Orovecz István

Gondolatok a dél-kelet-ázsiai szökõár-katasztrófa kapcsán avagy vannak-e a katasztrófának általánosítható tanulságai

Az elmúlt években a szaksajtóban, e folyóiratban is több ízben értekeztem a válságkezelési rendszer szükséges átalakításáról és az egységes szemlélet kialakításának szükségességérõl. Nevezetesen arról, hogy szakítani kell a parciális szemléletbõl adódó megközelítésekkel, azzal, hogy külön-külön kezeljük a honvédelemmel és az ún. „béke, katasztrófahelyzetekkel”, a humanitárius segítségnyújtással, gyûjtõnéven „védelmi igazgatással”, összefüggõ feladatok ellátását, ahelyett, hogy végre kialakítanánk az egységes szemléleten, elveken és irányításon alapuló válságkezelési rendszert. A nemrégiben Dél-Kelet-Ázsiát pusztító szökõár-katasztrófa ismét ráirányította a figyelmet, a jelenlegi rendszer anomáliáira. Az értekezésben néhány olyan, elsõsorban a megelõzéssel összefüggõ aspektusra szeretném felhívni a figyelmet, mely tanúságokat a hazai gyakorlatban is fel lehetne és kellene használni, a fõ figyelmet a megelõzés, a felkészítés, a tervezés és hatósági munka elsõdlegességére helyezve.

Közismert, hogy néhány hónappal ezelõtt karácsony táján egy tenger alatti földrengés (kéregmozgás) következtében kialakult szökõár, mely körülbelül 1 óra alatt mintegy 10 méter magas vízoszlop formájában lecsapott a környezõ szigetekre és szárazföldre, Indonézián, Thaiföldön át Indiáig, sõt Afrika keleti partvidékét is érintve, az elmúlt évtizedek legpusztítóbb katasztrófáját okozta.

A természeti jelenséggel magával nincs mit foglalkozni, mivel évezredes jelenségrõl lévén szó az esemény, a földrengés veszélyes óceáni partvidékeken Amerikától Japánig nem ismeretlenek. Katasztrófavédelemben jártas szakembereknek nem haszontalan tudni például, hogy a Kraka-Toa vulkáni sziget néhány száz évvel ezelõtti felrobbanása és elsüllyedése után kialakuló szökõár csak Japánban 400 ezer áldozatot követelt.

A különbözõ jelenségek összehasonlítása miatt, illetve a téma kedvéért szögezzük le, hogy a szökõár hullámainak magassága nem mindenütt érte a szárazföldet, illetve a lakott területeket 10 méteres magasságba, hanem a part jellegétõl függõen – ahogyan az megszokott a különbözõ árvízi eseményeknél is, mindössze néhány méter magas, de rendkívül gyors és nagy robajjal elõre törõ több száz tonnányi víztömeg egyszerûen elsöpört mindent, – néhány különösen masszívan megépített létesítményt (elsõsorban kellõen alapozott vasbeton szerkezet) kivételével.

Aki járt már ezen a tájon (de a tudósításokból, úti filmeken jól látható) tudja, hogy a helybeli lakosok az e tájon honos idõjárási viszonyok monszun, rendkívül magas páratartalom és hõmérséklet, gyakori viharok miatt, alapvetõen a helyi anyagokból készíthetõ könnyû szerkezetes – szellõs épületekben, építményekben laknak. Komolyabb épületek elsõsorban a part menti üdülõ szállók pl. Phuchet, Pattaja, valamint a utóbbi idõszakban e köré épült városmagok korszerû, elsõsorban kereskedelmi és vendéglátó épületei formájában készültek.

Nos tehát nem feltétlen a hullámok magassága, hanem a hatalmas mennyiségû és súlyú víztömeg romboló hatása a pusztítás legfontosabb tényezõje. Az ár azonban ilyen távolságon a szárazföldre kilépve viszonylag gyorsan veszt erejébõl különösen, ha elõtte természeti akadályok vannak, vagy lejtõnek felfelé halad. A csaknem teljesen sík, a tengerszint fölé alig néhány méterrel magasodó szigetek, mint például a Maldív-szigeteki üdülõ paradicsom, vagy a Srí Lanka nagyrészt sík területei kevéssé csillapították a víz hatását, azokon az ár egyszerûen átrohant.

A pusztítás másik tényezõje az a jelenség, hogy a tenger visszaáramlása alapján kialakuló szívóhatás a még megmaradt építményeket és tárgyakat is lerombolja, a tárgyakat, jármûveket, embereket, pedig az óceánba sodorja. Az ilyen rendkívül gyors és erõteljes vízmozgást túlélni csak a csodával határos módon lehet.

Mintha atomtámadás lett volna… Emlékeztek azok a szemtanuk, akik közvetlenül a katasztrófa bekövetkezése után látták a helyszínt.

Mint régi katona és polgári védelmi szakember ez az egész jelenség engem is azonnal egy atomtámadás lefolyására során bekövetkezõ fizikai hatásmechanizmusra emlékeztet, ahol a torló nyomás a levegõben akadálytalanul terjedve, minden útjába kerülõ tárgyat lerombol, majd a szívóhatás elvégzi mindazt, amit a torló nyomás meghagyott.

Talán nem véletlen egybeesés, hogy a magyar külügyminiszter, aki a nemzetközi atomcsend egyezmény (CTBT) jó ismerõje, javasolta a nemzetközi technikai ellenõrzõ rendszer (IMS) alkalmassá tételét elõrejelzésre. E rendszer 78 állomása jelezte a múlt év karácsonyi rengést. Ez már csak azért is lényeges lenne, mert létezik a múlt század 90-es évei elején (90–93-ig került kidolgozásra) elfogadott NATO–ENSZ HDA közös projekt, mely a katonai és polgári védelmi erõk együttmûködésérõl és felhasználásáról szólt (MCDA) és 1994 januárjában Oslóban került elfogadásra, tág teret nyújt ilyenfajta együttmûködés számára is. Egyébként is általánosan elfogadott (elfelejtett?) polgári védelmi alapelv a kettõs rendeltetés , – az óvóhelyek, lakossági riasztó-, tájékoztató rendszerek, monitoring rendszerek stb. biztosítása – azaz béke és háborús alkalmazás átjárhatósága.

Az árvizek során bekövetkezõ gátszakadás helyszínei is sokban hasonlítanak
a szökõár sújtotta kárterülethez

A másik esemény, amihez hasonlítani lehet e természeti jelenséget követõ pusztítást az a 2001-es beregi gátszakadás utáni helyzetre emlékeztetett. Aki akkor a gátszakadás közvetlen bekövetkezése után járt a helyszínen az kicsiben csaknem pontosan ugyanezzel a jelenséggel szembesült, ahol két viszonylag szûk (néhány száz méteres szakaszon) helyen hatalmas erõvel kiáramló nagymennyiségû víz a környezetre zúdulva szintén hatalmas pusztítást végzett, szerencsére itt a víz útjába lakott település nem volt, majd lecsendesedve immár csak a víz súlyától és az áramlás sebességétõl függõen rombolta a gyengén megépített épületeket, építményeket.

Ha a víz visszahúzódása után visszamaradt területrõl készült felvételeket megnézzük a kép nem sok különbséget mutat., a következményekrõl: járványveszély, szúnyoginvázió, állati tetemekrõl nem is beszélve. Természetesen itt szívóhatásról nem beszélhetünk. Volt olyan gyümölcsös, amelybõl az összes gyümölcsfát a víz tövestõl kicsavarta, kimosta, vagy a gátszakadástól néhány száz méterre lévõ juh hodályból az állatoknak nem volt idejük elmenekülni, mind ott pusztultak (nemrég láttunk példát Németországból).

A polgári védelemnél dolgozók évek óta azt próbáljuk megértetni a döntéshozókkal és a lakossággal, hogy a különbözõ természeti jellegû események (földrengés, gátszakadással járó árvíz, nagyobb szélvihar, tornádó) után kialakult kárterület, a romosodás, a közmûvek sérülése, a járványveszély, a nagy mennyiségû sérültek, halottak száma olyan komplex kárterületet képez, amely alig, vagy egyáltalán nem tér el egy nukleáris jellegû, vagy hagyományos jellegû bombázás, robbanás után kialakult helytettõl, ezért a beavatkozás jellege és módszere is azonos. Ezt nevezzük mi a polgári védelmi tevékenység kettõs jellegének, ami abból a szempontból lényeges miként ítéljük meg a polgári védelmi tevékenységet katasztrófák bekövetkezése esetén.

Ezt történt az 1970-es évi, valamint a 2001. évi tiszai árvíz katasztrófa után is, ahol a kárterület teljes megtisztítását, a fertõtlenítést, a lakosság visszatelepítésének elõkészítését és biztosítását a polgári védelmi szakemberek végezték.

A megelõzés meghatározó momentuma a minden részletre kiterjedõ tervezés

A magát polgári védelmi (katasztrófavédelmi) szakembernek tekintõk soha sem feledkezhetnek meg arról, hogy a tervezésnél és a prognózisoknál minden esetben az adott szituációban valószínûen várható legsúlyosabb helyzetet kell feltételezni, a veszély elbagatelizálása, lekicsinylése az áldozatok és az anyagi kár aránytalan növekedésével járhat.

Ahol nincs kellõképpen felkészített jogszabályokkal alátámasztott, kiépített válságkezelési, polgári védelmi (katasztrófavédelmi) rendszer, ott sokkal könnyebben alakul ki káosz, – lásd Indonézia, Thaiföld, Srí Lanka – ahol ez nem mûködött és ezért teljes volt a szervezetlenség és pánik, ennél fogva sokkal nagyobbak lesznek a veszteségek, a költségek és sokkal tovább tart a következmények felszámolása. Természetesen nincs a világon olyan ország, amelyik minden veszélyhelyzetre különösen ilyen nagy területekre kiterjedõ és hatású katasztrófák kezelésére egyformán képes lenne felkészülni, felkészültnek kell azonban lenni a nemzeti hatóságoknak a nemzetközi segítségnyújtás szervezett fogadására és szétosztására.

Mindjárt az elején le kell szögezni, hogy a polgári védelem a nemzetközi jogszabályok és a polgári védelmi törvény szerint olyan szervezeti és intézkedési rendszer, mely a lakosság, az önszervezõdések, az önkormányzatok, az állami szervek és hivatásos kárelhárító szervezetek együttes tevékenységet fogja egységes rendszerbe, valósíthatja meg, (mind fegyveres összeütközés, mind békeidõszaki katasztrófák bekövetkezése esetén) a katasztrófavédelmi törvény szerint pedig a katasztrófák elleni védekezés nemzeti ügy, tehát nemcsak egy hatóság, hanem az egész társadalom ügye.

A megelõzés másik sarkalatos pontja a felkészítés, kiképzés, gyakoroltatás

Mielõtt a konkrét szakmai kérdésekre kitérnék engedjék meg, hogy a felmerült téma kapcsán megosszam Önökkel 1999. évben szerzett tapasztalatomat. Az év januárjában módomban állt vendég elõadóként részt venni Brüsszelben a ISSC (International Seminaria Simposia Center) német – egyébként nonprofit szervezet által rendezett Polgári védelmi mûveletek c. szemináriumon, ahol egy ausztrál katasztrófavédelmi szakértõ – egyébként újságíró – ?!? tartott egy ragyogó elõadást, megismételve az ASEAN-országok regionális fórumának a katasztrófa segítségnyújtással kapcsolatos értekezletén Mr. Rod McKinnon úr (Ausztrália) által tartott elõadást, melyre eredetileg 1998 februárjában Bankokban került sor és melynek szakmaisága, rendszerezettsége engem rendkívüli mértékben megragadott. Errõl az akkori Polgári Védelmi Szemle, IV. évfolyam 1. száma írta, és a készülõ katasztrófavédelmi törvényben (akkor még azt hittem, hogy arról is fog szólni, ami a címe) a valamennyi veszélyhelyzetre kiterjedõ megközelítés elvét, a megelõzés, felkészülés, beavatkozás, helyreállítás egymásra épülõ rendszerét sikerült is beépíteni.

Számomra a 2000-ig tartó folyamatot és gyakorlatot követve az a legfontosabb tanúlság, hogy a különbözõ események kezelése után azonnal, gyorsan addig amíg még az élmények és tapasztalatok frissek kell konferenciákat és munkamûhelyeket tartani a szakemberek számára – ahogyan az történt az 1997-es lengyelországi segítségnyújtás, az 1998–99. évi ár- és belvizek, az 1999. évi NATO-bombázások esetében – a tapasztalatokat ily módon azonnal fel lehet használni a menedzsment technológia fejlesztése érdekében. Sajnos ez a módszer manapság kevésbé jellemzõ.

Nos, ez a konferencia hívta fel a figyelmemet arra – és ezekre az elvekre gondoltam mikor megláttam a katasztrófa következményeit bemutató megrázó képsorokat – hogy vajon 1998-óta mi történt abban a térségben, vagy a konferenciák és tanácskozások hatékonysága hagy kívánni valót maga után, illetve mennyit hasznosítottunk az akkor elhangzottakból 2005-ig mi itthon. Megerõsödött bennem az a meggyõzõdés, hogy minden konferencia és tudományos mûhelymunka annyit ér amennyit hasznosítani lehet belõle a gyakorlatban.

A hivatásos szervek, de különösen az oktatási és képzési intézetek kötelessége és felelõssége, hogy az önkéntes szervezetekkel, tudományos mûhelyekkel közösen minél gyorsabban és minél szélesebb körben terjessze el az új módszereket és tapasztalatokat.

Ha ezt nem teszi, az beláthatatlan következménnyel járhat egy válsághelyzetben. Addig amíg a lakosság „megengedheti magának”, hogy félvállról veszi a veszélyhelyzetekre való felkészülést, addig a hivatásos szakmai szervezetek esetében ez bûn.

Az egysíkú képzés, a sablonos gondolkodásra késztetés – a széles körû logikus gondolkodás és elõrelátásra való felkészítés helyett – vezetõi felelõsség, különösen a szigorúan vett hierarchikus struktúrákban jelent fokozott veszélyt, mely sajnos nap, mint nap fenyeget. Ez ellen a tudományos társadalomnak tenni kötelesség.

Az idõbeni elõrejelzés, a lakosság riasztása, tájékoztatása életek ezreit mentheti meg

Sokan és sokszor felvetik: nem volt megfelelõ elõrejelzés? Ha volt miért nem jutott el a veszélyeztetett területekre?

Tudjuk, hogy a világ fejlettebb felén az USA és Japán érintett partvidékein kiterjedt földrengés, hurrikán és tornádó elõrejelzõ rendszerek mûködnek igen jó hatásfokkal. (Az elmúlt év erre is adott példákat.) Ezek az elõrejelzõ rendszerek tengerfenéken, a sztratoszférában mûködnek nagy hatásfokkal és a mûholdas továbbító rendszerek segítségével korszerû meteorológiai és szeizmológia eszközökkel, nagy valószínûséggel jelzik a bekövetkezõ eseményeket.

Sokszor a tájékoztatás elmaradása nem is ezen múlik, hanem azon hogy az érintett szakmai és politikai szervek egyaránt nem fordítanak kellõ figyelmet a meglévõ rendszerek, eszközök folyamatos korszerûsítésére (Pl. hazánkban évek óta húzódik, nem került sor az AMAR-rendszer korszerûsítésére). A komplex gondolkodásmód hiánya, vagy fel nem ismerése, a védekezésre szánt összegek folyamatos csökkentése és ennek nyomán a jól felkészült polgári védelmi és katasztrófavédelmi szakemberek folyamatos eláramlása, a felkészítés színvonalának folyamatos csökkenése, a nemzeti rendszerek unos-untalan átszervezése, átalakítása, politikai megrendelésre, amikor a varázsige a racionalitás és hatékonyság. Az eredmény sajnos közismert. Ezt mi sem bizonyítja jobban a döntési rendszerek átfedései és nehézkessége stb.

Nem nehéz felismerni, hogy hiába mûködik jól az elõrejelzõ rendszer, a veszély jeleit el is kell juttatni az érintett területek lakosságához, közigazgatási szerveihez, kárelhárító szervezeteihez, és azokat fel is kell készíteni arra, hogy ilyen esetben mit kell tenniük. Hogyan? A kiépített tájékoztató és riasztó eszközökön azonnal leadni a szükséges jelzéseket, egyidejûleg hangosbemondók, elektronikus médiák útján (rádió, televízió) megszakítva azok adásait azonnal gondoskodni arról, hogy az érintettek minél gyorsabban biztonságos helyre vonulhassanak. Mivel a térség a világ egyik leglátogatottabb turista paradicsoma is, ezért a közleményeket idegen nyelven is be kell mondani. Gondoskodni kell róla, hogy mindez megtörténjen a szállodákban és vendéglátó helyeken is. Mindez megfelelõ elõkészítés és gyakorlás nélkül lehetetlen.

De egyáltalán, ha a közigazgatás (önkormányzati vezetõk) erre nincsenek felkészítve, ezeket az intézkedéseket ki rendeli el? Az idõ sürget 1 óra áll rendelkezésre a meneküléshez. De tegyük fel, hogy ez is rendben van. A siker még mindig kérdéses, mivel elengedhetetlenül szükséges a folyamatosan felkészített, tájékoztatott, feladatait ismerõ lakosság, akik tudják, hogy ilyenkor mit kell tenniük. De mit? Meneküljek? Maradjak? Ha igen hová? Mit vigyek magammal? Itt hagyjak mindent õrizetlenül? A családok tagjai rendszerint különbözõ helyeken tartózkodnak, hogy fognak találkozni?

Megannyi kérdés merül fel ilyen esetekben, kell tehát a szervezet, mely a helyi önkormányzatok mellett kész tervekkel rendelkezik, arra vonatkozóan, kinek, mikor, mit, hogyan kell tevékenykedniük, hogyan kell és lehet kiüríteni egy ekkora területet, figyelembe véve a menekülési útvonalak kapacitását, valamint a rendelkezésre álló más védekezési módozatokat is (magaslatokra húzódni, stabil többemeletes épületeknél a megfelelõ magassági szintekre húzódni stb.). Például itt is az történt, hogy nem a valós helyzethez, hanem a kiadott – egyébként más esetben helyes – utasításokhoz igazodva az elsõ szintre gyûjtötték össze a szálloda lakóit, pedig ez elsõsorban egy földrengés esetén fontos, a szökõár esetében éppen ellenkezõleg, a magasabban fekvõ helyekre célszerû húzódni. Nem feltétlen hivatásos személyek, a lényeg az, hogy fel legyenek készítve. Ezért is végzi a Magyar Polgári Védelmi Szövetség évrõl-évre nagyobb számban a polgármesterek segítõi felkészítését.

Ha nincs felkészült, határozott vezetõ (polgármester), utasításait végrehajtani képes szervezet az emberek megérzik a bizonytalanságot, megkezdõdik a spontán cselekvés, kitör a pánik. A politika, pedig úgy fél a pániktól, mind ördög a tömjénfüsttõl. Pedig a katasztrófák során szerzett tapasztalatok egyértelmûen azt mutatják, hogy kisebb-nagyobb bizonytalankodás a legszervezettebb válságkezelés esetén is bekövetkezik. A kérdés csupán az, hogy milyen gyorsan és határozottan sikerül ezen a fázison túljutni. Ez megint kizárólag a felkészülésen és határozott fellépésen múlik. Az ok egyszerû, mindenki, legyen az vezetõ, vagy egyszerû állampolgár másképp és másképp reagál egy kialakult helyzetre, másképp képes feldolgozni a stressz hatást, ezért ilyen esetekben a szerepek gyakran felcserélõdnek. A jól felkészült polgármester és katasztrófavédelmi szakember nem félhet a pániktól. Az õ kötelessége, hogy nyugodt és határozott fellépéssel világossá tegye az emberek számára, hogy a helyzet magaslatán áll.

Ide kívánkozik annak az angol iskolás lánynak az esete, aki az otthon kapott oktatásnak megfelelõen idõben felismerte a veszélyt, több száz turista életét megmentve ezzel. Tudva lévõ, hogy a szeptember 11-ei események után az angol kormány több millió fontot költött (a lakosság folyamatos tájékoztatására, tájékoztató anyagok, elõadások, mûsorok készítésére). Íme itt az eredménye. És miért nem történt nálunk ezzel összefüggésben semmi?

1993-ban az Európai Polgári Védelmi Bizottság meghirdette az Európai Polgári Védelmi Nap rendezvénysorozatait, melynek középpontjában az ifjúság polgári védelmi és katasztrófavédelmi felkészítése állt. Ez évtõl kezdve minden évben megrendezzük ezeket a versenyeket, melyeket felmenõ rendszerû versenynek hívunk, célja a fiatalok felkészítése a veszélyhelyzetekben betartandó magatartási szabályokra. A versenyek és táborok szervezése tehát nem öncélú tevékenység, mint ahogy egyes sajnos még magukat szakembereknek valók is állítják és fõleg nem haszontalan plusz munka. Ha valami, akkor ez igazán önkéntes tevékenység lehet.

Látható tehát, hogy az elõrejelzés, az így kapott információk feldolgozása, a veszélyjelzéseinek eljuttatása az érintettekhez, valamint a konkrét intézkedések megtétele szoros összefüggésben áll az események kezelését irányítók, a mentésben résztvevõk mentális állapotával.

A katasztrófák sikeres kezelése alapja a jól mûködõ menedzsment technológián alapuló
egységes váltságkezelési rendszer

Mindezeket figyelembe véve a valószínûsíthetõ események kezelésének hat alapelvét kell figyelembe venni. Ezek: a szervezet, a vezetésirányítás, a támogatás, a segítségnyújtás koordinációja, a hatásos tervezés, a tervek idõbeni aktivizálása, az információk kezelése, egyszóval korszerû tudásalapú menedzsment technológia.

A másik kérdéskör, amivel érdemes foglalkozni, amit az elmúlt években unos- untalan hangoztatunk, hogy a katasztrófák nem ismernek határokat. Nos azt hiszem az elmúlt hetek eseményei azt bebizonyították, hogy a katasztrófák ma már nem ismernek kontinenseket sem.

Ismét egy fontos tanulság , hogy határainktól több ezer kiló méterre is bekövetkezhetnek honfitársaink százait érintõ olyan események, melyeket a nemzeti hatóságoknak kell kezelniük. Nemcsak a humanitárius segítségnyújtásra kell gondolni, hanem a tõlünk távol tartózkodó honfitársaink esetleges sérülésével, eltûnésével, tartózkodásával, netán bekövetkezõ halálával összefüggõ teendõkre, vagy más eseményekre is.

Egy jól mûködõ egységes elveken alapuló válságkezelési rendszer esetén – és ennek szükségességérõl is beszéltünk az elmúlt években éppen eleget – nem lehet probléma egy ilyen helyzet kezelése. Ott, ahol mindenkinek meg van a konkrét helye, szerepe, feladata a rendszeren belül, rendelkezik a szükséges információval; a kormány döntései gyorsan és gördülékenyen születnek meg; az idegen országokba kiutazók kellõ tájékoztatást kapnak arról, mi történhet ott velük, mi a teendõjük, veszélyhelyzet esetén kihez fordulhatnak; az utazási irodák helyszínre akkreditált, az adott készségre jellemzõ veszélyhelyzeteket ismerõ, az esetleges tevékenységre felkészített képviselõi a magyar külügyi szervek kapcsolata élõ és aktív, az információk pontosak és naprakészek.

A korszerû és jól felkészített mentésszervezési mechanizmus a gyors siker záloga

Végezetül megint egy „szakálas” polgári védelmi alapelv, ami a mentés és beavatkozás alapvetõ fontosságú elve, és mint oly sok minden ez is kezd feledésbe merülni, ez pedig a kívülrõl történõ mentés elve , ami ugyancsak a elmúlt háborúk tapasztalataira alapul. Ez arról szól, hogy a katasztrófa sújtotta térségekben kialakult kárterületeken nemcsak a helyi igazgatás, az irányítás, a lakosság szenved jelentõs veszteségeket, hanem az ott lévõ és mentésbe bevonható erõk és eszközök is. A túlélõktõl alig-alig várható el az aktív együttmûködés, hiszen vagy szeretteiket, értékeiket próbálják menteni, keresni, vagy egyszerûen sokkos állapotba kerülnek, vagy elmenekülnek, erre is volt példa 1999-ben Törökországban.

Ezért az ott szervezett és felkészített erõkre legtöbb esetben csak korlátozott mértékben, vagy egyáltalán nem lehet számítani, ezért külsõ erõket, eszközöket kell haladéktalanul mozgósítani és a mentés végrehajtása érdekében a helyszínre küldeni. Ez legtöbb esetben a hadsereg erõi, eszközei, vagy katasztrófa együttmûködési megállapodások alapján más országok kutató, mentõ szervezetei, a katasztrófa sújtotta területek szomszédságában ideiglenesen létrehozott szervezetek. A különbözõ szervezetek együttmûködésének, divatosabb szóval élve a koordinációnak, nagyfontosságú szerepe van a katasztrófák kezelése során. Az elmúlt években ezekrõl is sokat beszéltünk, kevés eredménnyel. Aki a koordináció jelentõségét az egyes résztvevõk idõ, hely és feladat szerinti összehangolását elbagatelizálja, próbálja meg egyszer csak három szereplõvel lejátszani, ki, mikor, mit, milyen egymásutánisággal végez úgy, hogy lehetõleg ne legyen üresjárat, ne akadályozzák egymást a tevékenységben és mindig legyen elég anyag és eszköz. Ez a modern logisztika egyik alapja is.

A jó együttmûködés csak az együttmûködõk feladatai, lehetõségei pontos ismeretében valósítható meg – azaz itt jelentkezik a közös függõség elve – ami azt jelenti, hogy a feladatok végrehajtásában résztvevõk feladataikat legjobb tudásuk szerint elvárható szinten teljesítik, ismerik az együttmûködõk feladatait, ezzel segítik vagy gátolják egymás és ezen keresztül a teljes feladat végrehajtását.

A nemzetközi segítségnyújtásban való részvételre, 1997-ben a Polgári Védelmi Országos Parancsnokság mellett létrehoztunk egy Nemzetközi Bevethetõségû Akció Csoportot hivatásos és önkéntes szakértõk bevonásával, akikre meghatározott felkészítés és gyakoroltatás után a nemzetközi katasztrófa segítségnyújtást építeni lehetett. Ezt a csoportot 2000. után szétzilálták, megszüntették.

Ugyancsak ez idõszakban került megalakításra a Budapesti Központi Rendeltetésû Mentõ Szervezet hasonló elvek alapján, melyre többek között a jelenlegi segítségnyújtás megszervezése és technikai lebonyolítása is hárult. Mint ismeretes a Belügyminiszter asszony utasítására 2–3 ilyen gyorsan igénybe vehetõ csoportot ismét létre kell hozni…

Ez is egy szomorú tanulság, az állandó átszervezések velejárója, hogy csak az a jó amit az új vezetés csinál, amit mások csináltak, a megelõzõ idõszak tapasztalatait felhasználva alakítottak ki, azt meg kell szüntetni. Vajon megkérdezte-e már valaki, milyen sokba kerül ez az országnak? Beismerte-e már egy-egy vezetés, hogy bizony az elõdök tapasztalatainak figyelmen kívül hagyása mennyi kárt okozott?

Végezetül, de nem utolsó sorban a társadalmi önszervezõdések aktivistái sokat segíthetnek a kezdeti nehézségek áthidalásában. A bajban ugyanis, mint itt is tapasztalható volt, az összefogás, az odafigyelés jelentõsen nagyobb, mint más esetekben. Fontos tehát, az önkéntes szervezetek tagjai mozgósító szerepe és tevékenysége.

A fentiek alapján fontosabb általánosítható következtetések:

1.

A természeti jellegû katasztrófáknál elõzményként, csaknem minden esetben fellelhetõ valamilyen környezetvédelmi probléma, (esztelen erdõirtás, vagy védõsávok tönkretétele, hullámtörõk elbontása, vízelvezetõ rendszerek elhanyagolása), illetve a hatósági tevékenység hiányosságai még ott is, ahol egyébként ezt jogszabály írja elõ. Különösen szembeötlõ ez az építészeti, telepítési és település szerkezeti elõírások esetében és nemcsak itt.

2.

A hosszú távú gondolkodás hiánya és koncepciótlansága, (hosszantartó szárasság, vízelvezetõ rendszerek megsemmisülése, vagy egy elõzõ, hasonló típusú katasztrófa óta eltelt idõ miatt a tapasztalatok feledése, a jó begyakorolt szervezetek felszámolása, a szakemberek szélnek eresztése, a fejlesztések – így a korai elõrejelzõ rendszerek – elhanyagolása stb.) pl. sok országban tették tönkre a jól mûködõ polgári védelmi rendszereket, késõbb keserves árat fizettek érte, pl. Lengyelország 1997-ben, Csehország 2002-ben.

3.

A szakember képzés elhanyagolása, megszûnése, ellaposodása. A régi nagy tapasztalatokkal rendelkezõ szakemberek elküldése, vagy önként távozása miatt, gyökértelenné váló rendszerek. Sajnos ez a veszély fenyeget hazánkban is. Különösebb bizonyítást nem igényel, a hozzáértõknek, de külön cikket érdemelne a polgári védelmi képzés helyzetének megvitatása. Ma ugyanis még jellemzõ a gyors sikerrel kecsegtetõ események kommentálása, elõtérbe helyezése a hosszú távú építkezéssel szemben, miközben a felkészülés drámaian ellaposodik, egy síkúvá, formálissá válik.

4.

Az áldozatok számának alábecsülése, általános jelenség. Itt is 30 . 000-rõl indult és ma már az eltûntekkel együtt meghaladja a 200 . 000-et is. És ez még nõni fog.

5.

Tájékoztatási anomáliák. Sajnos azt kell mondanom, hogy a szökõárral összefüggõ tájékoztatás igen hézagos volt. Nem magáról az eseményekrõl, hanem annak kapcsán az átlag polgárok számára szükséges tapasztalatok ismertetésérõl és közreadásáról. Egyetlen tudósítást sem hallottam, amelyek ezzel foglalkoztak volna. Sokkal többet arról, ki mit tett, – az önigazolásról. Ez nem jó, mert ilyen esetekben az ismeretek a tömegtájékoztatás útján szinte minden nehézség nélkül eljutnak az állampolgárokhoz. Ehhez hasonló lehetõség kevés adódik és reméljük sokáig nem lesz, vétek volt ezt a ragyogó lehetõséget az állampolgárok tájékoztatása szempontjából kihagyni.

Ebben a cikkben természetesen terjedelmi okokból csak néhány általános vagy általam önkényesen kiragadott tanúságot kívántam feltárni, válaszul azoknak, akik csak legyintenek, mondván távol van ez tõlünk. Ilyen nálunk nem történhet stb. Talán meggyõzi e cikk õket is arról, hogy mégis van mirõl elgondolkodni, már csak azért is, mert fontos felhívnunk a szakemberek és közvélemény figyelmét ezen összefüggésekre.

Olyan tanulságokról ejtettem szót, melyek elsõsorban a megelõzéshez kapcsolódnak. Külön fejezetet érdemel, az áldozatokkal való foglalkozás, a segélyek fogadása, elosztása, a szükségelhelyezés, a kárelhárítás és a halaszthatatlan helyreállítás, a fertõtlenítés és közigazgatás újjászervezése és újjáépítése. Talán egyszer ezek értékelésére is sor kerül.

« 2005/2 Tartalom