Porkoláb Imre
Aszimmetrikus hadviselés: az ortodox és a gerilla hadikultúra összecsapásai 1
A háborúban, fegyveres konfliktusban azonos vagy különbözõ hadikultúrák csaphatnak össze, így stílusuk annak megfelelõen változhat, hogy a részt vevõ felek milyen hadikultúrát képviselnek. A hadikultúra az adott nemzet, kisebbség vagy civilizációhoz tartozó államok (koalíciók) kultúrájának szerves részét képezi, amely tükrözi azok történelmi tapasztalatait és nézeteit a háború megvívásának általános módjáról. Napjainkig a hadtudomány három alapvetõ hadikultúrát különböztet meg: a mozgás-centrikus, az anyag-centrikus és a gerilla hadikultúrákat.
Az aszimmetrikus hadviselés jellemzõi
A gerilla hadikultúra a nem állami, nem reguláris, hanem sok esetben önszervezõdõ, felszereltségében és logisztikai ellátottságában gyenge hadviselõ feleket jellemzi 2 , amelyek célja az ellenségnek tekintett állami vagy idegen hatalom meghátrálásra kényszerítése, vagy megdöntése és a hatalom átvétele. A gerilla hadviselés jellemzõje annak elhúzódó, rejtett és kiszámíthatatlan jellege. Forrása a helyi lakosság, amelynek támogatása elengedhetetlenül fontos a gerillaharc sikeréhez. A gerilla hadikultúra hadászati védelmet folytat, miközben információs fölényét kihasználva harcászati támadó mûveletekkel pusztítja a rendfenntartó csapatokat 3 , vagy az állami létesítményeket.
A gerillaharc, mint hadviselési módszer egyáltalán nem új jelenség. A gerillaharc története a hadviselés történetével egyidõs és gyakran alkalmazott módszere a gyengébb hadviselõ félnek. A nagy méretû, jól szervezett hadseregek általában lenézik a gerilla módszereket és az ortodox hadseregekre nem jellemzõ, hogy gerilla hadviselés elvei szerint vívják meg a harcot. Igaz, hogy a gerillaharcot folytató hadviselõ fél gyakran szervezetlen szabadcsapat benyomását kelti 4 , ugyanakkor tény, hogy a gerilla hadikultúra, a hadviselés egyik dominánsan jelen lévõ, egyre több alakot öltõ és sok esetben meglepõen sikeres kultúrája. 5
A gerilla hadviselést folytató hadviselõ fél olyan módszereket alkalmaz, amelyek a stratégiailag gyengébb pozícióban lévõ és gyengébben felszerelt hadviselést folytató fél sajátja. Fontos azonban megemlíteni, hogy a gerilla hadviselés egy tudatos választás a hadviselõ fél részérõl és nem feltétlenül jelent hátrányt. Igaz, hogy egy ortodox hadikultúra elvei szerint szervezett hadsereg erõfölényben van a gerillaharcot folytató féllel szemben 6 , ebbõl következõen rendelkezik a kezdeményezés lehetõségével, ami komoly harcászati fölényt biztosít számára, és lehetõvé teszi a döntõ harcászati erõcsoportosítások létrehozását a számára kedvezõ terepen, valamint a kezdeményezés biztosítja számukra a meglepést is. A gerillaharcot folytató fél gyakran azzal az elõnnyel is rendelkezik, hogy elszakad az ellenségtõl, visszavonul és egy másik helyen és idõben (számára sokkal kedvezõbb körülmények között) veszi fel a harcot.
Összegzéskén t megfogalmazhatjuk, hogy a klasszikus gerilla hadviselést folytató fél hadmûveleti védelmet folytat, de harcászati szinten támadó jellegû mûveletekkel igyekszik erõt gyûjteni a kívánt pszichológiai hatás és a végsõ politikai gyõzelem elérése érdekében. A kezdeti erõforrás hátrány következtében a gerilla hadsereg a hadviselés elsõ és második fázisában nem képes nyílt harcot folytatni és legyõzni az ortodox módon szervezett hadseregeket, éppen ezért választja leggyakrabban a kifárasztó jellegû stratégiát. A gerilla hadviselés harmadik fázisában (a megfelelõ erõegyensúly elérését követõen) azonban az addig gerilla harcmodort folytató kötelékek ortodox módszerrel harcolnak.
A gerilla hadikultúra típusai és formái
A gerilla hadikultúra jellemzõinek vizsgálatakor két alapvetõ tényezõt, a politikai irányultságot és az erõszak alkalmazását kell figyelembe venni:
A politikai irányultságú tevékenységek közé tartozhatnak az információ szétosztása (propaganda), demonstrációk szervezése, toborzótevékenység, tagok kiképzése és beépülése a jelenlegi szervezetbe, külsõ erõk támogatásának biztosítása, finanszírozási tevékenység a lakosság szociális támogatása, valamint stratégiai tervek készítése. A gerilla hadviselés sikere a lakosság támogatásán múlik, ugyanakkor az erõforrások elõteremtése és megfelelõ elosztása is hangsúlyos szerepet kap. A szervezeti felépítést illetõen alapvetõen két kategória különböztethetõ meg: a szelektív rendszer, amelynek jellemzõje, hogy kis méretû elit csoportok hajtják végre a küzdelmet és az erõszakos támadásokat; és a mozgósítási rendszer, amelynek alapja, hogy a vezetõ elit minél nagyobb mértékben próbálja a lakosságot bevonni a küzdelembe. 7
A gerilla hadikultúra másik kiemelkedõ jellemzõje az erõszak alkalmazása . Többek között ez a jellemzõ különbözteti meg a gerilla hadikultúrát a politikai ellenálló mozgalmaktól (mint például Ghandi mozgalma Indiában) vagy az emberjogi mozgalmaktól.
A gerilla mozgalmakra tehát mindkét tényezõ (politikai jelleg és erõszak alkalmazása) egyformán jellemzõ. A két összetevõ (még ha esetenként eltérõ mértékben is) mindenképpen jelen van a gerilla hadikultúrában bár bizonyos tényezõktõl (környezet, lakossági támogatás, szervezeti felépítés, összetartás, külsõ támogatás, rendfenntartó szervek reakciója) függõen a gerilla hadikultúra képviselõi eltérõ helyzetekben különbözõ hangsúlyt fektetnek a politikára és az erõszak alkalmazására.
Amikor elemzõ módszereket keres valaki egy hadikultúra rendszerezésére, elsõsorban meg kell határoznia az adott hadikultúra természetét. Mindenképpen érdemes a történelmi példákat megvizsgálni, és a különbözõ szervezetek céljai, valamint az általuk alkalmazott módszerek vizsgálata alapján kategóriákat felállítani. Nincs ez másképp a gerilla hadikultúra típusait illetõen sem. Tanulmányomban hét típust különböztetek meg.
Ugyanilyen fontos a gerilla hadviselés formáit megvizsgálni, mivel a gerilla hadikultúra különbözõ szervezetei nem csupán céljaikban, hanem a célpontok kiválasztásában, tevékenységükben és a szervezeti megjelenésükben is eltérhetnek egymástól, éppen ezért a katonai válaszlépések megalkotásakor is eltérõ megközelítést igényelnek. Tanulmányomban három alapvetõ formát különböztetek meg.
Azt követõen, hogy különbséget teszünk a gerilla típusú hadikultúra típusai és formái között, meg kell vizsgálni a különbözõ csoportok stratégiáit is. A stratégiák között egyrészt a gerilla hadviselés fejlõdésének eredményei, másrészt hat tényezõ vizsgálatát (környezet, lakossági támogatás, szervezeti felépítés, összetartás, külsõ támogatás, rendfenntartó szervek reakciója) követõen lehet különbséget tenni. Tanulmányomban négy egymástól eltérõ stratégiát különböztetek meg.
A gerilla hadikultúra típusai
A gerilla hadikultúra elsõsorban politikai legitimitás hiányában kialakult válságot igyekszik kihasználni céljai elérésére. Az elemzés során tehát mindenképpen meg kell vizsgálni, hogy mi a küzdelem tétje. Ennek meghatározásához pontosan tudnunk kell, hogy mi a gerilla mozgalom végsõ célja és ez a cél milyen viszonyban van a politikai összetevõkkel (a politikai közösség, a politikai rendszer, a hatóságok és az irányelvek).
Annak érdekében, hogy megkülönböztessük a különbözõ típusokat, meg kell vizsgálnunk a gerilla mozgalmak célját és azt, hogy a politika mely összetevõire koncentrál. Ha ezt a vizsgálatot végrehajtjuk néhány alapvetõ eltérést tapasztalunk a különbözõ gerilla szervezetek között. Amennyiben ezek a különbségek elkerülik a figyelmünket, és nem vagyunk képesek a gerilla mozgalom végsõ célkitûzését megállapítani, és felfedezni a kettõ között az összefüggéseket, súlyos hibát követünk el. Mint ahogyan azt hamarosan látni fogjuk, a gerilla hadikultúra különbözõ típusainak megkülönböztetése nem csupán tudományos eredmény, hanem praktikus haszna van. A gerilla-ellenes hadviselés stratégiáját ugyanis hozzá kell igazítani az ellenséghez. Amikor feltesszük magunkban a kérdést, hogy milyen típusú gerilla csoporttal állunk szemben érdemes megfigyelni, hogy a gerilla harcmodor céljai típusonként eltérõek lehetnek. Tanulmányomban hét alapvetõ típust különböztetek meg.
Az anarchista típusú gerilla csoportok célja tûnik a legmesszemenõbbnek. Ezen csoportok minden intézményes politikai összetevõtõl megszabadulnának, mivel az alá-fölérendeltségi viszony szerintük jogtalan. Számos csoport például a cári Oroszországban ebbe a kategóriába tartozott, igaz napjainkban nem léteznek jelentõs képviselõi ennek a típusnak.
Az egyenlõségelvû csoportok célja egy olyan új rendszer bevezetése, amelynek alapja a javak egyenlõ elosztása és központosított hatalomrendszer a helyi lakosság mozgósítása érdekében. Ezt a típust elsõsorban a második világháborút követõen figyelhettük meg a szélsõbaloldali marxista csoportok között. Ilyenek voltak például a Maláj Kommunista Párt, a Fülöp szigeteki Új Néphadsereg, a dél Vietnámi Vietkong, vagy a Perui Ragyogó Ösvény (Sendero Luminoso) gerillái. A nem kommunista ideológiát követõ egyenlõségelvû csoportok képviselõi például a Közel-Keleti Baath csoportok 8 (különösen azok, amelyek Szíriában és Irakban hatalomra kerültek). Az egyenlõségelvû csoportok jellemzõje, hogy a populista retorikával ellentétben a hatalomra kerülésüket követõen elnyomó rendszerû, autokrata hatalmi berendezkedést figyelhetünk meg.
A hagyománytisztelõ csoportok célja a politikai rendszer lecserélése, de a hangsúly az õsi értékek tiszteletén van. Ezek az értékek gyakran történelmi, vagy vallási eredetûek lehetnek. Az ilyen jellegû csoportok alacsony autonómiai szinten mûködõ politikai rendszerben gondolkodnak, ahol a hatalom az autokrata vezetõk kezében összpontosul és a vezetõk hatalmát elsõsorban a nemesség, a hadsereg és a vallás támogatják. A lakosság többsége helyi autonómiát élvez ugyan, de az aktív politikai mozgalmakat ezek a rendszerek ellenzik. A hagyománytisztelõ csoportokra példa a nicaraguai kontrák, és az afganisztáni mérsékeltebb csoportok (NIFLA 9 ). A hagyománytisztelõ csoportok között vannak vakbuzgóbbak is, amelyek célja egy rég volt társadalom újraélesztése, amelyet valamilyen okból ezen csoportok képviselõi idealizálnak. Ezek a reakciós-hagyománytisztelõ csoportok a hagyománytisztelõ típus egyik altípusaként kategorizálhatóak és képviselõik a libanoni Hezbollah, a Szíriai Muzulmán Szövetség, vagy az Egyiptomi Iiszlám Jihad. Ezek elsõdlegesen iszlám politikai és szociális berendezkedést tartanak helyénvalónak. Az ideológiai alapot pedig gyakran torzult vallási eszmék alkotják 10 (mint például a szalafista, vagy a wahabbi ideológiák). A reakciós hagyománytisztelõ csoportok általában elvakultak és kevésbé tolerálnak bárkit, aki nem osztja a véleményüket. Véleményük szerint a gazdasági és technológiai fejlõdésre tradicionális politikai keretek között is sor kerülhet.
A pluralista csoportok a politikai rendszer megváltoztatását tûzik ki célul, ugyanakkor a pluralisták nem autokraták. A pluralista csoportok célja olyan politikai rendszer megteremtése, amelyben az egyéni szabadságjogok hangsúlyozottan elõtérbe kerülnek. Bár a nyugati civilizáció számos pluralista mozgalomnak volt szemtanúja a történelem folyamán, napjainkban aligha találhatunk olyan csoportokat, amelyeket tisztán a pluralista típusba sorolhatnánk. Sok esetben a csoportok retorikája pluralista jelleget mutat, de a vésõ céljaikat és viselkedésüket alaposan megvizsgálva rájövünk, hogy távol állnak a pluralizmustól. Az angolai UNITA mozgalom és az Ugandai Nemzeti Ellenálló Mozgalom, amelyek a küzdelmük során folyamatosan az emberi jogok szem elõtt tartását hangsúlyozták, talán megközelítheti ezt a kategóriát.
A szecesszionista csoportok végsõ célja túlhalad az eddigiekben bemutatott csoportok céljain. A szecesszionisták lemondanak a politikai közösségrõl, amelynek hivatalosan a tagjai. Igyekeznek visszavonulni és egy új, különálló politikai közösséget létrehozni. A klasszikus történelmi példa az amerikai polgárháború idején a szövetségiek csoportja. A közelmúltban a világ számos részén ütötte fel fejét szecesszionista mozgalom. A legismertebbek az indiai radikális csoportok (Khalisztáni Felszabadítási Front) Tamil Tigrisek (LTEE) Srí Lankán, vagy a Kurd felszabadítási csoportok Irakban. A szecesszionista csoportok által létrehozott politikai rendszer az egyes csoportok véleményétõl függõen eltérhet, ugyanakkor az elszakadási törekvések mindegyik csoportra jellemzõek. 11
A reformer csoportok ambícószintje talán a legalacsonyabb a gerilla hadikultúra képviselõi között. Az 1980-as években például az iráni Kurdok, vagy a nicaraguai Miskito indiánok célja a választótestületeik számára nagyobb politikai és gazdasági befolyás biztosítása és nem utasítják el a jelenleg hatalmon lévõ politikai rendszert, politikai közösséget vagy a hatóságokat. Elsõsorban a politikai és a gazdasági javak elosztása a csoport mozgatórugója. 12
A megõrzõ típusú csoportok eltérnek az eddig bemutatott csoportoktól, mivel céljuk az adott idõpontban fennálló status quo megõrzése. Ezek a csoportok általában politikai, gazdasági vagy szociális elõnyöket élveznek az adott társadalomban és a politikai rendszer és irányelvek megõrzése a céljuk. Céljuk eléréséhez gyakran illegitim erõszakhoz folyamodnak, és célpontjaik a hatalomra törõ (a rendszer megváltoztatását megcélzó) csoportok lehetnek. Az 1970-es években létrejött Ulsteri Önkéntes Haderõ és az Ulsteri Védelmi Szövetség ebbe a kategóriába tartoznak. 13 Céljuk politikai nyomásgyakorlás az erõszak eszközeivel annak érdekében, hogy megõrizzék azt a politikai rendszert, amelyet véleményük szerint az IRA fenyeget. Ezeknek a csoportoknak nincs kapcsolatuk a hatalmon lévõ politikai szervekkel. Azon csoportok, amelyek „állami alkalmazásban állnak” államilag szponzorált terroristáknak tekinthetõk.
Végül meg kell említenünk, hogy a gerilla hadikultúra típusait néhány esetben nehéz megkülönböztetni egymástól. A nehézségek több okra vezetõk vissza. Elõfordulhat, hogy a csoportokon belül új vezetõ kerül hatalomra, akinek a céljai eltérhetnek a korábbi céltól és ennek megfelelõen befolyásolják a csoportot, vagy egyszerûen úgy vélik, hogy kevésbé ambiciózus célokkal könnyebben megvalósíthatják a végcélt. Másrészt a gerilla csoportokon belül idõvel kialakulhatnak frakciók, akik eltérõ célokat fogalmaznak meg. Ekkor elõfordulhat, hogy bizonyos eltérõ célok egyforma hangsúlyt kapnak a szervezetben. A gerilla csoportok retorikája néhány esetben csak álca és nem fedi a valóságot. Ahhoz, hogy egy csoport végcélját azonosíthassuk, elemezni kell a tevékenységét és nem szabad csak az általuk hangoztatott irányelvek alapján megítélni õket.
1 Az aszimmetrikus küzdelmek napjaink egyik legnagyobb kihívását jelentik és sok szakértõ szerint mindamellett, hogy a hagyományos háborúk kirobbanásának esélye is fennáll, a jövõ katonai jellegû konfliktusai elsõsorban aszimmetrikus jellegûek lesznek. A szerzõ az aszimmetrikus konfliktusok (a gerilla hadviselés és az ortodox hadikultúra összecsapásainak) vizsgálatával a jelenlegi gondolkodásmód legújabb kutatási eredményeinek bemutatásával, és egyes szakmai összefüggések árnyaltabb megvilágításával szeretne hozzájárulni, s egyúttal csatlakozni Deák Jánosnak a Hadtudomány 2005. 1. számában megjelent cikkéhez, és az abban felvetett kezdeményezéshez. « vissza
2 A szervezett bûnözést folytató bandák, drogbárók szintén aszimmetrikus hadviselési módszereket alkalmaznak, de a gerilla hadviseléssel és a terrorizmussal szemben nem politikai célból folytatnak tevékenységet, céljuk elsõdlegesen az anyagi gyarapodás biztosítása, a gerilla pedig egy „felfegyverzett civil, akinek nem a karabély, vagy a machete az elsõdleges fegyvere, hanem a közösséggel kialakított viszony, a nemzet ahol és amiért küzd”. – Robert Tabor, The War of the Flea (New York: The Citadel Press, 1969), 21. « vissza
3 A kifejezés használata csupán ideiglenes, de szükségszerû. Mivel a gerilla hadviselést folytató fél hadban állhat a saját állami csapatokkal, illetve a megszálló hatalom katonai erõivel is, ezért olyan gyûjtõfogalom használatát tartom szükségesnek, amely ezen csapatokat magában foglalja. A tanulmányban a szerzõ a továbbiakban a rendfenntartó csapatok kifejezést alkalmazza a gerilla hadviselést folytató féllel szemben harcoló erõk megnevezéséhez. « vissza
4 T.N.Green, The Guerrilla-and How to Fight Him (New York: Praeger Publishers, 1962), 38, 40. « vissza
5 Ágh Attila felosztása… « vissza
6 Az aszimmetrikus hadviselés egyik sajátossága a „kontroll”, amelynek két fontos összetevõje az erõfölény és az információs fölény. Amennyiben a hadviselõ felek valamelyike rendelkezik mindkettõvel, az komoly stratégiai fölényt biztosít számára a hadmûveletek megvívásához. « vissza
7 Ted Robert Gurr, Why Men Rebel (Princeton, N.J.: Princenton University Press, 1970), pp. 10–11. « vissza
8 Ebben a tanulmányban a forradalom kifejezést a politikai forradalommal kapcsolatban használja a szerzõ, ami nem feltétlenül a szocialista forradalommal egyenértékû. Az értékrendek változásával és különbségeivel, az értékek és szervezetek kapcsolatával több kiadvány foglalkozik. A legjelentõsebb talán Chamers Johnson, Revolutionary Change címû munkája (Boston: Litle, Brown, 1965). « vissza
9 A National Islamic Front for the liberation of Afgh Anistan, vagyis az Afgán Felszabadító Nemzeti Front Muhammad Gailani vezetésével jött létre. « vissza
10 Az Iszlám csoportok utópista koncepcióival (aranykorszak) kapcsolatban bõvebb információval szolgál Gilles Kepel, Muslim Extremism in Egypt címû mûve (Berkeley, University of Califormia Press, 1984), pp. 226–240. « vissza
11 A szecesszionista mozgalmak jellemzõivel több mû is behatóan foglalkozik. Az egyik kiemelkedõ munka Afar Liberation Leader Interviewed on Struggle, Al-Qabas (Kuwait: June 10, 1988), p. 7, újranyomva Foreign Broadcast Information Service Daily Report, Africa, no. 88114 (1988, Június 14), p. 2. « vissza
12 Az Iraki Kurdoknak egy idõszakban szintén szecesszionista céljaik voltak, a követeléseik az 1970-es években inkább reformer irányvonalat tükröznek. Az Iráni Kurd felkelések is inkább reformer típusúak, igaz az állami szervek gyakran tüntetik fel õket szecesszionista színezetben. « vissza
13 A Protestáns megõrzõ mozgalmakkal kapcsoaltban Lebow és Braum munkája mindenképpen figyelmet érdemel. Richarc Ned Lebow, Vigilantism in Northem Ireland, pp. 248250. Julian Braum, Norheem Ireland's Fighting Protestants, Christian Science Monitor, 1988 március 31, pp. 11–21. « vissza