Rácz Lajos
A kínai stratégiai gondolkodás központi fogalma: az össznemzeti erõ
A katonai erõ újszerû alkalmazásával összefüggõ kérdésekben hajlamosak vagyunk az Egyesült Államok stratégiai és doktrínális elveinek átvételére alapozni a magyar hadtudomány tételeit, ami – a szövetségesi elkötelezettségek és részvételi ambíciók tükrében – érthetõ (amennyiben igazodik a nemzeti sajátosságokhoz). Az USA, egyetlen szuperhatalomként, élen jár a hadügy forradalmában, és annak eredményeit a terrorizmus elleni háborúban a gyakorlatba is igénybe veszi. Ha azonban ambícióink kiterjednek a jövõben várható katonai konfliktusok széles skálájára, beleérve az esetlegesen NATO és EU kereteken is túlmutató koalíciós mûveleteket, akkor – az amerikai és az általunk jól ismert orosz elvek mellett – hasznos lehet az olyan távoli, „egzotikusnak” tûnõ országok biztonság- és katonapolitikájára, hadászati elgondolásaira is kitekinteni, mint a szintén nagy történelmi hagyományokkal rendelkezõ Kína, India és Japán, annál is inkább, mert ezek az országok a fokozatosan multipolarizálódó világban egyre inkább nagyhatalmi pozíciókat vívnak ki, illetve követelnek maguknak.
Az „össznemzeti erõ” koncepciója
A távol-keleti térség számos feszültséggel, potenciális katonai konfliktusforrással terhelt, amelyek – az USA regionális és globális érdekeltsége miatt – világméretekben befolyásolhatják a nemzetközi katonai-biztonsági környezetet. Elég, ha csak a Kína elleni EU fegyverembargó esetleges feloldásának az európai-amerikai kapcsolatokra gyakorolt vélelmezett következményeire, vagy egy Tajvan körüli fegyveres konfliktus várható hatásaira gondolunk. Ha sikerül is ezeket a kockázatokat kiküszöbölni, akkor is tény, hogy Kína (továbbá India és Japán is) növekvõ mértékben járul hozzá a terrorizmus elleni globális küzdelemhez, szélesíti a nemzetközi béketámogató mûveletekbe történõ bekapcsolódását, és egyre több jelzésértékû, többnemzeti hadgyakorlaton vesz részt. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy a jövõben magyar „expedíciós” csapatok távoli vagy közeli hadszíntéren, Afganisztánban, a Közel-Keleten, a Balkánon vagy másutt e távol-keleti haderõk alakulataival egy körzetben tevékenykedjenek (és remélhetõen egy oldalon is). Az ilyen „vegyes” koalíciókban folytatott együttmûködéshez, a részvételünket érintõ döntéstámogatáshoz hasznos lehet a kínai katonai és stratégiai gondolkodás mélyebb ismerete.
A következõkben e felvetés illusztrálásaként, gondolatébresztõ szándékkal, bevezetõ jelleggel, röviden ismertetem a kínai stratégiai gondolkodás központi fogalmát, az „össznemzeti erõ” koncepcióját. A fogalom részletesebb kibontását, kifejtést a közeljövõben külön tanulmányban szándékozom megtenni. A hazai hadtudomány szélesebb kitekintést nyújtó fejlõdése érdekében szükségesnek tartom, hogy e – nyelvi nehézségek miatt – nehezen hozzáférhetõ témáról magyarul is jelenjen meg vitaindító közlemény.
Az „össznemzeti erõ” (angolul „Comprehensive National Power”, kínaiul „zonghe guoli”, a továbbiakban CNP) a kínai társadalomtudósok által kidolgozott többdimenziós és többrétegû mutató (koefficiens), valamint számítási módszer (kalkulus) a nemzetek összesített erejének mennyiségi és minõségi jellemzésére, az erõviszonyok változási dinamikájának elõrejelzésére és összehasonlítására. Az „össznemzeti erõt” a kínai tudósok a geostratégiai „versenyképesség” elõmozdítása eszközének tekintik, amely alkalmas a nagyhatalmak kapcsolatainak célszerû formálására az erõviszony-konstellációtól függõen a versengés, a konfliktus vagy az együttmûködés keretei között. Az „össznemzeti erõ” egyben az ún. fejlett és a fejlõdõ országok közötti esélykiegyenlítésre is lehetõséget nyújt, mert a koefficiens belsõ szerkezete feltárja azokat a tényezõket, amelyek kihasználása a „gyengébbek” felemelkedését segítheti áttételes összefüggések közvetítésével. Az össznemzeti erõ komplex fogalom, amely egyensúlyt teremt a „kemény” és a „puha” erõ között (kifejtésüket lásd késõbb), ezáltal globális stratégiai korlátok közé kényszeríti a katonai tényezõt, azaz ösztönzi a fegyverzetkorlátozást és a non-proliferációt, mert rámutat azokra a mindenoldalú hátrányos következményekre, amelyek a katonai fenyegetést támasztó felet érhetik még akkor is, ha õ az erõsebb. Az „össznemzeti erõ” – amelyet egyébként az Állambiztonsági Minisztérium elvi irányítása alá tartozó Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében (CICIR) fejlesztettek tovább – a kínai hosszú távú stratégiai tervezés kiinduló pontja.
Kemény és puha faktorok
Kínai nézetek szerint a nemzetközi viszonyok meghatározó alanyai a nagyhatalmak (ezért a módszert a „kis országok” erejének becslésére nem is alkalmazzák). Az „össznemzeti erõ” fogalma és mérése hozzásegít a nagyhatalmi kapcsolatrendszerek megértéséhez. Megítélése (vagyis az államok értékelése saját erejükrõl és versenytársaikéról) meghatározza a külpolitika irányultságát. Az „össznemzeti erõ” múltbeli és jövõbeni dinamikája az államok relatív helyzetében beálló és várható változások megbízható elõrejelzõje, ezért tanulmányozása nemcsak elméleti kérdés, hanem a nemzeti érdekek védelmének és elõmozdításának eszköze is. A kiszámított „össznemzeti erõ” koefficiensek összehasonlítása, elemzése, értékelése és felhasználása a legfelsõ szintû stratégiai döntések támogatására ma már bevett gyakorlat Kínában, ami konkrét hivatkozások formájában a párt és kormányzati dokumentumokban is megjelenik (ld. a KKP legutóbbi kongresszusának jegyzõkönyveit, vagy a 2004. évi kínai Védelmi Fehér Könyvet). Az „össznemzeti erõ” belsõ szerkezete négy alrendszerbõl épül fel:
1. „Kemény” erõ – anyagi tényezõ (természetes erõforrások, terület, lakosság, ásványkincsek, energiahordozók, gazdaság, tudomány, technika, nemzetvédelem);
2. „Puha” erõ – szellemi tényezõ (politika, külügyek, nemzetközi tekintély, befolyás, kultúra, oktatás);
3. „Koordinált” (összehangolt) erõ – a szervezés, vezetés, irányítás, tervezés és vezetéstámogatás funkciói;
4. „Külsõ” erõ – a környezeti (természeti, külpolitikai, belpolitikai-társadalmi) feltételek változása és a hozzájuk igazodó alkalmazkodás képessége.
A világméretû vezetõ szerep megtartását elõtérbe helyezõ amerikai stratégiai gondolkodás és a kínai megközelítés közötti legnagyobb különbség, hogy míg elõbbi a nemzeti erõ „kemény” tényezõire helyezi a hangsúlyt (azaz a gazdasági teljesítõképességre, a technológiai színvonalra és a katonai potenciálra), addig az utóbbi ezzel megegyezõ fontosságot tulajdonít a „soft” faktoroknak is.
A „puha” erõ figyelembe vétele növelheti a politika hitelességét (a nemzetközi jog és a szerzõdések betartása útján elért bizalomnövekedéssel), erõsítheti a morális vezetõ szerepet és tekintélyt (ha példamutatással párosul), kölcsönös jóakaratot (nem pedig ellenségeskedést) feltételez, szolidaritást kelt, fokozza az együttmûködési hajlandóságot, és a kulturális vonzás közvetítésével terjeszti ki a politikai befolyás hatókörét.
A közelmúltban Rumsfeld, amerikai védelmi miniszter kijelentette, hogy a kemény erõ híve, sõt – talán túlságosan elbizakodottan – így tréfálkozott: „Nem tudom, mi az, hogy puha erõ”. Ezzel szemben a kínai stratégák úgy vélik, hogy Kína, a maga többezer éves kulturális-történelmi hagyományaival, a „soft” faktorok terén elõnybe kerülhet az Egyesült Államokkal szemben, különösen Washingtonnak az Irak elleni háborút követõ nemzetközi bizalomvesztése után. Peking igyekszik megbízható partnernek tûnni, és eloszlatni a „kínai fenyegetés” szerinte alaptalan mítoszát. Az „össznemzeti erõ” várható alakulására támaszkodva Kína béke- és fejlõdésközpontú nemzeti felemelkedési stratégiát hirdet.
Az Egyesült Államok nem bízik a kínai szándékok õszinteségében, és veszélyesnek tartja Peking regionális ambícióit. 2005 októberi látogatása során Rumsfeld felszólította Kínát, hogy átláthatóan tárja fel fegyverkezésének mértékét és katonai költségvetésének valódi nagyságát. A Pentagon kínai katonai erõrõl szóló idei kongresszusi jelentésének elsõ, átdolgozásra visszaadott változata túlhangsúlyozta Kína katonai képességeit, a második – elfogadott – változat tárgyilagosabban az ismeretlen tényezõk által képviselt kockázatok veszélyeire hív fel.
A katonai erõ újszerû alkalmazása szempontjából – a jövõ bizonytalanságaira tekintettel – a felderítés (már békeidõben) kulcsszerepet játszik. Ezt mutatja, hogy az Egyesült Államok 2005 októberben kiadta a nemzeti hírszerzõ stratégiát. A jelek szerint a hírszerzésnek is lehet „kemény” és „puha” interpretációja. Elõbbi a politikai színezetû feltevések (alapos gyanú) igazolását célozza, és a felderített, ellenségesnek tartott (terrorista) csoportok bomlasztását és katonai megsemmisítését is magában foglalja, titkos mûveletek alkalmazásával és felderítõ-csapásmérõ rendszerek bevetésével. Utóbbi csak – nyílt és fedett – információs (felderítõ és elhárító) mûveleteket hajt végre (beleértve a bizalomerõsítésre alkalmas információk felkutatását és hasznosítását is), és a megoldás (diplomáciai vagy katonai) eszközének kiválasztását a politikai döntéshozókra bízza, szigorúan a nemzetközi szerzõdések betartásával és a „szokásjog” keretei között maradva.
A tágabban értelmezett „soft” információs tevékenységek (pszichológiai mûveletek, polgári-katonai együttmûködés, propaganda) elhanyagolása azt eredményezheti, hogy a válságkezelési céllal, adott körzetbe érkezõ koalíciós erõk nem csak az ellenfél részérõl elõkészített meglepetésekkel találják szembe magukat, hanem az õket megszállóknak tekintõ, a „jogtalan” beavatkozást elutasító helyi lakossággal is. A kínai politikai és katonai vezetés, az államilag irányított és befolyásolt média felhasználásával, egységes szellemben és meglehetõsen hatékonyan igyekszik pozitívan alakítani az ország nemzetközi megítélését.
A tények, az értékelések (és a CNP idõsorok) azt mutatják, hogy Kína a nagyhatalmak versenyében még mindig elmarad az „élbolytól”, noha látványosan gyors gazdasági, technológiai és katonai fejlõdést produkál, és ennek megfelelõen rohamosan – bár nem ellentmondásmentesen – erõsödik nemzetközi kereskedelmi, politikai és kulturális befolyása. Oroszországot már sok tekintetben megelõzte (természetesen az energiatermelés és a katonai erõ kivételével), és lehet, hogy hamarosan Japántól is átveszi a regionális vezetõ szerepet Kelet-Ázsiában. Egyes értékelések szerint a távolabbi jövõben (2050 körülig) Kína már az Egyesült államok globális gazdasági és hatalmi vezetõ pozíciói ellen intézhet kihívást, más értékelések szerint ez már sokkal hamarabb is bekövetkezhet. A múlt századi világháborúk tapasztalatai mellett a kínai-japán viszony közelmúltbeli, katonai elemektõl sem mentes romlása is arra figyelmeztet, hogy a hatalmi erõviszonyok drámai eltolódása a konfliktusok kiélezõdésének veszélyével jár. Eggyel több ok arra, hogy igyekezzünk megismerni Kína (és Japán) valódi szándékait, képességeit és gondolkodásmódját.