Pirityi Sándor
Latin-Amerika – az „elfelejtett földrész” porondra lép
Latin-Amerika bõvelkedik „egyesült államokban”, magyarán szövetségi államokból összekovácsolódott föderatív államokban, de törpe államképletekben is. Biztonsági tényezõt lát az állami integritásban, a területi egység megõrzésében, az államok területi sérthetetlenségében, amit az etnikai, vallási, társadalmi-szociális, kulturális és nyelvi háborúskodás súlyosan veszélyeztethet. A szerzõ geopolitikai jellegû úti-beszámolójában áttekinti Latin-Amerika szerepét a világgazdaságban, a térség országainak szociális és biztonsági helyzetét, az Amerikai Egyesült Államokhoz, Európához és az arab országokhoz fûzõdõ kapcsolatát. Összefoglalva mondanivalóját hangsúlyozza: Latin-Amerika – „örökmozgó”, amely civilizációt alkot, elõítéleteket rombol, hidakat épít és erõszak-tipológiát szemléltet.
Latin-Amerika szemlátomást „emberi jogokat” igényel a nemzetközi közösségtõl, elsõsorban a világ „nagyjaitól” meghallgatást, megértést, méltányosságot. Ugyanakkor ez a földrész polarizálódik, államai és politikusai ideológiai alkatuk és érdekeik szerint részben Amerikára, részben Európára, részben a „fejlõdõ világra” orientálódnak. Küzdenek múltjukkal, küzdenek a jövõért. Térségenként a melegszívû békés együttélés váltakozik majdnem hidegháborús konfrontációkkal, a folyamatosság új hangsúlyokkal, a stabilitás labilitással.
Latin-Amerikára fel kell figyelni, pozitív és negatív potenciálját tekintetbe kell venni, sajátszerûségét meg kell érteni, hiszen vannak például lakatlan és lakhatatlan területei, öntörvényû fegyveres szervezetei, önbíráskodási szokásai, sok évszázados faji hagyományai, fanatikus beidegzõdései. Valójában nem dõlt el az a kérdés, hogy a katonai diktatúrák voltak-e kárhozatosabbak legújabbkori történetében, vagy az õket felváltó korrupt „demokráciák”, narko-liberalizmusok, az eszközökben nem válogató oligarchiák. De Latin-Amerika atomfegyvermentes övezet, államai nem sok értelmét látják az egymással való szokványos háborúskodásnak, a fékevesztett fegyverkezési hajszának, az ellenségkeresésnek.
Latin-Amerika nemcsak Dél-Amerikát foglalja magában, hanem Észak-Amerika déli részét és Közép-Amerikát is. Területén eredetileg indián törzsek éltek, 1492 után sorra jelentek meg a spanyolok, a portugálok, majd az angolok, a franciák és a hollandok. A 16. században megkezdõdött az afrikai négerek betelepítése, a 19. század elsõ negyedében megindult a gyarmatbirtokok függetlenné válásának folyamata, amely még a második világháború után is egy tucat új államképlet létrejöttét eredményezte. Az Egyesült Államok politikai, gazdasági és kulturális behatolásának volt alárendelve 1948-ban az Amerikai Államok Szervezetének megalakulása. Washington hamarosan 15 latin-amerikai országban tett szert katonai támaszpontokra, 12 országgal kötött katonai védelmi szövetséget. Ez eleve központi jelentõségûvé teszi Latin-Amerika és az Egyesült Államok közötti viszony alakulásának kérdését.
Latin-Amerika „energiát hordoz” – Okok a derûlátásra, krónikus árnyoldalakkal
Latin-Amerikának van súlya és szerepe a világgazdaságban, kínálattal és kereslettel is jelentkezik a világpiacon, de gazdasági-pénzügyi biztonság dolgában nem irigylésre méltó a helyzete. Ez rányomja a bélyegét a szubkontinensnek és államainak belbiztonságára, a létbiztonságtól, a szociális biztonságtól a közbiztonságig. A felszín sokszor rendet mutat, jólétet, gondtalanságot, de a centrumoktól távolodva mind lesújtóbb a kép.
A „felsõ tízezrek” élvezik és értékelik, ami van, a szabadságot, a demokráciát, de a hajléktalanok, a kisemmizettek, a munkanélküliek, a rettegésben tartottak, a gyógyításban nem reménykedõ betegek, az éhezõk tíz- és százmilliói számára semmit nem jelent a szabadság, a demokrácia, õk „csak” megélhetést, létbiztonságot, orvosi és szociális ellátást igényelnek, nem jogrendet, hanem egyszerûen rendet, igazságosságot, nem könyöradományokat, de legalább szavatolt létminimumot és munkát.
2005-ben Latin-Amerika gazdasági megítélése mind a térségben, mind a világ más régióiban talán kedvezõbb mint valaha. Kielégítõ növekedési mutatókat közölnek, az infláció a legtöbb országban ellenõrzött, a mérlegek kiegyensúlyozottak, a 2001–2003 közötti legyengültség lassan feledésbe merül.
Külsõ megfigyelõk azonban arra is felhívják a figyelmet, hogy mindebben éppen a külsõ tényezõknek valószínûleg jelentõsebb szerepük van, mint a belsõ erõfeszítéseknek, ezért a pangás vagy a visszaesés sem kizárt. Több országban meghasonlott a gazdaság: bizonyos szektorok beintegrálódtak a világgazdaságba, ezek virágoznak, a többi csak a létfenntartást szolgálja.
Latin-amerikai források nem tagadják a már említett „világkonjunktúra” elõnyös szerepét, például abban a vonatkozásban, hogy Kína, általában Ázsia nekilendülése megnövelte a latin-amerikai nyersanyagok, energiahordozók, mezõgazdasági termékek iránti keresletet, ami világpiaci áremelkedésekhez vezetett. Bizonyos fejlemények könnyítettek a latin-amerikai adósok helyzetén.
Az utóbbi években több térségbeli ország áttért a rugalmasabb pénzváltási árfolyamokra. Brazíliában és Argentínában a jelentõs leértékelések nyomán egyes feldolgozó iparágak ismét lélegzethez jutottak, némileg visszanyerték versenyképességüket. Furcsa módon a sajtó a fejlõdés legkomolyabb akadályát a politikában láttatja. Bolívia és Ecuador jól példázza az állami intézmények válságát. Itt-ott a képzési rendszer elhanyagoltságára is fény derül, az infrastruktúra kiépítetlenségére úgyszintén, baj van a jogállamisággal is, de kevés jel utal javító szándékú kezdeményezésekre és intézkedésekre.
A társadalmi igazságosság napról-napra közelebb kerül, akárcsak a látóhatár… Pedig van legalább egy terület, amely mentõövet dobhatna és talán fog is dobni Latin-Amerikának, ha „energikusan” saját lábára áll, vagyis az energiahordozókban rejlõ – akár konjunkturális – lehetõségeket megragadja.
Az olajárak 2004 januárja óta kétszeresére emelkedése, amit egyfajta „keresleti sokkhatással” magyaráznak, Latin-Amerikát is sajátos érdeklõdés tárgyává tette.
Jean-Marie Chevalier A nagy energiacsaták címû könyve adalékokkal szolgálhat ebben a vonatkozásban Latin-Amerika helyzetének és kilátásainak megítéléséhez. Jelenleg a világ kõolajtermelésének 16 százalékát nemzetközi társaságok adják, a közép-keleti társaságok részesedése 24 százalék, az ázsiaiaké 13, a latin-amerikaiaké 11 százalék. Ez utóbbiak közül kiemelkedik a brazil Petrobras, a venezuelai PDV, a mexikói Pemex. Ha a jelenlegi közgazdasági feltételek mellett kitermelésre érdemes és a jelenlegi mûszaki lehetõségek mellett kitermelhetõ felderített kõolajkészleteket vesszük alapul, azok kétharmada a Közép-Keleten, közel 12 százaléka Közép-Ázsiában, a Kaukázusban és Szibériában, 9,4 százaléka Afrikában, 8,5 százaléka Latin-Amerikában van. Többségükben tehát politikailag zûrzavaros, fegyveres konfliktusokban bõvelkedõ térségekrõl van szó.
A BP Statistical Review of World Energy ez év júniusi számából kitûnik, hogy 2004-ben Mexikó 190 millió tonna kõolajat és 37 milliárd köbméter földgázt, Venezuela 153 millió tonna kõolajat és 28 milliárd köbméter földgázt, Brazília 76,5 millió tonna kõolajat és 11 milliárd köbméter földgázt, Argentína 38 millió tonna kõolajat és 45 milliárd köbméter földgázt termelt ki.
A múlt évben az Egyesült Államok kõolaj-behozatalának 33,3 százaléka származott Latin-Amerikából és csupán 19,6 százaléka a Közép-Keletrõl. A teljes amerikai kõolajimport 2004-ben 638,4 millió tonnára rúgott. (Megemlíthetõ, hogy Európa 621,4 millió tonnás olajbehozatalának 42,6 százalékát adták a szovjet utódállamok.)
Természetesen a kõolajexportnak, a földgázexportnak el kell jutnia a piacokra. A már idézett Pánamerikai Fejlesztési Bank égisze alatt folyik egy dél-amerikai földgázvezeték-hálózat tervezése, amely Perut, Chilét, Argentínát, Uruguayt, Brazíliát, Bolíviát és Paraguayt kötné össze, részben meglévõ hálózatokra támaszkodva. A bank azt hirdeti, hogy a régió szempontjából létfontosságú az energiaintegráció és a versenyképesség, s hogy a földgáz hamarosan „geopolitikai jelentõségre” tesz szert Dél-Ameri kában. Hozzáfûzi, hogy Latin-Amerikának és a Karib-térségnek egy mind globálisabbá váló gazdasági rendszerben versenyképessé válásához „nagyobb beruházásokat kell eszközölni a térség infrastruktúrájába, különösen olyan kritikus fontosságú területeken, mint az energia, a szállítás, a vízellátás és a közegészségügy.
2005 júniusának végén a „Mercosur”, a dél-amerikai vámúnió 1 Asunciónban (Paraguay) megtartott csúcsértekezletén némi mozgásba jött a terv, ugyanakkor szembekerültek egymással azok, akik már privatizálták a földgáz-kitermelést (Argentína, Bolívia) és azok, akiknél megmaradtak az állami vállalatok (Petrobras, Brazília, Petroleos de Venezuela, Pemex, Mexikó).
Az asuncióni csúcsértekezlet azzal is magára vonta a figyelmet, hogy egy 100 millió dolláros alapot hozott létre az energetikai szerkezetátalakítási programok összehangolására. Az alaphoz 70 százalékban Brazília, 27 százalékban Argentína járult hozzá, a két fõ kedvezményezett Paraguay és Uruguay.
Dél-Amerikában körvonalazódik egyébként egy általánosabb regionális tömörülés is, amelynek alapító okiratát Peruban írták alá még 2004 decemberében. Tizenkét dél-amerikai ország állapodott meg a „Dél-amerikai Nemzetközösség” életre hívásában, olyan perspektívával, hogy a közösség idõvel konkurenciát teremthet mind az Egyesült Államok, mind az Európai Unió számára. Az aláírási ceremónián a perui elnök több mint 360 milliós népességû közös piac kialakulását jósolta, emellett kilátásba helyezett egységes útlevelet, valutát, közös parlamentet és bíróságokat.
Amerikai partner-szondázás
Az Egyesült Államok 2005-ös „Latin-Amerikára ébredése” , aminek néhány mozzanatát most felidézzük, nem egy európai elemzõnek a „közel-külföld” iránti orosz érzékenységet, valamint a „saját ház elõtti söprögetés” illendõségét juttatta eszébe azután, hogy a Fehér Ház az utóbbi években aránytalanul nagy figyelmet szentelt a sokkal távolabbi Iraknak, Afganisztánnak, Közép-Ázsiának, a „tágabb Közép-Keletnek”, általában az ázsiai–csendes-óceáni térségnek, jóllehet Latin-Amerika nagyobb odafigyelést, nagyobb érdeklõdést és empátiát igényelt volna.
Nem tudni, hogy hány portugál ajkú állampolgára van az Egyesült Államoknak, de az amerikai népesség-nyilvántartó hivatal 2005. június elején azt közölte, hogy az Egyesült Államok spanyol ajkú lakossága meghaladta a 41 milliót (!), ami megközelíti a 14 százalékot a 296,3 milliós összlakossághoz képest. (Képviselõházi arányuk alig 6 százalék, szenátusi arányuk pedig mindössze 2 százalék.) Ez persze csak egy indok volt amellett, hogy az amerikai diplomácia új irányítója elsõ külföldi útját – Brazíliát, Kolumbiát, Chilét és El Salvadort érintõ hivatalos látogatását – Dél-Amerikában tegye. A nagyszériás megnyilatkozási kényszer magától értetõdõen bepillantást engedett az Egyesült Államok latin-amerikai politikájának „új hangsúlyaiba” is.
Az amerikai külügyminiszter-asszony április 25-én indult latin-amerikai körútjára. Külön repülõgépén Curacao, a Holland-Antillák felé tartva megosztotta gondolatait, értékeléseit és megfontolásait az újságírókkal, Latin-Amerikát figyelemre méltó térségnek nevezte, minthogy ott az utolsó egy-másfél évtizedben számottevõ demokratikus átalakulások mentek végbe, „immár 34 demokrácia foglal helyet az Amerikai Államok Szervezetében, egy hely üres, ez Kubáé”.
Méltatva a latin-amerikai gazdasági eredményeket hangsúlyozta, hogy a növekedés és a fejlõdés jótéteményeinek még el kell jutniuk különösen a hátrányos helyzetû lakossághoz, ez „tényleges kihívás a demokrácia számára”.
Kérdésekre válaszolva a külügyminiszter-asszony a magas olajárak kapcsán azt üzente a kitermelõknek, hogy a világgazdaság növekedni akar és „senkinek sem jó, ha a világgazdaság nem talál megbízható olajszállítókra, ésszerû árak mellett”.
A „magasröptû” sajtóbeszélgetésben Washington 1962-es karibi fellépésére is utalás történt. A The New York Times éppen április 25-ei számában vetette fel egy „kubai mintájú” haditengerészeti blokád lehetõségét Észak-Koreával szemben, amennyiben az nem szakít atomfegyverkezési ambícióival. Condoleezza Rice a hatoldalú tárgyalások elsõbbségét hangoztatta, de jelezte, hogy az Egyesült Államok kész akár az ENSZ Biztonsági Tanácsához is fordulni a KNDK megrendszabályozása ügyében. „Az elsõbbség a tárgyalásoké” – mondotta, hozzátéve, hogy az Egyesült Államok türelme nincs naptári határidõhöz kötve.
Április 26-án az amerikai külügyminiszter-asszony már Brazíliában tartott közös sajtóértekezletet brazil kollégájával, Celso Amorimmal. Utóbbi a kétoldalú együttmûködésnek a szuverenitás kölcsönös tiszteletben tartásával és a demokráciának az amerikai földrészen való erõsítésével összefüggõ jellegét domborította ki. Jelezte továbbá, hogy a brazil–amerikai közös közlemény a demokrácia különbözõ dimenziókban, tehát nemcsak a szabadság, hanem a szociális igazságosság, a társadalmi egyenlõség dimenziójában való támogatását is rögzíteni fogja.
Április 27-én Rice-interjút láthattunk a brazil nézõkkel a TV Globon. Az amerikai külügyminiszter nem háríthatta el a Venezuelára vonatkozó kérdések megválaszolását. „Csodálatos kapcsolataink vannak a venezuelai néppel – mondta válaszában, némileg még a venezuelai elnököt is kímélve. – Gazdasági kapcsolataink vannak Venezuelával. Nekünk nem egy személlyel, Chávez úrral van gondunk. Az ottani magatartás problematikus, a szomszédok ügyeibe való beavatkozás; gondjaink a venezuelai intézmények demokratikus jövõjével kapcsolatban vannak. Végül is van egy demokrácia-okmányunk, a Pánamerikai Demokratikus Charta, amely arra kötelezi a demokratikusan megválasztott vezetõket, hogy demokratikusan kormányozzanak.”
Legyen szabad itt emlékeztetni rá, hogy 45 évvel ezelõtt fõváros-váltás volt Brazíliában. Juscelino Kubitschek, aki 1956 januárjában vette át az elnöki hatalmat, rendkívül jelentõs fejlesztési programot valósított meg a brazil gazdaságban. Úgy döntött, hogy Rio de Janeiro helyett egy új, modern fõvárosra van szüksége az országnak. Elnöki ciklusa végére (1961) felépült az új fõváros, Brasília, de maga az avatás már 1960. április 21-én megtörtént, ennek 45. évfordulóját ünnepelték az amerikai külügyminiszter-asszony látogatását megelõzõen. Condoleezza Rice tiszteletét tette a brasíliai Kubitschek emlékmúzeumban és ezt az alkalmat is felhasználta arra, hogy emlékeztessen: egy negyedszázaddal ezelõtt is még 14 katonai diktatúra volt Latin-Amerikában. Ma a szubkontinens biztosítja az „egészséges demokrácia” három fõ elvének – biztonság, felvirágzás, méltóság – érvényesülését – állította a miniszter asszony, utalva a múlt század ‘70-es ‘80-as éveinek jellemzõ viszonyaira:
Ma – állapította meg – szoros biztonsági együttmûködés van Brazília, Argentína és Paraguay között a közös határháromszögben, Chile szinte az egész féltekén nyomon követi a terrorista pénzügyleteket, El Salvador megreformált biztonsági erõi hatásosan védelmezik-oltalmazzák az ország békés lakosságát. Kolumbiában 16 év óta a legalacsonyabb a bûnözési erõszak, egyedül a múlt évben 200 tonna kokaint gyûjtöttek be a hatóságok. Haitiban Brazília tartja kézben az argentin, chilei, perui és uruguayi egységekbõl verbuválódott békefenntartó biztonsági erõt.
Végül két részlet abból az interjúból, amelyet a magas rangú amerikai vendég a brazil Veja Magazinénak adott. „A demokráciához nyújtott USA-támogatás – jelentette ki Condoleezza Rice – nem minõsíthetõ egy amerikai típusú demokrácia érdekében kifejtett nyomásnak. Minden demokrácia más és más. Sok és sokféle út vezet a demokratikussá váláshoz.”
Condoleezza Rice „partner-szondázó” turnéja során másutt is arra hívta fel Latin-Amerika népeit, ne adják fel a demokráciához fûzött reményeiket, haladjanak tovább a reformok útján. Ez indokolt volt azért is, mert az amerikai külügyminiszter látogató körútja idején megsokasodtak Latin-Amerika városaiban a szegénység, általában a szociális viszonyok miatti utcai tüntetések. Nem is mindenhol tudtak a demokratikus intézmények ellenállni a nyomásnak, amint azt az ecuadori elnök kiebrudalása mutatta.
Rumsfeld: a szabadság értéktelen biztonság nélkül
Az Egyesült Államok általános tapasztalat szerint minden kontinenst és szubkontinenst más és más biztonságpolitikai optikával figyel és kezel és ez alól Latin-Amerika sem kivétel, ahol balratolódásnak minõsíthetõ polarizálódás megy végbe. Fontos szerep hárul e tekintetben a Pentagonra, amely szándékokat és lehetõségeket, erõket és eszközöket, érdekeket, összefonódásokat és szembenállásokat nagy szakapparátussal tanulmányoz Washingtonban és a helyszíneken.
A szintézis feladata, a politikai értelmezés és a katonapolitikai minõsítés feladata, a reagálásra vonatkozó ajánlások meghatározásának és indokolásának feladata végsõ fokon a tárca vezetõjének illetékességi tartománya, neki egyszersmind adottságokkal kell rendelkeznie érveinek, következtetéseinek elfogadtatásához.
Az az elõadás, amelyet Ronald Rumsfeld 2005. május 3-án a „Council of the Americas” washingtoni konferenciáján tartott, Latin-Amerikára vonatkozóan támpontot kínált a nemzetközi közvéleménynek a szubkontinens egésze és országai biztonságpolitikai helyzetének olyan értelmezéséhez, amely az Egyesült Államok stratégiáját és lépéseit igazolja. Látványosan belbiztonsági problémákat helyezett elõtérbe, jobbára gazdaságpolitikai szövegkörnyezetben.
A miniszter abból indult ki, hogy „a demokrácia, a szabadpiac, valamint a biztonsági szempontokat tekintetbe vevõ együttmûködés központi jelentõségû a térség hosszú távú politikai és gazdasági sikerességének biztosítása szempontjából”. Mindjárt hozzátette, hogy „vannak, akik el akarják torlaszolni a nagy társadalmi és gazdasági haladás útját, vannak veszélyek, vannak társadalomellenes elemek, amelyek a bizonytalansághoz és a káoszhoz való visszatérésen fáradoznak, ami büntetlenséget kínálna tevékenységükhöz”.
Rumsfeld hangsúlyozta, hogy a biztonság témája elsõdleges fontosságú a nyugati féltekén – nyilván elsõsorban Latin-Amerikára gondolt –, ahol újból és újból gondot okoznak „erõszakos bandák, kábítószer-forgalmazók, kábítószercsempészek, túszejtõk, terroristák”. Általános a jogrend kiterjesztésének követelése, különösen a földrajzilag távoli területekre, a „tiltott tevékenységek” leküzdéséhez. A miniszter említést tett a „kormányok megingatására” irányuló kísérletekrõl, a határõrizet hézagainak kihasználásáról, az igazgatás nélküli területeken tapasztalható összevisszaságról is. „Különösen súlyosak ezek a veszélyek, ha aláássák a polgároknak a kormányukba és egészében a demokráciába vetett bizalmát” – mondotta, levonva azt a következtetést, hogy „a biztonság hiánya megkérdõjelezi magának a szabadságnak az értékét”.
Egyfelõl a biztonság, másfelõl a politikai és gazdasági szabadság közötti kölcsönhatást hangsúlyozva megjegyezte: „Akik a vállalkozói-üzleti közösségben dolgoztak, ösztönösen értékelik a biztonság és a kedvezõ gazdasági környezet közötti összefüggést. A külföldi beruházások kritikus jelentõségûek a regionális fejlesztésekhez, de a beruházók idegenkednek az olyan országoktól, térségektõl, amelyeket veszélyesnek vagy bizonytalannak vélnek.”
A Pentagon elsõ embere úgy vélekedett, hogy „Latin-Amerika ma joggal tekinthetõ a világ legkevésbé militarizált térségének” . „Ez csupán a bizalom, az együttmûködés és a kiszámíthatóság olyan fokán vált elérhetõvé, amely csak demokratikus nemzetek családjában lehetséges” – állapította meg.
Rumsfeld a gazdasági-pénzügyi biztonságot körülírva szellemes képeket is használt. Elpanaszolta, hogy „a pénz gyáva, képes elszökni”. Beszélt a „kapu-tesztrõl”: a kaput nyitva kell hagyni, és figyelni, merre indul a mozgás. „A dolgok a kevésbé kívánatos helyrõl a tetszetõsebb helyek irányába mozdulnak el. Semmi bonyolult nincs ebben, ez igaz a pénzre és az emberekre is.” (Rumsfeld elejtett egy olyan megjegyzést is, hogy „a piacok sokkalta ügyesebbek, mint a kormányok”.)
Az amerikai miniszter biztonsági kockázatként említést tett a szegénységrõl is, amely eltorlaszolja a gazdasági haladás útját, egyben veszélyezteti a demokratikus kormányzást is.
Donald Rumsfeld elõadása után hallgatói kérdésekre válaszolt. Venezuelával kapcsolatban kijelentette: „Valamennyiünknek gondja van Venezuelával, megítélésünk szerint ez a legnagyobb veszély, amellyel Latin-Amerika most szembesül. Chávez elnök arra használja fel az olaj-dollárokat, hogy néhány kellemetlen helyen szerezzen támogatást. Az ügy érinti Kolumbiát, Brazíliát, az egész térséget. Nem úgy néz ki, mintha a venezuelaiak képesek lennének rendbe hozni a fegyverbehozatal nyomán elõállt helyzetet, inkább az a képlet, hogy az Egyesült Államoknak a józanság érdekében kell majd szerepet vállalnia.”
Az amerikai védelmi miniszternek feltették a kérdést, hogy a bolíviai és ecuadori „nem hagyományos” kormányváltások után támadt zûrzavar nem hátráltatja-e a kábítószer-ellenes akciókat. „Nincs választásunk” – volt a válasz és a miniszter rámutatott: nem kínálati, hanem keresleti problémáról van szó. Dollármilliárdok vannak a kábítószerre, és amíg ez a helyzet, meg is fogják találni, ha az egyik ajtó bezárul, mennek a másik ajtóhoz. És ez kihat a parlamenti választásokra is, duzzasztja a korrupciót, kötõdik a terrorizmushoz, a túszszedéshez, a kormányellenes tevékenységhez és a törvénytelen kormánytevékenységhez egyaránt.
Ami az amerikai hadsereget lejárató televíziós mûsorokat, a távoli katonai jelenlétet illeti, Rumsfeld mindenekelõtt olyasmit idézett Mark Twaintõl, hogy „a hazugság kétszer körbejárja a Földet, míg az igazság felhúzza a futócipõket”. Irakkal kapcsolatban kijelentette, hogy az Egyesült Államoknak nem érdeke ott maradni abban a térségben, csak mint barát és kereskedelmi partner. Cáfolta, hogy a jelenlét az iraki olajjal függne össze. Jellegzetesen fogalmazott Afganisztán tárgyában: „Gondolják meg, a Szovjetuniónak 250 ezer katonája volt Afganisztánban és vesztett. Nekünk 20 vagy 30 ezer katonánk volt ott és nyertünk”. Ez májusban hangzott el…
AÁSZ – Washington tûszúrásokra ébred
Az Amerikai Államok Szervezetérõl (AÁSZ) még megalakulásakor alkotott kép (az USA politikai, gazdasági és kulturális „behatolásának” eszköze) módosulását látszott elõrevetíteni, hogy 2005. május 2-án szocialista párti fõtitkára lett a nyugati félteke 1948-ban Bogotában (Kolumbia) életre hívott „majdnem össz-kontinentális” kormányközi tömörülésének a korábbi chilei belügyminiszter, José Miguel Insulza személyében.
Az Egyesült Államok ellenjelöltje az AÁSZ vezetõi posztjára Insulzával szemben a mexikói külügyminiszter, Luis Ernesto Derbez volt. A két jelölt április 11-én egyenlõ számú szavazatot kapott, de az amerikai külügyminiszter-asszony, Condoleezza Rice latin-amerikai útja során olyan kép alakult ki, hogy Washington jelöltjének célszerû visszalépnie és ez idõben meg is történt.
José Miguel Insulzát a „páncél-ember” minõsítés kísérte hazájában és annak határain túl is: ügyes politikus, meggyõzõ erejû tárgyaló hírében állt, aki Augusto Pinochet tábornok diktatúráját (1973–1990) követõen kulcsfigurája lett a chilei demokratikus átalakulásnak. Többször köztársasági elnökjelöltként is szóba jött, Ricardo Lagos, aki Salvador Allende után az elsõ szocialista miniszterelnöke volt Chilének, 200 márciusában Insulzát tette meg kormánya belügyminiszterének.
Ötéves AÁSZ-megbizatása bizonyára annak is köszönhetõ, hogy jó ismerõje az amerikai politikai életnek: a politikatudományok magisztere lett a Michigan Egyetemen (USA). Elõre érzékeltette, hogy Haiti demokratizálásra szorul, hogy ráférne a belsõ béke Kolumbiára, javítani kellene az emberi jogok és a demokrácia helyzetén Kubában, amelynek az Amerikai Államok Szervezetébe való visszatérését azonban egyelõre nem valószínûsítette.
Május 26-ai beiktatási beszédében Insulza szorgalmazta, hogy a pánamerikai tömörülés jobb munkával segítse elõ illetékességi területén a válságmegelõzést, a válságkezelést, ami a tagállamok stabilitásának is jót tenne. Feladat-listájára vette a szegénység és a korrupció felszámolását, a határokon átnyúló szervezett bûnözés, a terrorizmus, az AIDS leküzdését.
A beiktatás másnapján az amerikai elnök közzétette, hogy május 21-én a Fehér Házban fogja üdvözölni az Amerikai Államok Szervezetének új fõtitkárát, majd ismét találkozik vele az AÁSZ június 5–7. között Fort Lauderdaleban (USA) tartandó közgyûlésén.
A latin-amerikai sajtó elõre jelezte, hogy az utóbbi tanácskozásra nehéz idõpontban kerül sor, amikor a dél-amerikai földrészen belpolitikai viharok rázkódtatják meg Bolíviát és Ecuadort, amikor Washington rosszallását fejezi ki a Venezuelában végbemenõ „hatalmi koncentráció” miatt. Tény, hogy Latin-Amerikában, amely negyedszázaddal korábban zömmel még katonai diktatúrák alatt élt, demokratikusan megválasztott kormányok vették át a hatalmat, de jelentõs részük gyengén kormányoz, nem elég hatékony – és nem eléggé demokratikus, különösen a Fehér Ház szemszögébõl.
Az AÁSZ közgyûlését – 1974 óta elsõ ízben – ismét az Egyesült Államokban, ezúttal a floridai Lauderdaleban tartották meg. A szervezetnek akkor, 31 évvel ezelõtt még csak 23 tagja volt, közülük 10 kemény katonai diktatúra. Bush elnök viszont 2005. június 6-án elmondott üdvözlõ beszédében már megállapíthatta: „A 21. század amerikai kontinensén a demokrácia immár sokkal inkább szabály, mint kivétel”. Reményét fejezte ki, hogy „Kubában végül gyõzni fog a szabadság”. Kuba 1948-ban az Amerikai Államok Szervezetének egyik alapító tagja volt, de 1962-ben kizárták, mert „marxista államnak” minõsítette magát.
Erõsen bíráló hangot ütött meg Latin-Amerika vonatkozásában a tanácskozáson Condoleezza Rice. Az amerikai külügyminiszter megállapította, hogy a demokrácia sok helyen „gyenge gyökeret eresztett”, a lakosság életkörülményei alig javultak. „Latin-Amerikában az utóbbi idõszak átlagában minden évben menesztettek idõ elõtt egy-egy megválasztott elnököt. Mások nyeregben maradva, vagyonszerzésre, tekintélyuralmi hatalomgyakorlásra használták fel tisztségüket.”
Megfigyelõk észrevételezték: Washingtonban bizonyos jelekbõl ítélve feléledt az érdeklõdés Latin-Amerika iránt, miután Bush elnök elsõ hivatali idejében az iszlám világra összpontosított és a nyugati félteke déli féltekéjét szinte kiiktatta látómezejébõl… Most új lelket akar lehelni a Pánamerikai Demokratikus Chartába, amely néhány év alatt „papírtigrissé” vált. Ám „hûvös ellenszéllel” találkozik abban az állam-csoportosulásban, amelynek költségvetését 60 százalékban fedezi. Az eredeti két amerikai (USA) fõtitkárjelölt – elõször a salvadori Flores, majd a mexikói Derbez is – széles ellenzékbe ütközött. Bush elnök különbözõ kiterjedésû szabadkereskedelmi övezetekre vonatkozó tervei Közép- és Dél-Amerikában intenzív és költséges reklámozásra szorulnak. A floridai közgyûlésen megbukott az Egyesült Államoknak az a terve is, hogy létesüljön egy korai elõrejelzõ rendszer politikai válságok felismerésére és megoldására. A „kis Biztonsági Tanács” elgondolásában a tagállamok többsége újabb északi beavatkozási szándékot vélt felismerni. Celso Amorim brazil külügyminiszter itt is hangoztatta, hogy demokráciát nem lehet kívülrõl diktálni, annak párbeszédbõl kell kiforrnia…
Amerika-ellenes átrendezõdés vagy csak taktikai progmatizmus?
„Egy sor latin-amerikai országban fokozódik a bizonytalanság, a káosz veszélye, ahelyett, hogy tényleges alternatíva jelennék meg. Híveinek elvesztésével Washington kénytelen defenzívába átmenni.”
Ez az idézet nem igényel forrásmegjelölést – tipikus a világsajtóban. Nemcsak az idézet elsõ felére, hanem második mondatára is kínálkozik illusztráció. Craddock tábornok, az amerikai Déli Parancsnokság vezetõje 2004. március 9-én a washingtoni Kongresszusban beismerte, hogy Bolíviában, Ecuadorban és Peruban „a bizalmatlanság, az intézmények hitelvesztése Amerika-ellenes, globalizáció- és szabadpiac-ellenes demagógok felszínre kerülését ösztönzi”.
Ugyanakkor – jobbára már nyugat-európai hírmagyarázók szerint – a Brazília–Argentína–Uruguay–Venezuela tengely, némely esetekben Kubával a háttérben, sorra bukásra kárhoztatja az amerikai külügyminisztérium kezdeményezéseit. Amikor az Amerikai Államok Szervezetének már ismertetett floridai közgyûlésén az Egyesült Államok felvetette a „demokráciától való eltávolodást” büntetõ Pán-amerikai Demokratikus Charta szigorításának gondolatát, lényegében egy venezuelai AÁSZ-intervenció lehetõvé tételét, a javaslatot egyszerûen nem vették komolyan. Az AÁSZ védelmi minisztereinek néhány hónappal elõbb rendezett összejövetelén (Quito, 2004. november 16–18.) Venezuela, Brazília és Bolívia a be nem avatkozás témájának megvitatásakor elvetette Donald Rumsfeld amerikai védelmi miniszternek azt a kolumbiai és közép-amerikai résztvevõk által támogatott elképzelését, hogy fogadják el a „megelõzõ biztonság” koncepcióját és hívjanak életre egy latin-amerikai többnemzetiségû haderõt, nyilván a Pentagon alá rendelve.
Condoleezza Rice ez év áprilisi turnéja során – ezt idéztük – mindenütt emlékeztetett rá: 20–25 évvel ezelõtt Latin-Amerika 14 országában volt katonai diktatúra, ezekben az országokban ma demokrácia van, némelyikük persze igen törékeny. Chilében viszont idézték neki elõdjét, Colin Powellt, aki szerint az Augusto Pinochethez hasonló dél-amerikai diktátoroknak nyújtott washingtoni támogatás „nem volt a legtetszetõsebb dolog”. Condoleezza Rice azt válaszolta, hogy „ez most nem a 20. század eleje vagy közepe, ez a 21. század, amelyben az Egyesült Államok olyan partnereket keres, mint Chile, amelyek demokratikusak, elkötelezettek népük jóléte, a szabadkereskedelem és a szabad gazdaságok mellett”. Chile balközép kormányával kitûnõ a viszonyunk – fûzte hozzá, megemlítve, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1559. sz. határozatát, amely a szíriai erõk kivonását követelte Libanonból, 2004 szeptemberében megszavazta Chile, elõsegítve a „három évtizedes szíriai megszállás” megszüntetését.
Nem válik elõnyére Washingtonnak, hogy legilletékesebb képviselõi különbözõ alkalmakkor ugyanazokat az érveket ugyanolyan megfogalmazásban adják elõ. A másik oldalon: a latin-amerikai államférfiak viszont rokonszenv-ellenszenv megnyilvánulásaikban alkalomszerûen hajtanak végre – immár nem is meglepõ – fordulatokat.
2005. április 29-én az amerikai külügyminiszter-asszony interjút adott a spanyol nyelvû CNN televíziónak. Emlékeztették õt egyfelõl arra, hogy körutazásának egyik célját korábban a venezuelai helyzet megvitatásában, Venezuela regionális megítélésének szondázásában jelölte meg, másfelõl utaltak rá, hogy Hugo Chávez venezuelai elnök kevéssel elõbb felfüggesztette az Egyesült Államokkal kötött katonai kiképzési egyezmény hatályát, illetve venezuelai kõolaj-kirendeltséget nyitott Kubában. Mi Washington viszonya a venezuelai elnökhöz és kormányához – hangzott a kérdés, amelyre Condoleezza Rice ezt válaszolta:
„Utam célja az volt, hogy egy pozitív jövõképrõl tárgyaljak a térséget és a féltekét illetõen. Számos kihívással találkozunk ezen a féltekén, de ha tényként tekintjük, hogy húsz évvel ezelõtt senki nem gondolt volna olyan helyzetre, amelyben 34 demokrácia van a féltekén és csak egyetlen ország nem foglalhat helyet az Amerikai Államok Szervezetében – ez Kuba, ahol nincs demokrácia –, ma ez a jövõkép a szabadkereskedelem és a szabad gazdaságok összekapcsolódása olyan demokráciákkal, amelyek erõsek és jótéteményekkel szolgálhatják a népeket.
Errõl kívántam tárgyalni a régióban és arról, hogy egyetértés van a követendõ irányról. Aki demokratikusan kormányoz, miután demokratikusan megválasztották, aki ezeket az elveket követi, barátja lehet az Egyesült Államoknak. Ez vonatkozik az Egyesült Államok és Venezuela közti szereposztásra. Ez a félteke jövõbeni irányultságának kérdése.”
Latin-Amerikában – helyi információk szerint – nem találnak semmi csodálnivalót abban, hogy a venezuelai elnök, Hugo Chávez rokonszenvvel viseltetik a chilei José Miguel Insulza iránt, aki szocialistapárti belügyminiszterbõl lett az Amerikai Államok Szervezetének fõtitkára, vagy hogy a mexikói államfõ, Vicente Fox baráti kapcsolatokat ápol George Bush amerikai elnökkel. Mexikó egyébként az ENSZ emberi jogi bizottságában Kuba ellen szavazott; az Egyesült Államok által beterjesztett határozati javaslatot a latin-amerikai bizottsági tagok közül megszavazta még Costa Rica, Guatemala és Honduras, tartózkodott viszont a szavazástól Argentína, Brazília, a Dominikai Köztársaság, Ecuador, Paraguay és Peru.
Diplomáciai körökben egyébként több jelét látták annak, hogy mielõtt az Egyesült Államok szabad teret nyitott volna Insulza elõtt, biztosítékot kapott tõle, nemkülönben a chilei kormánytól, különösen ami az AÁSZ Venezuela és Kuba irányában folytatandó politikáját illeti. (Le Monde Diplomatique, 2005. június).
Az Egyesült Államoknak – jegyzi meg az amerikai sajtó – nincsenek „a priori” ellentétei vagy nézeteltérései Chilével, amely nem szakított a „tiszta és tartós” piacgazdasággal, de nem áll hadilábon Mexikóval sem, amely tagja az ALENÁ-nak (az Egyesült Államokkal és Kanadával 1994-ben létrehozott csoportosulásnak). Santiago de Chile manõverezési lehetõségeit azonban Latin-Amerikában sokkal nagyobbnak látják, mint Mexikóvárosét. Washingtonnak módjában áll nyomást gyakorolni közvetlen déli szomszédjára úgy, hogy ellehetetleníti vagy megrendszabályozza azt a mintegy négymillió illegális mexikói bevándorlót, akik – 2003-as adat van – 38 milliárd dollárt utaltak haza egy év alatt. Ez az összeg nagyobb, mint Mexikó idegenforgalomból származó évi bevétele, és megfelel Mexikó kivitele 50 százalékának.
Latin-Amerika – és Európa?
A német Frankfurter Allgemeine Zeitung ez év tavaszán „Viszonylagos érdektelenség” cím alatt nemcsak Latin-Amerika Európához és az Egyesült Államokhoz való viszonyát, hanem a Nyugat és Kelet közötti érdekpozícióját is elemezve elõször azt a kérdést vetette fel, hogy milyen európai közhiedelmek vannak Amerika északi és déli felének egymáshoz való viszonyáról. A szerzõ, Daniel Deckers szerint az egyik közhiedelem az, hogy töretlenül érvényes a Monroe-elv, amely Amerikát Alaszkától a Tûzföldig majd két évszázada az Egyesült Államok természetes befolyási övezetének minõsítette. Aztán ott van az észak-amerikai hegemónia másik oldala: Latin-Amerika gazdasági függése az Egyesült Államoktól, ami megnyilvánul a politikai labilitástól az idõszakos lázadásokig és államcsínyekig menõen sok mindenben. Ez elégséges ahhoz, hogy kutatóintézetek, politikusok és politológusok az Atlanti-óceán mindkét oldalán felvessék a kérdést: nincs-e itt az ideje Európa és Latin-Amerika „stratégiai partnerségének”?
Azt a nézetet, hogy Latin-Amerika történelmileg, nyelvileg és vallás szerint egybeforrott szubkontinens, Lord Thomas brit történész egyszerûen „a francia romantika valóságtól elrugaszkodott termékének” nevezte. Mexikótól Chiléig a politikusok és diplomaták zömmel azon a nézeten vannak, hogy az õsrégi különbözõségek, másrészt az egyes régiók és országok jelenlegi érdekszóródása legalábbis akkorák, mint az állítólagos azonosságok. Tod Lindberg, a Stanford Egyetem Hoover Intézetének kutatója minden teketóriázás nélkül kimondta: ha az európaiak azt hiszik, hogy a „latin empire” szembeállítható az „american empire”-ral, akkor a latin-amerikaiak lennének az elsõk, akik saját bõrükön éreznék ennek a fejleménynek a negatív következményeit.
Persze, mint Kuba és egyebek között Venezuela példája is illusztrálja, vannak, akik szembenéznek (szembenézhetnek) ezekkel a negatív követelményekkel.
Hugo Chávez venezuelai elnök 2004 novemberében Moszkva vendége volt. Az orosz vezetéssel folytatott tárgyalásai után kijelentette: „A mostani oroszországi látogatás új fejezetet nyit országaink kétoldalú kapcsolataiban. Nem szabad megengednünk, hogy bárki vagy bármi bonyolítsa, fékezze vagy megrontsa ezeket a kapcsolatokat.” Chávez elnök megvallotta: örül Oroszország „erõsödésének”, majd Vlagyimir Putyinhoz fordulva kimondta: „Nekünk tetszik, hogy Ön kemény kézzel irányít egy folyamatot, amelyet mi a nagy Oroszország újjászületésének nevezünk.”
Akkoriban „világtéma” volt Ukrajna. A venezuelai vezetõ megjegyezte: „Abban, ami most Ukrajnában folyik, világosan érezhetõ Washington keze… Ha a Holdon vagy Marson kerülne sor választásokra, Amerika ott is ott volna.”
Chávez elnök hozzáfûzte, hogy az ukrajnaihoz hasonló válságokat gyakorlatilag mindig külföldrõl provokálják, geopolitikai érdekbõl kiindulva. „Az Egyesült Államoknak 2002 tavaszán is szándékában állt Venezuelában is államcsínyt elõsegíteni. Miért volt rá szükségük? Azért, hogy megbontsák a rendet országunkban, hogy népi megmozdulásokat indítsanak el következõ akcióik, egyebek között nemzetközi haderõ beavatkozásának indoklására. És mindezt azért, hogy megkaparintsák a venezuelai olajat…” (Kommerszant, 2004. november 29.)
Ami Európát és „interkontinentális orientációját” illeti, Latin-Amerikával folytatott kereskedelme 1990 óta folyamatos növekedést mutat ugyan, egészben véve azonban Európa ma politikailag és gazdaságilag kevésbé érdekeltnek tûnik Latin-Amerikában, mint volt a hidegháború idején. Az Európai Unió jó ideje inkább keletre tekintget, mint az Atlanti-óceánon keresztül nyugati és déli irányba, ami nemcsak pozitívumot jelent. Az európai agrárprotekcionizmus – mint azt egy összetettebb példán mindjárt látni fogjuk – nemcsak argentin ellenzékiek szemében jelent komoly akadályt a szubkontinens fejlõdésének útjában. Az az EU-stratégia, amely a latin-amerikai térséggel való együttmûködést messzemenõen ország-csoportokra és regionális tömörülésekre korlátozza, sok latin-amerikai, de európai szakértõ szerint is azt mutatja, hogy az európaiak nemigen ismerik a dél-amerikai konfliktusok sokrétûségét, de azt is, hogy Dél-Amerika nem képes a nyugati integrációs modelleket átvenni, akárcsak félig-meddig mûködõképes nemzetek fölötti szervezeteket felépíteni.
Brazília elnöke, Luiz Ináció Lula da Silva kétségkívül igyekezett mindjárt beiktatása után kikristályosítani országa körül egy „fejlõdõkbõl” összetevõdõ államcsoportot, ezért beutazta Latin-Amerikát, Afrikát, Ázsiát. De nyomban kereste Franciaország barátságát is, amelynek elnöke, Jacques Chirac szövetségest látott brazil kollégájában, a világ „multilaterális” jellegének védelmét, a „többpólusú” világ kialakításának feladatát illetõen. Párizs támogatásba vette a „négyeket”, azt a Brazíliából, Indiából, Japánból és Németországból álló csoportot, amely állandó tagságra formált igényt az ENSZ Biztonsági Tanácsában.
2005 „Brazília éve” lett Franciaországban. Lula de Silva díszvendéggé lépett elõ július 14-én, a francia nemzeti ünnep alkalmából a Champs-Elyséesn megrendezett hagyományos katonai díszszemlén. A menetet a brazil fegyveres erõk két egysége nyitotta meg, a szemlét brazil harci gépek bemutatója zárta.
Július 15-én Párizsban féltucat brazil–francia együttmûködési megállapodás aláírására került sor. Az óceánon túli vendég azonban a Sorbonneon nyersen megbírálta az Európai Uniót. „Tûrhetetlen – mondotta egyetemi hallgatósága elõtt –, hogy naponta egymilliárd dollárt dobnak ki mezõgazdasági támogatásokra. Sem nem emberséges, sem nem ésszerû, hogy egy tehénre nagyobb támogatás jut, mint amennyi egyéni nyugdíjat kapnak férfiak és nõk százmilliói szerte a világon.”
Az Egyesült Államok fentebb említett latin-amerikai hegemóniáját némileg megkérdõjelezi tehát, hogy van jó néhány „baloldali”, „középbal” kormány (vagy volt 2005 elején) Chilétõl Brazílián keresztül Venezueláig és Uruguayig, hogy 2003-ban Mexikó és Chile vonakodott az ENSZ Biztonsági Tanácsában támogatni az Egyesült Államok iraki háborúját, vagy hogy Bush elnök nem tudta jelöltjét az Amerikai Államok Szervezetének fõtitkárává választatni.
Az elöljáróban idézett frankfurti lap átvette Walter Bernecke nürnbergi történésznek azt a „diagnózisát”, amely szerint nemcsak Európa, hanem az Egyesült Államok is „viszonylagos érdektelenséget” mutat Latin-Amerika iránt. Meglehetõsen sok adalék szól egyes európai országok és egyes dél-amerikai országok stratégiai partnersége mellett, akár az Egyesült Államok bevonásával, például a szabad kereskedelem vonalán, a demokrácia intézményeinek stabilizálásában, a jogállamiság kiépítésében vagy a kábítószerek terjedésének megfékezésében, de kicsiny a remény arra, hogy a sok kis partnerségbõl – stratégia nélkül – kontinensközi stratégiai partnerség kerekedik. A latin-amerikaiak megtanulták a leckét, onnan veszik igénybe a segítséget, ahonnan megkapják, kevésbé Európától, vagy az Egyesült Államoktól, nagy valószínûséggel inkább Ázsiától… (Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2005. április 28.)
Latin-Amerika nyit az arab világra
Új értelmet kapott és második jelentésre tett szert 2005 májusában a „transzatlanti” szó: a NATO-kapcsolatokban, Észak-Amerika és Európa kapcsolatrendszerében testet öltõ „észak-atlanti híd” mellett megjelent egy nagyobb ívû, az elõbbit megkerülõ „dél-atlanti híd”, mégpedig Latin-Amerika és az arab világ között, brazil tervezõvel és kivitelezõvel.
A Rio de Janeirótól mintegy ezer kilométerre észak-nyugatra fekvõ brazil fõvárosban, Brazíliában május 10–11-én megtartották 34 ország részvételével az elsõ arab–latin–amerikai csúcstalálkozót, amely a két óriásrégió politikai és gazdasági kapcsolatai fejlesztésének további útjait – minden bizonnyal politikai stratégiáját is – volt hivatott meghatározni.
A maga nemében példa nélküli összejövetelt Lula da Silva brazil elnök kezdeményezte. Sajátos jelentõséget adott a rendezvénynek, hogy az azon képviselt országok adják a világ kõolajtermelésének egyharmadát. Dzsalal Talabani iraki elnöknek pedig itt nyílt lehetõsége az elsõ igazi nemzetközi fellépésre. Államelnöki szinten képviseltette magát egyebek között Algéria, Irak, a Palesztin Hatóság, másfelõl kilenc dél-amerikai ország. Arab diplomáciai források szerint az Egyesült Államok meglehetõsen kemény nyomást gyakorolt az arab országokra, hogy vezetõik tartsák távol magukat a brasíliai összejöveteltõl. A meghívás elõzetes elfogadása után így mondott le a részvételrõl a marokkói és a jordániai király.
A jordán uralkodó, II. Abdallah egyébként külön üzenetben fordult a brasíliai találkozó részvevõihez. Kifejezte reményét, hogy az ázsiai országok és Dél-Amerika az együttmûködés új mechanizmusait dolgozhatják ki a gazdaságban, a kereskedelemben, a beruházások, az informatika területén, ami elõ fogja mozdítani „globális gazdasági integrációjukat” . „Ez az együttmûködés növelheti régióinknak a világgazdaságra gyakorolt befolyását és lendületet adhat a gazdasági fejlõdésnek országainkban.”
A brazíliai csúcstalálkozó megnyitásakor a vendéglátó ország elnöke méltatta a brazil nép arab-barátságát. A hatalmas dél-amerikai országban 12 millió arab él, ebbõl néhány millió az Atlanti-óceán partján fekvõ Sao Paulóban. Az utóbbi két évben dinamikusan fellendült a dél-amerikai és az arab térség árucsereforgalma, amelynek oroszlánrésze Brazíliára esik (12 milliárd dollárból 8 milliárd). A csúcsértekezlettel párhuzamosan ugyancsak Brasíliában 1200 vállalkozó tartott „régióközi” kereskedelempolitikai tanácskozást.
A májusi összejövetel egyik közvetlen társszervezõje és aktív résztvevõje, Amr Mussza, az Arab Liga fõtitkára nagy sikernek minõsítette a találkozót. Külön méltatta azokat a megállapodásokat, amelyek szerint „lesz folytatás” legmagasabb szinten, tervszerûen fognak találkozni a gazdasági és a külügyminiszterek. A brazil diplomácia vezetõje, Celso Amorim elégedetten szólt a „civilizáció-közi szövetkezésrõl” , nem említve annak semmilyen „irányultságát”.
Elemzõk szerint politikai síkban, a jelenlegi világrend számos problematikus pontja tekintetében az arab–latin–amerikai csúcsnak volt némi Amerika-ellenes, vagy legalábbis elhatárolódó kicsengése. A zárónyilatkozat elítélte a terrorizmust, felhívta Izraelt „az összes megszállt palesztin területek” kiürítésére. Védelmébe vette Irak szuverenitását, bírálta az Egyesült Államok Szíriával szemben folytatott politikáját, egyebek között a Damaszkusz ellen 1994-ben bevezetett „egyoldalú gazdasági szankciókat”.
A csúcstalálkozón egyébként heves vita robbant ki Hugo Chávez venezuelai és Dzsalal Talabani iraki elnök között, akinek – mint már említettük – ez volt elsõ „nemzetközi útja”. „Az iraki erõszakhullám – jegyezte meg Chávez – egy invázió terméke, annak következménye, hogy az amerikai birodalom eltaposta egy nép szuverenitását. A mostani csúcs némiképp válasz az Egyesült Államok világuralmi igényére.” Az idõs iraki államfõ emlékeztette Chávezt arra, hogy a külföldi erõk egy biztonsági tanácsi határozat alapján tartózkodnak Irakban.
Abdelaziz Buteflika algériai elnök intette a feleket: „Ennek a csúcsnak nem célja tengelyt létrehozni bárki ellen.” Az észak-afrikai vezetõ egyébként rokonszenvét nyilvánította Chávez iránt.
A brazil elnök a palesztin nép türelmét dicsérte, amikor is külön találkozott Mahmud Abbász palesztin elnökkel, aki úgy vélekedett, hogy a közel-keleti békefolyamat új szakaszának kezdete óta „a feszültség 90 százalékos enyhülése tapasztalható”, ám aggodalomra ad okot, hogy újabb zsidó településeket létesítenek palesztin területen. Erre reagálva állapította meg Lula da Silva, hogy „a palesztinok nagyon türelmesek”. Brazília nevében támogatásáról biztosította a békefolyamatot és kijelentette: országa minden tõle telhetõt megtesz annak érdekében, hogy az érintett térségben „két szabad, magabiztos és gazdaságilag életképes állam legyen”.
Megemlítendõ, hogy az amerikai külügyminisztérium a brasíliai csúcstalálkozó elõtt a résztvevõk értésére adta, hogy az Egyesült Államok el fogja ítélni a találkozó záróokmányát, ha az bírálni fogja a közel-keleti és az iraki rendezéssel kapcsolatos washingtoni álláspontot. Az Egyesült Államok állítólag hiába kérte, hogy legalább megfigyelõi minõségben meghívást kapjon a találkozóra. A brasíliai zárónyilatkozat elismerte a népek jogát a külföldi megszállással szembeni ellenállásra.
Záró gondolatok
Valószínû, hogy mire ez az eszmefutatás megjelenik, már újabb „pillanatképet” lehetne adni a tárgyalt szubkontinensrõl, amelynek országaiban szinte párhuzamosan születnek a problémák és megoldások, nyoma sincs a pangásnak, legfeljebb a konfliktusok kifejlete gyorsabb, mint a rendelkezésre álló válságkezelési mechanizmusé, amelynek sokszor a határokon messze túlnyúló problémákkal, hátráltató tényezõkkel kell megküzdenie.
Látnivaló, hogy Latin-Amerikában a biztonsági kockázatok, veszélyek és kihívások aránya és jellege más, mint Európában, a Távol-Keleten vagy Közép-Ázsiában. A nagyarányú létbizonytalanság a gazdasági, a szociális és a közbiztonság gyengeségére vezethetõ vissza elsõsorban. A fegyveres erõszak nemigen kapcsolódik háborús cselekményekhez, sokkal inkább ellenálló mozgalmak, fegyveres bandák, magánhadseregek, szervezett bûnözõi csoportok tevékenységéhez.
Komoly probléma a „stabilitás-hiány”, hatalmas területek ellenõrizhetetlensége, a fegyvertartás szabályozatlansága, a „leszámolások” divatja, a „vadnyugati” stílus latin-amerikai átörökítése, és helyi viszonyokra alkalmazása.
Áttekintésünkben több vonatkozásban érintettük az Egyesült Államokkal kapcsolatos biztonságpolitikai kérdéseket, amelyek a világ vezetésére és megreformálására, az amerikai értékrendre, küldetéstudatra, kizárólagosságra, egyedülálló erkölcsi alapra, változó nemzetbiztonsági érdekekre, nagyrészt a jelenlegi globális és kontinentális „geopolitikai erõkonfigurációra” vezethetõk vissza.
Ami a politikai erõszak témáját illeti, a fegyveres konfliktusokat és háborúkat beleértve, a helyi szakértõk „világszínvonalon” mozognak. Nemcsak Latin-Amerika, hanem szinte az egész világ szembesül azzal – vallják –, hogy az agressziók és a konfliktusok jobbára nem a hagyományos formában jelentkeznek, kezdeményezõik nem feltétlenül a „nagyok” és az „erõsek”, hanem egy támadószellemû kisebbség. A „gyengék ereje” abban nyilvánul meg, hogy képesek zsarolni, sakkban tartani nagy államokat és nemzetközi szervezeteket, rájuk kényszerítve saját „játékszabályaikat”. Lehetségesnek tartják, hogy a „nagy háborúk”, mint a jelentõs hatalmak közötti viták eldöntésének eszközei elavulnak, de a „kis háborúk” még jó ideig a világ jellemzõi maradnak. Lehet, hogy az erõszak általános elterjedtsége lesz az az ár, amelyet meg kell fizetni azért, hogy csökken az államközi háborúk súlya és jelentõsége, szerepe a nemzetközi életben.
A háborúk lehettek a belpolitikai nehézségekrõl való figyelemelterelés eszközei, de a velük kapcsolatos kockázati tényezõk felértékelhetik a „sem nem béke, sem nem háború” állapotot a veszélyesebb és drágább háborúhoz viszonyítva.
Dél-amerikai biztonsági kockázatok között elég gyakran kerül említésre „a politika kriminalizációja” és „a bûnözés politizációja”. Történelmi-tapasztalati tanulság a térség országaiban, hogy „a gyengeség agressziót provokál”, és megvan ennek a köznapi bölcselete is, nevezetesen, hogy „útkeresztezõdésnél nem az megy át elõször, aki zöld jelzést kap, hanem aki tankban ül”.
1 A „Déli Közös Piacot” (Mercosur”) 1994-ben Argantína, Brazília, Paraguay és Uruguay kezdeményezte, hozzájuk csatlakozott 1996-ban Bolívia és Chile, 2003-ban Peru, 2004-ben Euquador, Kolumbia és Venezuela. « vissza