO transzformációjának is egyfajta vezérlõ dokumentuma lehet, amely bemutatja, hogyan hozhatók összhangba a Szövetség katonai képességei a folyamatosan változó, újabb és újabb kihívásokat rejtõ stratégiai környezet követelményeivel. Elõadásom e tanulmány megállapításaira és ajánlásaira is támaszkodik.
Négy nagy témakörrel foglalkozom : a haderõ várható alkalmazási környezetével; a jövõ hadviselésével; az ebbõl fakadó képesség-követelményekkel, végül pedig – nagyon röviden – a Magyarország számára leszûrhetõ tanulságokkal.
A haderõ várható alkalmazási környezete
A nemzetközi rendszer mûködésében, átalakulásában két, egymásnak látszólag ellentmondó folyamat figyelhetõ meg. Egyrészt csökken azon konfliktusok száma, amelyek megoldásában a katonai erõnek döntõ vagy kizárólagos szerepe van. Másrészt viszont – a nemzetközi közösség komplex eszközrendszerének részeként – a NATO, illetve a szövetségeseink alkotta koalíciók gyakrabban fognak katonai erõt (is) alkalmazni a globális fenyegetések kezelésére, érdekeik védelmére.
A NATO egy szélesen értelmezett stratégiai környezetben fog mûködni, ahol a konfliktusok igen rövid elõrejelzési idõvel törhetnek ki. A globalizáció eredményeként növekszik az országok kölcsönös függõsége. Ez azt jelenti, hogy szövetségeink biztonságát és stabilitását is egyre erõsebben befolyásolja a világ más részeinek stabilitása vagy éppen a stabilitás hiánya. Az információs korszakban a regionális konfliktusok hatása felnagyítva jelentkezhet. Ezzel párhuzamosan a haderõk várható alkalmazása elõtt egyre kevésbé lesz bármilyen politikai–földrajzi korlát. Ennek egyik példája, hogy a NATO ebben az évben – fennállása során elõször – megjelent Afrikában, illetve a földrengés sújtotta Pakisztánban is.
A biztonság fogalmának átfogó, multidimenzionális értelmezése, és a katonai erõ alkalmazásának holisztikus megközelítése azt hozza magával, hogy egyidejûleg kell készen állni a válságmegelõzés, a válságkezelés, a békefenntartás, a béketeremtés, a katasztrófaelhárítás és a humanitárius segítségnyújtás feladataira.
Ismét elég egy pillantást vetni a NATO folyamatban lévõ mûveleteire: klasszikus békefenntartó mûvelet Koszovóban, stabilizáció és államépítés Afganisztánban, kiképzõ misszió Irakban, logisztikai támogatás Szudánban, humanitárius segítségnyújtás Pakisztánban.
A nemzetközi missziókban (is) elmosódik a különbség a külsõ és belsõ biztonság között, ennek megfelelõen egyszerre jelentkezhet rendõri és katonai típusú feladatok ellátásának igénye. E feladatok között a határvonal nem lesz egyértelmû. Gyakran elõfordulhat, hogy a végrehajtandó feladat típusa akár egyazon misszión belül is többször, gyorsan változhat.
Mint Irak és Afganisztán példája is mutatja, a jövõ katonai mûveletei nem érnek véget a klasszikus értelemben vett fegyveres harc szakaszának lezárultával. A konfliktus utáni rendezés – gyakran az ország-építés – civil feladatai viszonylag hosszú ideig igénylik majd a rendezésben részt vevõ fegyveres erõk közremûködését és támogatását. Ez megnöveli a harctámogató és harcbiztosító erõk jelentõségét és az ilyen feladatokra kiképzett erõk iránti igényt.
A jövõ hadviselése
A jövõ katonai mûveletei komplex és multidimenzionális mûveletek lesznek, melyeket szinte kivétel nélkül összhaderõnemi és multinacionális keretek között hajtanak végre. A szövetségek haderõi a katonai alkalmazás során szoros koordinációban és együttmûködésben állnak a nemzetközi és helyi civil szervezetekkel, szereplõkkel. Gyökeresen átalakul az interoperabilitás fogalma és az interoperabilitással kapcsolatos elvárások.
A jövõ hadviselését várhatóan a hatásalapú megközelítés („effects-based approach”) és a hálózatközpontú hadviselés („network centric warfare”) elvei dominálják.
Az ún. hatásalapú megközelítés (effects-based approach) magában foglalja a Szövetség rendelkezésére álló katonai és nem katonai erõk és eszközök átfogó, integrált alkalmazását a kitûzött célok megvalósítása érdekében. Ez a megközelítés filozófiai változást jelent, amennyiben nem bizonyos célpontok megsemmisítésére, hanem a célul kitûzött hatások elérésére koncentrál. A hatásalapú megközelítés holisztikus gondolkodást igényel, megkövetelve a stratégiai végcél pontos ismeretét és mindenkori szem elõtt tartását a mûveletben részt vevõ valamennyi erõtõl. A hatásalapú megközelítésnek valamennyi parancsnoki szintet és a konfliktuskezelés teljes spektrumát át kell hatni. A mûveletek hatásalapú megközelítése szerint:
A hálózatközpontú hadviselés (NEC) legfontosabb eleme az információk megszerzésének és felhasználásának radikálisan új módja, amely gyökeresen átalakítja a haderõ vezetési rendszerét is, hiszen lehetõvé teszi, hogy minden információ a vezetés minden szintjén egy idõben álljon rendelkezésre, és ennek megfelelõen a döntések mindig a lehetõ leggyorsabban és a döntés szempontjából optimális szinten szülessenek. A NEC lényege, hogy egyetlen integrált rendszerbe foglalja az érzékelõket, a döntéshozókat és a fegyverrendszereket. Alkalmazása során kiemelkedõ jelentõségû a koalíciós partnerek közötti minél jobb információ-megosztás, a döntéshozatal felgyorsítása, illetve az, hogy a megfelelõ idõben a megfelelõ katonai eszköz kerüljön bevetésre. Az NEC sokkal több, mint többletfelszerelés: optimalizált parancsnokságra, vezetési struktúrára, illetve átalakított kiképzési rendszerre helyezi a hangsúlyt, hogy a válasz gyors és a körülményeknek megfelelõ legyen.
Példa a Az NEC alkalmazására egy hadmûvelet során. A brit haderõreformról készült nyilvános dokumentumban egy szimulált jelenet olvasható, amelynek idõpontja 2010 õsze, helyszíne valahol a Szub-Szahara régió. A hadmûvelet körülbelül harminc perc alatt zajlik le : A brit járõrözõ egység két gyorsan mozgó objektumra lesz figyelmes. Gyorsan kiderül, vállról indítható föld–levegõ rakétával és gránátokkal felszerelt terroristákról van szó. Az egység rejtjelezett rádión továbbítja észrevételeit a fõhadiszállás felé. Majd egy távirányítású gép emelkedik a magasba, hogy azonosítsa az objektumokat. Eközben egy felderítõ gép is a helyszínre érkezik, majd jelentést tesz a Központi Egyesített Parancsnokságnak. Megkezdõdik a terv kidolgozása, mi történjen az ellenséges objektumokkal. Eközben az Egyesült Királyságból mûholdon keresztül hírszerzési információkat továbbítanak a helyszínre. A megsemmisítésre való felhatalmazás vagy a Központi Parancsnokságtól vagy az Egyesült Királyságból érkezik. Ez az akció jellegétõl függ. A Központi Parancsnokság a hadszíntéri információcsere rendszeren utasítást ad két Harrier bevetésére. A két vadászgép precíziós töltetekkel megsemmisíti a célpontokat, melyek bemérésére a hadszíntéri információcsere rendszer koordinátái alapján került sor. Végül egy pilóta nélküli felderítõ repülõgép hadszíntéri értékelést készít, és megerõsíti a célpont megsemmisítését. A feladat nem idõigényes, hisz alig több mint harminc perc alatt zajlik le, azonban rendkívül koordinált munkát igényel.
A hatásalapú megközelítés és a hálózatközpontú hadviselés eredményességének és sikerének legfontosabb feltétele a döntési fölény kialakítása . Döntési fölény akkor érhetõ el, ha a haderõ képes pontos és idõszerû információk megszerzésére, azok biztonságos továbbítására, azonos elvek és eljárások szerinti értelmezésére. Ehhez a haderõnek egy minden részében együttmûködõ, integrált, közös hadmûveleti hálózatot kell alkotnia.
A jövõ hadviselésének másik fontos jellemzõje az aszimmetria jelenségének várható további erõsödése . A 21. század konfliktusaiban – a korábbi háborúktól eltérõen – egyre inkább nem egynemû erõk csapnak össze. Jelentõs különbségek lesznek a szemben álló felek jellege (állami vs. nem-állami szereplõk), politikai és stratégiai céljaik, katonai és nem-katonai eszközrendszerük, fegyveres erõik, hadviselési módszereik tekintetében. Ugyanakkor az aszimmetrikus hadviselés egyre kifinomultabbá és hatékonyabbá válik. A technológiai fejlõdés eredményeihez való hozzáférés révén az aszimmetrikus hadviselés képes lesz aránytalanul nagy pusztító hatás elérésére is.
Képességek
Az új biztonsági környezetben a szövetségi és koalíciós mûveletek döntõen összhaderõnemi és többnemzeti keretben kerülnek végrehajtásra. Ez megköveteli az interoperabilitás fogalmának újraértelmezését. Az egymással együttmûködni képes eszközrendszeren túl minden korábbinál nagyobb jelentõsége lesz a katonák közötti közvetlen kapcsolatnak, az összhaderõnemi képzési és kiképzési programok következetes kidolgozásának és végrehajtásának, az összhaderõnemi alkalmazási elvek és doktrínák azonos szintû ismeretének és értelmezésének. Mindehhez a jövõ hadmûveleteiben várhatóan a jelenlegit is meghaladó hadmûveleti tempó párosul. Ebben a helyzetben szövetségeseink – a technológiai és hadmûveleti elõny megtartása érdekében – a technikai fejlesztések eredményeinek mielõbbi katonai hasznosítására helyezik majd a hangsúlyt, elsõsorban a hálózatközpontú megközelítések alkalmazása, továbbá a hírszerzési és felderítési adatok és információk gyûjtése, feldolgozása és továbbítása terén.
A szövetségek számára várhatóan komoly feladat lesz az alacsonyabb technikai szinten álló szövetséges haderõk integrálása . A magyar haderõ fejlesztése során is egyre kevésbé lesz alkalmazható az interoperabilitás fogalmának minimalista megközelítése. Az interoperabilitás jelenlegi értelmezése elsõsorban konfliktus-elhárítást jelent, azaz olyan erõfeszítéseket, amelyek a nemzetközi erõben szerepet vállaló nemzeti erõk együttes alkalmazását kizáró vagy nagyon megnehezítõ faktorokat próbálják kiküszöbölni. Ez a fajta interoperabilitás azonban bizonyosan nem elégséges a sikeres hozzájáruláshoz, az információs és döntési fölényre, gyors és precíziós alkalmazásra épülõ mûveletekhez. A hatásalapú mûveletekben és a hálózatközpontú hadviselésben csak az a katonai erõ képes érdemben részt venni, amely maga is képes az alkalmazási rendszerbe integrálódni, a „network” integráns részévé válni.
A jövõ hadviselésében eredményesen szereplõ haderõvel szemben állított legfontosabb követelmények tehát a következõk: agilitás, összhaderõnemi alkalmazás képessége; expedíciós képesség; telepíthetõség; hosszú távú fenntarthatóság; magas hadmûveleti tempó fenntartásának képessége; technológiai fölény; integrált és nemzetközi logisztikai támogatás; hálózatközpontú környezetben való alkalmazás képessége; külsõ környezet változásaihoz való gyors alkalmazkodás képessége; teljes (pozitív) interoperabilitás.
A jövõ NATO-jának stratégiai környezetében minden bizonnyal gyakrabban kell majd fellépni a Szövetség érdekeit sértõ globális fenyegetésekkel szemben, és a sikerhez a jelenleginél lényegesen szélesebb skálán mozgó eszközrendszert kell alkalmazni , mely magában foglal politikai, katonai, polgári és gazdasági elemeket is. A biztonság szélesebb, több dimenziós koncepciójának olyan tényezõkre is ki kell terjedni, mint a konfliktus-megelõzés, a válságok, illetve a válságok következményeinek kezelése, a békefenntartás, illetve a hozzá nyújtott támogatás, a katasztrófa-elhárítás, valamint a humanitárius segítségnyújtás. A felderítés, az elemzés, valamint az információáramlás sebessége döntõ jelentõségû lehet a biztonsági kockázatok idõben történõ felismerése és mielõbbi elhárítása szempontjából.
A Szövetséggel szemben támasztott növekvõ politikai elvárások, valamint a közvélemény támogatásának szükségessége egyaránt megköveteli, hogy a jövõbeli NATO-mûveletek minimális veszteségek mellett rövid idõn belül elérjék a kitûzött politikai célokat . A Szövetség haderejét a rugalmasság és az expedíciós képességek primátusa jegyében oly módon kell fejleszteni, hogy a kihívásokra gyorsan és adekvát módon reagálhasson. Noha a szövetségesek biztonságát a jövõben kétségtelenül leginkább az aszimmetrikus fenyegetések veszélyeztetik, a NATO-nak továbbra is meg kell õrizni képességét magas intenzitású (értsd: kollektív védelmi) mûveletek végrehajtására. Ezzel együtt a Szövetség struktúráját a legvalószínûbb fenyegetésekre való reagáló képesség jegyében célszerû átalakítani.
A jövõbeli mûveletek sokkal komplexebbek és többdimenziójúak lesznek. A tervezés és a végrehajtás fázisai idõben sokkal közelebb kerülnek egymáshoz. A multilaterális akciók minden korábbinál nagyobb mértékben megkövetelik a tagállami haderõk együttmûködési képességeinek biztosítását. Ennek érdekében növelni szükséges a NATO-erõk integrációképességét, különösen azokon a területeken (információtechnológia, hálózatalapú hadviselés), ahol a Szövetség jelenleg is versenyelõnyben van potenciális ellenfeleivel szemben. A NATO-nak a jövõben maximálisan élni kell a partnerek, illetve alkalmi koalíciók nyújtotta támogatásokkal, és erõsíteni kell az együttmûködést a nemzetközi, valamint a regionális szervezetekkel. A Szövetségnek párbeszédet és együttmûködést kell folytatni a stratégiai érdekei szempontjából kulcsfontosságú régiók országaival. Tekintettel arra, hogy a Szövetség mûveletei a jövõben valószínûleg egyre inkább a konfliktus aktív szakasza utáni környezetbe tolódnak át, szükséges ezek doktrinális és eljárási alapjainak kidolgozása.
A Szövetség jövõbeli katonai erejének fejlesztésekor alapvetõ követelmény a gyorsaság, a magas fokú integráltság és a rövid idõn belüli telepíthetõség. Fontos, hogy a NATO-erõk a konfliktusok teljes spektrumában képesek legyenek mûveleteket végrehajtani, tudjanak alkalmazkodni a válságok természetének esetleges változásaihoz, és legyenek jelentõs információs, technológiai és logisztikai fölényben. A jövõ egyre komplexebb biztonsági környezetében a sikeres mûveletekhez magas fokon kiképzett, szerteágazó speciális képességekkel rendelkezõ haderõre lesz szükség.
Tanulságok
A tanulságok között meg kell említeni, hogy egy NATO-tagállam kimenõ teljesítményének általában két mércéje van: a haderõ-átalakítás, a modernizáció eredményei, illetve a mûveleti részvétel. Amikor tehát követelményekrõl beszélünk, nem csak mennyiségi, hanem minõségi ambíciószintet is meg kell fogalmaznunk a magunk számára.
Magyarország esetében, részben az alacsony védelmi költségvetés miatt, a haderõ-átalakítás és a modernizáció eredményei elmaradnak a NATO elvárásaitól, illetve saját elvárásainktól, ugyanakkor érdemi mûveleti részvételünk ellensúlyozza a hiányosságokat és kritikákat, és biztosítja, hogy Magyarország a NATO megbecsült tagja legyen. Látni kell azonban, hogy ez a kettõsség hosszú távon nem tartható, és Magyarország sikeres mûveleti részvétele csak abban az esetben lesz hosszabb távon is garantálható, ha ehhez a haderõreform következetes végrehajtásával biztosítjuk a szükséges képességeket. Ha nem végezzük el a szükséges fejlesztéseket, a magyar haderõ egyre kevésbé lesz képes arra, hogy sikeresen együttmûködjön szövetségeseivel a NATO-vezetésû mûveletekben. A haderõ felülvizsgálatának eredményeként kialakított realisztikus, ugyanakkor ambiciózus tízéves terv végrehajtása azonban biztosíthatja, hogy a Magyar Honvédség a jövõben is alkalmas lesz a szövetségesi teendõk ellátására.
A magyar hadsereg reformja szempontjából legfontosabb tanulságok: