Hajma Lajos
A háborúval kapcsolatos elméletek változásai
A szerzõ az MHTT 2004. évi pályázatára beküldött tanulmányának rövidített, szerkesztett változatában, elsõsorban a nyugati biztonság és hadelméleti források, kiemelten az amerikai kutatók publikációinak felhasználásával a háborúval kapcsolatos elméleti kérdések körét tekinti át. A tanulmány elsõ részében a háború elméletérõl vallott nézeteket összegezi, hangsúlyozva, hogy a politika nem szûnhet meg, a háborúk régi formájukban viszont folytathatatlanná váltak; míg a második részben a háború, a fegyveres konfliktusok szintjeivel (perspektíváival), napjaink különbözõ mûveleteivel, a terrorizmus elleni küzdelem feladataival kapcsolatos kérdésekkel foglalkozik.
A háborúk és más társadalmi konfliktusok vizsgálata a társadalomtudományoknak és így a hadtudománynak is központi problémája. Különösen igaz ez az új kihívások fényében. A háború kérdéseit azért kell tanulmányozni, hogy minél megalapozottabb ismeretekkel rendelkezzünk arról, hogy milyen az a társadalmi jelenség, amelytõl az emberiségnek meg kellene szabadulni.
A háborúval kapcsolatos nézetek a történelem folyamán gyakran változtak. A különbözõ civilizációk más és más módon értékelték a háborút. A háború nemcsak a gondolkodás tárgyát képezte, hanem igen aktívan és mélyen befolyásolta az emberi élet vallási, filozófiai és materiális alapjait is. Az emberiség története során a háború gyakran úgy jelent meg mint a civilizáció történetének meghatározó eleme.
A nyugati katonai elméletben a háború kérdéseinek tanulmányozására a teoretikusok mindig kiemelt figyelmet fordítottak. Alapvetõen két iskolát lehetett megkülönböztetni: az egyik szerint a háború tudománya (science of war) kísérletet tett arra, hogy olyan tudományos bázist képezzen, amelynek a segítségével befolyásolni lehet a jövõ háborús mûveletek menetét és kimenetelét. Ezen iskola követõi úgy vélték, hogy a történelem tanulságai igazak lehetnek a jövõ eseményeit illetõen is. A másik iskola viszont úgy tekintette a háborút, mint a fegyveres erõszak exportját, amelynek a kimenetele teljesen bizonytalan, ennél fogva nem lehet igazán a háborúról mint tudományról beszélni. Szerintük a háború – mûvészet, ezért a háború mûvészete (art of war) kifejezést használták szívesebben. Indoklásképpen azt hozták fel, hogy míg pl. a kémia vagy a fizika megtanulható könyvekbõl, addig a háborút csakis a gyakorlatban lehet megismerni.
A háború elméletérõl
A háború közkeletû meghatározások szerint a fegyveres erõ alkalmazása, az erõ pedig olyan képesség, amelynek segítségével a másik felet az akaratával ellentétes és a magunk szándékainak megfelelõ tevékenységre lehet kényszeríteni. A nyugati hadtudomány által vizsgált vagy vizsgálandó kérdések széles és gyakran bõvülõ, változó körének összefoglaló fogalmául gyakran a háború elmélete vagy koncepciója (theory of war, concept of war) kifejezéseket is használják.
A háború elmélete vagy koncepciója mintegy szinopszist szolgáltat mindazon részkérdések és változó tényezõk számára, amelyek alapvetõen meghatározóak lehetnek egy adott háború jellegére. Megvilágításba helyezi a lehetséges célokat, a háború lefolyását, menetét, az alkalmazott eszközöket és az intenzitást. A szinopszis természetesen állandó változásoknak van kitéve a politikai helyzet változásaival összefüggésben.
Korábban idesorolták – mint lehetséges háborús fajtákat (modes of wars) a hidegháborút, a rejtett háborús tevékenységeket, a helyi konfliktusokat, a korlátozott agressziót, és az általános háborút –, amelynek leginkább további három formáját tartották lehetségesnek: hagyományos háború, korlátozott nukleáris és totális nukleáris háború. Így például az ötvenes évek végéig a NATO hadászati elvek az ún. „tömeges megtorláson” (massive retaliation) alapultak, amivel a „pajzs és kard” (shield and sword) elmélet párosult. Ez nagyjából azt jelentette, hogy egy a NATO elleni általános szovjet – Varsói Szerzõdés által indított támadásra (helyi incidenseket kivéve) az USA hadászati nukleáris erõkkel mért volna megsemmisítõ csapást. A rendszeren belül a „pajzsot” a NATO-hagyományos erõk, míg a „kardot” az USA és a brit hadászati nukleáris fegyverek képviselték. Az elméletet – mint ismeretes – az USA hadászati nukleáris fegyverek terén akkor meglévõ fölényének ténye támasztotta alá.
Késõbb, amikor ez az egyoldalú nyugati fölény eltûnt, 1967-ben a NATO Tanács brüsszeli ülésén új hadászati koncepciót fogadtak el „rugalmas reagálás” (flexible response) elnevezéssel, amihez az ún. „elõretolt védelem” (forward defense) elve párosult. Az elsõ a nukleáris csapásmérõ erõk rugalmas bevetését, a másik a NATO területének a lehetõ „legelõretoltabb” védelmét jelentette volna a hagyományos erõk által.
Természetesen a fenti fogalmak napjainkra nagyrészt elvesztették eredeti jelentõségüket és helyükbe folyamatosan új kifejezések kerültek és kerülnek. A nyugati katonai és polgári gondolkodásban – mint már utaltam rá – különösen a második világháború után játszott fontos szerepet a háború mint elméleti kérdés. Szinte a nyugati társadalomelmélet egyik fõ irányzatává vált a háború kérdéseinek a tanulmányozása. Azt is lehetne mondani, hogy maga a társadalomtudományi kutatás militarizálódott, mivel a háború kérdésével a társadalomtudomány minden ága igen komplex megközelítésben foglalkozott, s komoly eredményeket is ért el.
A második világháború után a nemzetközi konfliktusok és háborúk amerikai elméletének két fõ vonulata alakult ki, amelyek tudományosan és politikailag egyaránt jelentõsen különböztek egymástól. Az elsõ vonulatot hatalmi politikai realitásnak lehet nevezni, mivel a képviselõi a hatalmi szempontokat állították elõtérbe, de a nemzetközi feszültségeknek inkább a nem katonai oldalát vizsgálták, azaz a katonai megoldást alárendelték a kül- és belpolitikai megfontolásoknak. Ennek a nemzetközi rendszernek a hatalmi-politikai viszonyait vizsgáló, s azon belül a szovjet–amerikai viszonyra koncentráló stratégiai irányzatnak Kissinger volt az egyik fõ képviselõje, akinek az 1957-ben megjelent Nukleáris fegyverek és külpolitika (Nuclear Weapons and Foreign Policy) címû könyvét sokan az akkori stratégiai gondolkodás bibliájának tartották. Az irányzat jelentõs alakjaihoz számítható még Z. Brzezinski, McNamara, Strauss–Hupe és R. Snyder.
A stratégiai kutatások másik vonulata viszont éppenséggel a katonai aspektusokat állította elõtérbe, õk a professzionista stratégák vagy polgári militaristák. Ezek közé tartoztak T. Schelling vagy H. Kahn és B. Brodie, akik a háborús eszkaláció tanulmányozását állították a kutatásuk középpontjába.
A nemzetközi rendszer alapvetõen konfliktusos természetét és a fejlõdésbõl adódó ellentmondásait – ebben az idõszakban – a leglátványosabban Zbigniew Brzezinski dolgozta ki. Két korszak között: Amerika szerepe a technetronikus korban, 1970 (Between Two Ages; America's Role in the Technetronic Era) címû munkájában.
Az adott világhelyzetet Brzezinski szerint a technika és elektronika dominanciája határozta meg, s az, hogy Amerika lépett elõször a technetronikus korba, ahol új feltételek között kell alakítani a világpolitikát. Ebben a világhelyzetben – szerinte – a szovjet–amerikai viszonyt nem az ideológiai összeütközés határozta meg, hanem a kifejlõdõ világkonfliktus potenciálja. Az akkori nemzetközi versengés alapvetõ forrásait és kritériumait Brzezinski globalista módon, már nem a hagyományosan értelmezett katonai tényezõkben látta, hanem a technikai erõviszonyokban s ebbõl vezetette le az Egyesült Államok újfajta fölényének elméletét is.
A híres kínai teoretikus Szun-ce az idõszámítás elõtt kb. 500 táján a hadviselés tudományáról, törvényeirõl szóló munkájában, amely megjelent magyarul is (Gönczöl Kiadó, Budapest, 1998.) már tíz alapelvet sorolt fel. Clausewitzl is tíz alapelvre utal. Az Egyesült Államok szárazföldi csapatai FM 100–5 Hadmûveletek (1993. évi kiadás) címû alapvetõ szabályzatában kilenc alapelvet sorolnak fel: a határozott célkitûzés; a támadás elve; a fõerõ kifejtés fontossága; az erõkkel való gazdálkodás; a manõver elve; az egységes vezetés; a biztosítás; a meglepésre való törekvés és az egyszerûség a tervezésben.
A mai német haderõben – az eltérõ hagyományokból eredõen – a háború alapelveit nem alkalmazzák; hangsúlyozzák viszont, hogy minden parancsnoknak széles körû kezdeményezõ-készséggel kell rendelkeznie. A német harcászati alapelvek között szerepel: az aktív védelem; a tûz és a manõver egysége; a tartalékképzés fontossága; a terep mesteri kihasználása; az egyszerûségre való törekvés; a meglepés és megtévesztés fontossága. Nézeteik szerint ezeknek az elveknek az értelmezése elõsegíti a parancsnokok elmélyült harcászati ismereteit.
A konfliktus korlátozása a hidegháború idõszakát jellemezte, amely olyan háború volt, amelynek során – szerencsére – nem voltak lövések. A hidegháború (cold war) ideje alatt a konfliktus korlátozásnak (conflict termination) három jellemzõ szakaszát lehetett megkülönböztetni . Az elsõt a kubai rakéta krízis jelentette, ahol a vezetõk mind Nyugaton, mind Keleten megtanulták, hogy a nukleáris szembenállás ellenére a krízis szükségtelen volt. A második szakaszt a nyugatnémet keleti politika (ostpolitik) és a Nixon–Brezsnyev 1970-es detantje-je stabilizálta Európa háború utáni megosztását, megerõsítve ezt a helyeztet egy sor fegyverzetkorlátozási egyezménnyel. A harmadik és egyben végsõ szakaszt Gorbacsov politikája jelentette, amikor csökkentette a haderõ erejét és végül – akarata ellenére – felszámolta magát a Szovjetuniót is.
A ‘80-as években terjedt el az az elmélet, hogy – ellentétben azzal miszerint a háború a politika folytatása, más eszközökkel – egy nukleáris háború nem lehetne semmiféle politika folytatása a világot elpusztító jellege miatt.
A konfliktus-korlátozás jó példája az 1991-es rövid háború Irak ellen, amelyben az USA és a koalíció minimális veszteségek mellett, maximális gyõzelmet aratott, a legszélesebb hazai támogatással. Hasonló – bár tragikus – példákkal szolgáltak a volt Jugoszlávia területén folyt háborúk, az Afganisztán valamint az Irak ellen folytatott új hadmûveletek is.
Amerikai elvek a háború szintjeirõl
Az Egyesült Államok szárazföldi erõinek FM 100–1 jelzésû tábori szabályzata (A szárazföldi csapatok), valamint az FM 100–5 jelzésû szabályzata a 90-es évek közepén egyaránt úgy írta le a hadászatot, a hadmûveleti mûvészetet és a harcászatot, mint a háborúra és a háború vezetésére való felkészülés széles tevékenységi területeit. Ezek a tevékenységi területek azonban – nézeteik szerint – nem választhatók szét mereven. Valóban rugalmasnak kell lenniük ahhoz, hogy egyszerûen befogadhassák azokat a csaknem korlátozatlan formákat, amelyeket a háború ölthet.
A háború megítélése függ attól, hogy milyen nézõpontból vizsgálják. Ha valaki hadászati perspektívából vizsgálja a háborút, az összességében különbözhet a hadmûveleti és harcászati perspektívában vizsgált képtõl, bár önmagában reális és pontos lehet. A háromféle perspektíva nem cserélhetõ fel egymással, s meg kell értenünk különbözõségeiket ahhoz, hogy megértsük a háború természetét.
A háború – magyarázza az FM 100–1 jelzésû szabályzat – „olyan nemzeti vállalkozás, amelyet a politika mûvelésének legmagasabb szintjétõl a végrehajtás alapszintjéig koordinálni kell.” Az említett szabályzatok szerint a legmagasabb szint, amelybõl valaki a háborút vizsgálhatja, a hadászat perspektívája . Ez magába foglalja a nemzeti erõkifejtés valamennyi összetevõjének összehangolását. A katonai erõ – mint a fegyverek mesterségének világa – csak egyike ezen összetevõknek. Az FM 100–1-es szabályzat például a nemzeti erõkifejtés politikai, gazdasági, társadalmi-pszichikai, technikai és más összetevõit sorolja ide. A hadászat – mint a háború legmagasabb szintû perspektívája – határozza meg az állam céljait, koordinálja az állam hatalmi erejének valamennyi összetevõjét annak érdekében, hogy erõvel vagy az erõvel való fenyegetéssel érjék el ezeket a stratégiai célokat.
A hadmûveleti perspektíva a háború stratégiai perspektívájának olyan leszûkítése, hogy abba csak az erõ katonai tényezõi tartoznak. A háború hadmûveleti perspektívájából nézve a parancsnokok katonai célpontokat látnak maguk elõtt, s valamennyi haderõnem – a légi, a szárazföldi és a tengeri – katonai erõit koordinálják a katonai célok elérése érdekében, így törekedve a nemzeti célok elérésére. A katonai mûveletek irányítása hadmûveleti szemszögbõl nézve – a hadmûveleti mûvészet , vagy mint ahogy az FM 100–1 szabályzat fogalmazza meg: „a katonai erõ alkalmazása a hadászati célok elérése érdekében”.
A harcászati perspektíva – a háború legalacsonyabb szintû perspektívája – a parancsnokok figyelmét az adott katonai célpontra irányítja, hogy ezáltal teljes figyelmüket az azokkal kapcsolatos konkrét tevékenység vezetésére fordítsák. Látható tehát, hogy csak a hadmûveleti perspektívából nyílik elég széles áttekintés ahhoz, hogy a parancsnokok függetlenséget élvezzenek a katonai erõ vezetésében, s mégis elég keskeny ahhoz, hogy viszonylag szabadok legyenek a nemzeti erõ gyakran széthúzó és törékeny elemeinek, összetevõinek koordinálásától.
A felkészülés arra, hogy a háborút hadmûveleti perspektívából vizsgáljuk, megköveteli a harcászati perspektíva alapos ismeretét. A magasabb parancsnokoknak csak abban az esetben lehet esélyük arra, hogy a háború összetettségével megbirkózzanak, ha értik és tudják, hogy mi történik a legalacsonyabb perspektíva szintjén. A harcászati perspektíva az, ahol a szembenálló erõk ténylegesen látják is egymást és közvetlenül felveszik egymással a harcot, ez az a szint, ahol a döntés a fegyverek erejével gyõzelemre vagy vesztésre fordul. Miután mesteri módon ismerik a harcászati perspektívát, azoknak, akik arra aspirálnak, hogy a háborút a hadmûveleti perspektívából vezessék, ki kell fejleszteniük magukban a képességet a hadászati perspektíva világos megértésére, arra, hogy tudják: a nemzeti erõ katonai összetevõje hol illeszkedik legjobban a dolgok nagy, átfogó rendszerébe.
A háború hármas hierarchiájának középsõ eleme – a hadmûveleti mûvészet – csakis akkor érthetõ meg, ha értjük e hármas tagozódás legmagasabb és legalacsonyabb szintû összetevõit is. Ha a hierarchia mindhárom eleme a helyén van, akkor logikájuk is egyaránt éles, akár fentrõl lefelé, akár lentrõl felfelé vizsgáljuk, de az egészet mindig csak a két végérõl kiindulva lehet megérteni. Jóllehet, nagyon kevés parancsnok kapja meg azt a lehetõséget, hogy hadmûveleti perspektívából parancsnokoljon, sok tisztnek kell ismernie és értenie a háborúnak ezt a perspektíváját, s készen kell állnia arra, hogy azt a konfliktus teljes spektruma mentén alkalmazza is.
A hadmûveleti mûvészet szempontjából alapvetõen fontos a háború szintjeinek (levels of war) meghatározása. A háború szintjeit sokkal inkább a katonai mûveletek eredménye, mint az alkalmazott erõk nagysága határozza meg. A szint fogalma nemcsak háborúra, hanem a nem háborús mûveletekre (other than war – OTW) is vonatkozik. Így a hadászati szint világméretû kiterjedésû, az abban részt vevõk erõk nagyok, a célok pedig nemzeti, szövetségi, azaz koalíciósak lehetnek. A hadmûveleti szinten a haderõ a kitûzött hadászati célokat a terv, a szervezet, a hadjárat és a hadmûveletek révén éri el. A harcászati szintû harcok és ütközetek (batles) a hadmûveleti eredmény elérése érdekében folynak.
A katonai mûveletek terjedelme
Helyzet |
Katonai mûveletek |
Jellemzők |
Háború idején |
Háborús mûveletek |
Támadás, védelem |
Konfliktus esetén |
Nem háborús mûveletek |
Rajtaütések, támadások |
Béke idején |
Nem háborús mûveletek |
Kábítószer elleni küzdelem |
Az Egyesült Államok a nemzeti katonai stratégiában a stratégiai célokat alapvetõen három elképzelt helyzetben törekszik elérni. Ezek zömmel a nem háborús mûveletek kategóriájába tartoznak:Egy hadszíntéren egyszerre lehet béke, konfliktus vagy háborús helyzet, mint ahogy háborús mûveletek is lehetnek békehelyzetben .
Válság, konfliktus, háború
A háborúkkal kapcsolatos korszerû nézetek tanulmányozása során feltétlenül foglalkozni kell a háborút megelõzõ és korunkban mind jelentõsebb szerepet játszó válságok, konfliktusok kérdésével is. A konfliktuselméletnek a kezdetektõl fogva tulajdonképpen két fõ irányzata alakult ki. Az elsõ a tradicionalista – klasszikus irányzat, amely fõleg jogi, filozófiai, történelmi és általános megközelítésben foglalkozik a konfliktusokkal (fõleg a nemzetközi konfliktusokkal). A másik irányzat a modernista, amely strukturális megközelítésbõl tárgyalja a kérdést.
Az általános konfliktuselmélet egyik ismert képviselõje K. Boulding, aki a konfliktus alapjának és okának a létért való harcot tekinti a társadalomban. Szerinte „a konfliktus olyan helyzet, amelyben a felek tudatosítják potenciális pozícióik összeegyeztethetetlenségét, s olyan helyzet kialakítására törekszenek, amely kizárja a másik fél törekvéseit”. Az általános konfliktuselmélet szerint a társadalmi konfliktusnak három nagy csoportja lehet a felek szervezettségi szintje szerint: az egyén, a csoport és a szervezetek szintje. Ezekbõl erednek a következõk: konfliktusok a családban; az egyén és a szervezet (pl. az állam) között; az egyének közötti konfliktusok; ökológiai konfliktusok térben átfedõ csoportok homogén szervezetek (pl. államok között) és határkonfliktusok térben izolált csoportok között.
Egy másik nézetcsoport szerint a konfliktusok kialakulásának négy fázisa lehet: kiindulópont; az ellentét észlelése; erõfeszítések tétele; kölcsönhatás megvalósulása.
Az esetleges válságok kezelése szempontjából két felfogásról lehet beszélni. A professzionalista stratégák a katonai, haditechnikai fölény tudatában szinte kívánatosnak tartják a válságot, és eszközként szeretnék azt felhasználni az ellenség fenyegetésére. A másik – a hatalmi-politikai realisták – viszont a krízisdiplomácián keresztül a válságok elkerülésére, a békés megoldásra, rendezésre és a nem kívánt feszültség feloldására törekszenek. Ez utóbbi táborhoz tartozik H. Kissinger is, aki az aktív munkálkodása során inkább a két szuperhatalom együttmûködését szorgalmazta és állította elõtérbe. Míg a professzionalista stratégák számára egy válság tudatosan irányítható folyamat, addig a hatalmi-politikai realisták inkább váratlan és irányíthatatlan, mindkét fél ellenõrzése alól kikerülõ folyamatnak fogják fel azt, ami egyenesen háborúhoz vezet. A válságban részt vevõ felek viselkedésében gyors és lényeges változások következhetnek be, az egész korábbi egyensúlyi helyzet felborul és a nemzetközi rendszer polarizálódik.
Az eszkalációs stratégia a válság fokozása közelítésével mint a „szakadék szélén táncolás tudományával” szemben õk azt hangsúlyozzák, hogy nem kell kihívni a válságot, mert még annak kiváltója is kerülhet olyan helyzetbe, hogy nem tud sikeresen kikerülni belõle.
A gyorsan változó világban igen nehéz még a válságok típusának a pontos megállapítása is. H. Kahn amerikai válság és konfliktus szakértõ szerint a válságok fõbb típusai lehetnek (természetesen H. Kahn ezt a felosztását a hidegháború idejében állította össze):
A már korábban említett Boulding aláhúzza azt a megállapítását, hogy a nemzetközi konfliktus a konfliktusok legfejlettebb formája, amely napjainkban minden más konfliktusformával szemben domináns.
A második világháború utáni évtizedekben a nemzetközi viszonyok elméleteinek – zömmel amerikai – teoretikusai intenzíven kezdték tanulmányozni a konfliktusok természetét. Ezek a tanulmányozások mind a mai napig folynak, különös tekintettel a megváltozott nemzetközi körülményekre.
Kenneth N. Waltz Az ember, az állam és a háború (1959.) címû munkájában azt fejtegette, hogy a háború okait tárgyaló elméletnek, s ezzel a konfliktuselméletnek is három nagy típusa lehet. Nevezetesen: az emberi természet és viselkedés (frusztráció, agresszió); az állam belsõ struktúrája (speciális konfliktus) és a nemzetközi rendszere jellege. Erre és más hasonló elméletekre reagálva a 70-es években Henry Kissinger azt írta, hogy a nagyhatalmaknak azért kell megállapodniuk a világrend szabályozásáról, hogy elkerüljék a nagy konfliktusokat, amelyek háború kitörésével fenyegetnek. Ezt a megállapítást – mint klasszikust – ma is gyakran idézik.
A realizmus jegyében az ötvenes évek végétõl a nemzetközi konfliktus stratégiai szintû tanulmányozása kezdõdött meg. Jelesebb teoretikusok voltak: H. Kahn, R. Osgood és a már említett Kissinger.
Egy másik amerikai szerzõ – M. Haas – szerint a demokratikus társadalmakban viszonylag csekély a katonai elit befolyása és hatalma, másrészt a társadalmak belsõ strukturális innovációja és funkcionális differenciálódása többé-kevésbé konfliktusmentesen megy végbe, s ezért nem indukál nemzetközi válságot. A külsõ konfliktus erõsíti a társadalmak belsõ kohézióját, másrészt a belsõ konfliktusok viszont gyakran vezetnek külsõkre.
A ‘60-as évek közepétõl megszaporodtak a konfliktusok a harmadik világban és maga az Egyesült Államok is belekeveredett a vietnami háborúba, amely hosszú idõre megszabta az amerikai konfliktuskutatás irányát és szellemét. A nemzetközi konfliktusok kezelhetõségének kérdése az amerikai külpolitikában fõleg Vietnam és a Közel-Kelet háborúihoz kapcsolódott, mégpedig a vietnami háborúban elszenvedett kudarcok és a közel-keleti rendezés nyilvánvaló kontrasztja következtében mindinkább az utóbbihoz.
A nemzetközi viszonyok nyugati elméletében korábban elterjedt a felfogás, hogy a Közel-Kelet a 20. század második felének a Balkánja, azaz a regionális konfliktus klasszikus modellje s így fõleg ezzel kell foglalkozni. Ez a 21. század elején azzal módosult, hogy a Közel-Kelet lehet a fõ hadszíntere a nemzetközi konfliktusoknak.
Nem csökkent ugyanakkor a más – lokális és regionális – konfliktusok lehetõsége, sõt állandóan nõ a számuk Afrikában, Dél-Amerikában és másutt is.
Ma az Egyesült Államokban és más demokratikus országokban is nagyban aggódnak amiatt, hogy olyan világban kell élnünk, ahol szinte a konfliktusok képezik a normát, ahol a terrorizmus soha nem látott és tapasztalt méreteket öltött, amikor etnikai problémák terhelik szinte minden kontinens életét, ahol nemzetközi bûnözõ maffiák uralkodnak.
Napjainkban szinte minden napra esik néhány alacsony intenzitású konfliktus (Low-Intensity Conflict – LIC). Nem régen mintegy 75–80 olyan konfliktust számoltak össze, amelyek kevésbé voltak vészesek, de volt kb. 180 olyan belpolitikai konfliktus, amelyek viszont szinte a háború küszöbét érintették pl. Oroszországban, Indiában, Indonéziában, Pakisztánban és számos afrikai és dél-amerikai államban.
A konfliktusok, válságok nagy veszélye abban áll, hogy gyakran háború kitöréséhez vezetnek. A háború – mint már utaltam rá – az erõ alkalmazása, az erõ pedig olyan képesség, amelynek a segítségével a szemben álló felet az akaratával ellentétes és a magunk szándékának megfelelõ tevékenységre kényszerítjük. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy a háborúkban, a fegyveres konfliktusokban részt vevõ erõk összetétele, a haditevékenységek jellege igen változó, annak függvényében, hogy az adott idõszakban az általános politikai, a katonai és a hadászati helyzet hogyan alakult, mi volt a háború célja, milyen volt a felek erõviszonya, a háborús színtér politikai és hadászati jelentõsége, a katonaföldrajzi helyzete.
Wright amerikai szakíró a modern háborúról azt fejtegeti, hogy: „A világcivilizáció jelenlegi fázisában a háború az instabilitás, a dezintegráció, a despotizmus, a nem alkalmazkodás eszköze, a civilizáció fejlõdése elõreláthatóságának akadálya lett, amely a fejlõdés folytatását kevésbé valószínûvé teszi. A háború fõ tendenciája szerint a.) abszolút jellegû; b.) egyre elavultabb eszköz lesz mint konfliktusok rendezõje, c.) egyre ritkábbá, de egyre pusztítóbbá válik; d.) végsõ soron megsemmisíti azt a civilizációt, amely õt létrehozta:”
A 19. században még számos elmélet összekötötte a háborút az emberiség haladásával (bár már akkor is sokan megkérdõjelezték azt), míg a második világháború után már a fenti funkció negatív jellege került elõtérbe. A második világháború után jelentõsen megváltozott a háborúk jellege is. Megjelentek a helyi háborúk (local wars), amelyek földrajzilag egy szûkebb térségre korlátozódtak, vagy korlátozott háborúk (limited wars), amelyekre fõleg a pusztító eszközök (pl. az atom) nem alkalmazása volt a legfõbb jellemzõ. Ezeket hagyományos háborúknak (conventional wars) is nevezték szemben a nukleáris háborúval (nuclear war).
Ténykérdés, hogy a konfliktus elhúzódó jellege és alacsony intenzitása szabja meg nemzetközivé válásának formáit, hiszen a forradalmi háborúk vagy egyéb helyi háborúk széles tömegtámogatása egyben azt is biztosítja, hogy a külsõ segítségnek vagy beavatkozásnak sem kell feltétlenül a klasszikus formát öltenie. A helyi jellegû konfliktusok polarizálják ugyan a világot és a világközvéleményt, de egyéni jellegüknél fogva a korlátozás és a deeszkaláció lehetõségét is magukban hordják.
A mai egypólusú világrendszer stabilitását számos regionális veszély fenyegeti: az aszimmetrikus kihívások, a transznacionális (nemzetek felett) fenyegetések), az elõre nem látható (kiszámíthatatlan) veszélyek, amelyek között elsõ helyet foglal el a terrorizmus elleni küzdelem, amely ma már nemzetközi mérteket ölt. Mivel a nemzetközi viszonyokban a nukleáris általános háború veszélye megszûnt, kialakulóban van egy békésebb, stabilabb világ. Ugyanakkor fennmaradt egy sor bizonytalansági tényezõ.
Az USA hadügyminisztériuma által kiadott DoD O–200, 12H jelû, a terrorizmus elleni harccal foglalkozó szabályzat a következõképpen fogalmaz: „A törvénytelen erõszak vagy avval való fenyegetés elõre kiszámított alkalmazása, félelemkeltés céljából, a kormányok vagy társadalmak arra való kényszerítése vagy megfélemlítése, hogy a terroristák politikai, vallási vagy ideológiai céljaikat elérjék”.
A terrorizmus minden korban támaszkodott az erõszakra, a félelemkeltésre és a kitûzött célok lehetõ legeredményesebb elérésére. A jelenkori terrorizmus a technikai haladás eredményeit kihasználva egyre váratlanabb és pusztító hatású akciók elkövetésére képes. A világot behálózó híradó rendszereik segítségével nagyon rövid idõ alatt képesek fontos felderítési adatokhoz jutni a kiszemelt célokról, személyekrõl stb. Az egyes személyek, kis csoportok elszigetelt akcióit felváltották a magas fokú szervezettségû, önálló, de leginkább nemzetközi méretû terrorszervezetek terrortámadásai, amelyeknek a példáit napjainkban szinte állandóan tapasztalni lehet. A terrorizmus elleni küzdelem a háború egy új, különleges fajtája, amelynek során a harcot nemcsak a védelem, hanem a támadás módszereivel és eszközeivel kell folytatni a terroristák honára, bázisaira, a vezetõikre és azokat támogató országokra is kiterjesztve.
Új háborús elgondolások (a „másfél háború” elve)
Az Egyesült Államok védelmi politikáját egy adott idõszakra vonatkozó nemzeti biztonsági stratégia és a nemzeti katonai stratégia foglalják össze, amelyeket a kormány és a katonai felsõ vezetés négyévente alakít ki. Ezek alapján kerül kiadásra a négyéves Védelmi Szemle (Quadrennia Defense Review – QDR) a vezérkar által, amit rövidebb távú irányelvekre bontanak tovább, s amelyek alapján készül el az egyes haderõnemek többéves és éves katonai programtervezete. Mindezek tükrözõdnek azután a Pentagon következõ évre szóló költségvetésében. Minden dokumentum kiadás elõtt az elnök, majd a kongresszus elé kerül jóváhagyásra.
Az aktuális Védelmi Szemlében (QDR-ben) figyelembe veszik a lehetséges fenyegetéseket – fõ hangsúlyt helyezve a terrorizmusra –, az elhárításukhoz szükséges haderõre és felszerelésre. Nagy hangsúlyt kap a hadügy új forradalmának a követelménye, és ennek megfelelõen a haderõ átalakításának terve, valamint az új, a következõ évtizedre, az azon túlmenõ idõszakra az eszközrendszerek kialakításának programja. Meghatározzák, hogy milyen erõk és eszközök használhatók fel a feladatok végrehajtására, összhangba hozva az elképzelést a rendelkezésre álló anyagi forrásokkal.
Ebben a vonatkozásban új elem alakult ki, amely szerint az Egyesült Államoknak a jövõben már nem kell készen állnia arra, hogy egy idõben két „nagy” háborút vívjon meg az országtól távolesõ körzetekben . Készen kell állnia viszont arra, hogy egy háború megvívása mellett a fegyveres erõk meg tudjanak oldani helyi konfliktusokat, és részt tudjanak venni béketeremtõ- és békefenntartó-mûveltekben.
A két nagy háború egyidejû megvívására való készenlét volt a hidegháború befejezése utáni USA védelmi stratégia kiinduló pontja. Ennek a lényege a következõ volt: az amerikai fegyveres erõknek készen kell állniuk arra, hogy a világ két pontján egyszerre mérjenek megsemmisítõ csapást az ellenségre, semmisítsék meg haderõit, foglalják el területét. Mindegyik lehetséges háborúhoz mintegy félmillió katonát kellett volna készenlétben tartani (a megfelelõ légi és haditengerészeti támogatás mellett). Ma viszont úgy vélik, hogy ez a feladat szükségtelen és nem is lehetne már végrehajtani megfelelõ anyagi és élõerõ hiányában.
Az új stratégiai elgondolás szerint viszont a jövõben már „csak” másfél háborúra kell készen állni. Az „egy háborúban” az amerikai fegyveres erõknek arra kell készen állniuk, hogy teljes gyõzelmet arassanak (az ellenség országának elfoglalása és feltétel nélküli fegyverletétel elérése). A „fél háború” esetében viszont csak egy általános támadás visszaverése, elhárítása a cél. Ez jelentõs megtakarításokat eredményezhet, amelyeket részint arra fordíthatnak, hogy a hadügy új forradalma követelményeinek megfelelõen új, korszerû fegyvereket, fegyverrendszereket hozzanak létre és átalakítsák a haderõ szervezetét. Ezen követelmények közé tartoznak a nemzetközi terrorizmus elleni harcra történõ készenlét, részvétel a békefenntartó-mûveletekben és kisebb méretû regionális konfliktusok megszüntetésében.
A stratégiaváltás fõ követelményeit a Pentagon polgári vezetése úgy látja: mindenekelõtt azt kell megvizsgálni, hogy a lehetséges kockázatok összhangban legyenek az Egyesült Államok lehetõségeivel. Az Egyesült Államok nemzetbiztonsági stratégiájában újszerû – még a NATO-tagállamok némelyikében is bizonyos ellenérzést kiváltó – elemként jelent meg az ún. „megelõzõ támadás” (pre-emption) elgondolás, vagyis a védekezésbõl a támadásba való átmenet koncepciója. Valójában a koncepció nem teljesen új, mivel már a hidegháború idején (a 60-as években) is létezett hasonló elgondolás, amit akkor az atomfegyverek meglepetésszerû tömeges bevetésével terveztek megvalósítani, egy készülõ nagyméretû szovjet támadás megelõzésére.
A jelenleg felmerült elgondolás szerint a „megelõzést” az Egyesült Államok olyan esetekben kívánja alkalmazni, amikor komoly támadás veszélye fenyegeti az országot, vagy valamely vele szövetséges államot. Ilyen helyzet kialakulását fõleg a terrorizmus által okozott veszélyek következtében látják elképzelhetõnek, amikor minden rendelkezésre álló erõt és eszközt be kell vetni.
Ezeket az újszerû elgondolásokat és stratégiaváltást az amerikai felsõ vezetés az afganisztáni, különösképpen az iraki háború tapasztalatai alapján tartja létjogosultnak. Ezzel egyidejûleg folytatják a fegyveres erõk átalakítását, hogy jobban meg tudjanak felelni a 21. század várható követelményeinek, az új kihívásoknak, amelyekben nagyobb szerepet kapnának az olyan eljárások, mint a „számítógépes háború”, a világûr felhasználása katonai célokra, a nagy hatótávolságú precíziós fegyverek alkalmazása stb.
FELHASZNÁLT IRODALOM
1. Ágh Attila: Konfliktusok, háborúk. Zrínyi Katonai Kiadó, 1989. « vissza
2.. Hajma Lajos: Nyugati katonai elméletek. MHTT szerzõdéses pályázati munka 1997. « vissza
3. Peter Harclerode: A háború eszközei. Magyar Könyvklub, 2002. « vissza
4. Julian Lider: Military Theories. London, 1994. « vissza
5. Steven Metz: Revising the two MTV force shaping. U.S. War College. Strategic Studies Institute, 2003. « vissza
6. Tony Pfaff: Peacekeeping and the just war traditon. U.S. War College. Stratgeic Studies Institue, 2003. « vissza
7. International Military and Defense Encyclopedia, New York, 1993. « vissza
8. Joint Force Quarterly (JFO) 1997. Spring, Thinking about Revolutions in Military Affairs. « vissza