Tóth László
A balkáni békefolyamat a biztonsági világhelyzet környezetében
Az európai nemzeti és regionális szintek közötti kompetenciák elosztása tekintetében az Európa jövõjérõl szóló viták résztvevõi – mindenekelõtt az Unió vezetõ nagyhatalmai – közel sincsenek azonos állásponton, sem a célokat, sem a megvalósítás módjait illetõen. Rendkívüli mozgásokat indítanak el az Európai Unió gravitációs központjával, illetve a többsebességes Európával kapcsolatos különbözõ nézetek. A szerzõ cikkében a közös kül- és belpolitikához kapcsolódó, alább felsorolt kérdésekre keres válaszokat.
Ma Európában a nemzetállami logika és a közös európai fellépés vitája rendkívül feszült. A kérdések úgy hangzanak, hogy melyik európai állam lenne hajlandó saját érdekeinek csorbítására lemondani a szuverenitásának sarkos elemeirõl, pl. egy valóban közös európai külügyminisztérium javára? Hajlandó lenne-e Nagy-Britannia vagy Franciaország lemondani a BT tagságáról, hogy helyüket egy egységes uniós képviselet vegye át? Lemondanának-e nukleáris fegyvereikrõl a közös hadsereg javára? Kik vezetnék a közös európai uniós hadsereget, és ebben milyen szerepet tölthetne be a NATO? Ha azonban nem célzunk meg ilyen mélyreható politikai integrációt és a fennálló kormányközi struktúra csupán némi szupranacionális vonással megbolondítva mûködik, akkor valóban erõsödik-e Európa? Mi lesz akkor a hatékonysággal? Ez a struktúra feloldhatja-e a nemzetállami logikán alapuló torzsalkodások, nézetkülönbségek halmazát, hogyan konvertálható mindez egységes cselekvéssé?
A közös kül- és biztonságpolitikai gyakorlat akadályai
A tapasztalat azt mutatja, hogy az integráció továbbfejlesztését szorgalmazó lépések legtöbb esetben kettõs szûrõn kell, hogy átessenek. A kormányközi logikát követõ stratégia igényli, hogy a döntéshozatali fórumokon túl, a ratifikáció érdekében az egyes országok belpolitikájában is meg kell tudni azokat védeni. A nemzetállami legitimáció e pillanatban nem kiküszöbölhetõ. A nemzetállami logika a hidegháborút és különösen a 2001. szeptember 11-ei eseményeket követõen inkább akadályozó, mintsem segítõ tényezõként van jelen az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikájának gyakorlatában.
Az európai közös kül- és biztonságpolitika eddigi tapasztalatai alapján mondhatjuk, hogy nem volt képes kilépni a tehetetlenség és alkalmatlanság állapotából a nemzetközi hatékonyság és sikeresség irányába. Már a kezdetektõl tapasztalható volt, hogy az egymástól sokszor jelentõs mértékben eltérõ nemzeti politikai szándékok az integráció fokozatos kiszélesedésével egyre erõsödnek. Az Unió politikai diverzifikáltságát nagyban növelte a bõvítés folyamata, amely természetesen további akadályokat gördített a külpolitikai együttmûködés amúgy is korlátozott folyamatai elé.
Az alapító tagokhoz hasonlóan, a késõbbi csatlakozók is, sõt a – 2004 május elején – csatlakozó 10 állam is behozta magával az unióba a tradicionális érdekeit és az azokból származó ellentéteit. Kevésnek és hatástalannak bizonyult az együttmûködés korábbi „puha” formája, amelynek keretében a külügyminiszterek évente kétszer, a külügyminisztériumok politikai igazgatói, politikai bizottság néven évi négy alkalommal találkoztak egymással, nos ez a puha forma.
Európa tehetetlensége nem újkeletû
Nyugat-Európa nem volt képes egyértelmû választ adni már az 1973-as arab–izraeli háborúra, az ennek nyomán kialakult energiaválságra sem. Hasonló gondok voltak az 1974-es ciprusi görög katonai puccsal, és az ezt követõ török beavatkozással, majd az 1975-ös portugál szegfûs forradalommal kapcsolatban is. Az EK nem tudott egyértelmûen reagálni az 1979-es afganisztáni szovjet beavatkozásra, mint ahogy belsõ viták gátolták a közös álláspont kialakítását az 1980-as teheráni amerikai túszügyben is. Az 1986-os libanoni bombázás súlyos belsõ válsághoz vezetett az európai politikai együttmûködésben, és 1990-ben – a Kuwait elleni augusztus 2-i iraki akció után – az agresszió közös jogi és politikai minõsítését nem volt könnyû megválaszolni. Az olasz elnökség alatt viszonylag könnyen ment az eljárás, ám a megfogalmazás mikéntje rendkívüli problémát jelentett.
A németek, az angolok és a franciák egyaránt próbálkoztak közvetítõ kísérletekkel, amelyek kudarcba fulladtak, sõt azon túlmenõen azt eredményezték, hogy a felbõszült amerikaiakkal és a másik fél mellé felsorakozott szovjetekkel szemben Európát a bizonytalanság és a döntésképtelenség jelzõivel illették.
A hidegháborús korszak lezárultával a maastrichti szerzõdést követõ gyakorlat sem hozott olyan releváns áttörést a közös kül- és biztonságpolitikában amelyet sokan reméltek. Továbbélni látszottak azok a hidegháborús reflexek, miszerint majd Amerika és a NATO rendet teremt, még egyesek (pl. Franciaország) folyamatos kifogása és tiltakozásai ellenére is. Hiába az 1992-es peterspergi nyilatkozat, ha a tagállamok nehézkesen, vagy egyáltalán nem hajlandók anyagi és emberi erõforrásaikat a kitûzött célok szolgálatába állítani.
A világfolyamatok és Európa cselekvõképessége
Az Unió külsõ tevékenységében sem lett koherensebb, csak mérsékelten lehet a tisztán külpolitikai kérdéseket elválasztani a külkapcsolatokban jelentkezõ gazdasági kérdésektõl. Ám amíg az Unió képességei gazdasági, technikai értelemben hatalmasak, addig eszközei és erõi a válságkezelésben enyhén szólva is szerények maradtak.
A maastrichti szerzõdés nyilvánvalóan homályban hagyta a közös kül- és biztonságpolitika (CFSP) mellé rendelendõ eszközök ügyét, ahogy hiányzik egy megfelelõ szervezet is. Ezért mondta Jacq Delors, hogy „a CFSP egy olyan Ferrari versenyautó, amelybe mindössze egy fûnyíró motorját építették be”.
Sajnálatos módon a kül- és biztonságpolitikai együttmûködést Európa a 2001 szeptembere 11-e utáni periódusban sem tudta erõsíteni. Sõt a 2003 tavaszán megindult iraki háború kapcsán felerõsödõ és talán az „üres székek” politikája óta soha ilyen mértéket nem öltõ belsõ uniós politikai ellentétek újraigazolták azt a nézõpontot, miszerint éles helyzetekben a tagállamok, mindenekelõtt a három nagy (Franciaország, Németország és a Nagy-Britannia) alapvetõ érdek – és nézetkülönbségei –, amelyeket a kormányközi logikára épülõ második pillér kíván eltakarni – a hatékony külpolitikai együttmûködést megbénítják és cselekvõképtelenné teszik az Uniót.
Nem történt lényegi elõrelépés sõt, fogalmazhatunk úgy is, hogy a korábbi CFSP-struktúra és annak gyakorlatias következményeinek bebetonozása történt meg az európai alkotmány tervezetének elkészítésekor is. Ugyanúgy, ahogy az Európai Tanács 2003 évi theszaloniki júniusi ülésére készült elõterjesztés is magában hordozza a bizonytalanság elemeit.
Összességében elmondható, hogy az európai közös kül- és biztonságpolitika nem tekinthetõ a hagyományos értelemben vett közösségi politikának, mind céljaiban, mind eszközrendszerében, eljárási mechanizmusaiban kormányközi együttmûködésre épül. A tagállamok itt ragaszkodnak legjobban, legerõsebben nemzeti szuverenitásuk fenntartásához, ezen a területen mindmáig egyeduralkodó maradt az egyhangú döntéshozatal.
Maastrichtban több tagállam erõfeszítése ellenére sem sikerült egységes uniós kül- és biztonságpolitikai határozat megjelenítését elérni a szerzõdés szövegében. A CFSP alapvetõen kormányközi jellegén, sem az amszterdami, sem a nizzai szerzõdés nem változtatott és ugyanez mondható el az európai alkotmány tervezetérõl is. Az Európai Unió tehát továbbra sem rendelkezik olyan típusú, a nemzetközi viszonyok valamennyi kérdését felölelõ, a gyakorlatban hatékonyan mûködõ, egységesen és központilag irányított külpolitikával, mint pl. az Egyesült Államok.
Anélkül pedig nem valósíthatók meg azok a nagyszabású tervek, amelyeket az Európai bizottság Az új Európa megformálása címû munkájában megfogalmazott. Sem az uniónak, sem az unió vezetõ hatalmainak nincs reálisan megvalósítható nemzetközi színtéren is hatékonyan mûködõ közös és egységes képe az EU politikai jövõjét és koherens politikai együttmûködését illetõen. Mindenekelõtt a nemzeti érdekek szupremáciája és védelme miatt. Ahogy egy német szakértõ fogalmazott: „Európában az egység lehetetlen, az összeomlás valószínûtlen”.
Új európai védelmi identitás perspektívái
Az Európai biztonsági identitás mindazonáltal égetõ feladatokkal kell, hogy szembenézzen. Mindenekelõtt ilyenek azok a gyakorlati problémák, amelyek feltûnõvé tették az Európai Unió cselekvés-képtelenségét, tapasztalati tényként hozták elõ, hogy saját védelmi képességek, saját védelempolitika nélkül az Unió csak sokadrangú szereplõje lehet a nemzetközi politikai viszonyoknak. A NATO európai tagállamai és maga az Unió is tanácstalanul és erõtlenül kísérték végig a balkáni béketeremtés egész folyamatát.
Amin túl kell lépni az nem más, mint Brzezinszky 1999-ben megfogalmazott tétele, hogy „katonai szempontból Európa nem egyéb, mint az Egyesült Államok protektorátusa ” (Be Rose 2001). A balkáni háborúk idején ugyanis Európában nemcsak a modern halálmentes hadviseléshez való harci eszközök hiányoztak, de az uniós tagállamok összesen 2 millió fõs hadseregeibõl még a koszovói békefenntartáshoz szükséges 30 000 megfelelõen felszerelt katonát is csak nehezen tudták kiállítani.
Egyértelmûvé vált, hogy a régi típusú hadviselésre szolgáló nagy, lomha, sokhelyütt még ma is sorozáson alapuló hadseregek és elavult harci eszközök alkalmatlanok a mozgékonyságot, csúcstechnológiát és szakértelmet követelõ katonai válságkezelésre.
A realitás, hogy Európa katonai és védelmi téren az Egyesült Államoktól függ. Az elsõsorban amerikai vezetés alatt álló NATO-nak van ténylegesen meghatározó szerepe az európai biztonságért felelõs nemzetközi szervezetek között, csak a NATO képes tagjait felsorakoztatni a kitûzött célok elérése érdekében. A transz-atlanti viták során Amerika részérõl elhangzott szemrehányások az európai védelem fogyatékosságairól nyilvánvalóak, az európai biztonságpolitikai hozzájárulás növelése nélkül az Unió nem képest nemzetközi szinten Washingtonnal egyenrangúvá válni.
E tekintetben az áttörés formálisan az 1998 decemberi Sain-Maló-i francia–brit csúcstalálkozón történt, ahol a két fél közösen, az Egyesült Államokhoz fûzõdõ szövetségi kapcsolatot kiegészítõ önálló európai biztonságpolitika intézményesítésére tett javaslatot. Az Európai Unió 1999 decemberi helsinki csúcsértekezletére már közös biztonság- és védelempolitikai feladatként az autonóm képességek megteremtésének megjelölése került, amely szerint lehetõvé kell tenni, hogy az Európai Unió katonai mûveleteket indítson és hajtson végre válsághelyzetek rendezésére. Az elõírás szerint 2003 végére az Európai Uniónak képesnek kellett volna lennie 50–60 ezer fõig terjedõ, gyorsreagálású európai haderõ két hónapon belül történõ telepítésére és ezen katonai erõk Európától maximum 4200 kilométer távolságban egy éven át történõ fenntartására.
A NATO és az EU katonai képességei: verseny, vagy szövetség?
Az európai biztonság fõ letéteményese helsinki után is a NATO maradt, ugyanez mondható el az európai alkotmány tervezetének 2003 júniusi megjelenését követõ idõszakáról is. Idõközben az is nyilvánvalóvá vált, hogy az Amerikai Egyesült Államoknak szüksége van az európai tehervállalás aránynövelésére. Egy jövõbeni európai válságban sem politikailag, sem katonailag nem tartja elfogadhatónak az amerikai katonai erõ olyan dominanciáját, ahogyan az Koszovóban megvalósult.
Washington támogatja a külön európai biztonság és védelmi erõ létrehozását, ám azt nem akarja, hogy az az európai önálló erõ, amely elõször a NATO-n belül jött létre, késõbb kinõjön abból és végül is versenyre keljen vele. Az amerikai ellenkezés megszûntethetõ, ha a közös biztonság- és védelempolitika nem vezethet szétválasztáshoz (de-coupling), megkettõzéshez (duplication), illetve megkülönböztetéshez (discrimi-nation).
Az Egyesült Államok felismerte, hogy az Európai Unió új vállalkozása meglehetõsen korlátozott célokkal rendelkezik, s nem veszélyezteti az USA által önmagának igényelt világpolitikai vezetõ szerepet. Helsinkiben ugyanis nem önálló európai haderõ, hanem lényegében a petersbergi feladatok ellátásához szükséges katonai erõ létrehozásáról döntött az Unió, amely mind létszámát, mind technikai felszereltségét, mind a ráfordított anyagi forrásokat tekintve jóval elmarad az amerikai védelmi képességtõl. Funkcióját illetõen pedig lényegében csak a szennyes eltakarítására képes.
A NATO és az önmegvalósítás kihívása
Az Európai Unió ambiciózusabb terv megvalósításához is hozzákezdhet. Akkor azonban az amerikai politika várhatóan visszatér a fenntartások hangoztatásához, s ürügyként használná a európai fejleményeket az öreg kontinens fokozatos magára hagyására. Ezt követõen az USA páratlan helyzetébõl kifolyólag esetenként és önkényesen dönthetné el, hogy melyik európai és Európa melyik válságkezelésébe kíván bekapcsolódni és melyeket hagyja meg az uniós tagállamoknak. Ez viszont – tekintettel az unió jelenlegi igencsak korlátozott hadmûveleti képességeire – valószínûleg végzetes lenne az unióra nézve, mindenképpen új biztonsági veszélyt fogalmazna Európa számára.
Az Európai Unió lassú biztonsági identitás-szervezõdéséhez képest a NATO sokkal gyakorlatiasabban, szervezettebben és dinamikusabban keresi a rugalmas reagálás utódját a 21. században. Olyan stratégiát, amelyben a politikai szükségesség és a realitás találkozik, amely megerõsíti a szövetség egységét, feloldja a vélt vagy valós érdekkülönbségeket és szûkíti az Atlanti-óceán két partján fennálló különbségeket, amely a képességeket illeti az aszimmetrikus kihívások kezelésére és a rugalmas reagálásra. A kérdés, hogy a NATO jelenlegi politikai döntéshozó mechanizmusa megfelel-e a rugalmas válaszadás követelményeinek? Vajon képes-e a NATO hatékonyan fellépni, ha döntéseit a teljes konszenzushoz, az egyhangú támogatottsághoz köti? Megfogalmazódott, hogy a mûveletek terén hasznosabb volna, ha csupán elvi szinten lenne kötelezõ az összes tagország támogatása, a mûveletek megindításával kapcsolatos részletekrõl pedig már csak az abban résztvevõ tagországoknak kellene szavazni. Ez növelhetné a döntéshozatal gyorsaságát, amely a 26 tagországra növekedett NATO-ban végletesen lelassult.
Ugyanakkor megerõsítené az elsõ- és másodosztályú NATO-tagország szindrómát a nemzetek között, ami komoly veszély, hiszen azok formálnák a szövetséget saját képükre, akik erõforrásaikkal döntõ módon ott tudnak lenni a mûveletekben. A döntéshozatali alapelvekhez azonban nem nyúlt hozzá a mai napig a NATO. A politikai, katonai döntésidõ lerövidítésére azonban már tett lépéseket. A NATO reagáló erõk (NRF) általános mûveleti terveinek elõzetes elfogadásával a döntéshozatali idõ csökkenthetõ, és növelhetõ a NATO stratégiai parancsnokságok mozgástere.
A nemzetek többsége ugyanakkor óvakodik kiadni a kezébõl a csapatainak katonai irányítása feletti jogosítványokat. A mûveleti szabadság és a gyors reagálás egyfelõl mozgástér növelõ lehet a stratégia parancsnokságok számára, másfelõl viszont fenyegeti a legfõbb katonai döntéshozó szerv, a Katonai Tanács jogosítványait. Az egyensúly megteremtése itt is várat magára.
A NATO filozófiája szerint a tevékenység középpontjában álló harcoló katona, a katonai és a politikai vezetés számára egyértelmûvé teszi a legjobb szervezeti és vezetési formák keresését ahhoz, hogy megfelelõ idõben és felkészültséggel a világ bármelyik pontján eredményesen megjeleníthatõk legyenek a katonai képességek. A feladat jelentõs elmozdulási igényt fogalmaz meg a nemzeti és a NATO tervezési és alkalmazási mechanizmusoktól, ugyanakkor széles politikai támogatottságot igényel a nemzeti döntéshozásban. A nemzeteknél áttörésnek nyoma sincs, a szélesebb politikai közvélemény nem ismeri, hogy mit jelent és hogy mennyibe kerül a haderõ 40%-ának a mobilitását fenntartani.
A nemzeti döntéshozók vonakodva ajánlják meg a szükséges erõforrásokat a haderõk átalakítására, ami hátráltatja a szövetség egészének átalakulását és új típusú feladatvállalását. A tervezés minõségi átalakítása ugyancsak erõteljes törekvés, az összes alrendszer – a hírszerzés, a haderõ-, erõforrás-, mûveleti-tervezés követelményei – azonban nagyon komoly egyenetlenségeket mutatnak a különbözõ országokban. Ennek oka teljesen nyilvánvalóan az, hogy a veszélyeket, a fenyegetettségeket másképpen értelmezik a NATO különbözõ országaiban, kormányzataiban és szakértõi köreiben.
Az európai stabilitás intézményi újradefiniálása, a források és a finanszírozás
Mivel a NATO a korábbi jól kiszámítható fenyegetettséggel szemben egy átalakuló világ átalakuló erõviszonyaihoz és problémáihoz kapcsolódó kihívásaival áll szemben önmaga újradefiniálása szempontjából a globális stabilitás pilléreként meglehetõsen sokirányú a kihívások és belõle adódó feladatok értelmezése. Az új veszélyhelyzetek kezelése, a védelem és a biztonság újraértékelése a katonai reagálás új követelményei rendkívül eltérõ értelmezéseire utal. A válságok kezelésének nem katonai eszközei, eljárásai, eszköztárainak a felépítési hiányai azt mutatják, hogy nehéz rávenni a politikusokat, hogy ezekhez a feladatokhoz, reagálásokhoz forrásokat is rendeljenek hozzá, illetve, hogy megfinanszírozzák azt a folyamatot, amelyben átalakult a statikus védelmi filozófián alapuló haderõ, a korszak által megkövetelt rugalmas biztonságfilozófián alapuló haderõvé.
A katonai szakértõ körök persze teszik a dolgukat és szakadatlanul megfogalmazzák, hogy a világ változása milyen módon változtatta meg a stratégiai környezetet. Az információs társadalomhoz közelítõ európai civilizáció egyre inkább elveti a centralizált szervezeteket, átszakítja a vertikális integráció kereteit, a decentralizációt vállalja és hangsúlyt helyez a szinkronizációra. Nem az információ gyûjtésére koncentrál, hanem annak vertikális és horizontális megosztására, a hálózati haszon kinyerésére. Az interneten keresztül a társadalom alsó és felsõ szintjei közvetlenül kommunikálhatnak, a nemzetközi kapcsolatok követik a változásokat, a háborút és a háború nélküli állapotokat a nagyhatalmak ellenõrzik, a háborúk és a konfliktusok egyszerre jelennek meg a szövetségek és a társadalmi rendszerek, országok és egyének szintjén. A terrorista csoportok már az információs társadalom és a globalizáció posztmodern eszközeit és lehetõségeit használják ki háborúikban, a technológiafejlõdés korábbi szabályokat és törvényeket áthágó alkalmazásával.
A globalizáció biztonságfogalmát átértékeli, átértelmezi, kiterjeszti más területekre (a pénzmozgások figyelése, az információs hálózatok védelme), az információs kor a reagálási idõ csökkentése, a kiszámíthatatlanság tényezõje, amelyek mind növelték fontosságukat. Ugyanez a katonai tervezés szempontjából az állandó védelmi tervektõl való eltávolodást hozta. Elõtérbe került az „eshetõségi tervezés” és az általánosan alkalmazható tervek készítése.
Az információs kor háborúit a bonyolult helyzetek, a rövid idõtartam, a csökkentett rombolás, a mûveletek nagyfokú integrációja jellemzi. Mindez olyan képességeket és rendszereket igényel, amelyek sokkal inkább használhatóak a megelõzésre mint a büntetésre, megtorlásra. Riasztási rendszereket igényelnek, amelyek nagy biztonsággal informálnak a veszélyekrõl, speciális mûveleti képességet igényelnek, a haderõ nagypontosságú feladatmegoldásához precíziós eszközöket, a felderítés biztosította pontos információt, az erõk, szervezetek interoperabilitásának szükségességét, a nemzetközi szervezetek, kormányzati és kormányzaton kívüli segélyszervezetek, polgári, biztonsági, rendõri és katonai erõk korábban nem ismert szélességû együttmûködését igénylik.
A szakértõk hangsúlyozzák továbbá, hogy a globalizáció és az információs társadalom nem áll meg a védelmi szervezeteknél. A katonai vezetés legfõbb feladata az információs fölény megszerzése, a gyûjtés, a gyors elemzés és a megosztás tekintetében. A NATO parancsnokságai egyesített információs központokat hoznak létre, ahol gyûjtik, elemzik, értékelik az adatokat. A logisztikai támogatás területén már is problémás a mûveletek tempójának növekedése, a háború szintjeinek egymásra csúszása. Mindez olyan katonai vezetõket, olyan stratégiát és olyan managementet kíván, akik sokkal inkább támaszkodnak a megszerezett képességekre, mint a begyakorolt eljárásmódokra.
Az isztambuli NATO-csúcs legfontosabb döntései az Észak-atlanti Szövetség felhasználható képességeinek fejlesztése tárgyában történtek. Követelményként fogalmazták meg a modern telepíthetõ és fenntartható erõk létrehozását. A reális képességek kialakítása mellett ugyanakkor a tagállamok felé elvárás fogalmazódott meg, hogy a korábban tett vállalásaik teljesítésére nagyobb hangsúlyt fektessenek, hiszen csak tényleges képességekkel lehet részt venni a NATO-feladatok megoldásában.
Újabb, a terrorizmus elleni intézkedéseket tartalmazó csomag is elfogadásra került. További feladatként fogalmazódott meg a NATO parancsnoki struktúrájának az átalakítása, ami azóta nagyrészt le is zajlott. A partnerség elmélyítése Oroszországgal, Ukrajnával, illetve a Kaukázus és Közép-Ázsia országaival, valamint a Mediterrán Párbeszéd továbbfejlesztése.
Együttmûködési felajánlás történt a szélesebben vett közel-keleti országoknak, közeledett egymáshoz az Iraki beavatkozást ellenzõk és támogatók álláspontja. Az egyes tagországok számára védelmi szervezetfejlesztési jelentõségû üzenet volt az isztambuli NATO-csúcson megfogalmazott „újra befektetési igény”, amelynek az a jelentõsége, hogy a NATO számára már kevésbé fontos képességeket fel kell számolni az egyes országokban, s az így felszabaduló forrásokat modern képességek kialakítására kell fordítani.
Amerikai új csapat-allokáció
2005-re áthúzódó jelentõségû az a 2004 júliusában az amerikai elnök által az Ohio állambeli Cincinattiban bejelentett csapatcsökkentés, illetve átcsoportosítás, amely a következõ tíz évre irányozza elõ az amerikai tengerentúli haderõ katonai és mûszaki, sõt logisztikai struktúrájának a modern kor követelményei szerinti átalakítását. Az amerikai haderõ-átcsoportosítás mögötti meggondolás valójában a hidegháború megszûntésének lereagálása, s a katonai szembenállás és készültség korábban alkalmazott szintjének mai indokolatlanságát felismerõ és az átalakítást sürgetõvé tevõ világméretû terrorizmus elleni harc következtetéseinek a levonásán alapul.
A második világháború óta ez lesz a legnagyobb katonai haderõ-átcsoportosítás az amerikai hadseregben, a fix támaszpontokon állomásoztatott nagy létszámú haderõk végét is jelezve. Donald Ramsfeld amerikai védelmi miniszter szerint az átalakulás nyomán komoly változások várhatóak a szövetségesekkel fennálló eddigi katonai megállapodásokat illetõen is.
A külföldön állomásozó amerikai csapatok létszáma jelenleg meghaladja a 200 . 000 fõt és a létszám fele Európában állomásozik. Németországban csaknem 100 . 000 katonája van az Egyesült Államoknak, ugyanakkor jelentõs létszámú kontingens van Japánban, valamint Dél-Koreában. A Koreai-félszigeten a 37 . 000 katona egyharmadát tervezik hazavinni 2005 végéig, ugyanakkor a globális haderõ-átcsoportosítás terve szerint a volt szovjet kelet Európa országainak katonai támaszpontjait tranzitállomásként használnák az amerikaiak. Ezekrõl ugyanis jó kondíciókkal küldhetõk gyors csapatok a közel-keleti, az afrikai és más válságövezetekbe. A haderõ-átcsoportosítástól és átalakítástól jelentõs költségcsökkenést várnak, az amerikaiak németországi bázisok helyett Lengyelországban, Romániában, Bulgáriában, esetleg a volt szovjet köztársaságok némelyikében terveznek katonai tranzitbázisokat létrehozni, illetve némelyiket már el is kezdték építeni.
Mindez a haderõ reális kihívásokra való reális felkészítése, átfegyverzése, új bázisokra telepítése jegyében történik, olyan átcsoportosításokkal, amelyek hídfõállásokat biztosítanak a legfontosabb válságövezetek felé. A demokratikus országok biztonságigénye elsõsorban a nemzetközi terrorizmus elleni küzdelemre irányuló erõfeszítésekben mutatkozik meg. Úgy tûnik, hogy a nemzetközi terrorizmus kockázatainak elemzésére, értékelésére és kezelésére irányuló nemzetközi kezdeményezések új típusú intézményi integrációt indítottak el és erõsítenek fel a belátható jövõben.
Szeptember 11-e hatására az alapvetõen belföldi bûnüldözési problémának tekintett terrorizmus nemzetközi biztonságpolitikai kérdéssé vált, minden országban beindult annak az intézményesítése, hogy széles körû politikai, gazdasági és bûnüldözési intézkedések történjenek megfelelõ katonai és rendfenntartó intézkedésekkel. Ismeretes, hogy már korábban a rejkjaviki és a prágai csúcstalálkozókon a NATO vezetõi intézkedés – és kezdeményezés – csomagot is jóváhagytak, amely javítja a terrorizmus elleni küzdelem hatékonyságát, s a hadseregek felszerelését alkalmasabbá teszi gyorsabb, nagyobb távolságokon történõ bevetésre.
A prágai csomag már polgári veszélyhelyzeti tervezési akciótervet is tartalmazott, segítve a nemzeti hatóságok felkészülését és módosítva a felderítõ adatok megosztását. A válságkezelési rendelkezések mindenütt kiterjednek az új légvédelmi koncepció kidolgozására is, amelyek magukban foglalják a haramia-repülõgépek elleni intézkedéseket. A NATO a terrorizmus elleni új védelmi koncepció értelmében fokozza a szövetség terrorelhárító és megelõzõ tevékenységét, a következmények kezelésének és felszámolásának a képességét, illetve a terrorellenes erõk, köztük a katonai erõk együttmûködését is.
Az EU erõsíti biztonsági jellegét és gyorsan bevethetõ haderõt épít
A 2004-es évben nemcsak a lezajlott európai uniós bõvítés, hanem az Európai Unió intézményrendszerének gazdagodása is új vonásokat hozott a biztonsági palettán. Egyebek között július utolsó hetében – a hazai diplomácia keretében – az Európai Unió külpolitikai és biztonságpolitikai fõmegbízottja Javier Solana, illetve Colin Powell Budapesten beszélt az Európai Unió katonai képességekkel is rendelkezõ aktivitásáról. Arról, hogy szerepet kell vállalni a válságok megoldásában, hogy a 25 tagú Európai Unió 450 millió lakosa a GDP világtermelésének 25%-a, a világkereskedelem 45%-a fölötti dominanciájával a világ egyik legnagyobb segélyezõ szervezete aktív kül- és biztonságpolitikai vállalásokat is kell, hogy tegyen.
Az Európai Unió ugyan gazdasági közösségnek indult, de napjainkra a világpolitika egyik legfontosabb képviselõje lett, s immár rendelkezik mindazokkal a katonai és civil képességekkel is, amelyek lehetõvé teszik, hogy különbözõ válságövezetekben, válságkezelõ, békefenntartó feladatokat lásson el.
Az unió a maastrichti szerzõdéssel létrehozta a közös kül- és biztonságpolitikai intézményrendszert (CFSP). Az Unió azonban nem kívánja befolyásolni a tagállamok védelem és biztonságpolitikai sajátosságait, beleértve a NATO tagságból adódó kötelezettségek és feladatok végrehajtását is. Az EU-tagországok a teljesítések elmaradása kiküszöbölésére 2010-ig jelentõs fejlesztést irányoztak elõ, a tagállamok az erõk, eszközök, vezetés és irányítás interoperatibilitásának megvalósítását célozzák.
Az európai uniós tagországok védelmi miniszterei 2004. november 22-én döntöttek arról, hogy a 165 . 000 fõs haderõbõl gyorsan bevethetõ alakulatokat állítanak fel, elsõsorban békefenntartás céljára. A felajánlások tizenegy, egyenként 1000–1500 fõs harcicsoport kiépítését célozzák, amelyek tíz napon belül bárhol bevethetõk kell hogy legyenek a világon. Az alakulatok a tervek szerint 2007-re állnak fel és az ENSZ mandátuma alatt tevékenykednek majd. Bevetésükrõl minden esetben az Európai Unió Miniszteri Tanácsa konszenzusos szavazással dönt.
Az európai uniós országok külön-külön vagy másokkal összefogva hoznak létre ilyen alakulatokat. Olaszország egy saját harccsoportot alakít, emellett a magyarokkal és a szlovénokkal közösen is felállít egyet, illetve egy harmadikat a többi mediterrán országgal, spanyolokkal, görögökkel és portugálokkal mûködtet majd. Franciaország, Spanyolország és Nagy-Britannia saját alakulatot is felállít. Emellett a vegyes csapatok kialakításában is részt vesz, saját egységeik már 2005-re bevethetõek lesznek. A magyar katonák tehát az olaszokkal és a szlovénekkel együtt szolgálnak majd az Unió zászlaja alatt. A magyar részvétellel megalakuló uniós harccsoport a tervek szerint 2007. január 1-jével éri el a teljes készenlétet, – szól a Magyarország által is aláírt, Brüsszelben megfogalmazott megállapodás.
Az Európai Unió gyorsreagálású erõinek bevetésekor minden állam megõrzi a jogát, hogy eldöntse engedélyezi-e, vagy sem az adott harccsoportban résztvevõ alakulatok alkalmazását. 2004. december 2-án kezdõdött meg az Európai Unió boszniai hadmûvelete azt ALTHEA, ekkor vette át az Európai Unió a NATO-tól a békefenntartás feladatát a balkáni köztársaságban.