Ács Tibor
A hadikultúra históriájához
A szerzõ a reformkori hadikultúra históriájának néhány igen jellegzetes összetevõjét felvillantva hangsúlyozza: A Habsburg Birodalom hadügyi szervezete maradandó hatásokat gyakorolt és fontos elemeket épített be a magyar reformkor hadikultúrájába. Politikusok, írók és katonák ápolták és gazdagították a hadikultúra értékeit és azorgalmazták az európai hadtudomány eredményeinek felhasználását. A társadalom a reformokért folyó több évtizedes küzdelme alatt elengedhetetlennek tartotta a magyar hadügy problémáinak alkotmányos megoldását, a korszerû nemzeti hadsereg létrehozását.
A tudományok szinte mindegyike vizsgálja, eltérõen értelmezi, határozza meg és írja le az emberiség kultúrájának fogalmát és tartalmát. Ha a kultúra fogalmát a lehetõ legtágabban kívánjuk értelmezni, akkor szükségszerûen bele kell foglalnunk a történelem egész menetének minden számottevõ eredményét. E legtágabb, önkényesnek tûnõ, értelmezés szerint, a kultúra az emberiség által létrehozott anyagi és szellemi értékek összessége, amelyet története folyamán felhasznált, megõrzött és továbbadott. 1 Elfogadhatónak tûnik tehát az meghatározás, hogy a kultúra egy adott korszak társadalmának jellemzõ szellemi és anyagi értékrendje, amely az embert fizikai környezetével és társaival összekapcsolja abból a célból, hogy biológiai és egyéb szükségleteit kielégítse és ezzel társadalmi létét, fenntartsa. Az egyes szükségletcsoportok kielégítésére szolgáló tevékenységgel integrálódnak és rendszert alkotnak, amelyek egymással is kölcsönösen összefüggve egy-egy populációjának rendszerét alkotják. A kultúra meghatározott felfogásoknak, törekvéseknek, megmozdulásoknak sajátos kifejezõje, legmarkánsabban a célokban és azok felé való haladásban jut érvényre. A kultúra értékei mélyen bevésõdtek az emberek tudatába, s feltûnik a gyakorlati tevékenység minden mozzanatában, ezért igen nehéz megváltoztatásuk.
A kultúrának négy kölcsönhatásban álló alrendszere van: technológiai, ideológiai, szociológiai és érzelmi. 2 Használják a kultúra egyetemes minta fogalmát is, amely a kultúra elemeinek egységgé kapcsolódását és olyan rendjét fejezi ki, amely minden kultúra vázát, keretét alkotja. S voltaképpen azt mutatja ki, hogy minden kultúra számos szférákból tevõdik össze, és bizonyos alapszükségleteket kell kielégítenie. Az amerikai Carl Wissler szerint a nyelv, az anyagi kultúra, a mûvészet, a tudás, a vallás, a társadalom, a tulajdonviszonyok, a kormányzás és hadakozás azok a szférák, amelyek minden kultúrában megtalálhatók. 3
Elterjedõben van az a nézet, hogy a kultúra hadi szférája , vagyis a hadikultúra belsõ és külsõ tényezõi, a kialakított feltételek és körülmények kölcsönhatásai, fõ szerepet játszanak a katonai szervezet tevékenységében. Biztosítják a keretet, melyben a hadikultúra és a katonai szervezet mûködik. A hadikultúra a hadviselést meghatározó katonai, szellemi és anyagi értékek összessége, amely kijelöli az adott ország, nép vagy állam hadserege összetartó erõi megõrzésének és a szembenálló ellenséges hadsereg összetartó erõi felbomlasztásának alapirányát. 4 A hadikultúra nevezhetõ a hadtudomány irányultságának, áramlatának, de a hadsereg karakterének is. A kultúra és a körülmények (gazdaság, technológia, lakosság száma és mûveltsége, földrajzi tényezõk, társadalmi viszonyok, háború jellege, hadviselési formák, stb.) közvetlen kapcsolatának terméke határozza meg a haderõ szervezetének reagáló képességeit. Ezek figyelembevételével elfogadhatónak tûnik a lényegi jegyek alapján, két angol kutató, Applegate és Moore, a hadi, vagy katonai kultúráról megfogalmazott következõ meghatározása: „A katonai kultúra olyan elképzelések, hiedelmek, elõítéletek és felismerések együttese, amelyek alakítják és meghatározzák a kapcsolatot az alkotórészek között. Ennek eredményeképpen a katonai kultúra határozza meg a belsõ feltételeket, igy például a kritériumok kiválasztását és támogatását, a kiképzést, a nevelést, az erõforrások biztosítását és a katonai nyelvezet szókészletét; ezek lényegében ugy kapcsolódnak egymáshoz, hogy megkülönböztetõ jelleget adnak a katonai szervezetnek és meghatározzák azoknak a hadmûveleteknek a jellegét, amelyeket képesek végrehajtani, következésképpen a számításba vett háború formáját is. Ily módon egy hadsereg belsõ feltételei (azaz kultúrája) nagyobb befolyást gyakorolhat a szóba jövõ háború formájára, mint a külsõ feltételek és körülmények – amelyek adott esetben negatív következményekkel is járhatnak. Esetenként a kulturális értékeket világosan megfogalmazott doktrínákban rögzítik, de gyakoribb az, amikor gondosan õrzik a hagyományok és gyakorlati tevékenységek régóta formálódó nem hivatalos eszköztárát, ami a be nem avatottak számára nehezen érthetõ.” 5
Ezt jól példázza témánk, a Habsburg-Birodalom katonai szervezetének 1815 és 1848 közötti története, amikor a vezénylõ tábornokoknak sikerült megakadályozniuk a császári-királyi hadsereg anakronisztikus szemléletmódjának és értékeinek, azaz kultúrájának megváltoztatását. Ebben az idõszakban a Habsburg-Birodalom hadügyére és hadseregére nem a fejlõdés, hanem a pangás nyomta rá a bélyegét. A cs. kir. hadsereg fõ funkciója a birodalmi rendészeti feladatok ellátása volt: a belsõ elnyomás biztosítása, a nemzetiségi és szabadságmozgalmak elfojtása. A hadügy területeire az volt a jellemzõ, hogy a hadsereg és a gyalogos, lovas és tüzér fegyvernemeinek szervezete lényegében nem változott, a létszámot jelentõsen csökkentették, a legénység 14 évig szolgált, a gyalogsági és a tüzérségi fegyverzetben némi fejlõdés történt, a kiképzést a formalizmus uralta el, az egyszerûség és ésszerûség helyébe a mesterkéltséget és célszerûtlenséget helyezték, a had- és csapatvezetés színvonala visszaesett, a hadmûvészet nem haladt elõre, sõt a harcászatban is visszalépés történt. E kulturális értékek dominanciája olyan hadsereget eredményezett, ahol a kreativitást nem támogatták. Ellenben a porosz, francia és más európai állam ez idõ alatt korszerûsítette katonai rendszerét és fejlesztette hadereje képességét.
A hadikultúrát tehát hiedelmek (a háborúkról, fegyverekrõl, katonákról stb.), hitek (hadvezérbe, gyõzelembe, hadviselési eljárásba stb.), elõítéletek (hadviselõ félrõl, hadseregrõl, katonai képességrõl stb.), meggyõzõdések (háború szükségszerûségben, a hadsereg erejében, a tisztikar tudásában stb.) és meglátások (harceljárások kiválasztása, új katonai szervezet felismerése, korszerûbb fegyver feltalálása stb.) övezik. Magába foglalja még a háborúval és hadsereggel kapcsolatos társadalmi hagyományokat és népszokásokat, a katonai szimbólumokat, a hadsereggel való azonosulást szolgáló lelkesítõ jeleket, jelvényeket, jelképeket (csapatzászló, egyenruha, tisztelgés stb.). Mindezek a hatások motiválják egy-egy ország és állam, nép és nemzet hadikultúrája háborúval és hadsereggel kapcsolatos kritériumainak rendszerét.
A közelmúltban elhunyt jeles magyar hadtudós, Kovács Jenõ megállapítása szerint, ez felöleli a hadikultúra körébe tartozó alapvetõ hadviselési és harcmódok, eljárások megvívására alkalmas hadsereg jellegérõl és felépítésérõl, az országvédelem és a hadügy állami és katonai vezetési struktúrájáról alkotott nézeteket és felfogásokat. Továbbá tükrözi a katonai szolgálat és hadkiegészítés jellegét, a tisztképzés és a személyi állomány kiképzése, a hadsereg mozgósítási, ellátási és békealkalmazási tradícióit, a harcban tanúsított erkölcsi magatartás szabályait, a hadügyhöz és a hadsereghez fûzõdõ tudati és emocionális motívumokat. A hadikultúra ezért olyan társadalmi és katonai szellemi és anyagi alapfeltétel, adottság, amelyre ráépülnek az elképzelt háború jellegébõl, a haditechnika színvonalából, a hadszíntér-viszonyokból és a moráltól függõ alakzatok. Az ezekbõl adódó elveket, szabályokat és elõírásokat fogalmazzák meg a különbözõ katonai (szolgálati, harcászati stb.) szabályzatokban. Ám a hadikultúra nem szabályzat jellegû, hanem az érvényes szabályzatoknál jóval szélesebb értelmû, áthatja a társadalmi (gazdaság, tudomány, mûvészet, oktatás stb.) élet egészét. Az egyes hadikultúrák hadmûvészeti alapelvei általában azonosak, de a részelvekben és szabályokban (támadási és védelemi, hadászati, hadmûveleti és hadászati eljárások, parancsnoki jogkör stb.) különböznek egymástól. 6
Itt kell megemlíteni a hadi kultúra és a technika kapcsolatát, a technológiai haladás következtében az új fegyverek és rendszerek megjelenésére a katonai kultúrák pozitív vagy negatív reagálását. A katonai szervezet kultúrája határozza meg a választ az új korszerû technológiai változásra, aminek hatására fejlõdik vagy megtorpan a hadsereg és hadviselésének eljárásai. Hadtörténeti és hadtudományi tény, hogy mindenkorban létezik egy úgynevezett technológiai minimum, amelyet a katonai szervezetnek el kell érnie, és fenn kell tartania, ha a harcképességére súlyt helyez. Például az Udvari Haditanács öt tábornok tagjának csak 1835-re sikerült keresztül vinnie azt a „technikai újítást”, hogy a cs. kir. hadvezetés a gyalogság 150 éve használt kovás gyújtású elavult puskáit korszerûbb gyutacsos elöltöltõkre cserélje fel, és 1840-tõl kezdték rendszeresíteni az új, Augustin-féle puskákat, majd az 1842M sima csövû, elöltöltõs gyutacsos puskát és a huzagolt csövû, kamrás puskát.
A XIX. század elsõ felének hadtörténete és a hadtudomány-története bizonyitja, hogy az ilyen hadügyi reformok csak akkor lehetnek sikeresek, ha figyelembe veszik a kultúra és alkotóeleme, a hadi kultúra értékeit. Ám a szakírók azt is kiemelik, hogy a „katonai kultúra részben az adott társadalom és annak történelmi tapasztalatának visszatükrözõdése, de a társadalom és hadsereg nem lép mindig egyszerre. Egyes hadseregek hátrafelé néznek és megpróbálják megõrizni azokat az értékeket, amelyekkel a társadalom többi része már nem azonosul. Ez a konzervatív felfogás még akkor is makacsul tarthatja magát, amikor bizonyos katonai feltételek már változtatást sürgetnek. De fordítva is elõfordul, a hadseregek gyorsíthatják a változások bekövetkeztét, amikor a politikai és társadalmi reformtörekvések erõs támaszaivá válnak, gondoljunk csak a porosz hadsereg szerepére az 1806-os vereségek után. Vagy ami különösen a nemzeti felszabadító háborúkban volt gyakori, a hadsereg fejlõdése alakította át annak az államnak alapvetõ jellegét, amelybõl kinõtt, sõt saját maga hozta létre az államot.” 7
A XIX. század elsõ felében az európai országok társadalmai gyökeres gazdasági és politikai átalakuláson mentek keresztül, a régi feudális rendszerbõl a polgári nemzeti állam, a kapitalista gazdaság és a liberalizmus felé tartott. E változás-sorozatban a különbözõ államok hadseregeinek reformjai is több-kevesebb sikerrel megtörténtek. Magyarországon is a társadalmi, gazdasági és politikai átalakulásért küzdõ ellenzéki reformmozgalomban, számos politikus és író, tudós és katona felismerte, hogy a hadikultúrában való elmélyedés elõsegítheti a nemzeti hadügyi törekvések reformját, a birodalmi haderõtõl független nemzeti hadsereg megteremtését.
A történelmi fejlõdés egy-egy korszaka alakította és formálta az európai kultúra végtelenül gazdag tárházát, melynek folyamatában következtek be a magyar kultúra és szerkezete, sokszínû alkotóelemei és rétegei történelmi alakváltozásai, – igy a szerves részét képezõ magyar hadikultúráé is. Noha nem kis nehézséget jelent a vitatott hadikultúra fogalmának értelmezése, az emberiség kultúrájában a hadügy fejlõdésképének kultúrtörténeti evidenciája. Van olyan nézet, hogy az emberi kultúra, igy a hadikultúra múltját csak visszaidézni tudjuk, mivel az megtörtént. A múlt tanulságait viszont a jelenben hasznosítanunk kell, hogy elkerülhessük a hibák, a tévedések megismétlõdését a jövõ érdekében. A tudományok mûvelõinek közre kell mûködniük abban, hogy megtörténjen a világban olyan átalakulás, amely „az erõ rációjából a ráció erejéhez vezet, a múlt háborúinak kultúrájától a béke kultúrájához”. 8 Mi mégis, más példákból erõt merítve, a kultúra fogalmát lehetõ legtágabb értelmezésben használva, az óriási nehézséget jelentõ több tudomány szempontjai és kutatási módszerei együttes vizsgálódásai alapján teszünk kísérletet, az orákulum és a teljesség igénye nélkül, a XIX. század elsõ fele magyarországi hadügyének kultúrtörténete felvázolására. 9 Elsõsorban a reformkori hadügy és tudomány összefüggései fõbb jelenségeinek bemutatására, a magyar hadikultúra keretének és kérdéseinek leírására. Bár joggal tarthatunk attól, hogy a reformkori hazai hadikultúra vázlatának ilyen irányú elkészítésére tett lépéseink csak vitát váltanak ki, valamint felettébb korlátozott, bizonytalan és kezdetleges eredményekre vezettek.
Az érdeklõdõ olvasó ma már kézbe vehet olyan kiváló szintézist, amely a XVIII–XIX. századi magyar és az egyetemes európai történelem egységes bemutatására vállalkozott. 10 Az összefoglaló koncepciója arra az „alapgondolatra épül, hogy az európai kultúrát, Európa történeti modelljét minden tagoltsága és sokszínûsége ellenére valamiféle nagyobb, összefüggõ egységnek kell tekintenünk, amelybe, mint elemeinek, alkotó részeinek egyike, Magyarország is mindenkor szervesen beletartozott.” 11 Az európai „kultúra különbözõ elemeit, minden sokféleségük, sokszínûségük mellett, közös egybefüggõ fejlõdés fûzte össze. Története folyamán a magyar nép, Magyarország is e sok elemnek volt egyike, ennek a kultúrának volt részese, és e nagyobb hazában találta meg a maga helyét és szerepét. Éppen ezért múltját is csak e nagyobb keretben, a szélesebb összefüggések figyelembevételével lehet helyesen bemutatni és értelmezni.” 12 A szintézis ennek alapján mutatja be témánk, – a reformkor hadikultúrája – szempontjából is fontos korszakok: a háborúk, a válság és felemelkedés 1795–1815 közötti idõszakát; Európa és Magyarország 1815 utáni alakulását; a Habsburg Monarchiába tartozó Magyarország sorsának változásait, Európa és a liberalizmus, a magyar reformkor, 1830–1848 közötti fejlõdését és kultúrájának történetét; a magyar forradalom és szabadságharc 1848–49. évi históriáját. 13
A továbbiakban a fenti történéseknek és eseményeknek a figyelembevevésével vázoljuk fel a reformkori magyar hadikultúrát, melyet a korabeli hazai szellemi élet különbözõ irányzatai a nemzet kultúrája szerves részének tekintettek. E korszakban a lényeg a reform eszméje, a nemzet és haladás, a társadalom és kultúra jövõje volt, amely nem kis erjesztõ hatással volt a hadikultúrára is. A korszerû európai eszmék és a nemzeti szellemi törekvések áthatották a társadalmi közgondolkodást. A társadalom, a reformokért folyó több évtizedes küzdelem alatt, elengedhetetlennek tartotta a magyar hadügy problémáinak alkotmányos megoldását, a korszerû nemzeti hadsereg létrehozását. Különbözõ irányzatú hazai politikusok és katonák, tudósok és írók foglalkoztak a magyar hadikultúra értékei és az európai hadtudomány új eredményei felhasználásával, írásban és szóban a magyar hadügyi reform politikai és tudományos kérdéseivel.
A magyarországi reformkor hadikultúrája problémáinak felületes áttekintése is, azt igazolja, hogy a korszak európai hadikultúrái között ténylegesen nagy különbségek vannak, annak ellenére, hogy a különbözõ országok hadikultúrája egy közös gyökérbõl az egyetemes, mindenek elõtt a francia forradalmi és a napóleoni háborúk gazdag haditapasztalatainak tárházából nõttek ki. Ám e haditapasztalatok rendkivül sok, olykor egymásnak ellentmondó tanulsággal, szinte átláthatatlan összefüggésekkel és különbségekkel szolgáltak a kor magyar politikai és katonai elitje, a tudomány és irodalom mûvelõi és a társadalom különbözõ rétegei számára. Ezért kísérték figyelemmel a nemzeti hadügyi reformtörekvések megvalósításának szándékát a tartalmában eltérõ tudományok, eszmék és nézetek, hitek és hatások a magyarországi hadikultúra átalakításának nyomvonalát és a követendõ utak lényegének felismerését.
Ráadásul a királyi Magyarországon a katonai elmélet és gyakorlat, a hadi intézmény és szervezeti fejlõdése, az eszközei, céljai és módszerei alapján több mint két évszázada a Habsburg Birodalmi hadügy keretein belül mozgott, változott. A magyar rendi alkotmánynak és a törvényeknek, ha nem is minden vonatkozásban, de a hadügy lényeges területein (hadiadó, kiállítandó újonckontingens, nemesi felkelés, stb.) is sikerült biztosítania a birodalmi-magyar kettõséget. Ezen kívül a reformkori magyar hadikultúra eredõi közé kell sorolni a napóleoni hadikultúra irányzatait, nem utolsósorban a magyar hadügy történeti fejlõdése során felhalmozott katonai javak, örökölt hadügyi elemek összességét is.
Ennek egyik tudományos reformkori elõzménye, a rendi nacionalizmus és a felvilágosodás eszméinek háttérbe szorulása idõszakában, a tudás minden ágát felölelõ enciklopédikus jellegû folyóiratunk, a havonta Pesten megjelenõ Tudományos Gyûjtemény , amelynek 1817. januári, februári és márciusi számainak bevezetõ tanulmányai „A' Nemzeti Culturáról közönségesen, 's A Magyar Nemzet' Culturájáról különösen” címet viselik. 14 A tanulmány „Y” betûvel feltüntetett írója, a folyóirat szerkesztõje, Fejér György pesti egyetem tanár volt, akinek feudális és rendi mentalitása ellenére, a magyar nemzeti kultúráról kifejtett koncepcióját, áthatják a polgári nemzetfelfogás eszméjének lényeges jellemzõi, amikor bonckés alá veszi az egyetemes és magyar történeti fejlõdés során kialakult nemzeti kultúra rendszerének összetevõ elemeit.
Az általános „Nemzeti Cultura” és a „Nemzeti kimíveltetés” rendszerének összetevõ elemeit, – polgári társadalmi viszonyok, nevelés, oktatás, tanintézetek, vallás, tulajdon, kereskedelem, nemzetek közötti kapcsolat, akadémiák és tudós társaságok, háborúk, éghajlat, földrajzi fekvés, élelem, életmód, ruházat, szokások, nyelv, írás, tudományok, mûvészetek, mesterségek, fölmûvelés, ipar, gazdaság, népesség száma, államforma, törvények – 27 pontba szedve vizsgálta és mutatta be. Nézete szerint „a teljesen kimívelt nemzet az, vagy az volna, melly a Culturának minden okozó és segéd-eszközeivel bírván a legfõbb grádicsára emelkedett.” 15 A nemzeti kultúra rendszere elemei jellemzõinek bemutatása sorrendjében tizenkettedikként tárgyalja, a nemzeti kultúra hadügyi szféráját, és álláspontja szerint: „12. §. A' Nemzetek' kimíveltetésének rendszeribe a' háborúk is bészövettettek: nem csuda azért, ha az ember' esze békességet, természete háborút kíván.” 16 Véleménye az, hogy ez az emberi tulajdonság egyaránt fellelhetõ a vad hottentottáknál és a pallérozott franciáknál. A népek és a nemzetek életében „az égi, 's földbeli háborúk”, a súlyos természeti katasztrófák, sem kerülhetõk el. De elkerülhetetlenek azok a „romlások, vesztességek is, melyekkel járnak a' háborúink, a' gondviselõnek planuma szerént, az új rendtartást, egyarányúság (aequilibrium) helyre állítását tárgyozzák az emberi nem' jobbvoltára.” 17 Fejtegetése szerint az ókori hadakozások hoztak létre Asszíriában, Babilonban és más országokban a valóságos társadalmakat és államokat. De egy idõ után ezeket az erõtlenné, tunyává és erkölcstelenné vált államokat ledöntötték, hogy „az erõsnek, munkásnak, erkölcsösnek helyt adjanak: mint a' Persiai Monarchia a' Macedóniainak. A' hadakozások által fejtõdött ki a' nemzeti Cultura: a' nemzetek az óta kezdettek civilizáltatni… a hadakozásokkal terjedett az ki”. 18 Megállapítása bizonyítására Nagy Sándor és Julius Caesar háborúit és következményeit említi, majd ismét az ókori és középkori görög, keleti, római, gall, germán, arab spanyol, kínai tatár, amerikai, francia és más népek hadtörténelmi példáira hivatkozva leszögezte: „A' hadakozásokkal közösült a' nemzeti Cultura: kiterjesztettek a' tudományok, mesterségek, törvények, kereskedések, polgári igazgatások”. 19
Fejér a magyar hadikultúra kialakulására és korabeli helyzetére utalva fejtette ki azt a tételét, melyszerint: „Bizonyos, hogy a' polgári erkölcs a' hadakozással élesztetnek, 's fejtetnek ki leginkább… Hazaszeretet, tántoríthatatlan hívség, nagy lelkûség, fellûl halladhatlan vitézség', unhatatlan munkásság, állhatatos tûrés' legszámosabb bizonyságit adták. A' szûk földrõl tágasabb lakhelyre vergõdött, vagy õsi örökiért, és szabadságáért küszködõ nemzetek köztt született a' Tactica' s más hadi tudomány; tûntki a' nemzeti méltóság és hatalom; halhatatlan dicsõséggel jutalmasztatott a' vitézség; formáltattak a' nagy Emberek, Árpád, Hunyadi, Camillus, Wassingthon, Phocion, és Welington. A' gyõzödelem 's hadi zsákmány által a' fényûzésnek új forrási nyittatnak…A' meggyõzetettéssel a' polgári igazgatás, gazdálkodás, hadimesterség tökélletesül; a' béküléssel a' megsértett nemzeti, s' polgári jussoknak és szabadságoknak tekéntete megújjul. A' háborúk a' nemzeti kimiveltetésre szükségesek tehát mind addig, míg a' polgári igazgatások belõl tökélletességre nem lépnek, kivûl a' nemzetek közönséges szövetségbe nem egyesûlnek háboríthatatlanságok végett.” 20 Végkövetkeztetése az, hogy a „háborúkat” nem úgy kell tekinteni, mint az országokat és népeket sújtó különbözõ természeti katasztrófák súlyos veszteségeit. Egy ország nemzeti kultúrája kimûveltetéséhez, gyarapításához, elengedhetetlenül szükséges a megfelelõ számú népesség, ezért azt nem szabad felesleges háborúkkal pazarolni. A nemzeti kultúra és egyik nélkülözhetetlen alkotórészére, a hadikultúra, a ”nemzeti erõ a' külsõ és belsõ bátorság' fenntartására való, nem a' nagyra, hirre, névre-vágyás tápláltatására.” 21
Az általános nemzeti kultúra fõbb jegyeinek és fejlõdéstörténeti vázlatának kifejtése után, tizennégy pontban villantja fel a XVIII. végi és a XIX. század eleji „Magyar Nemzet Culturája” jellemzõit. 22 A korabeli magyar kultúra pozitív tényei mellett sajnos anakronisztikus érveléssel védelmezi a nemesi kiváltságokat és a hadikultúra már régen elavult elemeit, amikor kijelenti, „polgári alkotmányunk megegyez nemzeti Characterünkkel is melly a' nemesség, és vitézség azért áll is fenn, mintegy ezer esztendõk óta.” 23 A nemesi privilégiumok megõrzése mellett kiállva, leszögezi: „Míg a' köz-adózással tehetségeik nem szûkíttetnek, készek õk minden közjó és szükség elõmozdítására, 's kipótoltatására: mint közelebb is a' Ludoviceum 's Nemzeti Museum' fundatiójával, a több ízben Haza-védelmére önnön költségeken felkelésekkel, '10,000 lovasság' 3–4 hét alatt kész kiállításával, a' huzomos subsidiumokkal, 's nagy számú önkéntvaló áldozataikkal megmutatták; s a t.” Felemlíti még az országgyülés „1716. art. 8. Bandériumokról végzése szerint”, hogy teljesíti a „Magyar Nemesség hadi kötelességét” is. 24
Ez a tanulmány is azt igazolja, hogy a korszak európai hadikultúrái között ténylegesen nagy különbségek vannak, annak ellenére, hogy a különbözõ országok hadikultúrája egy közös gyökérbõl az egyetemes, mindenek elõtt a francia forradalmi és a napóleoni háborúk gazdag haditapasztalatainak tárházából nõtt ki. Ezt hangsúlyozzák a kortársak, például a kiváló tudós katona, Kiss Károly, ekkor a 37. magyar sorgyalogezred alhadnagy is, akinek egyik kiemelkedõ tudományos teljesítménye volt, a Maximes de Guerre de Napóleon címû könyv magyarra fordítása és a napóleoni elvekhez fûzött megjegyzései. Kissnek ez a munkája Napóleonnak a háborút illetõ alaprendszabályai címmel hét részben jelent meg, 1828 szeptemberétõl 1829 júliusáig, a Felsõ-magyarországi Minerva hasábjain. 25
Bevezetõ soraiban kifejti, hogy a „múlt évben Párisban kijött könyvecskét a magyar olvasó közönséggel már csak azért-is kívántam közleni, mivel Tud. Gyûjteményünkben, mi a hadi-tudomány tárgyát illeti, jobbadán minden évben érintlen szokott maradni, mintha mi Magyarok egészen lemondanánk azon jeles tudományról, melly az akkori idõ szelleme szerint Elõdeink legelsõ tulajdonságok volt. Hogy ne láttassunk tehát Álladalmunktól törvényesen markunkba nyújtott fegyverünkrõl elpuhulva egésszen elfelejtkezni, s hogy valamikép fél-lobbanthatnám Hazánkfiai mejjökben azon már elaludni készülõ… felséges szikrát, elejbe adtam a Nemzetnek… Napoleonnak a' háborút illetõ alap-rendszabásait, mellyet a Németek már nyelvükön olvasnak jegyzésekkel megbõvítve, akartam nyelvünkön kiadni.” 26
Kiss a napóleoni hadikultúra 57. – a nemzet harci szelleme – alapszabályát taglalva, a korabeli osztrák és magyar hadikultúra torz szimbiózisára gondolva megállapítja: „Azon Nemzettõl várhatunk csak nagy katonai tetteket, mellynek polgárjai – is hajlandók a fegyverhez, a melly Nemzetben meghûlt a hadász-tûz, abból válhat jó, tökéletes katona pedig sohasem. A honn-védelme a polgári kötelességekkel légyen egybe kapcsolva. Össze-olvadva szeretném látni a polgári Statust a hadival, a hol ugy nincs, ott különködés, meghasonlás lelke uralkodik, ez pedig elpuhítja a polgárt, a katonát pedig durva Soldateskává teszi, mind kettõ bizonyos jele az elkorcsosodásnak, a nemzeti lélek elromlásának.” A magyar hadikultúra fontos összetevõinek erõsítésének szükségességét kiemelve szögezi le, hogy „amely nemzet fiataljai czélirányosan neveltetnek, a hol a katona-állítás helyesen organizálva vagyon; ott a hadiláb jó törzsekbõl áll, ott jó sereget, a legnagyobb veszélyekben elnem csüggedõt, tántoríthatatlan hívet lehet gondolnunk. Mikép lehessen a népet czélirányosan nevelni? Milyennek kelletik lenni a katonás organizátziónak? Nagy két kérdés.” 27
Ezeket a hadikultúra fogalomkörébe tartozó kérdéseket, gondolatokat vizsgálta tovább Tanárky Sándor õrnagy A hadtudományoknak az álladalmak, s különösen magyar hazánk fentartására életbe ható fontosságáról címû 1838. november 19-i MTA rendes tagi székfoglaló értekezésében, amikor kijelentette: „A franczia forradalmi háborúk, nagyszerû eredményeikkel együtt sokkal elevenebb emlékezetben vagynak mintsem felvilágosításokkal foglalkodnom szükség volna. Elég legyen megjegyeznem, miképen ezen világunk nagy részire kiterjedt rázkódással a hadtudományok történeteiben új idõszak kezdõdik.” Érvekkel és tényekkel bizonyitja, hogy Franciaországban „van a tudományos hadi mûveltség bölcsõje és fõ iskolája, ott hágott az a tökély legfelsõbb fokára, onnan terjedt ki Európára. De azért, valljon hátra maradt-e valaha ezen ország a béke tudományaiban, a mûvészet, ipar, kereskedés valamelly nemében csak egy lépéssel is? Nem szolgált-e inkább más nemzeteknek mintául mind a hadmesterségben, mind az élet kellemeit nevelõ csinosodottságban?” Legfontosabb következetése az, milyen döntõ, szavai szerint „végválasztó befolyása legyen a hadi mûveltségen épült hõsszellemnek a nemzeti önállóság fentartására, vagy az elvesztett függetlenség visszaszerzésére; legtisztábban kitûnik a minden idõkorbeli hódítók által gyakorlott politicából. Semmitõl inkább nem retteg a hódító zsarnok, mint az elnyomott nép hadi erényeitõl. Ezek ellen intézi tehát legravaszabb cselszövényeit, jól tudván, hogy mihelyt ezeket megvesztegette, s a szívekbõl kioltotta, a hódítás munkája azonnal be lesz végezve.” A Magyarország helyzetére és hadikultúrájának állapotára gondolva jelentette ki, „a hadtudományos mûveltség a nemzeti élet fenntartásának leghatalmasabb eszköze; elhanyagolása, politicai halálra vezetõ legegyenesebb út. Nem ismerek Európában nemzetet, mellynek a hadtudományok mûvelésére sürgetõsb oka lehetne, mint épen nekünk magyaroknak.” 28
A Magyar Tudományos Akadémia XLIII. Nagygyûlése 1883. május 11- i ülése is ugy foglalt állást, hogy a nemzeti kultúra fontos összetevõ eleme a hadikultúra, aminek mûvelése érdekében, mint Lónyay Menyhért elnök hangoztatta, „a III. osztályban a hadtudományi bizottság alakult meg, és remélhetjük, hogy ez eddig elhanyagolt tudományág is új életre zsendül.” Fraknói Vilmos fõtitkár a „Jelentés a M. T. Akadémia 1882–1883. évi munkálkodásáról” elõterjesztésében a hadi tudományok mûvelésére a hadtudományi bizottság megalapítását a nemzet kulturális szükségességlettével indokolta. Elmondta, hogy az „Akadémia soha sem kereste munkásságának tudományos jellemét a közélettõl való elzárkózásban. Sõt ellenkezõleg, alapítóinak legbensõbb óhajtása vala, hogy a nemzet életében idõnként fölmerülõ culturai szükségletek kielégítésében közremûködjék.”
Így, régi hagyományokat elevenített föl most is, mikor önálló Hadtudományi bizottság felállítását elhatározta, és ezt a jelen nagygyûlésen tényleg megalakította.
Az Akadémia még a szervezkedés stadiumában volt mikor gr. Festetich László 1826-ban tízezer forintnyi alapítványt tett,- oly czélból, hogy kamatait a mathematikai osztály egyik rendes tagja élvezze, „kinek – mint az alapító oklevélben olvassuk – tiszte legyen, a Társaság felügyelete alatt, az angol, franczia, német, muszka s más európai nemzeteknek a hadi tudományokról szóló érdekes munkáikat magyarra fordítani; a külföldieknek azon tárgyról szóló új találmányaikat megismertetni; és átalában a hadi tudományokat hazánkban magyar nyelven mûvelni.” 29
Az egyetemes és nemzeti hadikultúra összetevõivel és jelentõségével foglalkozott a XIX. századvégi magyar hadtörténetírása is. Salamon Ferenc Általánosságok a hadtörténelemrõl, címû tanulmányában vizsgálta azt a kérdéskört, hogy mi viszi elõre a hadikultúra egyik legfontosabb elemét, a hadtudományt mind az elmélet, mind a régi és újkori tapasztalatok terén. 30 A korabeli hadtudományi munkák nagy hibájának tartja, hogy kizárják a tudományból egész korszakok hadikultúráját, megállapítása szerint: „Itt az elbizakodás azon hibájába esik a XIX. század büszke hadtudománya, a mibe több más szak esik saját történetére nézve: a gyakorlat történetét mellõzik s csak a theoriák történetét tartják tudományos érdeklõdés méltó objectumának. Már pedig például a nemzetgazda nemcsak szakja irodalmából, hanem a mult és jelen fejletlenebb mûveltségû és államszerkezetû népeinek tényleges életmódjából, pénzügyeibõl, kereskedelmi viszonyaiból is tanulhat. Ha abból nem tud tanulni, a maga szakértelmérõl állít ki szegénységi bizonyítványt, ha nem csalódom. Nem tudom, mit mondanak rá a jogi facultas túlságosan jogász nemzetgazdái. De mondjanak akármit, azt nem kérdem tõlük, mert abban bizonyos vagyok, hogy egy történész, ki egyes országok történetét vagy ennek egyes korszakait akarja megírni, a leghálásabban fogadná a szakértõknek épen az illetõ fejletlenebb állapotokra vonatkozó felvilágosításait.” 31
A továbbiakban azt fejti ki, hogy minden teória, a múlt tapasztalatain épül fel, mert különben nem érne semmit, „így van ez a hadi ügyekben is”. Kiemeli, hogy a „mai hadtudomány lenézi kivált a középkort… a mai hadtörténelem kevélyen nézi le ama fejletlenebb korszakokat. Különösen kegyes leereszkedés, ha visszamegy a XVII. századra. Az 1870-ik év óta sok, ha visszamegy I. Napoleonig vagy a nagy Friedrich korára .” (Kiemelés tõlem – Á. T.) Élesen bírálja, az olyan hadtudósokat, hadtörténészeket és politikatörténészeket, akik „a múlt küzdelmeit” nem a „mai tudomány teljes apparátusával vizsgálják” és „elfelejtik számba venni a régi népek hadi szokásaiból, fegyvernemébõl s más viszonyokból folyt kénytelenségeket.” 32 A XIX. század egy adott korszaka nemzetének hadikultúrája, igy a magyar reformkor hadikultúrája vizsgálatánál is, mint alkalmazandó általános kutatási módszert és alapelvet leszögezi: nem lehet „a XIX. századbeli viszonyokból folyó újkori elveket…alkalmazni a XV. századbeliekre… A hadtudományi írónak, mielõtt gáncsolná a régieket, gondosan számításba kellene vennie az illetõ kornak minden viszonyait, hiányait, s mondhatni nyomorúságát. Akkor lesz az esemény elbeszélése tanulságos… Csak érintem a hadtudományi írók egy részének még egy hibáját: a nemzeti kérkedést s az idegenek érdemeinek kisebb nagyobb lenézését… Annyi mindenesetre áll, hogy bármely tudománynak, s így a hadtudománynak is egyik legveszedelmesebb ellensége az elfogultság bármely fajtája.” 33
Témánk, a reformkor hadikultúrája elemzése szükségességének bizonyítására, az egyetemes és a magyar történelem és hadtörténelem számos példáját felvillantva, állapítja meg, hogy „a hadügy szoros kapcsolatban áll a politikai, nemzetgazdasági, culturális s társadalmi állapotokkal is. Hogy a mely nemzetnek ipara nem képes oly jó, oly mennyiségû fegyvert, ruhát s más hadi kellékeket elõállítani, mint az ellenfél, az tartósan gyõzedelmes nem maradhat. Nemzetünk történetébõl is lehetne ismeretes példát hozni fel. Egy-egy nagy hadi vállalat nemcsak az erkölcsi s értelmi nevelés, hanem az anyagi vagyonosság vagy szegénység kiállítása is szokott lenni egy-egy nemzet részérõl. E szerint a hadtörténet nemcsak a csatatér eseményeit világítja meg s teszi érthetõbbé, hanem tanulságos a béke mûvei szempontjából is.” 34
Rámutat arra is, hogy a hadügy és a háború milyen szerepet játszott a különbözõ nemzetek életében, a béke ügyében és a hadiszervezet az államszervezetében. Fontos megállapítása a reformkor hadikultúrája bemutatásának szempontjából, hogy „a felvilágosult XIX. században is a hadügy, kevés kivétellel, mostoha gyermeke a középkori nemzeti általános történetírásnak. Feltûnõ túlzásig ment némely történetírónál a hadügyek lenézése.” Szükségesnek tartja megváltoztatni a tudományban tapasztalható azon állapotot, hogy a „hadtani írók rendesen túlságosan megbíznak a politikai történészek elbeszéléseiben, addig az ex professio történészek nagy többsége tekintetre is alig méltatja a hadi tudományokból nyerhetõ becses világítást.” 35 Bízik abban, hogy bár a „régi divat tartani fog egy ideig, hogy vaskos történelmi munkák, hadjáratokat, csatákat fognak leírni minden hadtudományi tanulság nélkül, mert hiányosan s tévesen fogják fel, – de lesznek majd mind többen, ki legalább elõmunkálati részekkel járulnak a követendõ nagy mûveihez, melyek a hadtudomány világánál eleven rajzokat állítanak elénk a nemzet hadi történetébõl is.” 36
A reformkori hadikultúra alapjának és legfontosabb összetevõjének tekintette a XIX. századvégi hadtudományi írók szinte minden irányzata azt a tényt, melyet egyik kitûnõ munkában röviden igy olvashatunk: „A modern hadviselés alapjai a francia forradalmi s a Napoleoni háborúk idejében tétettek le. A csaták legnagyobb mestere I. Napoleon volt az, ki a mult század hagyományaival gyökeresen szakítva, a hadmûvészetet egészen új irányba terelte s ez új irány helyességét a dicsõséges hadjáratok hosszú sorozata által, a legfényesebben igazolta. Hadmûvészeti elveit rövid idõ alatt elfogadták ellenei is, mert belátták, hogy elavult eszméikkel ez új irány ellenében boldogulni képtelenek; így terjedtek el az új elvek Európa minden hadseregében s így váltak az egész világ közkincsévé.” 37 Ezt megerõsítette a XX. század elsõ felének hadtörténeti irodalma, amikor kiemelte a francia forradalom nem viharzott el nyomtalanul, „a Monarchia hadseregének életében.” Megállapította azt is, hogy bármennyire is igyekezett a hadvezetés a hadsereg és tisztikar szellemét, vagyis hadikultúráját, „a korszak eszmeáramlataitól elszigetelni” nem sikerült teljes mértékben. „A francia háborúk befejezése utáni hadsereg magyar katonaságának további fejlõdésében világosan követhetjük a francia háborúk tapasztalatainak nyomát, annál is inkább mert annak alapgondolata, az egyéni bátorság, a lelki erõ fejlesztése, önállóságot, harckészséget, lendületet kívánt, ez pedig a magyar katonában, megvolt.” 38
Ám e haditapasztalatok, de elsõsorban a Habsburg-Birodalom hadikultúrája rendkivül sok, olykor egymásnak ellentmondó tanulsággal, szinte átláthatatlan összefüggésekkel és különbségekkel szolgáltak a reformkor magyar politikai elitje és magyarszármazású tisztjei, a tudomány mûvelõi és a társadalom különbözõ rétegei számára. Ezért kisérték a nemzeti hadügyi reformtörekvések megvalósításának szándékát tartalmában eltérõ tudományok és nézetek, hitek és hatások a magyarországi hadikultúra átalakításának nyomvonalát és a követendõ utak lényegének felismerését. Ebben segítségükre volt a birodalmi hadügyi szervezet szerepkörének különbözõ oldalú és mélységû vizsgálata. Ezért szükséges a Habsburg Birodalom hadügyi szervezetének áttekintése, amely ha tetszik, ha nem, maradandó hatásokat gyakorolt és el nem hanyagolható elemeket épített be a magyar reformkor hadikultúrájába.
1 A mai is vitatott kérdéskörrõl jó áttekintést nyújt. Bevezetés az európai kultúra és bölcselet történetébe. I. köt. Szerk. Vincze Lajos. Budapest, 2001. 29–57. o. « vissza
2 Magyar Néprajzi Lexikon. 3. k. K – Né. Bp., 1980. 347. o. « vissza
3 Uo. 349. o. « vissza
4 A hadikultúra és jellemzõirõl lásd legújabban: Applegate, R. A. D. – Moore, J. R.: Warfare – an Option of Difficulties. An Examination of Forms of War and the Impact of Military Culture. RUSI Journal, 1990. 3. sz. 13–19. o.; Kovács Jenõ: Katonai stratégia és hadikultúrák. Magyarország katonai stratégiája. Elméleti kutatási terület. II. Rész. OKTK VII. 480/94 /E. Kézirat. Budapest, 1995. 12–48. o. « vissza
5 Applegate – Moore i. m. 16. o.; Kovács i. m. 17–18. o. « vissza
6 Kovács i.m. 19–21. o. « vissza
7 Applegate – Moore i. m. 16. o. « vissza
8 Mayor, Federico: Rajtunk, mindannyiunkon is múlik. A tudomány világkonferenciája 1999. június 26–július 1. Akadémia, különszám 1999. 19–22. o. « vissza
9 Lásd példának Fenyõ István: Haza és tudomány. A hazai reformkori liberalizmus történetéhez. Budapest, 1969. 502 o.; Simonyi Károly: A magyarországi fizika kultúrtörténete. XIX. század. Második, bõvített kiadás (vázlat). Természet Világa, 2002. évi I. különszáma. 104. o. « vissza
10 Kosáry Domokos: Újjáépítés és polgárosodás 1711–1867. Magyarok Európában III. Szerk. Glatz Ferenc. Budapest, 1990. (új kiadása 2001). « vissza
11 Uo. 9. o. « vissza
12 Uo. 11. o. « vissza
13 Uo. 225–305. o. « vissza
14 Tudományos Gyûjtemény, 1817. 1. sz. 13–42. o., 2. sz. 3–27. o., 3. sz. 3–44. o.; Lásd még a Tudományos Gyûjteményrõl Waldapfel József: Ötven év Buda és Pest irodalmi életében 1780–1830. Budapest, 1935. 227–241. o. « vissza
15 Uo. 2. sz. 27. o. « vissza
16 Uo. 1. sz. 27. o. « vissza
17 Uo. 27–28. o. « vissza
18 Uo. 28. o. « vissza
19 Uo. 28–29. o. « vissza
20 Tudományos Gyûjtemény, 1817. I. Köt. 29. o. « vissza
21 Uo. 29–30. o. « vissza
22 Uo. III. k. 3–44. o. « vissza
23 Uo. 34. o. « vissza
24 Tudományos Gyûjtemény, 1817. III. Köt. 36., 38. o. « vissza
25 Felsõ-magyarországi Minerva, 1828. szept. sz. 1856–1861., 1829. jan. sz. 38–52., febr. sz. 105–116., márc. sz. 192–208., ápr. 293–300., jún. sz. 446–459., júl. sz. 528–543. o. « vissza
26 Felsõ-magyarországi Minerva, 1828. szept. sz. 1856. o. « vissza
27 Uo., 1829. jún. sz. 455. o. « vissza
28 A Magyar Tudós Társaság Évkönyvei, 1838–1840. V. k. Buda, 1842. 235., 229., 238. o. « vissza
29 A Magyar Tudományos Akadémia Évkönyvei. XVII. Kötet. Budapest, 1883. 4., 12–13. o. « vissza
30 Hadtörténelmi Közlemények, 1888. 1. sz. 1–11. o. « vissza
31 HK, 1888. 1. sz. 3. o. « vissza
32 Uo. 4. o. « vissza
33 Uo. 5. o. « vissza
34 HK, 1888. 1. sz. 8. o. « vissza
35 Uo. 7. o. « vissza
36 Uo. 10. o. « vissza
37 Rónai Horváth Jenõ: Az ujabbkori hadviselés történelme. Budapest, 1891. 2–3. o. « vissza
38 Lásd részletesen Markó Árpád: A francia forradalom és a napoleoni idõk magyar katonája. Hadtörténelmi Közlemények, (továbbiakban – HK) 1939. 1. sz. 34–73. o. « vissza