Pataky Iván

Katasztrófavédelem és honvédelem

Dr. Deák János vezérezredes úr figyelemre méltó referátumában olyan jelentõs kérdésekre hívta fel a figyelmet, amelyeken nagyon is el kell gondolkoznunk, hiszen a jövõnket érintik.

A hadsereg részvétele a katasztrófavédelemben

Az new-orleans-i katasztrófa tragikus eseményei ismételten bebizonyították, hogy hasonló, esetleg nagyobb méretû természeti és ipari katasztrófák elleni eredményes küzdelem nem nélkülözheti a hadsereg, a katonai erõk beavatkozását és segítségnyújtását. A tragikus sorsú louisianai kikötõvárosban, a polgári irányítás nem bírva a hihetetlen nyomást, gyakorlatilag összeomlott. A rendõrség a hatalmas méretek miatt csõdöt mondott, a tûzoltóság egyedül, minden erõfeszítés ellenére képtelen volt úrrá lenni a veszélyeken. A rend csak akkor kezdett helyreállni, amikor a nemzeti gárda, majd a hadsereg kijelölt egységei és a hadiflotta kórház és ellátó hajói megérkeztek, bekapcsolódtak a mentõ, a rendhelyreállító, fenntartó, valamint az ellátó és az egészségügyi munkákba.

Hasonló tapasztalatokkal szolgáltat a pakisztáni, kasmíri földrengés is. Ez utóbbi figyelmeztet bennünket arra, hogy a nemzetközi segítségnyújtás minden igyekezet ellenére vontatott, lassú, megérkezéséig legjobb esetben is napok telnek el. A földrengés utáni harmadik napra sikerült csak elfogadtatni a NATO mûveleti tervét a segítségnyújtáshoz. A nemzetközi segítségnyújtások lassú és bonyolult bürokratikus folyamata pedig jelentõsen megnöveli adott esetben a sérültek halálozási arányát, számát. Nincs kezünkben konkrét adat még a veszteségekrõl, de a földrengéshez hasonló romosodással járó második világháborús magyarországi bombázások tapasztalatai azt bizonyítják, hogy minél késõbb részesül egy súlyos sebesült, vagy sérült elsõ orvosi ellátásban, legalább elsõsegélynyújtásban, annál kisebb a reménye a túlélésre. A gyors segítségnyújtás elsõrendû feladat és kötelesség.

Erre pedig elsõsorban a jól kiképzett, felszerelt, mozgékony és operatív vezetéssel rendelkezõ hadseregek képesek. Teljes mértékkel egyetértek Deák vezérezredes úr megállapításával, hogy a fegyveres küzdelemre felkészített fegyveres erõ, rövid átképzés után, képes minden feladat megoldására, tehát a katasztrófák elleni hatékony fellépésre, a katasztrófák bekövetkeztekor pedig a mentõ, mentesítõ, fertõtlenítõ és helyreállító munkák elvégzésére. De ahogy a mai tapasztalatok mutatják, nem képes politikai, gazdasági, nemzetiségi, vallási válságok, konfliktusok megoldására. Nem is ezeket a kérdéseket vizsgáljuk most, maradok tehát témámnál, a katasztrófáknál, azoknak is elsõsorban a magyarországi problémáinál.

Hazánkban a hadsereg katasztrófavédelemben való részvételének , bekapcsolódásának közel négy évszázados múltja van. Elsõsorban – a Magyarország területén talán a legfenyegetõbb katasztrófa elleni küzdelemben – az árvízvédelemben és a járványok elleni küzdelemben volt meghatározó szerepe. De hasonló szerepet játszottak a katonai erõk például a váratlan és rendkívüli idõjárási viszonyok, hatalmas méretû havazások, esõzések, viharok esetén is. Jó másfél évszázada, mint a történelem tanúsítja az árvízvédelem nagyrészt a katonai alakulatokra épült fel. Az alakulatok konkrét árvízvédelmi tervekkel rendelkeztek. A feladatra felkészültek, begyakorolták és ismerték. Ez volt az egyik fõfeladata a honvédelmi miniszter irányította polgári védelemnek is. Felkészültségét, eredményességét mi sem bizonyítja jobban mint az 1970-es nagy tiszai árvízvédelemben, illetve az 1972–73 évi hat megyére kiterjedõ katasztrofális méretû száj és körömfájás elleni küzdelemben való kiemelkedõ helytállása.

Az ilyen feladatok ellátásában az 1972-ben megalakult hátországvédelmi parancsnokságnak és alakulatainak is döntõ szerep jutott. A rendszerváltást követõen is megmaradt a honvédség kiemelkedõ szerepe. Bár az évek során, a minden új kormány által elhatározott és végigvitt „korszerûsítés eredményeként” lassan ötödére csökkent létszáma, és bizonyos szakalakulatok megszûnése lehetetlenné tette a korábbi másfél évszázadhoz hasonló méretû szerepvállalást, azért még az 1998–2002-es esztendõk tiszai és dunai árvizeinél is nagyon jelentõs feladatokat láttak el a katonák. Elsõsorban a bekapcsolódódott katonai alakulatok munkájának szervezettsége, mozgékonysága, a munka dinamizmusa, hatékonysága, a jól szervezett logisztika, a még mindég jelentõs technika – például a helikopterek – révén eredményesen segítették a védelmet.

Napjainkra azonban, véleményem szerint, ezek a lehetõségek a minimálisra csökkentek. A honvédség fõfeladataként jelentkezõ nemzetközi szerepvállalás, az arra való felkészülés, az ottani tisztes helytállás, amely jelentõsen növeli hazánk NATO-beli és nemzetközi tekintélyét, elismertségét, oly mértékben leköti a rendelkezésre álló erõket és erõforrásokat, hogy a korábbinál jóval csökkentettebb mértékben és elsõsorban néhány szakalakulattal tud csak bekapcsolódni a katasztrófák elleni védekezésbe. A közelmúltban hangzott el egy, e kérdést PhD disszertációjában érintõ polgári védelmi ezredes szájából védéskor, itt, az Egyetem Zrínyi termében, hogy a katasztrófavédelem egyre kevésbé tud számolni a honvédséggel, mint hatékony védelmi tényezõvel katasztrófák esetén.

A katasztrófavédelem fõ erõi a BM Országos Katasztrófavédelmi Igazgatóság irányítása alatt álló szervezetek, és mint elsõ, azonnal beavatkozó erõk a rendõrség, az önkormányzati tûzoltóság és különbözõ mentõk. Jól felkészült és megfelelõen felszerelt szervezetekrõl van szó, akik napi feladataikban becsülettel helytállnak, és magas színvonalon teljesítik. Adottságaiknál fogva azonban helyhez kötöttek, lokálisak. Létszámuk, felszereltségük a napi feladatokhoz méretezett. Ez egyébként világviszonylatban így van, nem speciális magyar jelenség. Nincs értelme olyan szervezeteket fenntartani, amelyeket végsõ soron nem, vagy csak ritkán használ fel. Csak annyit amennyire folyamatosan és rendszeresen szükség van.

A rendkívüli estekre pedig ott van hadsereg , illetve az Egyesült Államokban még a Nemzeti Gárda. Lásd New Orleanst mint negatív, vagy a több mint tíz évvel ezelõtti Andrew hurrikánt Floridában mint pozitív példát. Akkor és ott egy egész légi mozgékonyságú hadosztályt vetetett be az elnök idõben és nagyon hatékonyan. Vagy lásd Ausztriát, Németországot, Svájcot, Csehországot ahol a hadsereg ma is meghatározó tényezõje a katasztrófák elleni védekezésnek és küzdelemnek. Szükség esetén, mintegy második lépcsõként, bekapcsolódva a folyamatban lévõ munkákba, átveszik az elsõ beavatkozó mentõ szervezetektõl a további védekezési feladatokat.

Nálunk ez a lépcsõ kiesett . Az azonnal bevetett erõket nem követi, mint a folyamatos tevékenységet lehetõvé tevõ, a szükséges dinamikát, manõverezést biztosító szervezet a honvédség. A lakosságból papíron megszervezett polgári védelmi alakulatok – legyünk õszinték (!) – kiképzetlenek és mint lapátos, kéziszerszámos erõk is, legfeljebb napok múlva alkalmazhatók. Meggyõzõdésem, hogy szükség van a vázolt ûr kitöltésére. Néhány évvel ezelõtt már fölvetõdött és legalább tudományos szinten elindult egy vitasorozat, melyekbe annakidején, a közelmúltban váratlanul elhalálozott Dr. Sztanek Endre ezredes úrral, a kitûnõ katonai szakemberrel én is bekapcsolódtam. Ismereteim szerint több részletes kidolgozás, terv született a hátországi katonai feladatokat magára vállaló, a korábbi hátországvédelmi zászlóaljak szerepének egy részét átvevõ önkéntes katonai szervezetrõl, a nemzetõrségrõl. Azután, mint annyi jó más elgondolás, pénzhiányra való hivatkozással ad acta tétetett.

Meggyõzõdésem, hogy 2004–2005. eseményei – elég a cunámira, New Orleansra, Kasmírra, vagy a terrorizmusra hivatkoznom – figyelmeztetnek mindenkit, hogy ideje leporolni a nemzetõrséggel kapcsolatos elgondolásokat. Az idõ sürget. Ha komolyan veszi a politika és nem csak takarónak használja, a tudomány által elõre jelzett és a jelek szerint már megérkezett globális fölmelegedés fenyegetõ veszélyét, akkor a következõ esztendõkben a természeti és más katasztrófák számának, intenzitásával számolni kell. Nélkülözhetetlen egy olyan katonai szervezet, amely képes a védekezés folyamatosságát biztosítani úgy, hogy egyúttal lehetõvé teszi a rendvédelmi, tûzoltó és mentõ szervezeteknek, hogy eleget tudjanak tenni a napi feladataikkal járó kihívásoknak is.

Ez azonban a feladatoknak csak egyik területe lenne. Az elmúlt két évben kisebb polémiát folytattam Mráz vezérõrnagy úrral a lakosság honvédelmi, polgári védelmi felkészítésének helyzetérõl, feladatairól. Mindketten arra a következtetésre jutottunk, hogy megoldatlan és rendkívül fontos kérdés a honvédség tartalékos katonaállományának elõ- és utóképzése. A nemzetõrség erre a feladatra is alkalmas lenne. Nem beszélve a hátországvédelem többi kérdésérõl, például a terrorizmus elleni küzdelemrõl. A rendõrség, legyen bármennyire felkészült, nem tud mindenütt ott lenni.

Ez utóbbi felvetésemmel kapcsolatban megjegyzem: tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy az ország költségvetési helyzete nem teszi lehetõvé a korábbi méretekben való gondolkodást. Nincs mód az egész országot átfogó nemzetõrséget, vagy ha úgy jobban tetszik hátországvédelmet létrehozni. Elsõ lépésként véleményem szerint a legfontosabb biztonsági kihívások – terrorizmus, természeti és civilizációs kihívások – megkövetelte minimális védelmi feladatok ellátására három zászlóaljat (Dunántúl, Közép-Magyarország, Tiszántúl), majd a késõbbiekben, a következõ évtizedben régiónként egyet-egyet lenne célszerû szervezni. Természetesen önkéntesekbõl. Felszerelésük, fegyverzetük a hadsereg „elfekvõ” készleteibõl biztosítható lenne. A legfontosabb, hogy a nemzetõrség szükségessége újra napirendre kerüljön és a felelõs vezetõk ne napi politikai vitatémának tekintsék, hanem az ország tényleges és a NATO washingtoni stratégiai nyilatkozatával teljesen összhangban lévõ feltétlenül megoldandó kérdésnek.

A nemzeti tudat, a nemzeti célok motivációja

A nemzeti és a szövetségi célok, kötelezettségek felvetése kapcsán úgy érzem, hogy bizonyos kettõsség kezd kialakulni bennünk. Egyszer mi tegyünk meg mindent – mi alatt a magyarokat értem – bizonyos, nehezen megfogható célok érdekében. Én még annak idején – Hruscsov utolsó és Brezsnyev elsõ idõszakában Moszkvában tanultam. Az orosz katonák, de a kínaiak tudatában is az van, hogy õk alapvetõen nemzeti célokat valósítanak meg. Ezt Kínában „puha” tényezõnek hívják, ami nem más, mint akarat a nemzeti célok megvalósítására . Valahol én is törekvéseinkben keresem a nemzeti célomat.

Nálunk keveset hallottam a nemzeti célról. Én úgy gondolom, hogy nemzeti célunk az, hogy az Európai Uniót és a NATO-t, képességeinknek megfelelõen, lehetõleg minél jobban segítsük a céljai megvalósításában.

Az amerikai katonánál, de a franciánál is ez valahogy úgy jelentkezik, hogy igen, ezek amerikai, francia célok. A Szovjetunióban – még egy példára szeretnék hivatkozni – szándékosan azért említettem az 1964–65-ös éveket, mert ott egy nagyon puha idõszak volt – még nem volt a brezsnyevi szigor, de a sztálini szigor már megszûnt. Lehetett õszintén beszélni. Akkori egyik professzorunknak feltettünk egy kérdést: hol van a mi célunk? Azt mondta: gyerekek, ti kis ország vagytok, ti nem nyerhettek meg semmit, de mi megnyerhetünk mindent, a világot is!

Ezt érzem a másik oldalról is. Õk is megnyerhetik a világot. Kína is megnyerheti a világot. Ma itt az egyes szekcióban felvetettük a magyar nemzeti katonai sajátosságokat. Nagyon lényeges, hogy megtaláljuk ezen a helyen belül a magyar nemzeti katonai sajátosságok helyét. Lehet vitatkozni rajta, hogy van-e. Sajnos, hogy egyetlen hadtörténész kollegánk is elment, õ mondhatott volna példát, de maradjak a második világháborúnál, a Donnál – édesapám ott halt meg. Távol a hazától a magyar katona nem tudta, hogy mit keres ott. De két évvel késõbb az elsõ magyar hadsereg a Kárpátokban visszaverte a támadást, s ez azon kevés védelmi harcok közé tartozik, amit nem tudtak a szovjetek áttörni. Ugyanez – egy pár hónap múlva, pontosan két hónap múlva – megismétlõdött a tordai csatában, a második erdélyi magyar hadsereg, szintén megakasztott egy erõs szovjet támadást, és ennek volt a következménye, hogy nem a rövidebb úton kerítették be az Erdélyben lévõ csapatokat, hanem a Maros vonalán jutottak ki a mai magyar területekre.

A példák arra utalnak, hogy ott érvényesült az a nemzeti sajátosság, ami alapvetõen ezer éve meghatározza a magyar katonának a teljesítményét, hogy ha háta mögötte a haza, akkor megvan az a motiváció, amiért harcol, amiért mindent feláldoz.

Én úgy érzem, hogy hiányzik a mi mostani tudatunkból az a motiváció, amivel meg tudjuk nyerni a katonákat. Az elõttem felszólaló hivatkozott Ausztriára, szándékosan kis országot említek, amelynek pontosan ugyanolyan beszûkült határai vannak, mint nekünk. Ausztriába – tanulva a múltból – a Polgári Védelmi Szövetség útján már gyerekkorban megkezdik egy olyan nemzeti tudat kialakítását, amely nem bánt senkit, de ad egy osztrák öntudatot, és megmagyarázza azt is, hogy hol van a helye és szerepe Ausztriának Európában. Valahol nekünk is ezt az egész rendszert, ezt a feladatot, nemzeti szinten kell megfogni. Kis korban kell belenevelni, a nemzet aprajába és nagyjába, hogy hol van hazánknak helye ma Európában. Azt hiszem egyikünk se légiósokat keres, hanem katonákat, olyan katonákat, akiknek tudatában él a haza, amiért dolgozni, ha kell harcolni kell. Ez pedig nem megy másként, minthogy az egész nemzet egységes célokat valósít meg.

A haderõ-átalakításról

Végezetül még egy általános, a haderõ-átalakítással kapcsolatos megjegyzést tennék. Ha a probléma nem most és azonnal jelentkezik is, hanem csak talán a jövõben, feltétlenül célszerû átgondolni, hogy nem jelent e zsákutcát és nem okoz-e majd a jövõben komoly problémákat a jelenlegi hadseregszervezés féloldalassága. Úgy tûnik egész katonai szakterületek tûnnek el lassan a Magyar Honvédségbõl. Gondolok itt például a tüzérekre, a harckocsizókra, vagy nem a honvédség kötelékében lévõ, de a honvédelem részét alkotó polgári védelemre. Olyan alapvetõ területek, mint a hadászat, hadmûveleti mûvészet és a harcászat, vagy a katonai vezetés egyes kérdéseirõl nem is beszélve.

Bármennyire is fontosak legyenek a pillanatnyi kérdések, a jövõt soha sem lehet figyelmen kívül hagyni. A vezetésnek és a felkészítésnek a „holnapról” kell gondolkoznia, illetve a holnap kihívásaival szembenézni képes leendõ tiszteket kell képezni. A két és félezer évvel ezelõtt élt kiemelkedõ kínai hadtudós Szun-ce írta: „soha ne bízzuk magunkat arra, hogy az ellenség nem érkezik meg, hanem kövessünk el mindent, hogy készen álljunk fogadására”. Egy hadsereg csak akkor kész „az ellenség fogadására”, ha számításba vesz minden kihívást, minden várható veszélyhelyzetet és annak megfelelõen fejleszti képességeit, ha választ tud adni minden fenyegetésre. Ennek pedig meghatározó elõfeltétele, hogy nem hagyjuk elsorvadni egyetlen részét sem a „katonai kultúrának”.

« 2005/4. Tartalom