Deák Péter
Biztonságoptimizmus – atlantiszkepticizmus
Az Észak Atlanti Szerzõdés Szervezete e hozzászólás megjelenése idején közel van „de jure” fennállásának, tehát a ratifikációs idõszak leteltének hatvanadik évfordulójához, meghaladva a közép-európai férfi átlagkort. Fogantatása természetesen jóval elõbb, a második világháborút követõ években kezdõdött. A napjainkban kibontakozott „mi lesz veled NATO” polémia, amelynek legutóbbi terjedelmes tanulmánya Szenes Zoltán tollából elsõsorban a katonapolitika tartományából kiindulva jelent meg e kiadvány hasábjain, hazánk politikai irodalmában talán Gyarmati István szkeptikus cikkeivel indult, de már mintegy tíz éve folyamatosan publikált elemzõ-dilemmatikus írások után. Külföldön pedig, a vita nem új keletû. E vitához szeretnék ezzel az írással csatlakozni, egyaránt nem osztva Szenes optimizmusát és Gyarmati kételkedéseit.
Transzatlantizmus, a nyugati civilizáció kohéziós alapalapelve
A transzatlanti dimenzió, mint nemzetközi politikai kategória napjainkban mind az Európai Unio, mind Észak-Amerika szempontjából egy sajátos híd. A védelem, illetve ennek prevencióját jelentõ biztonság szempontjából ez az objektív fogalomkör a 20. században kapott sajátos prioritást, mégpedig a második világháború után. Elõtte ugyanis az amerikai kontinens az elsõ világháborúban, még izolacionista pozícióból, valójában az európai „viszály” részben gazdasági érdekû rendezésében, a kontinens nyugati, erõsen atlanti oldalán vett részt. A második világháború Amerikát már közvetlenül, mondhatni euró-ázsiai vonatkozásban érintette, mert az expanzív militarista tengely egyik eleme Észak Amerikát nyugatról is veszélyeztetve széles térségben zajlott, az egymásrautaltság másik vonatkozása is jelentkezett.
Az évszázad második felében ez a transzatlantizmus nemzetközi biztonságpolitikai stratégiává vált, amelynek négy jelentõs motívuma volt, nevezetesen:
A nemzetközi viszonyok átrendezõdésének objektív, axiomatikus elemei tartósabbak, ezek intézményei azonban gyakrabban változnak. A transzatlanti kapcsolat – mint egy politikai-civilizációs régió sajátos belsõ tengelye – volt, van, és lesz. A történelem sajátos szakaszában kapott történelmi prioritást, amikor az Atlanti-óceán – ami nem politikai-ideológiai kategória – két partján elhelyezkedõ államok kölcsönösen felismerték, hogy az elmúlt évszázad jellemzõ gazdasági, ideológiai és háborús válságait csak egy kölcsönös viszonyban lehet kezelni.
Sokan úgy emlékeznek erre, hogy az USA szakított az izolacionista politikával, a Monroe elvvel és hajlandó volt elõször háborúba lépni, majd a NATO-ban részt venni. Azonban Európa is hajlandó volt a gazdasági versenyt félretenni, befogadni a sajátos amerikanizmust és (!) elfogadni e szövetségben a kétségtelen amerikai vezetõ szerepet.
Mára a helyzet generálisan változott, de az új világrend ettõl függetlenül nem nélkülözheti a transzatlanti kapcsolatot, gondolatot, biztonsági filozófiát. Ez az övezet ugyanis objektíve meglévõ politikai-kulturális-gazdasági és civilizációs övezet, az Atlanti-óceán ebben a tekintetben nem lehet elválasztó vonal. Nem csak arról van szó, hogy az új, globális kihívások (nemzetközi terrorizmus elleni harc) csak a transzatlanti együttmûködés keretében oldhatók meg, hanem arról is, hogy a transzatlanti kötõdés (amint azt a közelmúlt fájdalmasan tanúsította) a régión belüli biztonsági problémák megoldásához is elengedhetetlen.
A Szövetség a hidegháború után
A NATO a kilencvenes évek elején totális identitás deficitbe került, aminek jelei már a bécsi tárgyalások idején megmutatkoztak. Ebben az idõszakban ugyanis a kormányközi dimenzióban az ellenségek helyett a tárgyalási partnerek álltak, illetve ültek egymással szemben, és 1988–1989-tõl szinte az enyhülés irányába való túllicitálási verseny volt jellemzõ. A nemzetközi „civil szférában”, mint a Pugwash mozgalom, Római Klub, SANA, a stratégiai és békekutató intézetek a hosszú ideig naivnak tûnt tanulmányaikat pragmatizálható módon tették a tárgyalók asztalára.
A tömeges közép- és kelet-európai rendszerváltások, a többnemzetiségû, diktatúrákkal összetartott államok békés, központilag irányított, illetve fegyveres szétbomlása „segített” a NATO fennmaradás keresésében, megtalálta hivatását, az állampárti rendszert felváltó, kezdõ demokratikus országokban jelentkezõ belsõ konfliktusok pacifikálásában, részben az elõtérbe kerülõ közel-keleten látta lehetséges teendõit.
Elsõsorban politikai, katonai érdekekbõl és terjesztendõ értékek, a keleti visszarendezõdések blokkolása céljából felgyorsította a mindig is elemét képezõ bõvítést. Az így kialakult helyzet vezetett oda, hogy a kilencvenes években, amelyet a bipoláris világból, az érték-azonos nagyhatalmak versengésével jellemezhetõ, a globalizáció kezdeti korszakába való átmenet idõszakának tekinthetünk, a Szövetség a nem katonai együttmûködés számos sikeres és látszatjellegû formációját hozta létre, és a válságok felvállalt kezelésébe bevonta a partnereit is. Ezzel egyben, jelenlétével, más integrációkban jelentkezõ átfogó tagságával lényegében a világrend változás stabilizációs értékeit õrizte meg, valamelyest politikai irányba mozdult el, és ebbe a körbe tartozott maga a bõvítési sorozat is, amelynek politikai jelentõsége lényegesen meghaladta a katonait.
A „békefenntartó évtizedben” megváltozott a biztonság tartalma, a kihívások prioritási és valószínûségi sorrendje, háttérbe szorultak a hagyományos katonai fenyegetések. Mind ezek a NATO politikai és polgári kapacitásainak erõsítését, artikulációját igényelték volna. A hidegháború prognosztikus elemzése elvezetett ugyan a Harmel jelentéshez, a 67-es doktrínaváltáshoz és az 1969–1975-ben kezdõdött politikai enyhüléshez, amit a katonai, fegyverzeti túlfejlesztés nem tudott visszahúzni, mégis, mint alapvetõen katonai közösség, megõrizte militáns jellegét.
Ennek történelmi politikai elhivatottságára építve gyorsult fel az Európai Unio közös kül- és biztonság-, késõbb védelemmel bõvített politikai akarata, a kifejezetten humanitárius, - petersbergi feladatokként megfogalmazott – intervenciók vállalása az érdekelt térségekben. Az ezzel indult rivalizáció nyomán alakult ki a „NATO válságának” felvetése, a kemény csendõri szerepvállalás és az „elebeszesedés” közötti alapmisszió keresése.
Látnunk kell, hogy a NATO a nemzetek közösségét kifejezõ világrendszer és architektúra halmaz egyik eleme, nem felettese és nem kívülállója. Radikális átalakulása, és nem csupán innovációja egybe esik az ENSZ reformjával, számos közösségi szervezõdéssel és – fõleg – az EU kül, védelmi és biztonságpolitikájának artikulációjával. Mert az EU a kilencvenes években született tudatos politikai döntés terméke, míg a NATO közel hatvan évvel ezelõtti létrejötte kikényszerített törvényszerûség volt.
Mindezek következtében a transzatlantiságot kifejezõ intézmény, a NATO mind rendeltetésében, mind tagsági és szervezeti struktúrájában, továbbá belsõ szellemében az új évszázad kezdetére megszûnt északatlanti szervezetté lenni, szinte új szövetség jött létre a washingtoni 1949-es név megtartásával.
Szuperhatalmi helyzet és multipolaritás
Az Észak-Amerikai Egyesült Államokat és kontinentális partnerét, Kanadát az európai bevándorlók formálták a nyugati típusú demokrácia etalonjává, és ezt a szerepet, intézményrendszerét, polgárai szellemiségét illetõen máig megõrizte. A huszadik század háborúiban, az „ordas eszmék” hordozóinak legyõzésében, a hidegháború lezárásában, véres válságok kezelésében áldozatokat hozó és értékeket képviselõ szerepe, ebben való elsõdlegessége vitathatatlan. A 18–19. században az Új Világhoz kötõdött, az európai civilizáció adaptálásával. A huszadik században felvállalta a nukleáris rizikót, a hazájától távol esõ térségekben megvalósított „partraszállási inváziók” kockázatait, a békés-fegyveres konfrontációt a világ békéje érdekében. Mostanra azonban egyedül maradt.
Fentebb leírt történelmi szerepe, egyedül állóan fejlett gazdasága és katonai ereje, az informatika világában szerzett befolyása révén objektíve, hatalmi csoportok kifejezett akarata és törekvése nélkül is, hegemón szuperhatalommá vált. A „neokon” adminisztráció, annak stratégiáját alkalmazni kívánó Bush doktrína, ebbe a helyzetbe „cseppenve” ezt a szerepet nem kívánja feladni. Pedig, a számos új kihívás egyre nyilvánvalóan veszélyes korában, a világ csak a multipolaritás rendjében tud fenntartható fejlõdést produkálni.
A nemzetek közösségének jogi formációit, az általa kétségtelenül sikeresen „vezetett” NATO konszenzusos elvét megkerülve, presszióra is alapozott alkalmi interventív koalíciók katonai kudarcait mentegetve, az Európai Unióval néha dacolva, nemzetközi konfliktusokat okoz. „A hatalom legfontosabb kérdéseiben, mint pl. a hatalom hasznosságában, a hatalom erkölcsösségében, valamint a hatalom szükségességében, az amerikai és európai vélemények eltérnek”-írja Robert Kagan Hatalom és Gyengeség címû tanulmányában, 2002-ben.
Távol-keleti politikai elemzõk fogalmazták meg, hogy egyesek félelmeiben a hegemón szuperhatalmi magatartás a világ biztonsága szempontjából rosszabb a bipolaritásnál, mert akkor az egyensúly távol tartotta a komoly konfliktusokat. Az EU pedig a több pillérre épülõ nemzetközi rend egyik, keleten is elismert pólusa, és tagjainak zöme azonos szervezetben vállal szerepet az USA-val, ez pedig a NATO. E szövetség jövõjét jelentõsen befolyásolja az amerikai nemzetközi politika jövõje.
Az Államok mindezek mellett, illetve érdekében, kétségtelenül jelentõs részt vállal a válságok többségének kezelésében, ezzel fokozza is katonai jelenlétét a glóbusz számos pontján. Amíg Amerikában a terrorizmus elleni harc valóságos háborút jelent, addig Európában e veszélyek fõleg elméleti fenyegetettséget, bár Európát az utóbbi idõben esetileg több, áldozatban kevesebb terrorcsapás érte. A terrorizmus elleni effektív küzdelem fõszereplõje kétségtelenül az USA, bár valamennyi akciójának „casus belli”-jeként ezt, és ezzel összefonódva a demokrácia-export elhivatottságából eredõ kötelezettségét hozza fel.
Gyakorta hangzik el – publikációkban, fórumokon és dokumentumokban egyaránt –, hogy a világ, a demokrácia számos formában megjelenõ értékrendje, a fenntartható fejlõdés, és régi szóval élve, a „világbéke” a jelenlegi helyzetben az amerikai kapacitás, az Államok részvétele, mi több kezdeményezése nélkül nem lehetséges. Más régiók, térségek, az Európai Unió fegyveres szervezete nagyságrendben, kapacitásban, technikai színvonalban majdnem az akcióképesség határáig van leszakadva az Államoktól. Ez – József Attila filozófiájára támaszkodó – véleményem szerint „valódi”, de nem igazi. Egy állam, egy kontinens fegyveres erejének méretét, struktúráját, ezen belül szervezetét, haditechnikai képességeit és színvonalát, díszlokációját és biztonsági stratégiáját, no meg doktrínáit és alkalmazási elveit, elsõsorban geopolitikai helyzete, céljai, prior fenyegetései határozzák meg, amiben benne foglaltaknak a gazdasági érdekek is. Mindamellett – szintén saját, bár irodalomból is merített véleményem szerint – zömmel objektív okok miatt az amerikai katonai gondolkodásban sok a konzervatív elem, a doktrínák, a felkészítés nem érte utol a technikát, nem kellõen hatékony a komplex válságkezelõ képesség. („…az amerikai hadseregbõl is hiányoznak a „post-conflict” típusú „nemzetépítõ” civil és katonai képességek”– Szenes Zoltán ). Az USA, a sajátos amerikanizmus miatt nehezen képes azonosulni a kezelt térség kultúrájával, történelmi és geográfiai adottságaival, geopolitikai környezetével.
És ehhez járul a fegyveres kapacitás, a katonai erõ csökkenése, kifáradása, a növekvõ logisztikai terhek, a toborzási nehézségek és a nagy veszteség miatt az állampolgári szembefordulás.
E hosszú bekezdésbõl két következtetés vonható le. Egyrészt, hogy minõségi és mennyiségi egyenszilárdság soha nem lehet az Atlanti-óceán keleti és nyugati partján elterülõ NATO-tagországok katonai képességei között. Másrészt, hogy az Egyesült Államok nehéz helyzetben van, sérthetetlenségi mítosza szertefoszlott, kormányzata egyedül teljesíthetetlen feladatokra vállalkozott. USA „tehermentesítése”, a közös, szövetségi feladatvállalás csak abban lehetséges, ami közös érdek és összehangolható érték. Nem csupán európai érdek valójában a demokrácia, illetve az „amerikrácia” aszimmetrikus erõszakra támaszkodó terjesztése, de „eurokrácia” sem – bár a kontinensen itt több a tapasztalat, ugyanis a gyarmattartás alkalmazkodást, az ottani kultúra bizonyos szabadságát is jelentette. Ugyanakkor a nemzetközi terrorizmus jelensége, bázisai, gyökerei elleni nemzetközi küzdelem egyértelmûen kohéziós erõt jelent.
A NATO jövõjének alapvetõ feltétele, hogy az USA konzekvensen kialakítsa Európához – különösen az önálló katonai erõvel is rendelkezni, bevallottan saját jogán világpolitikai tényezõvé válni kívánó EU-hoz – fûzõdõ viszonyát, ehhez kapcsolódóan a NATO szerepérõl vallott álláspontját, gyakorlatban alkalmazott politikáját. Ezzel párhuzamosan az EU-nak, és ezzel az európai NATO-tagállamok zömének fel kell gyorsítania a modern képességet hordozó, szervezett polgári – katonai válságkezelõ rendszerét és ezt megelõzõen az ennek alapját képezõ pragmatikus stratégia kidolgozását.
Bizonytalan prognózis a NATO-tag Magyarország nézõpontjából
A fõ kérdés, hogy a NATO milyen irányba kell haladjon, milyen értékek, és érdekek alapján választja ki jövõjét. Biztonságot és stabilitást õrzõ védelmi szövetséggé alakul, tehát az új kihívások mindegyikében lesz kompetenciája, avagy marad politikai – katonai, válságkezelõ és kollektív védelmi szövetség, amely 1952-óta, fõleg 1999 után már korántsem atlanti.
Jövendõ szerepvállalását talán a fenti két alternatíva szimbiózisaként a következõkben lehetne megfogalmazni: bekövetkezõ helyzet és annak elemzés után hozott politikai döntés, a katonai lépés eltökéltségének demonstrálása, csapatkoncentráció, szükség esetén békekikényszerítés, majd pacifikáció katonai és rendõri, karhatalmi eszközökkel, CIMIC, megszállásos békefenntartás. Mind ehhez minimálisan politikai legitimáció, tehát nemzetközi határozatban említett beavatkozási szükségesség, konszenzusos NATO-döntés, szövetségi tervezés és vezetés, valamint EU egyeztetés szükséges.
A NATO csak akkor tud hatékony, a korszaknak megfelelõ szövetségként megjelenni, ha modern katonai képességeket fejleszt ki. Ennek a strukturális és technikai formációi alakulóban vannak, amit Szenes Zoltán tanulmányában felvázolt. Azonban a biztonsági gondolkodásnak, koncepciónak is meg kell újulni. A katonai tervezés elõtt, politikai, erõforrás-felmérõ, szociálpszichológiai és a nemzetközi konzekvenciákat számba vevõ hatáselemzés szükséges. Ehhez közös mûhelyek, amelyek napjainkban háttérbe szorultak, még az USA-ban is csökkent a civil kutatóintézetek szerepe.
A kibõvült NATO egyik legnagyobb dilemmája a konszenzuson alapuló döntéshozási rendszer. Ennek feloldását szolgálhatná a konstruktív tartózkodás egyfajta eljárási rendjének bevezetése. Szenes Zoltán szerint „az egyik megoldása az lehetne, ha az általános, politikai konszenzuson alapuló döntés után a mûveletek megindításának és levezénylésének kérdéseirõl már csak a feladatban résztvevõ tagországok döntenének”.
Magyarország számára NATO ilyen irányba történõ mozdulása és ezzel járó konszolidációja elsõrendû politikai és katonai kérdés. 1999 tavaszán a washingtoni csúcs, amely felvételünkre tett pontot, az 50. születésnap jegyében telt el, „hetes felvételt” kimondó 2004. március 29-i konszenzusos bõvítési-felvételi döntés a radikális kor szakváltás fórumaként jelenik meg a NATO történetében. Magyarország NATO tagsága egy 10 éves történelmi folyamat eredménye volt. A kilencvenes években végbement egy visszafordíthatatlan politikai, gazdasági és intézményi fejlõdés a „NATO-kompatibilitás” ( illeszkedõ képesség-szerzõ) irányába. Kialakult a civil kontroll, 1997-ben döntés született a védelmi kiadások folyamatos növelésérõl, a katonai reformok artikulálódtak.
A csatlakozás stabilizálta Magyarország biztonsági helyzetét, de szinte azonnal, a hadsereg gyors modernizációja mellett, az ország sajátos befogadóképességének javítását igényelte Ez átgondolt, a NATO stratégiához alkalmazkodó védelem- és katonapolitikát igényelt, amelynek koncepciója konszenzust, végrehajtása összkormányzati tevékenységet követelt volna. Hat éves évfordulónk után azonban még mindig a kiesett évek szenvedõi vagyunk. A Szövetség az új magyar kormánytól a védelmi reform terén természetesen sokat vár. Megfogalmazódik a magyar haderõ nivellációjában részünkrõl is elismert lemaradás elmarasztalása, amelyet csak némileg és elsõsorban Amerika felé ellensúlyoz a terrorizmus elleni harchoz kapcsolódó válságkezelõ szerepvállalásunk elismerése.
Persze a magyar külpolitika középpontjába az EU felzárkózás kerül, de a NATO szerepvállalás háttérbeszorulása nélkül. Erre szolgál a NATO-tag és az Európai Unio tagállam sajátos státusza. A differenciált hozzáállás látszatának elkerülése végett célszerû, ha a magyar fél viszonylag gyors elhatározásokkal részt vállal az EU által kezdeményezett, vagy felvetett akciókban, azok elõkészítésében. Ugyanakkor, a NATO-deklarációknak megfelelõen, a válságmegelõzés politikai útjait kell elõtérbe helyezni, képviselni.