Tóth András
A válságreagáló mûveletek felderítõ támogatásának néhány tapasztalata
A katonai erõ újszerû alkalmazása napjainkban már csak részben tekinthetõ elméleti kutatási témának. Az elmúlt tíz év háborúi a katonákat, katonai szakértõket, a hadtudomány képviselõit ráébresztették arra, hogy amirõl beszélünk, az a mindennapok valósága. Olyan valóság, amelyet nap mint nap átélünk a különféle missziókban, de amelyekhez sok tekintetben még nem tudtunk megfelelõen alkalmazkodni. Hozzászólásomban ennek a realitásnak egy kis szegmensét szeretném megvilágítani a felderítés, ezen belül is a felderítés hadmûveleti, harcászati elemein keresztül.
Mirõl is lesz szó valójában? A felderítés klasszikus feladatrendszere a hagyományos hadászati, hadmûveleti és harcászati elgondolások mentén, azokhoz igazodva alakult ki. A fegyveres harc megvívásának elmélete és gyakorlata azonban mára teljes mértékben megváltozott, ami alapjában módosította a felderítéssel szemben támasztott követelményrendszert is.
A harcászati felderítéssel szemben támasztott követelmények rendszere is gyökeresen átalakult. A hagyományos feladatok egy része jelentõségét vesztette, más részét a különféle speciális alakulatok vették át, míg bizonyos elemei új tartalommal töltõdtek meg. A kevés erõ, nagy tér , mint a modern hadviselés meghatározó jellemzõje önmagában is elõre vetíti a felderítés feladatrendszerének módosulását. Napjainkban a hagyományos felderítõ alegységek alkalmazásával a hadszíntéri parancsnokok felderítési igényeinek csak töredéke elégíthetõ ki, ugyanakkor számos olyan korszerû eljárás, módszer, vagy éppen komplett felderítési szakág alakult ki, amely harcászati szintû információkat is képes biztosítani a harcoló alakulatok számára. Ide sorolandók mindazon eszközök és eljárások, amelyek viszonylag kis élõerõ alkalmazásával nagy mennyiségû információt képesek biztosítani, kezdve a célzott hírszerzési módszerektõl, hálózati információszerzéstõl, a harcászati SIGINT eszközökön át a real time mûholdas felvételekig. Mindez azt jelenti, hogy a felderítõ biztosítás kérdése már alegység szinten is egy koordinált együttmûködési problémaként jelentkezik . Ebben az együttmûködésben aktív szerep jut az adatszerzõ képességgel rendelkezõ katonai szervezeteknek, erõnek, szakágazatnak a nemzeti hírszerzõ szolgálatoktól a hadszíntéri CIMIC-csoportokig.
Az együttmûködésnek azonban van egy egészen más oldala is. A korszerû hadviselés egyik meghatározó jellemzõje, hogy általában nem államok közötti háború keretei közt zajlik, hanem valamilyen szövetségi, vagy koalíciós mûvelet formájában. És itt felmerül a kérdés, hogy a mûveletben résztvevõ nemzetek közül kinek a felelõssége a felderítés megszervezése és biztosítása . A gyakorlati tapasztalatok (ismerve a NATO eljárásrendjét, az EU felderítési koncepcióját, az egyes nemzetek hadszíntéri hozzáállását) azt mutatják, hogy a résztvevõk többsége közös feladatnak tartja, de legalábbis elfogadja ezt az álláspontot, annak ellenére, hogy ez ellent mond a képességalapú szerepvállalás logikájának. Ennek okait ilyen szûk keretek között felesleges boncolgatni, és a kialakult gyakorlat rövid távú megváltoztatása sem tekinthetõ reálisnak, ezért célszerû nekünk is ebbõl a helyzetbõl kiindulnunk, azaz tudomásul vennünk, hogy minden mûveletben, amelyben részt veszünk, vannak felderítési feladataink is.
Nem feltétlenül kell mindenütt adatszerzõ erõkkel jelen lennünk, de mindenképpen adnunk kell valamit a közös kosárba, nem csak kivenni belõle. Márpedig adni mindenképpen tudunk, hiszen hadszíntéri adatszerzõ erõk hiányában is lesznek olyan információk, amelyek az adott mûvelettel összefüggenek. Ilyenek a hadászati hírszerzés adatai, vagy mintegy másik végletként a hadszíntéren szolgálatot teljesítõ katona személyes tapasztalatai, észlelései. Ahhoz azonban, hogy ezek az információk megfelelõ formában, megfelelõ rendszerességgel bejussanak a szövetséges vagy koalíciós mûvelet felderítési adatbázisába, a hadszíntéren egy hatékonyan mûködõ felderítõ struktúrával kell rendelkeznünk , amely képes összefogni a hadszíntéren zajló nemzeti felderítõ tevékenységet, rendelkezik a nemzeti oldalon keletkezõ valamennyi információval, és képes megfelelõ formában átadni azt a szövetséges felderítõ struktúrának.
Ugyanezt támasztja alá a nemzeti oldalon megfogalmazódó hírigény is. Az adott mûvelet felderítõ adatbázisában meglévõ információ csak akkor ér valamit a harctéri parancsnoknak vagy idehaza a nemzeti katonai és politikai vezetésnek, ha az a megfelelõ idõben eljut a felhasználóhoz. Ennek biztosítása képezi a hadszíntéri felderítõ struktúra másik fõ feladatát. A harmadik feladat akkor jelentkezik, ha adatszerzõ erõkkel is jelen vagyunk a hadszíntéren, hiszen ez esetben biztosítani kell az adatszerzõ erõk szakirányítását is. A NATO-ban mindennek jól kiforrott gyakorlata van, amit mi mind ez ideig nem tettünk magunkévá.
A magyar részvétellel zajló válságkezelõ és béketámogató mûveleteket a felderítés oldaláról vizsgálva megállapítható, hogy a Magyar Honvédség eddig nem kezelte kiemelt feladatként a kihelyezett erõk felderítõ támogatását. Feltehetõleg abból kiindulva, hogy a magyar kontingensek önálló felelõsségi körzettel nem rendelkeztek, illetve feladataikat minden esetben valamely többnemzeti erõ kötelékében hajtották végre, a katonai vezetés a felderítõ biztosítás kérdését úgy kezelte, ahogy az egy nemzeti kötelékbe beágyazott alegység esetén történik.
Soha nem volt még példa arra, hogy kihelyezett erõink önálló, aktív felderítõ képességekkel rendelkeztek volna. A feladat végrehajtásához, a mûvelet vezetéséhez, irányításához szükséges információt mindig mások biztosították a magyar erõk számára. A magyar felderítõ tisztek mindössze abban próbáltak közremûködni, hogy ezek az információk eljussanak a kontingens vezetéséhez, illetve a hazai irányító szervekhez, sok esetben ezt is csak szabálytalanul, a vonatkozó adatvédelmi elõírások hallgatólagosan elfogadott megsértésével tehették.
Mint fentebb említettem, az adatszerzõ erõk hiánya önmagában nem lenne probléma, ha a hadszíntéri felderítõ erõink szervezetileg képesek lettek volna integrálódni a szövetséges mûveletek felderítõ rendszerébe, azaz, ha a többi résztvevõ országhoz hasonlóan rendelkeztünk volna azzal az interfésszel, amely mindezt lehetõvé tette volna. A NATO rendszerében ezt az interfészt a nemzeti hírszerzõ cellák a NIC-ek (a magyar terminológiában nemzeti információs csoportok) , vagy nemzeti hírszerzõ támogató csoportok a NIST-ek képezik. Sajnos ilyen szervezetekkel egyetlen misszió esetében sem rendelkeztünk, feltehetõleg azért, mert a NIC koncepció valamilyen oknál fogva, hosszú ideig nem fért bele a magyar katonai közgondolkodásba.
Hogy a problémát megvilágítsam, szükségesnek tartom definiálni a NIC fogalmát. A NIC olyan önálló, nemzeti katonai elem , (a hangsúly az önállóságon van) amely egy adott mûvelet valamely J szintû parancsnoksága mellé rendelve, földrajzilag is ott elhelyezve, a J2X-el szorosan együttmûködve hajtja végre nemzeti felderítési feladatait, más szóval összekötõ kapcsot képez a nemzeti, illetve a szövetséges, vagy koalíciós felderítõ struktúrák között. A NIC-ek a nemzeti felajánlás részét képezik. Nem arról van csak ugyanis szó, hogy 23 fõt delegálunk az adott törzs mellé, hanem egyfajta hozzáférést biztosítunk a mûveleti parancsnokság számára a nemzeti hírszerzõ vertikumunk képességéhez, hiszen a mûveleti parancsnokság a NIC-eken keresztül közvetlen információ igénnyel fordulhat a nemzeti hírszerzõ szolgálatokhoz, elemzéseket, kockázatelemzést kérhet stb.
Az adott parancsnokság mellett mûködõ NIC-ek egy közösséget alkotnak, ami jogi értelemben csak egy informális közösség, de a gyakorlatban egy-egy mûvelet felderítõ biztosításának integráns részét képezi. Ez a közösség formálisan is létezik, elhelyezési körletük általában az úgynevezett NIC village-ben van. Egymással szoros szakmai kapcsolatot ápolnak, információt cserélnek, de esetenként más formában például az adatszerzõ tevékenységük összehangolásában is együttmûködnek.
A NIC-ek nemzeti felderítési feladatát a korábban már említett, összetett feladatrendszernek legalább kettõ eleme kell, hogy képezze. Biztosítania kell azt, hogy a harctéri parancsnokok és hazai döntéshozók rendelkezzenek minden releváns felderítési adattal, ami a szövetséges adatbázisban fellelhetõ, illetve ami a hadszíntéren keletkezik, másfelõl pedig a hadszíntéren meglévõ felderítõ képességek összehangolásával, valamint a hazai szolgálatokkal való folyamatos kapcsolattartás útján össze kell gyûjteniük minden nemzeti forrásból származó információt, és azt a közös felderítõ adatbázisba eljuttatni.
A KFH már a legelsõ, IFOR misszió idején is szorgalmazta egy NATO kompatibilis hadszíntéri felderítõ struktúra kialakítását , de mind a mai napig csak annyi történt, hogy a különbözõ missziókban, különbözõ nemzeti, vagy többnemzetiségû törzsbeosztásokba kihelyezett felderítõ tisztjeink egy-egy csoportját HUNIC-ként deklaráltuk, holott a NIC-szerû mûködés feltételei még csírájukban sem voltak jelen. Felderítõ tisztjeink az általuk betöltött beosztással együtt járó feladatok végrehajtása mellett próbálták (illetve próbálják) ellátni a NIC feladatokat. Ismerve a missziókban szolgálatot teljesítõ tiszti állomány leterheltségét a napi 1012 órás munkaidõt, ez a megoldás semmiképpen sem kielégítõ. A leterheltségnél is nagyobb problémát jelent azonban, hogy az általunk követett eljárás értelmezhetetlen a szövetséges rendszerekben, az elöljárók nem tudják kezelni a szövetséges eljárásrendnek ellentmondó gyakorlatot. Hogy csak egy példával illusztráljam a helyzetet: Egy szabályosan mûködtetett NIC rendelkezik a megfelelõ szövetséges információs végpontokkal, jogosult az információk nemzeti célú kezelésére, felhasználására, míg egy törzsbeosztást betöltõ tiszt részérõl ugyanez az adatkezelés a vonatkozó adatvédelmi elõírások súlyos megsértését jelenti, különösen ha az adott tiszt beosztásából adódóan nem is jogosult az adott információs végpont használatára.
További probléma, hogy egészen a közelmúltig a Magyar Honvédség nem rendelkezett harcászati hírszerzõ képességgel , holott a NATO ez irányú igénye, (minden tagállam felé rendszeresen megfogalmazott elvárása) évek óta közismert.
A fentiekbõl egyértelmûen kitûnik, hogy a több mint 10 éves missziós szerepvállalásunk során a felderítés terén nem tudtunk megfelelõen alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Ismerve a Magyar Honvédség elött álló feladatokat, elmondhatjuk, hogy a különbözõ válságreagáló mûveletekben egyre fajsúlyosabb szerepet vállalunk , ami a kihelyezett erõk biztonsága iránti felelõsségünket is növeli. Az ezzel összefüggõ kötelezettségeinknek csak úgy tudunk eleget tenni, ha képességeinket minden területen, így a felderítés terén is összhangba hozzuk a korszerû elvárásokkal.
Elmondható, hogy a jelenlegi katonai vezetés érzékenyebbé vált a felderítés problémáira, és úgy tûnik, a közeljövõben sikerül érdemi elõrelépést tenni a szövetségesi normákkal összhangban álló felderítõ biztosítás megvalósítása érdekében. Különösen örvendetes, hogy ebben a folyamatban egyre nagyobb szerepet vállal a HVK TFCSF felderítõ osztálya, és egyre kevésbé érzékeljük, hogy a felderítõ biztosítás fejlesztésének kérdését honvédségi körökben a KFH sajátos érdekérvényesítési törekvéseként kezelnék.
A hadászati felderítés nem azért szorgalmazza NATO-kompatibilis harcászati felderítés kialakítását és missziós alkalmazását, mert nagyobb szeletet akar magának hasítani a tortából, hanem azért, hogy egy hatékonyan mûködõ rendszer keretei között tudja végrehajtani azokat a részfeladatokat, amelyek a korszerû hadviselés felderítõ támogatásának komplex feladatrendszerébõl reá hárulnak.