Bimbó József
A jövõ háborúiról
A Hadtudomány 2005. évi elsõ számában dr. Deák János vezérezredes Napjaink és a jövõ háborúja címû cikkének bevezetõjében véleménynyilvánításra kéri az olvasót. A cikk valóban olyan súlyos kérdéseket indukál, melyeket szerintem is tovább kell gondolni. A kérésnek eleget téve az alább leírtakat nemcsak a hivatkozott tanulmányhoz való hozzászólásnak, hanem az abban foglalt kérdések további elemzésére irányuló buzdításnak is szánom.
„ A korszerû katonai képességek ma még csak a legfejlettebb országokban léteznek” – olvashatjuk a hivatkozott tanulmány bevezetõjében. Ez így igaz, de szerintem a hangsúlyt a „ma még”-re kell helyezni, ha a jövõ (különösen az átmeneti idõszak, vagyis 2030 utáni) háborúit próbáljuk prognosztizálni. A szerzõ által leírtakkal teljes mértékben egyetértek, de csak azzal a feltételezéssel, ha az USA és a világ többi része közötti mindenoldalú aránytalanság 2030-ig és azután is fennmaradna. Márpedig a fejlõdés dialektikája, a történelmi tapasztalatok szerint hosszú távon ez igencsak kérdéses lehet.
Köztudott, hogy a technológiai fejlõdés sem általában, sem a fegyverzet-haditechnika terén nem egyenletesen és párhuzamosan megy végbe. Lássunk erre néhány példát:
A Római Birodalom uralkodó körei idõszámításunk kezdete táján – amikor a birodalom a fénykorát élte – meg voltak gyõzõdve arról és fennen hirdették is, hogy a birodalom örök és rajta kívül csak leigázandó barbár népek vannak. A római gazdagok életformája (életminõsége) és a birodalom technológiája (út- és vízvezeték-hálózat, fûtésrendszerek, távközlési jeltovábbító hálózat, a légiók szervezettsége, kiképzése, fegyverzete stb.) tényleg csillagászati magasságban voltak a többi néphez viszonyítva (éppen úgy, mint ma az USA technológiája és életminõsége). Ez már akkor is csak a környezõ népek rovására volt biztosítható (lásd: rabszolgaszerzõ hadjáratok, Egyiptom, Gallia, Britannia gazdagon termõ vidékeinek kirablása stb.). Akkoriban ez volt a „globális probléma”, ami odavezetett, hogy a rómaiak nem tudták fenntartani azt, amit elértek és létrehoztak. Meggyõzõdésem szerint – más okok mellett – végül is ez vezetett a birodalom bukásához.
Ma az USA a világ egyetlen szuperhatalma (virágkorát éli), de ugyanúgy, mint annak idején a rómaiak, rá van utalva a világ többi részére. Csak egyetlen példa: az USA kõolaj-kitermelése elenyészõ a világ többi részének együttes kitermeléséhez viszonyítva, ugyanakkor kõolaj-fogyasztása csaknem akkora, mint a világ többi államaié együttvéve. Iszonyatos aránytalanság! Ugyanez vonatkozik a még ki nem termelt kõolaj-tartalékokra is.
Képes lesz-e az USA ezt a helyzetét fenntartani, biztosítani hosszútávon? Az USA-nak szüksége van a világ kõolajára, mert egyebek mellett ettõl is függ mai egyedüli szuperhatalmi léte.
De térjünk vissza a fegyverzet-technológiára. „Már ma is láthatók az egyes államok között azok a határvonalak, amelyek elválasztják a legmodernebb fegyverrendszereket elõállítani és alkalmazni képes államokat azoktól, amelyek erre soha nem lesznek képesek, illetve meg sem tudják azokat vásárolni” – írja a szerzõ. A jelen helyzetre és a közeljövõre vonatkozóan osztom ezt a véleményt, de hogy „soha” – ez szerintem kissé merész kijelentés. Ki gondolta volna mondjuk 30 évvel ezelõtt, hogy Észak-Korea képes lesz atomfegyver- és hordozóeszközei elõállítására? Vagy ki tudja azt, hogy 2030-ra és még késõbbi idõre pl. Kína mire lesz majd képes? Aztán Oroszország is nagyhatalom, igen gazdag természeti erõforrásokkal. Igaz, hogy a Szovjetunió felbomlásával és a rendszerváltással (peresztrojka) valahova a cári idõk szintjére süllyedt vissza, de ne felejtsük el, hogy ma is rendelkezésére áll a volt Szovjetunió által kifejlesztett szupertechnológia: az ûreszközök, a nukleáris fegyverzet, a MiG–31 típusú vadászrepülõgépek stb., ami kiinduló alapot képezhet egy távlati továbbfejlesztéshez…
Az Európai Unióban is megfigyelhetõk hasonló folyamatok. Nem lehet teljesen kizárni azt sem, hogy 2030 utánra nem alakulhat-e ki az Amerikai Egyesült Államokkal egyenlõ Európai Egyesült Államok? (Az EU mai nehézségei ellenére is.) Ami pedig a megvásárlás jövõbeni képességét illeti, ki tudhatja azt, hogy például a mai „élelmet olajért” elve és gyakorlata mintájára 2030 körül vagy után nem alakulhat-e ki „olajat szupertechnológiáért” elve és gyakorlata? (lásd az olajkészletek óriási különbségét az USA és a világ többi része között). Szerintem a megvásárlás lehetõsége kérdésében se mondjunk ki hosszú távra olyat, hogy „soha” – mert ez csak olyan államok esetére fogadható el, mint pl. Magyarország, Bulgária, Mongólia stb., stb.
Kétségtelen, hogy ma (még) az USA fegyverzet-technológiája egyedülálló a világon. De ki és mi biztosíthat bennünket arról, hogy ez 2030-ra és különösen utána is így lesz? Ha belátható idõn belül senki nem is éri (nem érheti) utol az Amerikai Egyesült Államokat, a fentiek fényében szerintem a meglévõ „szakadék” szûkülni fog. E téren Nyugat-Európára, Oroszországra és fõleg Kínára nagyon oda kell figyelnie az Amerikai Egyesült Államoknak. Márpedig, ha ez így lesz, a távolabbi jövõben nem lehet a precíziós fegyverek egyeduralmát olyan kizárólagossággal tárgyalni, ahogyan azt ma még joggal tehetjük. Ez pedig a jövõ háborúival kapcsolatos mai szemléleteket késõbb korrekciókra kényszerítheti. E téren az egyik legsúlyosabb kérdés a következõ lehet: ha az „okos” fegyverrendszerek tömeges alkalmazása csak olyan háborúban biztosítaná a kontaktus nélküli és bevonulás nélküli gyõzelmet, ahol az egyik félnek van, de a másiknak nincs, hogyan alakulna egy olyan jövõbeni háború, ahol mindkét félnek van?
Azt írja a szerzõ: „A ‘90-es évektõl… a háborúk, a fegyveres konfliktusok – különösen az öbölháborúk 1990-ben és 2003-ban, a Jugoszláviával szembeni katonai fellépés 1999-ben, valamint az Afganisztánban végrehajtott hadmûveletek 2001-ben – azt mutatják, hogy a háborúk, a fegyveres konfliktusok új irányt vettek. Ezek a háborúk – legalábbis a hadmûveletek idõszakában – formai és tartalmi szempontból már átmenetet képeznek, közelítenek a háborúk új nemzedékéhez”.
Ez így igaz. Csakhogy: a legutóbbi háborúkat érdemben és sokoldalúan elemzõ szakértõk egy kérdést elfelejtenek említeni: azt, hogy Afganisztán, Irak és Jugoszlávia esetében az Egyesült Államok olyan ellenféllel állt, áll szemben, melyek vele össze sem mérhetõk semmilyen szempontból (összlakosság, ipari háttér, a fegyveres erõk létszáma és fegyverzete, a harci technológia színvonala stb., stb.).
Ráadásul ezek a háborúk nem is egyidõben, hanem egymás után következtek be, így nem igazán tették próbára az USA katonai teljesítõképességét. De még így se feledkezzünk meg arról, hogy a 2003. évi iraki háborúban ott volt az USA állandó készenlétû hadosztályainak többsége (hat komplett, legütõképesebb hadosztály, ebbõl öt hadosztály be is vonult Irak területére) és a 12 repülõgép-hordozója közül hét hordozó (vagyis ugyancsak a többség).
El lehet játszadozni azzal a gondolattal: – hogyan alakult volna a helyzet, ha:
1. az USA ezeket a háborúkat egyidõben, párhuzamosan lett volna kénytelen megvívni?
2. ha ezek a háborúk az USA-val legalább néhány mutatóban (területnagyság, lélekszám stb.) összemérhetõ államokkal szemben folytak volna: Milyen mértékû rombolás, pusztítás kellett volna egy (vagy netán két) ilyen ellenfél bevonulás nélküli legyõzéséhez? És mit eredményezne egy ilyen pusztítás árán kivívott gyõzelem az egész emberiség szempontjából? – Ezekre a kérdésekre tudtommal nincs válasz.
Itt térek rá a következõ kérdésre.
„A kontaktus nélküli, vagyis a közvetlen hadmûveleti-harcászati érintkezés nélküli háborúkban az esetek többségében nem lesz szükség az ellenség területének elfoglalására” – írja dr. Deák János és a továbbiakban meggyõzõen indokolja is ezt a tételt. Csakhogy: szerintem ez olyan mindenoldalú és teljes egyenlõtlenséget tételez fel a harcoló felek között, amilyen Afganisztán, Irak és Jugoszlávia esetében fennállt az USA-hoz viszonyítva. De még ezen konkrét esetekben is Afganisztán és Irak területére az USA és szövetséges csapatai, a volt Jugoszlávia esetében pedig a NATO (IFOR, SFOR) erõi be kellett, hogy vonuljanak és ma is ott vannak ezen országokban. Mégsem mondható a gyõzelem egyértelmûnek sem Afganisztánban, sem Irakban.
A legutóbbi történések szerintem nem nagyon akarják igazolni azt a felvetést, hogy a gyõzelmet ki lehet vívni az ellenség területének elfoglalása, megszállása nélkül is. Afganisztánban is, Irakban is ott van az amerikai hadsereg a szövetségeseivel együtt, mégsem egyértelmû az, hogy „kivívta a gyõzelmet”. Mindkét országban megdöntötte ugyan az addigi rezsim uralmát, megszállta a kulcsfontosságú pontokat és objektumokat, de az ország területét és lakosságát mind a mai napig nem tudta ellenõrzése alá vonni. (Egyes szakértõi vélemények szerint erre a hivatásos hadsereg nem, csak a tömeghadsereg lenne képes.).
Jellemzõ és sajnálatos adat az is, hogy amíg „a háború” során Irakban 128 amerikai katona halt meg, addig ez a szám mára sajnos a sokszorosára növekedett. Amerika hivatalosan is elismeri, hogy Afganisztánban és Irakban a biztonság a háború óta nem növekedett, hanem tovább csökkent. A háború mindkét országban folytatódik. Irakkal kapcsolatban maga Bush elnök sem a háború végét, hanem csupán a fontosabb hadmûveletek befejezését jelentette be 2003. május 1-jén.
Szerintem a megszállás nélküli gyõzelem lehetõségének két alapvetõ problémája van:
1. A korszerû csapásmérõ erõkkel és a precíziós fegyverek tömeges bevetésével milyen mértékben kell lerombolni egy országot ahhoz, hogy ott a gyõztesek bevonulása nélkül is gyõzelemrõl lehessen beszélni?
2. A távolabbi jövõben két vagy több jelentõsebb állam (nem Irak és nem Afganisztán!) összecsapása esetén mit érne az állítólagos gyõzelem egy teljesen lerombolt országgal szemben? Hiszen a háborúnak mindig valamiféle célja van és lehet, hogy az adott ország teljes lerombolásával éppen a háború célja vész el.
Vagyis az ilyen módon gyõztes fél esetleg nemhogy elérte volna a célját, hanem a háború utáni idõszakra vonatkozóan önmagának is újabb gondokat okoz. Maga a szerzõ is leírja: „a korábbi hadmûveletekhez képest az a lényegi változás, hogy kialakul egy láncreakcióhoz hasonló ráhatás-pusztítási folyamat” és hogy „a hadászati nukleáris visszatartás (elrettentés) elvét kiegészítheti, illetve felválthatja a hadászati nem-nukleáris visszatartás (elrettentés)”. Ez így igaz és ezzel elérkeztünk a nukleáris fegyverek és a jövõbeni nem-nukleáris, precíziós fegyverrendszerek viszonyának kérdéséhez.
A világ (kivéve az öngyilkos terroristákat) – hosszas huzavona után – elfogadta azt a tételt, hogy a nukleáris háborúnak nem lehet gyõztese, tehát alkalmazásának nincs értelme. Maga a szerzõ is leírja: „a nukleáris háború mint a fegyveres küzdelem sajátos formája megsemmisítené a háború tartalmát is” és hogy „a nukleáris háborúban politikai célt elérni nem lehet, a nukleáris háborúnak nem lehet gyõztese”. Meggondolandó, hogy ez az igaz tétel a jövõben vajon nem ugyanígy vonatkoztatható-e a precíziós fegyverrendszerek tömeges alkalmazásával vívott háborúra is? Mert, ha elfogadjuk – márpedig el kell fogadnunk – hogy ez utóbbiak kiegészíthetik, sõt felválthatják az elõbbieket (vagyis az egyre inkább tökéletesedõ, egyre szélesebb körben és mennyiségben elterjedõ precíziós fegyverrendszerek tömeges bevetésével elõidézett pusztítás mértéke a jövõben már vetekszik az atomfegyverekével), akkor a két fegyverrendszer egyformán használhatatlan, egyformán értelmetlen lesz a jövõben.
Mindent összevetve: az USA vagy bármely más hatalom precíziós fegyverrendszereinek esetleges tömeges alkalmazása lehet, hogy megdöntené a neki bármely okból „nem tetszõ” kormányokat és rezsimeket, de az okozott hatalmas pusztítás nem csökkentené, hanem fokozná a világ nyomorát, ami beláthatatlan következményekkel járna magára a „gyõztesre” is. Vagyis, szerintem, éppen a jövõbeni technológiai fejlõdés eredményeképpen a mai atomcsapda mellé esetleg szembe kerülnénk az „okos” fegyverek csapdájával is.
Oroszország és Kína (esetleg még más jelentõsebb hatalmak, jövõbeni esetleges államszövetségek) harci technológiájának fejlõdése, ha belátható idõn belül nem is éri utól az USA-t, de az valószínûnek látszik, hogy a mai különbség a jövõben csökkenni fog. Ezért egyetlen világhatalom sem építheti jövõjét (ezzel együtt az egész emberiség jövõjét) a jelenlegi katonai fölényére. Végülis az egész emberiség jövõje szempontjából létfontosságú a már létrehozott javak, anyagi értékek megõrzése és gyarapítása, nem pedig azok rombolása, pusztítása és megsemmisítése bármilyen gyõzelem érdekében.
A nemzetközi terrorizmus ellen vívott háborút addig kell folytatni, amíg az szükséges, mert ez az emberiség érdeke, de szerintem ez nem vetíthetõ ki a 2030 utáni idõszakra. De ha nem, akkor 2030 után milyen háborúkra kerülhet sor? Vagyis a jövõ háborúinak kérdését, szerintem, nem lehet szuperhatalmi kérdésként vizsgálni.
2030-ig negyedszázad van hátra, ami nagy idõ, ha figyelembe vesszük a fejlõdés egyre gyorsuló jellegét. A legutóbbi negyedszázadban a fegyverzet-technológia annyit fejlõdött, mint az azt megelõzõ száz évben összesen, a 2030-ig terjedõ negyedszázadban pedig várhatóan annyit fog fejlõdni, mint az egész huszadik században. Az bizonyos, hogy a világ sorsát nem lehet rábízni sem a nukleáris fegyverekre, sem a jövõbeni precíziós fegyverzet technológiákra.
Meggyõzõdésem szerint egyetlen kiút van: a világot egyre jobban feszítõ globális problémákat (népességrobbanás, energiaéhség, a Föld nagyon is véges természeti kincseinek egyoldalú és gátlástalan kirablása, a szegénység és tömegnyomor, az egyre tömegesebb migráció stb., stb.) kell minden állam és nép együttmûködésével megoldani, ezzel a jövõbeni esetleges háborúk kirobbanásának tényleges okait kell felszámolni.