HADTUDOMÁNY–HADÜGY
Kovács Gyula
A terrorizmus elleni küzdelem és az átalakuló haderõ *
A terrorizmus a civilizált világ biztonságát egyre fokozottabb módon veszélyeztetõ tényezõ. Létezésével huzamos idõn át számolni kell, de nem alapprobléma, hanem az alapproblémák tünete, következménye. Az alábbi cikk szerzõje kifejti, hogy a terrorizmus ellen nemzetközi katonai összefogással is harcolni kell, de nem várhatjuk a terrorizmus problémájának megoldását a katonáktól. A terrorizmus elleni harc nem igényel külön erre a témára vonatkozó katonai elméletet, speciális haditechnikát, különleges harceljárásokat. Azok a csapatok, amelyek megfelelnek a védelmi képesség kezdeményezés elõírásainak, rendelkeznek mindazokkal a képességekkel, amelyek a terrorizmus elleni harchoz szükségesek. A magyar haderõ csak akkor lehet partner a XXI. század katonai mûveleteiben, ha képes lesz fejlõdési fokozatokat kihagyni és egy haditechnikai ugrással, egy mozzanatban felzárkózni képességekben a hálózati központú hadviseléshez. Erre csak akkor van remény, ha a haderõ azonnali és radikális létszámcsökkentéssel teremti meg a finanszírozás feltételeit.
A politikában gyorsabbak a változások annál, mint amit a haderõ követni lenne képes. Nagy a politikusok felelõssége abban, hogy milyen politikai „divatirányzat”-nak kívánják alárendelni a haderõt. Ugyancsak felelõsséget kell vállalni a katonai felsõ vezetésnek, ha a terrorizmus elleni küzdelem katonai jelentõségét túlhangsúlyozva egy 10 éves idõtartamú reformot rendel alá néhány külföldi és belföldi politikus hisztériájának. Mindezzel nem azt kívánom mondani, hogy a terrorizmus nem egy tartós, belátható idõn belül megoldhatatlan probléma. Nekem azzal van bajom, hogy a terrorizmus elleni küzdelem katonai jelentõségét a hadtudomány apologetái a politikai széljárásra figyelve túldimenzionálják. Különösen zavar az, ha úgy gondolják, hogy a terrorizmus elleni harc teljesen új, speciális képességeket követel meg a hadseregtõl, amelyekre nem volt szükség sem a bipoláris szembenállás idején, sem a boszniai, koszovói béketámogató mûveletek során. Azok a haditechnikai és alkalmazásbeli képességek, amelyek az elmúlt évtized erõfeszítései eredményeként a szövetség vezetõ haderõiben létrejöttek, jól jöttek volna a VSZ és a NATO közötti szembenállás idõszakában is.
A NATO eddigi története logikus és töretlen fejlõdést mutat. A NATO adekvát és megfontolt válaszokat adott a történelmi kihívásokra. A kétpólusú világ megszûnése után Clinton elnök helyesen hirdette meg a „az új világméretû rendetlenség” elleni harcot. Ez kellõen tág fogalom, magában foglalja a szándékot arra, hogy az Egyesült Államok vezetésével a NATO vállalja a felelõsséget a világot fenyegetõ globális válságok kezeléséért, ezen belül azokért a problémákért, amelyek katonai erõvel kezelhetõk. Mit kell érteni az új világméretû rendetlenségen? Mindazokat a válságokat, amelyeket az emberiség a 60-as évek elején felismert, de megoldást a mai napig nem talált rájuk.
Az alapproblémák a teljesség igénye nélkül a következõkben jelölhetõk meg: túlnépesedés, éhezés, elszegényesedés, járványok a fejlõdõ országokban; a fejlett és a fejlõdõ országok közötti szakadék növekedése; ökológiai katasztrófa kialakulása a már meglévõ termelõ struktúrák következtében; annak felismerése, hogy a növekedésnek vannak határai, a fejlõdõ országok a világ elpusztítása nélkül nem járhatják be ugyanazt az utat, amelyet a fejlett országok bejártak jelen gazdagságuk, fogyasztói társadalmuk megteremtése során; annak felismerése, hogy a fosszilis energiahordozók véges mennyiségben állnak rendelkezésre.
A fenti alapproblémáknak különféle megnyilvánulásai vannak:
A kétpólusú világ megszûnése esélyt jelent a globális problémák kezelésére, de annak felismerése, hogy ehhez el kell ismerni egy globális hatalom kompetenciáját, különbözõ területein a világnak különbözõ problémákat vet fel.
Minden eddigi társadalom története a hatalom koncentrációjának története
A görög városállamok a mai megyéknek megfelelõ területen gyakorolhatták hatalmukat. Róma uralta a teljes földközi-tengeri medencét. Anglia hajóhadával világbirodalmat mûködtetett. A második világháborút követõen egyértelmûen Washingtonba került az uralmi centrum, idõ kérdése volt csak, hogy Moszkva ezt mikor hajlandó elismerni. A szocialista világrendszer felbomlásával óriási felelõsség szakadt az Egyesült Államokra. A kérdés az, hogy az Egyesült Államok képes-e a megszerzett egyeduralmat az emberiség javára kamatoztatni, vagy ezzel a monopóliummal visszaélve, csak saját hasznát, saját céljait tekinti elsõdlegesnek.
Ma csak az Egyesült Államok egyedül képes a globális gondolkodást globális cselekvéssel összehangolni. Ha az Egyesült Államok rövid történelmét tanulmányozzuk, ismerjük szabadság mániájukat, ragaszkodásukat az alapító atyák függetlenségi nyilatkozatához, akkor azt mondhatjuk, hogy az az állam, amelyik a népek kohója, amelyik képes volt magába szívni mindenféle kultúrát, az alkalmas arra, hogy a világ problémáinak megoldására eljárásokat ajánljon, az ellenállókat esetleg kényszerítse is az ajánlásai elfogadására.
Sajnos minden eddigi társadalmak története nem csak a hatalom koncentrációjának, hanem a hatalom titkosodásának története is. A politika kettészakadt: van egy látványos, manipulált, a tömegeknek a kommunikációs eszközökön bemutatott változata, és van egy a valódi mozgatórugókat figyelembe vevõ, a tényleges döntéseket nagyon szûk körben meghozó, azokat gondosan titkoló változata, amely örökre, vagy beláthatatlanul hosszú idõre rejtve marad a tömegek elõl.
Az utóbbi 50 évben megfigyelhetõ a bûvészinas elszabadult söprûjének a problémája. A titkosszolgálatok a rájuk ruházott hatalommal visszaélnek, nem a politikát szolgálják, hanem rendre politikacsinálóként kerülnek szembe megbízóikkal.
Még nagyobb a veszély, ha egy ilyen szervezetet a hatalom felszámol, lásd a KGB elbocsátott légióját. Az ilyen szervezetek maradványaikban mûködõképesek, szinte elpusztíthatatlanok, nem tudható, hogy mely elemeikkel találjuk szembe magunkat a politikában, a gazdaságban, a nemzetközi bûnözés elleni harc folyamán. Napjainkban az atomfegyverek ellenõrizhetetlen elterjedésénél is nagyobb és konkrét veszélyt jelent az, hogy a konspiráció és a konspiráció elleni védekezés minden titkát ismerõ szakemberek tudásukat a szervezett nemzetközi bûnözésben, esetenként a nemzetközi terrorszervezetekben váltják „aprópénzre”.
A fentiek miatt egy látszólag nyílt, becsületes, jóindulatú politikát is kellõ gyanakvással kell vizsgálni. Carter elnöktõl Clintonig az Egyesült Államok látszólag természetes pályán készült, nõtt fel a feladatra: kordában tartani a világméretû rendetlenséget. A fiatalabb Bush és csapata hatalomra kerülését követõen rövid idõn belül bekövetkezett 2001. szeptember 1-e, a Világkereskedelmi Központ ikertornya és a sérthetetlennek hitt Pentagon elleni támadás. Az Egyesült Államok hatalmi hierarchiája, a szintekben elfoglalt helyének megfelelõen alulról felfelé az adekvát cselekvéstõl a teljesen inadekvát cselekvésig minden változatot pordukált. A tûzoltó azonnal, a nemzeti gárdista egy órán belül tette azt, ami a kötelessége, New York polgármestere 30 percen belül helyszínen volt, képes volt viszonylag adekvát intézkedéseket tenni, csak az elnök és emberei bolyongtak napokig különféle vezetési pontok között, képtelenül arra, hogy a helyzetnek megfelelõen nyilatkozzanak, netán adekvát intézkedéseket hozzanak. Mindezt azért elemeztem ilyen hosszan, mert úgy érzem, hogy Bush az elsõ napok rövidzárlata miatti lelkiismeretfurdalása következtében a további cselekvése során túlkompenzál. A világméretû rendetlenség elleni harc Clintoni gondolata globális felelõsségvállalást jelentett, ehhez képest a terrorizmus elleni harc túlhangsúlyozása leszûkíti a problémát, elhárítja a globális problémák többi, fontosabb elemével történõ foglalkozás felelõsségét, elõrevetítve azt, hogy a terrorizmus elleni harc is eredménytelen lesz, ha annak kiváltó okaival, az alapvetõ globális problémákkal nem kíván foglalkozni az egyetlen globális hatalom.
A Bush kormány új nemzetbiztonsági stratégiája, amelyet 2002 szeptemberében hozott nyilvánosságra, a terrorizmust, a lator államok és a tömegpusztító fegyverek kombinációját jelöli meg az Amerikára leselkedõ legfõbb veszélyként. Az amerikaiak többsége egyetért a külpolitika középpontba állításával, de vitatja az eszközöket, amelyekkel a külpolitikát végrehajtják. Valóban olyan nagy a veszély, hogy Amerikának egyedül kell cselekednie, vagy inkább a nemzetközi intézmények támogatásával kellene fellépnie? Bush a választási kampányában mondta: „ha arrogáns nemzetként viselkedünk, úgy is tekintenek ránk, ha szerény nemzetként, akkor tisztelni fognak” A Bush-adminisztráció az elsõ 8 hónapban csak a legszûkebben vett amerikai érdekekkel törõdött, katonai erejére hagyatkozott, elutasított nemzetközi szerzõdéseket és normákat, és elvetette a multilateralizmust. Szeptember 11-e megváltoztatta mindezt. Amerika katonai ereje, amelyet nagyobb költségvetés támogat, mint amekkora az utána következõ 8 ország katonai költségvetése együttvéve, nélkülözhetetlen a globális stabilitáshoz. Elengedhetetlen része a terrorizmusra adandó válasznak, de a terrorizmus ellenes háború nem vakíthat el annyira, hogy ne lássuk: a terrorizmus elfojtásához évekig tartó türelmes, kevéssé látványos civil együttmûködésre van szükség más országokkal a hírszerzési értesülések cseréjében, a rendõri munkában, a pénzmozgások nyomon követésében, a vám ellenõrzésben, a határrendészetben, és más területeken.
A védelmi képességek kezdeményezés (DCI)
A NATO az 1999-es jubileumi csúcstalálkozón az új tagállamokkal történõ bõvítésen kívül kidolgozott egy új stratégiai koncepciót és a védelmi képességek kezdeményezés címû dokumentumban definiálta azokat a képességeket, amelyekkel a szövetség haderõinek rendelkezniük kell, ha fel akarnak lépni a „világméretû rendetlenség” ellen. Ez a kettõ dokumentum politikai és katonai szakmai értelemben is szakítás volt a kétpólusú világ kihívásaira tervezett reakciókkal. A két dokumentum hûen tükrözi a hangsúlyeltolódásokat a nagy intenzitású háború követelte képességektõl a háborús küszöb alatti tevékenységekhez szükséges képességek kifejlesztésének irányába.
A NATO-alapokmány V. cikkely szerinti alapvetõ védelmi képességek megteremtésének, fenntartásának kötelezettsége mellett a védelmi képességek kezdeményezés az alábbi területekre irányította a figyelmet:
1. A felsorolt képességek elsõ pontja a telepíthetõség. A telepíthetõségen már 1999-ben is azt értették, hogy a NATO-tagállamok határain kívüli övezetben legyünk képesek telepíteni, felvonultatni, szétbontakoztatni csapatainkat. A szövetség perifériáján, vagy azon kívül is képesnek kell lenni a csapatoknak felvonulni, a helyszínen szétbontakozni, mobilitásukat fenntartani. A mobilitáson nem elsõsorban mozgási képességeket kell érteni, hanem azt, hogy a helyzet változásainak megfelelõen a résztvevõk képesek gyorsan változtatni, s a változó harcbavetési rendszabályokhoz igazítani tevékenységük jellegét, hogy képesek erõvel és fõleg tûzzel az érzékeny területekre fókuszálni. A felvonulási képességeknél azt is figyelembe kell venni, hogy a béketámogató mûveletekben résztvevõ szövetségeseknek és partnereknek rendelkezniük kell olyan reagáló erõkkel, amelyek nem késleltetik az idõben meghozott politikai döntés végrehajtását azzal, hogy nem érték el a készségüket, vagy hosszú idõbe telik a konfliktus körzetébe szállításuk.
A Magyar Honvédség 10 éves haderõ átalakítási programjának alapja a „könnyû lövész” koncepció. A politikusok valószínûleg egy felületes szemlélet alapján támogatják ezt a változatot, hogy ami könnyû az olcsóbb is és egyben megfelel a DCI elsõ követelményének: könnyen a hadmûveleti területre szállítható. A katonák pedig nem tájékoztatják a politikusokat, hogy az angol, amerikai „könnyû gyalogos” doktrína tulajdonképpen különleges csapatokat takar, akiknek a jelszavuk: ”mi megyünk be elõször, és mi jövünk ki utoljára” Ezek a különleges csapatok a fõerõket napokkal és száz mérföldekkel megelõzve „rúgták be az ajtót” a „Sivatagi vihar” idején, a fõerõkét jelentõsen meghaladó veszteségekkel. Ezek az erõk azok, amelyek nem feltétlenül ragaszkodnak a jogszerû hadviselés szabályaihoz. Ugyanakkor Vietnamtól Szomáliáig sok példa bizonyítja, hogy a jelszó második része: „mi jövünk ki utoljára” rendre nem valósul meg, az utóvédharcokban a könnyû gyalogság szenvedi a legnagyobb veszteségeket. Ha politikusaink és a lakosság is ismerné a „könnyû lövész” koncepció lényegét, akkor vélhetõen csökkenne a népszerûsége ezen „komplementer” fejlesztési koncepciónak.
2. Amíg a világméretû szembenállás idején „az atomháború elsõ száz órájáról” beszélhettünk, addig a béketámogató mûveleteknél a félév a legkisebb mértékegység, amiben mérhetjük a feladat végrehajtásának idejét. A béketámogató mûveletekben résztvevõ felek az anyaországtól nagy távolságra és huzamos idõre küldik csapataikat . A konfliktus helyszínére megérkezve nem kérdezhetjük az elsõ lakostól, hogy mi lesz ebére, hiszen az általános szegénység és a háborús károk miatt a helyieknek meg van a maguk baja. Ki kell alakítani a nagy távolságú nemzeti támogató vonalakat, helyszíni többnemzetiségû ellátó övezeteket. Optimális lenne, ha az egyes ellátási osztályok anyagai csereszabatosak lennének a résztvevõ nemzetek között. A mûveletek huzamos idejû fenntarthatóságának követelményébõl következik, hogy készen kell állni a résztvevõ csapatok félévenkénti rotációjára, de a konfliktus jellegének változása is kényszeríthet bennünket arra, hogy a béketámogató mûveletekben résztvevõ csapatok összetételét megváltoztassuk a félév lejárta elõtt. A missziókban helytálló magyar csapatok kevés kivételtõl eltekintve csak a nemzeti harci kiszolgáló támogatásra hagyatkozhatnak, hiszen az ellátási osztályok anyagainak zöme 5 év NATO-tagság után sem csereszabatos.
3. A hatékony harcbavetés képességén általában nem azt kell érteni, mint amit a nagy intenzitású háborúban. A hatékony harcbavetés képessége nem azt jelenti, hogy a rendelkezésre álló halálos és nem halálos hatású eszközök képességeit maximálisan kihasználhatom, hanem azt, hogy a politikusok által elõirt harcbavetési rendszabályok keretein belül csak az engedélyezett fegyverfajtákat, és csak az elõírt módon alkalmazhatom, maximálisan ügyelve arra, hogy a konfliktusban nem érintett feleknek, és a polgári javaknak ne keletkezzenek járulékos veszteségei. A magyar haderõnek nincsenek ilyen „sebészi pontosságú” beavatkozási képességei.
4. Az erõk és az infrastruktúra túlélõképességét is másként kell értelmezni, mint a nagy intenzitású háborúban. A nagy intenzitású háború velejárója a felek közötti kölcsönös és jelentõs veszteségokozás. A béketámogató mûveletekben sem a nemzetközi hadijog, sem a média, sem az anyaország lakossága nem tolerálja a béketámogató erõkben bekövetkezõ veszteségeket. Ugyanez vonatkozik a szétválasztandó, a konfliktusban résztvevõ felek állományában keletkezõ indokolatlan veszteségekre. Az Öböl-háború iraki halottjait is megszámolta a világ, és nem gratulált az Egyesült Államoknak csapatai „hatékonyságáért”. A túlélõképességet azzal lehet biztosítani, hogy a szárazföldi erõket már csak akkor küldjük a konfliktus körzetébe, ha valamilyen béke megállapodást kikényszerítettünk, ha olyan erõket vetünk be, amelyek nyilvánvaló erõfölénye eltántorítja a konfliktusban résztvevõ feleket attól, hogy még csak gondoljanak is a béketámogató feladatokat ellátó csapatok megtámadására. A konfliktuskezelésben résztvevõ csapatok túlélõképességét javítja az is, hogy a hírszerzõ, harctérfelügyeleti, célszerzõ és felderítõ eszközök teljes spektrumát alkalmazzák, ezzel biztosítják, hogy minden szükségest tudjanak a konfliktusban szembenálló felekrõl. A magyar haderõ ilyen eszközökkel nem rendelkezik, legalább arra kellene felkészülni, hogy a szövetségesek fenti erõforrásokból származó információit képesek legyünk felhasználni saját érdekünkben.
Amíg Boszniában, Koszovóban mûködött az „elrettentés” elve, addig Afganisztánban és Irakban csak részben érvényesült ez a hatás. A folyamatos gerilla és terrorista akciókban az öngyilkos merénylõkkel szemben hatástalan az elrettentés. Csak az amerikaiak veszteségei 2004 második felére túllépték az 1000 fõt. Mindennaposakká váltak a nemzetközi civil szervezeteket érintõ emberrablási akciók, majd az azt követõ kivégzések. Ez a veszély a katonai táborok, vegyes menetoszlopok, civil szervezetek elhelyezési körletei védelmének újszerû megerõsítését igényli. A gerillák az úgynevezett puha célpontokat támadják: civil szervezet szállása, logisztikai menetoszlopok, tréleren szállított harckocsik.
A missziókban résztvevõ katonák védelmére a küldõ országnak sokkal nagyobb figyelmet kell (kellene) fordítani. Nem következhetett volna be az, hogy egy a tábor kerítésénél végrehajtott nagy erejû robbanás következtében a fóliázatlan üvegek szilánkjai miatt keletkezzenek sérülések. A sorozatvetõ rakéta vagy aknavetõ támadások ellen a tábor épületeit összekötõ utakat fedetté kell tenni. A szállító teherautóknak legalább a vezetõ fülkéjét páncélozni kellene a 7,62 mm ûrméretû és az alatti lövedékek és a közelben robbanó bombák vagy tüzérségi lövedékek repeszei ellen. A vegyes szállító oszlopok menetvonalát alaposabban kell felderíteni, erre kis vagy közepes légi robotokat is igénybe kell venni. A legmegbízhatóbb, de legdrágább a támadó helikopteres kísérés. A vegyes menetoszlopba beosztott aktív jármûvek (lövészpáncélos, PSZH) mellett meggondolandó a szállító jármûvek felfegyverzése is legalább egy géppuskával. Természetesen nem amatõr módon, hogy kiteszem a motorháztetõre, vagy a vezetõfülke tetejére a védtelen golyószórót, hanem úgy, ahogy az amerikai kisméretû páncélozott terepjáróknál láttuk: a páncélozott utastér tetején búvó nyílás, a búvó nyíláson forgatható keretre rögzített géppuska ferde pajzzsal, hátulról pedig a búvó nyílás páncél fedele védi a sisakban és golyóálló mellényben lévõ katonát. A veszteségek jelentõs része abból keletkezett, hogy a támadás következtében együtt állt elõ a sebesülés és a jármû kigyulladása. Automatizált tûzoltó berendezések legalább a kezelõállomány elégését megakadályozhatták volna.
Az út mentén elhelyezett bombák hatástalanításában az amerikaiak eredményesen alkalmazzák a nagy teljesítményû szélessávú mikrohullámú zavaró berendezést, amelyik – az élen haladó jármû elsõ lökhárítójára szerelve, az oszlop elõtt 50–100 méterre – beindítja a bomba idõzítõ szerkezetét, vagy lehetetlenné teszi annak távirányítását.
Az ellátási útvonalak mentén tüzérséget kell telepíteni, a vegyes menetoszlopokba pedig olyan tûztámogató jármûveket kell beállítani, amelyek képesek a menetoszlopot támadó erõk megsemmisítése érdekében a magas készenlétben álló tüzér eszközöktõl azonnali és hatékony tûztámogatást igényelni, a célokat a nagypontosságú rakéták vagy lövedékek pontos célra vezérléséhez lézerrel megvilágítani.
A BTR 80A 30 mm-es gépágyúja hatékony eszköz a vegyes menetoszlopok aktív védelmére, ugyanakkor a különbözõ merényletekrõl készült felvételeken látható, hogy már a 12,7 mm-es lövedékeknek sem képes ellenállni a vékony páncél. Nem hiszem, hogy az iraki misszióban lévõ katonáknak, vagy az itthoni felkészítõiknek kellene kitalálniuk, hogy milyen rozsdás dróthálókat, homokkal töltött lõszeresládákat, homokzsákokat kell felaggatniuk kívülrõl vagy belülrõl a jármûre a páncélzat ideiglenes megerõsítése céljából. A Magyar Honvédségnek van Haditechnikai Hivatala, az õ javaslatai alapján kell sürgõsen megoldást találni. A leggyorsabb megoldás az, ha az erre a feladatra alkalmas lövészpáncélost szerzünk be és ezzel váltjuk le az alkalmatlan BTR 80-akat. A másik változat, hogy a HH tervei alapján kívülrõl (esetleg belülrõl) kiegészítõ páncélzattal látjuk el a BTR-eket. Felelõtlenségnek tûnik az is, hogy az afganisztáni magyar kontingens nem páncélozott jármûveken látja el a feladatát. Az ember nem tudja, hogy sírjon, vagy nevessen, amikor a Mercedes terepjáró személygépkocsira szakszerûtlenül aggatott repeszálló mellényeket látja, mint végsõ megoldást.
A civil szervezetek tevékenységét sokkal jobban kell szinkronizálni az adott felelõsségi körzetben folyó katonai tevékenységgel. A katonai tevékenységek jelentõs részét a civil tevékenységek védelmére kell rendelni. Meg kell védeni a katonák kiszolgálását végzõ civil szervezeteket, a humanitárius szervezeteket, és a média képviselõit is meg kell próbálni saját érdekükben kordában tartani, amennyire ez lehetséges. A veszélyeztetett személyeket el kell látni GPS alapú követõ és segélyhívó berendezésekkel, hogy azonnali kiszabadításuk esélyeit növeljük.
5. A vezetési-irányítási és információs rendszereknek a többnemzetiségû alkalmi köteléken belül mûködõképeseknek kell lenniük . Ez azt jelenti, hogy a résztvevõknek ismerniük kell a NATO döntéselõkészítési folyamatát, e folyamatban azonos fogalmakat kell használni, nem lehetnek nyelvi nehézségek. A végrehajtásban azonos eljárásokat kell alkalmazni, (digitális térképek, terepmodellek) a számítógépek és távközlési eszközök összekapcsolhatóságát meg kell teremteni. A magyar haderõ a fenti képességekkel csak részben rendelkezik, a vezetési, irányítási és információs rendszer bármely elemének összekapcsolhatatlansága meghiúsíthatja a teljes rendszer mûködését.
A béketámogató mûveletek
Az 1999-es stratégiai koncepció, a védelmi képességek kezdeményezés, a boszniai és a koszovói tapasztalatok alapján kialakult a válságok kezelésének katonai elmélete és gyakorlata, amelynek rendszere az alábbiakban foglalható össze.
A védelmi felülvizsgálat dokumentumaiban szerepelnek a katonai alkalmazási forgatókönyvek: a NATO 5. cikkelye szerinti mûveletek (hazai – külföldi), a határbiztosítás, a befogadó nemzeti támogatás, a béketámogató mûveletek (békefenntartó– békekikényszerítõ), az egyéb nemzetközi mûveletek (Irak), valamint a terrorizmus elleni harc (földrajzi hely nem meghatározott).
Szerintem a terrorizmus elleni harcot katonai feladatok szempontjából nem kell önálló feladatnak tekinteni, hiszen például Irak felszabadítása teljes egészében a békekikényszerítés eddig megszokott szabályai szerint folyt. A háborút követõ stabilizációs folyamat már nem egészen hasonlít a békefenntartó mûveletekre. A stabilizációs folyamat befejezése a békeépítõ és humanitárius mûveletektõl remélhetõ.
A terrorizmus elleni küzdelemre nem kell kidolgozni katonai szempontból új teóriákat, az utóbbi években kialakult a válságkezelõ, béketámogató mûveletek elmélete. Ez alkalmazható a terrorizmus elleni harccal kapcsolatos mûveletekben is. A katona a legritkább esetben fog közvetlenül a terroristák ellen harcolni.
A béketámogató mûveletek magukba foglalják a konfliktus megelõzését, a béke kikényszerítõ, a békefenntartó, a béketeremtõ, a békeépítõ és a humanitárius mûveleteket.
Az ilyen mûveletek egyre gyakoribbak, intenzitásuk és idõtartamuk elõre megbecsülhetetlen. A mûveletek bonyolultak, általában rendkívül nehezen létrehozott béke megállapodás után, vagy annak kikényszerítése közben kerül rájuk sor. Nem mindig pontosan körülhatároltak a politikai döntések, civil szervezetek százainak közremûködésével kell a mûveleteket végrehajtani. A béketámogató mûveletek során végzett katonai tevékenységet egy megállapodás szerinti kívánt cél érdekében megvalósított általános stratégia keretein belül végrehajtott párhozamos mûveletek sorának tagjaként kell értelmezni. A béketámogató mûveletek tehát katonai erõk, diplomáciai és humanitárius szervezetek által végrehajtott többfunkciós mûveletek, amelyekben a katonai erõ alkalmazását kellõ alázattal kell beilleszteni a diplomáciai erõfeszítések és a humanitárius szolgáltatások idõrendjébe, programjába. Ezekkel az úgynevezett hatásalapú mûveletekkel az ellenfél viselkedését akarjuk megváltoztatni, folyamatosan szem elõtt tartva azt, hogy most leendõ partnereink ellen folytatunk katonai mûveleteket.
A béke kikényszerítõ mûveletek az ENSZ alapító okirat VII. fejezete szerint akkor is folynak, ha ezt megfelelõ ENSZ határozat legitimizálja, akkor is, ha ezt a szövetség az alapító okirat szellemébõl vezeti le, az ismert határozatképtelenség korlátain átlépve.
A konfliktusmegelõzõ tevékenységek általában diplomáciai kezdeményezésekben, az erõk megelõzõ, elválasztó jellegû elhelyezésében öltenek testet. A konfliktus megelõzés ugyanakkor tényfeltáró feladatokat, tanácsadást, vizsgálatokat és felügyeletet tartalmaz. Az alkalmazott katonai erõnek elég erõt kell demonstrálnia a szembenálló felek közötti konfliktus elkerüléséhez.
A béketeremtés a konfliktus befejezõdése utáni diplomáciai tevékenységet jelenti. Tartalmazhatja a jószolgálati tevékenységet, közvetítést, békéltetést, diplomáciai nyomást, elszigetelést és egyéb szankciókat.
A békeépítés célja a konfliktus okának a felszámolása, tehát azt elérni, hogy a béketámogató csapatok kivonása után se újuljon fel a konfliktus. Tartalma a polgári közigazgatás létrehozása, szabad választások ellenõrzött végrehajtása, gazdasági segélyprogram és az újjáépítés beindítása, az adott ország ellen életbeléptetett szankciók megszüntetése, az adott ország visszaintegrálása a nemzetközi közösségbe.
A humanitárius mûveletek célja az emberi szenvedések enyhítése. Tartalma vészhelyzeti ellátás biztosítása a háború sújtotta lakosságnak, a menekültáradat kezelése, a háborús bûncselekmények megakadályozása stb.
A béketámogató mûvelet a fent felsorolt változatok valamennyi, vagy egyes elemeit tartalmazhatja. A katonai mûveletek során mindig pontosan meg kell határozni, hogy mely fázist támogatjuk katonai erõvel, mert a szereptévesztés az egész folyamatot veszélyeztetheti. Fontos megérteni, hogy mielõtt bármiféle béketámogató mûveletet indítunk, kell, hogy legyen valami békehelyzet vagy esély, amit ki lehet kényszeríteni (Szerbia bombázása), vagy fenn lehet tartani. Ha nem sikerül békeszerzõdést köttetni a konfliktusban érintett felekkel, akkor a békekikényszerítés érdekében akár magas intenzitású háború is elõfordulhat. (Öböl-háborúk, Afganisztán)
Amennyiben a békemegállapodás valamennyi a konfliktusban résztvevõ fél számára elfogadott, akkor békefenntartásról beszélhetünk. A béketámogatás jellege természetesen, és sajnos, idõvel változik, erõsen függ a belsõ viszonyok alakulásától, nem egy esetben külsõ nem jó szándékú fél pártatlannak egyáltalán nem nevezhetõ, az egyik fél szándékait preferáló, támogató beavatkozásától. A külsõ nyílt, vagy titkos támogatás gyökeresen megváltoztathatja az egyensúlyt, végtelenbe tolhatja a konfliktus megoldásának esélyeit, és idegen érdekeknek szolgáltatja ki a konfliktusban résztvevõ valamennyi felet.
A béketámogató mûveletek során az egyik legnehezebb feladat a külsõ beavatkozás lehetõségének elszigetelése. (Ezért volt nagyon fájó az amerikaiaknak a török parlament döntése, amely megakadályozta az északi front megnyitását. Az északról indított mûveletek egyik legfontosabb feladata lett volna az Irak és Szíria közötti határ azonnali lezárása. A határ nyitottsága személyek és eszközök szabad mozgását tette lehetõvé a háború elsõ kettõ hetében. Ez megakadályozta kulcsfontosságú személyek elfogását, esetlegesen kimenekített tömegpusztító fegyverek elemeinek lefoglalását)
A béketámogató mûveletek sikerét az jelzi, ha az idõ múlásával lehet a nehéz fegyverzetû csapatok létszámát csökkenteni, a kontingens összetételén belül a könnyû fegyverzetû csapatok arányát növelni, végül át lehet adni a terepet a nemzetközi civil szervezeteknek és helyi adminisztrációnak.
A béketámogató mûveletek során, különösen a békekikényszerítés fázisában kerülni kell, a „face to face” harcot, ha indokolt a támadás valamely cél ellen, akkor arra kell törekedni, hogy azt a tûztámogató erõforrások hajtsák végre minimális saját veszteséggel.
A terrorizmus elleni harc problémája 2001. szeptember 11-e után került a fókuszba. Azt azonnal látni lehetett, hogy a nemzetközi terrorizmus újszerû fenyegetéseivel a civilizált világ biztonságát alapvetõen fenyegetõ veszélyforrássá lépett elõ. A civilizált államok polgárai megdöbbentek, hogy a világ legerõsebb, sérthetetlennek hitt állama képtelen lakosait megvédeni a több ezer halottat eredményezõ terrortámadástól. A terrorizmus ezzel a támadással egyenrangú félként felkerült a hagyományos katasztrófaforrások (földrengés, tûzvész, hurrikánok, árvizek) mellé a veszélylistára.
A beindított elméleti és gyakorlati kutatások rövid idõn belül választ adtak arra a kérdésre, hogy hogyan, milyen szervezetekkel, milyen együttmûködéssel kell az ilyen támadások következményeit felszámolni, hogyan lehet a veszteségeket minimalizálni. Az Egyesült Államokban szövetségi és állami szinten egyaránt a teljes katasztrófavédelmi és polgári-védelmi rendszert átdolgozták, és beépítették a terrorakciók megelõzésével, a következmények felszámolásával kapcsolatos feladatokat. Különös figyelmet fordítanak a metropoliszok veszélyeztetettségétre, a szövetségi infrastruktúra biztonságára.
A mai napig nincs hatékony válasz arra, hogyan lehet az ilyen támadásokat megelõzni. A NATO 2002. novemberi prágai csúcsértekezlete célul tûzte ki valamilyen válasz kidolgozását a kihívásra, de csak a naiv emberek gondolhatták azt, hogy van válasz. A prágai katonai képességfejlesztõ kötelezettségvállalás tulajdonképpen a védelmi képességek kezdeményezés öt követelményének a megismétlése, vagyis a PCC a DCI régi (minõségi) bora új palackban.
A prágai csúcs egyértelmûvé tette a szövetség területén kívüli katonai mûveletekre való alkalmasság követelményét, a biztonsági érdekek határoktól távoli területeken történõ megelõzõ jellegû védelmét. Hangsúlyozta a minõségi követelmények prioritását a nagy létszámú, de korlátozott képességû haderõstruktúrákkal szemben. A prágai csúcs adott hangot elõször a terrorizmus elleni harc fontosságának. Ennek ellenére nem sikerült a résztvevõkben a „heuréka!” élményt felkelteni, vagyis elismertetni azt, hogy van katonai megoldás. Közvetlenül a tanácskozás után az elemzõk úgy érezték, hogy az Egyesült Államok az ismert Murphy törvény szerint mûködik: „ha csak kalapácsod van, akkor hajlamos vagy minden problémát szöggé transzformálni”. Az Egyesült Államok hisz abban, hogy van katonai megoldás a terrorizmus ellen. A prágai csúcsot majdnem „megölte” az, hogy az Irak felszabadítását végzõ koalíció mûveleteit néhány európai állam (Franciaország, Németország, Belgium) elutasította. Indokaik között szerepelt az ENSZ és NATO felhatalmazás hiánya. A legitimitás megkérdõjelezése csak a felszín. A mélyben az van, hogy ezek az országok tudni vélik: „öldöklésen vett szelídség káron vásárolt haszon”
A nemzetközi terrorizmus globális problémává nõtte ki magát
Ha az ország, vagy a haderõ lehetséges feladatait vizsgáljuk a terrorizmus elleni harcban, akkor abból kell kiindulni, hogy a Magyar Köztársaság, mint a civilizált világ része, mint a NATO tagja, mint olyan állam, amely csapatokat küld Irakba, a nemzetközi terrorizmus célpontja. A körülmények alakulásának függvényében aránylag kicsi valószínûséggel érheti terrortámadás. Magyarország nem elsõdleges célpont. A véletlenek szerencsétlen összjátéka eredményeként azonban a legkegyetlenebb, legnagyobb veszteséget okozó terrortámadásnak is lehet célpontja. (lásd a madridi merényleteket) Jelentõsen növeli a terrortámadás bekövetkezésének valószínûségét, ha elhanyagoljuk a megelõzõ szankciók érvényesítését (leggyengébb láncszem, puha célpont).
A Magyar Köztársaságnak, ezen belül a magyar haderõnek be kell tartania a közös ellenintézkedések hazánkra vonatkozó elõírásait. Hatékonyan kell mûködnie a határrendészetnek, a titkosszolgálatoknak. A Magyar Köztársaság megfelelõ szerveinek meg kell osztania az információt a szövetség szervezeteivel és fordítva, a szövetségtõl kapott információkat hatékonyan kell felhasználni az ország vagy a szövetség ellen készülõ akció elhárítása során.
Mondhatnánk azt, régen rossz, ha egy terrorakció olyan méreteket ölt, hogy annak elhárítására, vagy bekövetkezése után a következmények felszámolására a haderõt kell igénybe venni. A haderõ feladata – ezen belül az aktív és tartalékos komponensé egyaránt – együttmûködve a katasztrófavédelemmel a bekövetkezett terrortámadás esetén a károk felmérése, a terület elszigetelése, a következmények felszámolásában történõ részvétel. A szárazföldi haderõ és a légierõ egyaránt rendelkezik csak a haderõ által biztosítható képességekkel, amelyek az ilyen mûveletben más szervezet képességeivel nem pótolhatók.
A biológiai terrortámadásban óriási jelentõsége van az alkalmazott ágens meghatározásának, a meghatározás gyorsaságának. A katonai egészségügyi szolgálat rendelkezik a gyors kimutatás és meghatározás képességével, így mindenképpen tervezni kell az alkalmazását, az athéni olimpia rendezõi is hasznosnak tartották a magyar haderõ ezen képességét.
A magyar haderõ a terrorizmus elleni harcban, mint a szövetség tagja, korlátozott létszámban expedíciós mûveletben, többnemzetiségû alkalmi harci kötelék tagjaként vehet részt. Az ilyen mûveletekben az alkalmazás módja széles skálán változhat. 2001. szeptember 11-e óta kettõ – a nemzetközi terrorizmus elleni fellépéssel indokolt – katonai akció volt. Az elsõ az afganisztáni, a második az iraki. A mûveletekre jellemzõ volt, hogy az Egyesült Államok önállóan, vagy szûk szövetségi körrel indította a támadást a helyszínen levõ terroristák ellen, (talibok), vagy azzal a feltételezéssel, hogy az állam (Irak) olyan tömegpusztító fegyvereket tárol, fejleszt, amelyeket azt általa támogatott terroristák felhasználhatnak a civilizált világ ellen intézett terrortámadás során.
Mindkét háború a nagy intenzitású háború szabályai szerint folyt: tömeges légi elõkészítés, a szárazföldi csapatok mûveletei során nagy intenzitású tûztámogatás, a légierõ, a csapatrepülõk, haditengerészeti tüzérség és a földi tüzérség részérõl egyaránt. Az afganisztáni mûveletek során a B-52-es bombázók a szõnyegbombázás módszerét is használták a kiképzõ táborok ellen.
Operation Iraq Freedom
Az iraki akcióban a nagy járulékos veszteségeket okozó eszközöket visszafogottan alkalmazták. Növelték a precíziós lövedékek, bombák, rakéták arányát. (70%). Az alkalmazott harcmóddal sikerült a civil veszteségeket minimalizálni. A lakosság annyira bízott az amerikai-angol fegyverek pontosságában, hogy a háború alatt a civil élet zavartalanul folyt. Nem volt elsötétítés, az emberek autóikkal a nap 24 órájában, a légitámadás idején is nagy számban közlekedtek a bagdadi utcákon. Az akcióban páncélos hadosztályt és könnyû hadosztályt egyaránt alkalmaztak. Az amerikai veszteségek minimálisak voltak, mégis kimutathatóan nagyobbak voltak a könnyû fegyverzetû csapatoknál. Sajnálatosak voltak a baráti tûz következtében keletkezõ veszteségek, mind a szárazföldi csapatoknál, mind a légierõknél.
Maga a háború 21 nap alatt „sikeresen” befejezõdött. A háború kezdetén sem volt kétséges, hogy a koalíció képes-e a diktatúra megdöntésére, a kulcsfontosságú körzetek, így Bagdad, a fõváros elfoglalására.
Az elmúlt évtized amerikai technológiai, eljárásbeli fejlesztései beértek . A harctéri katonai Internet tette lehetõvé a hatékony mûveleti vezetést. Az információs rendszer magas szintû integrálása tette lehetõvé, hogy a haderõnemek mûveleteinek szinkronizálása valós idõben történt. Az érvényben levõ tábori kézikönyvek 72 órás munkagrafikonban rögzítik a haderõnemek közötti együttmûködés megszervezését. Az iraki mûveletek során stratégiai bombázók feladatait változtatták meg a szárazföldi csapatok „közvetlen légi-támogatása” érdekében 10 perces ciklusidõvel. A hírszerzõ, harctér-felügyeleti, célképzõ és felderítõ rendszerek integrálása a csapatvezetés legkorszerûbb eszközeivel lehetõvé tette, hogy a frontvonalakat képezõ, felmorzsoló technikáit alkalmazó harcmód helyett az össze nem függõ harctéri tevékenységet folytassanak a koalíciós csapatok.
Az alkalmazott haditechnikai eszközök elemzése eredményeként a magyar haderõ reformja kapcsán le kell vonnunk azt a következtetést, hogy nem csak lehetséges, hanem kötelezõ is a haderõreform során haditechnikai generációk sorát átugrani. A XXI. század magyar hadereje csak akkor lehet partner e. század katonai mûveleteiben, ha képes a többnemzetiségû harci kötelék hálózat központú vezetési rendszerére csatlakozni.
A fentiekbõl azt a következtetést kell levonni, hogy egyre közelebb van az az idõ, amikor az ilyen nagy intenzitású mûveletekkel kezdõdõ akcióban is elvárja az Egyesült Államok a szövetségesei szélesebb körû részvételét. A Magyar Honvédségnek rendelkeznie kellene egy, de inkább kettõ nehéz fegyverzetû (páncélos) zászlóaljjal az ilyen típusú mûveletekre készen. Páncélos erõkhöz sorolom a tankos és a lövészpáncélos alegységeket egyaránt. (A BTR 80 egyik változatát sem lehet lövészpáncélos harcjármûnek minõsíteni.) Az ilyen zászlóaljaknak rendelkezniük kell a megfelelõ harci támogató erõkkel – például önjáró páncélozott tüzérség – vagy fogadóképesnek kellene lenniük a szövetséges tûztámogatásra.
A mûveletek elsõ szakaszának a befejezése után mindkét akció átalakult stabilizációs folyamattá. A stabilizációs folyamatban kibõvült a mûveletben résztvevõk köre. Afganisztánban például 2003 augusztusában a NATO átvette az ISAF parancsnokságát, állományában 31 nemzet összesen 5500 fõ katonával. Az iraki stabilizációs erõk megalakulásának napjainkban lehetünk tanúi.
A stabilizációs folyamatról azt gondolhatnánk, hogy más képességeket igényel, mint a diktatúrák megdöntését szolgáló nagy intenzitású háború. Az elõzetes tapasztalatok is erre utalnak. Boszniában és Koszovóban egyaránt a békefenntartó erõk elrettentõ erejét a konszolidációval párhuzamosan csökkenteni lehetett. A nehéz fegyverzetû csapatokat könnyû fegyverzetûek válthatták fel, csökkenteni lehetett a résztvevõ csapatok létszámát. A béketámogató csapatok veszteségei nullára csökkentek az idõ múlásával.
Afganisztán és Irak megcáfolta az eddigi tapasztalatokat. A gerillatámadások nem csökkentek, hanem fokozódnak. A meghirdetett haderõreform alapkoncepcióját megkérdõjelezõ tapasztalat az, hogy a gerillák a könnyû páncélzatú HMMWV harcjármûveket és a páncélozatlan harci kiszolgáló támogató gépjármûveket támadják. Az Abrams tank és a Bradley lövészpáncélos rétegelt páncélzatával ellenáll a kézi páncélelhárító fegyverek tüzének. A csapatok túlélõképességét a stabilizációs folyamatban is csak a kellõ páncélozottság, és a folyamatos közvetlen légi és földi tüzérségi tûztámogatás biztosítja. Azt látjuk, hogy a koalíciós erõk a „könnyû” fegyvereikkel kerültek „nehéz” helyzetbe.
Olvasom az Úton a XXI. század hadereje felé címû kiadványt. Minden oldalán legalább háromszor szerepel a „könnyû” szó. Egyszer még az „erõs könnyû” is. Vajon a dokumentum szerzõi tudják-e, hogy az iraki mûveletekben résztvevõ negyedik „light mechanised division” alap harcjármûve a Stryker is 20 tonnás volt. Ha ma még a titokzatosság ködébe vész a „könnyû páncélozott jármû” amellyel a tatai „könnyû” dandárt felszerelik, akkor kétségeim, vannak, hogy ezek a zászlóaljak 2006-ra „korszerû eszközökkel felszerelt, telepíthetõ, rugalmas feltöltött zászlóaljak” lesznek.
Irakban, a stabilizációs folyamatban a békét a megszálló csapatok és a helyi, meglehetõsen változatos etnikumú és vallású népesség között kellene kialakítani. Ma már látszik, téves volt az a feltételezés, hogy a bevonulással sikerül a népet egyesíteni egy Szaddam Husszein ellenes blokkban, sikerül egy Husszein ellenes népfelkelést indukálni, majd az iraki nép örömtõl könnyezve borul a felszabadító koalíció katonáinak nyakába. Volt szerencsénk látni a bukaresti népfelkelést, ott milliók voltak az utcán. Bagdadban úgy tûnt, mintha a CNN néhány statisztája bíbelõdne a diktátor szobrának ledöntésével. Nem lehetett tömegeket látni, csak késõbb, a fosztogatások idején. Most újra vannak tömegek, de ezek sajnos Amerika ellenes megmozdulásokon vesznek részt. Most már valóban el kell gondolkodni egy népfelkelés lehetõségén, amely alapvetõen veszélyeztetheti a misszió célját. Az iraki haderõ ellen lehetett harcolni a jogszerû hadviselés keretei között. Ha kitör egy felkelés, akkor lehet választani az alábbi változatok közül:
A felkelés leverése nem vetne véget a gerilla háborúnak. Az Egyesült Államok és szövetségesei elõtt kettõ lehetõség van, vagy megnyerik a békét, vagy ki kell dolgozniuk egy hatékony menekülési tervet. A második változat bekövetkezésének van nagyobb esélye. Bush elnök azt állítja: „minél erõsebbek vagyunk, a világ majd annál inkább követ bennünket”. Kupchan professzor a Georgetown Egyetem nemzetközi kapcsolatok tanára szerint: „minél erõsebbek vagyunk, a világ annál inkább összefog ellenünk”. Ha másra nem, hát az arab világra biztosan a második állítás érvényes.
A jövõ
Ne legyenek illúzióink. A szövetség elõtt a boszniai és koszovi válságkezelésnél súlyosabb feladatok állnak. Az Egyesült Államok vezetésével a „haramia államokkal” szembeni megelõzõ mûveleteket kell javuló transz-atlanti kapcsolatok mellett végigvinni. Ehhez partner politikusokra és partner haderõkre lesz szükség. Európának egy lehetõsége van, mielõbb rendezni a transz-atlanti kapcsolatokat, nem szégyenkezni a hûséges fegyverhordozó (vízhordó?) szerep miatt. Belátható idõn belül csak az Egyesült Államok lesz képes a világméretû rendetlenség, ezen belül a terrorizmus elleni Don Quijotei harcra hûséges, vagy hûtlen fegyverhordozókkal, vagy azok nélkül.
A magyar haderõ azzal, hogy évente 30 ezer dollárt költ egy katonára, még a vízhordói minõsítést sem éri el. Ha 50 ezer dollárt hatékonyan fordítanánk évente a katonákra, akkor léphetnénk elõ a Sancho Panza fegyverhordozói címére. Ha valódi partnerek szeretnénk lenni, akkor minimum 100 ezer dollárt kellene évente fejenként fordítani a haderõre. Ez azt jelenti, hogy az évi körülbelül 300 milliárdból 15 ezer fõs haderõt lehetne fenntartani. A 15 ezer fõs haderõnek 60 milliárd forintból a munkaerõpiacon versenyképes fizetést lehet adni, 60 milliárd elég lenne a dologi kiadásokra. Évente maradna 180 milliárd dollár a legmodernebb technikai eszközök beszerzésére. Évente majdnem egy GRIPEN projekt méretû fejlesztési beruházást lennénk képesek megvalósítani.
A kisméretû haderõt pedig harmonikusan kellene fejleszteni. A harmonikus fejlesztésen azt értem, hogy nem lóghatnak a levegõben zászlóaljak. Egy dandár (lásd debreceni dandár) nem állhat csak lövészzászlóaljakból. Minden szinten (szakasz, század, zászlóalj, dandár… a magyar haderõben mi is a folytatás?) rendelkeznie kell a szintnek megfelelõ támogató elemekkel: felderítés, tûztámogatás, mûszaki, vegyi, egészségügyi, stb. és harci kiszolgáló támogatással.
A magyar haderõ fejlesztését nem lehet alárendelni a terrorizmus elleni harcnak, félreértelmezve, túldimenzionálva annak jelentõségét. A nemzetközi feladatokra felkészítést úgy kell végezni, hogy közben nem szabad szem elõl veszíteni a hazai védelmi képességet. A missziós feladatokra felkészítést is úgy kell végrehajtani, hogy ne okozhasson számunkra meglepetést például egy közép-afrikai feladat, amelyet nem lehet a terrorizmus elleni harc címû rovatba besorolni, hanem „csak” az „ új világméretû rendetlenség” elleni harc kategóriájába.
* Az MHTT 2004. évi pályázatára beküldött tanulmány rövidített, szerkesztett változata.