| HADTUDOMÁNY X. évfolyam, 4. szám |
RENDVÉDELEM |
| Az elmúlt évben fontos törvény született a katasztrófa elleni védelem irányításáról, szervezéséről és a veszélyes anyagokkal kapcsolatos súlyos balesetek elleni védekezésről. A szerző a törvény előírásait értelmezve és erősítve hazánk katasztrófaveszélyeztetettségét és a katasztrófavédelem helyzetét vizsgálja és arra keres választ, hogy a konkrét események (árvíz, szennyezés stb.), veszélyek esetén mit tettünk időben és késve, milyen hatékonysággal, eredménnyel. Hangsúlyozza: a katasztrófavédelem nemzeti ügy, fontos stratégiai kérdés. A szerző mondanivalóját végigkíséri: nem utókezelésre, hanem megelőzésre van szükség! |
Az elmúlt évtizedek jellemző vonása a katasztrófavédelem területén a „tűzoltási” módszerek uralma volt. Ennek lényege, hogy egy-egy nagyobb országos méretű katasztrófát követően szinte minden esetben hirtelen fellángolt a buzgalom a baj megelőzésére, kialakulásának – amennyiben lehetséges – megakadályozására. E buzgalom általában öt-hat évig is eltartott. Majd – szalmaláng módjára – amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is hamvadt. Érthető. Több okból is. Bármennyire tudja mindenki, minden felelős vezető, hogy a leghatékonyabb, legcélravezetőbb, sőt hosszú távon nézve a dolgokat: a legolcsóbb védekezés a megelőzés, rövid távon hatalmas és költséges beruházásokat – például gátépítést, riasztó rendszerek, monitoring rendszerek stb. létrehozását – igénylő módszer. Márpedig az is közismert, hogy nagyjából az ezerkilencszázas évek kezdete óta hazánk állandó tőkehiányban szenvedett és ezrével akadt sürgős, betömni való rés költségvetésünkben. Így amint a katasztrófa kiváltotta félelem – melynek időtartama általában, a tapasztalatok és a szakirodalom tanúságai szerint 4–5 esztendőre tehető – oldódott, azzal arányosan elapadt a költségvetési támogatás. Aztán amikor bekövetkezett a katasztrófa, hihetetlen erőfeszítésekre és óriási anyagi forrásokra volt szükség a sikeres védelemhez. Ez utóbbi szót: sikeres, ismételten kiemelem és aláhúzom! Mert mindezek ellenére – az ötvenes évek jeges árvizei óta – minden jelentős, országos katasztrófa esetén a védelem végső soron sikeresnek volt mondható, hiszen európai méretekben is rendkívül alacsony volt az emberveszteség! És úgy gondolom, ez a leglényegesebb mutató!
A költségek viszont érzékenyen érintik az országot. Annak a csapássorozatnak, amely 1998 óta sújtotta az országot, árvíz, belvíz, környezeti katasztrófa stb., a közvetlen kára, amely a nemzetgazdaságot érte, mintegy 150 milliárd forint, a helyreállításra pedig 88 milliárd forintot kellett a kormánynak fordítania1. És ebben az adatban, amely közel sem végleges, mert például a 2000. évi tavaszi tiszai cianidszennyezés kárait gyakorlatilag nem tudták felmérni2, mivel hiányzott a viszonyítási adat, nem foglaltatnak benne a közvetett károk. Például az, hogy tiszai idegenforgalom ez év nyarán mennyire esett vissza és ez mekkora bevételkiesést jelentett mind az államnak, mind az állampolgároknak és hány ember egzisztenciáját veszélyezteti vagy tette már tönkre. És ez csak egy tétel. Mindezek tükrében egy kis előretekintéssel megelőlegezhető azt a kijelentés, hogy egy országos és mindenki által elfogadott, továbbá következetesen megvalósított stratégia megléte esetén e kár jelentős része megtakarítható lett volna.
Visszatérve a kiinduló gondolatathoz! A pillanatnyi nyomasztó gondokra, az ebből fakadó „tűzoltásra” és egyben az ország kényszerhelyzetére utal az 1999. évi LXXIV. törvény a katasztrófák elleni védekezés irányításáról, szervezetéről és a veszélyes anyagokkal kapcsolatos súlyos balesetek elleni védekezésről.
Röviden a katasztrófavédelmi törvényről. Ennek IV. fejezete foglalkozik a „veszélyes anyagokkal kapcsolatos súlyos balesetek elleni védekezés szabályai”-val. Alapvető fontosságú kérdés ez, mivel Magyarország 1991. december 16-ával az Európai Unió társállama lett és elfogadta az EU Tanács 96/82/EK irányelveit. Ezek az irányelvek a veszélyes anyagokkal együtt járó súlyos baleseti veszélyek megelőzését és ellenőrzését szabályozzák. Az új törvény említett fejezete az EU–tagállamok által elfogadott és nagyrészt megvalósított Seveso II. irányelveket ülteti át a magyar jogrendbe és gyakorlatba.Önként vállalt kötelezettségünkről, ám csöppet sem olcsó dolog megvalósításáról van szó. Mintegy négy évvel ezelőtt egy tanulmány kidolgozásakor csak a nagyüzemek vonatkozásában közel 100 milliárdra becsültük ezt az összeget. Mivel azonban ez nem tartalmazza a kisvállalkozók gomba módra szaporodó üzemeinek adatait, csak megközelítő értékbecslésként fogható fel. Summa summárum: roppant jelentős többletkiadásról van szó. És ezt a beruházást feltétlenül meg kell valósítani, ha az EU tagjai akarunk lenni. Hatalmas érvágást jelent mind a költségvetés, mind a vegyipar számára.
Arról sem szabad azonban megfeledkezni, hogy hazánkban az olaszországihoz képest alacsonyabb technikai színvonal ellenére sem fordult elő még olyan hatalmas méretű vegyipari katasztrófa, mint az 1976. július 10-i volt Sevesóban, Olaszországban, vagy 1984-ben Indiában, Bhopalban. Ez nem egyszerűen szerencse kérdése volt, az ellenőrzés működött viszonylag jól. Napjainkra viszont a technológiai fegyelem a profithajhászás, a verseny miatt sok kisvállalkozásnál meglehetősen meglazult. A megelőző védekezés költségkihatása jelentős. A veszély reális és adott. Ugyanakkor a magyar társadalom veszélyérzékelő készsége és ennek nyomán a politikai kényszer viszont aránylag alacsony szintű. Ezt tükrözi a megoldás is. Idézzük: „IV. Fejezet. Záró rendelkezések. 49.§ (1) Ez a törvény – a IV. Fejezet kivételével – 2000. január elsején lép hatályba. A IV. Fejezet hatálybalépésről az Európa Tanács 96/82/EK irányelvének … kihirdetéséről szóló törvény rendelkezik.”3. Adva van tehát egy, az egész világ által elfogadott és (ahol van rá pénz, ott) alkalmazott elv: a katasztrófavédelem leghatékonyabb, leg… leg… stb. módszere a megelőzés. És ezzel párhuzamosan adva van az eddigi évtizedek magyar gyakorlata, amelyet a pénzhiány határoz meg. A védekezés a „tűzoltás” mellett a törvény megjelenéséig gyakorlatilag kormányszinten nem volt összefogva. Így bizonyos mértékig az egyes szakterületek lobbijainak befolyása érvényesült a védelemhez szükséges, pontosabban fogalmazva: rendelkezésre álló költségek szétosztásában. Vitathatatlan tény viszont ugyanakkor az is, hogy a mértékadó lobbik – pl.: ipari, vízügyi stb. – általában reálisan fel tudták mérni a szükségleteket és vészhelyzetben a legjobbat tudták szervezeteikből kihozni.
Visszatekintve az elmúlt fél évszázadra, megállapítható, hogy a szakterületek munkája általában összhangban volt a valóságos veszélyhelyzettel. Bizonyítja: katasztrófavédelmünk szakterületei, szakirányítói a realitásoknak megfelelően terveztek, szerveztek, dolgoztak. Még a legsanyarúbb anyagi helyzetben is! Ez biztos alapot jelent a feladatok megvalósításához a jövőre nézve is. Lényeges következtetés viszont, hogy a további eredmények és a céltudatos fejlesztés meghatározó alapja egy, a feladatokat, a lehetőségeket összehangoló és a prioritásokat meghatározó, ezzel párhuzamosan a költségvetési hátteret is szabályozó stratégia. Ez nélkülözhetetlen ahhoz, hogy valóban a megelőzés legyen a meghatározó fő módszer. Leszögezhető: napjainkban már jelentős gát a stratégia hiánya. Fölismerve e helyzetet, ezért határozta meg a belügyminiszter egy stratégia kidolgozásának szükségességét.
2000 első félévben két olyan súlyos veszélyhelyzet alakult ki, amely fenyegette a lakosság létfeltételeit és normális életét. „Március elején a Tiszán levonuló 100 000 köbméter, a megengedett határértéknél több ezerszer töményebb cianid tartalmú szennyezett víz ellen kellett megszervezni a védekezést…” „…az »évezred« árvize az ország területének csaknem a felét fenyegette, ahol a beépített nemzetgazdasági érték megközelíti az ország költségvetésének közel egyévi bevételét … a legkritikusabb időszakban – április 21-én – a gátakon 32 000 fő … folytatott védekezési munkálatokat. A védekezés összesen 402 települést érintett, összesen 1 millió 454 ezer lakossal …”4. A vízügyi szakértők véleménye szerint úgy alakult ki ez a súlyos veszélyhelyzet és hatalmas kár, hogy a sikeres védekezés eredményeként a veszély hordozója „a Tiszán levonult rendkívüli árhullám” sehol sem lépett ki az ártér térségéből. Nem okozott tehát katasztrófát a fogalomnak a katasztrófavédelmi törvényben definiált értelmében. A szó „klasszikus” értelmezésében nem is lehet tehát árvízről beszélni, hanem hatalmas méretű árhullámról. Itt közbeszúrva megjegyzem, sok szakértő nem ért egyet a katasztrófafogalomnak a törvény által rögzített meghatározásával, vitatja annak tartalmát.
Az egységes értelmezés érdekében az 1999. évi LXXIV. törvény 3. §. e) pontja által rögzítetteket használjuk. „Katasztrófa: a szükséghelyzet vagy a veszélyhelyzet kihirdetésére alkalmas, illetőleg a minősített helyzetek kihirdetését el nem érő mértékű olyan állapot vagy helyzet (pl. természeti, biológiai eredetű, tűz okozta), amely emberek életét, egészségét, anyagi értékeit, a lakosság alapvető ellátását, a természeti környezetet, a természeti értékeket olyan módon vagy mértékben veszélyezteti, károsítja, hogy a kár megelőzése, elhárítása vagy a következmények felszámolása meghaladja az erre rendelt szervezetek előírt együttműködési rendben történő védekezési lehetőségeit és különleges intézkedések bevezetését, valamint az önkormányzatok és az állami szervek folyamatos és szigorú összehangolt együttműködését, illetve nemzetközi segítség igénybevételét igényli.”5
Átolvasva a fenti, jellegzetes „jogászi” szemléletű és nyelvezetű definíciót, megállapítható: legfőbb jellemzője a „mindent bele”. Olyan hosszú és bonyolult, hogy a gyakorlati munkában használhatatlannak tűnik. Mivel azonban a bírálat megér egy külön tanulmányt – vagy akár többet, egy vitát is –, továbbá mert jelen formájában is megfelel egy stratégia kidolgozásához szükséges elméleti alapozás igényének, nem foglalkozunk kritikájával.
A bemutatott néhány jellemző tény, esemény elegendő bizonyíték annak kiemelésére, hogy a katasztrófavédelem alapvető biztonságpolitikai kérdés. Sőt esetenként az egész ország életét jelentősen befolyásoló tényező. Nem túlzás kijelenteni: 1998 őszétől 2000 tavaszáig terjedő hónapokban vitathatatlanul a legjelentősebb kormányzati erőfeszítéseket igénylő feladatok közé számított. Mindebből következik: a kidolgozandó stratégiának összhangban kell lennie az Országgyűlés által 1998. XII. 29-én 94/1988. számmal elfogadott biztonság- és védelempolitikai alapelvekkel. A félreértések elkerülése végett leszögezem: a „stratégia” fogalmat a katasztrófavédelem kérdésének vizsgálatakor a definíció politikai értelmezésében célszerűbb használni. Bár az is vitathatatlan hogy katonai értelmezésének (hadászat stb.) sok összetevője is megtalálható a katasztrófák elleni védekezés és küzdelem elveinek megformálásában, tervezésében, szervezésében és megvalósításában6. Elég az ország veszélyeztetettségére, a politika vezető szerepére, a rendelkezésre álló gazdasági, társadalmi és lélektani erőforrások felhasználására és jó néhány más tényezőre utalni.
A stratégiában kell megfogalmazni – többek között – a rendelkezésre álló erőforrások felhasználásának, elosztásának rendszerét; a katasztrófavédelem célját, fő feladatait és rendszerét, helyét, szerepét az ország egész védelmi rendszerén belül; a katasztrófavédelem kapcsolódását a környezetbiztonsághoz, környezetvédelemhez; a katasztrófavédelemben közreműködő katonai, rendvédelmi és más szervezetek feladatait, tevékenységük, irányításuk rendjét, a katasztrófavédelem irányításának rendszerét stb. … Egyszóval minden, az egész országot érintő kérdést. E rövid íráson belül lehetetlen fölvázolni a katasztrófavédelmi stratégia összes kérdését és a javasolt megoldásokat, ezért csupán azokat a kiinduló elvi kérdéseket kísérlem meg összefoglalni, melyek véleményem szerint meghatározzák a stratégia fölépítését, tartalmát és kidolgozásának egész rendszerét, alapvető módszertani kérdéseit.
A katasztrófavédelem nemzeti ügy
Az 1999. évi LXXIV. törvény leszögezi, hogy a katasztrófavédelem nemzeti ügy, a védekezés egységes irányítása pedig állami feladat7. Rendkívül jelentős, mondhatni korszakváltó meghatározás. A katasztrófák elleni küzdelemből az egész országnak egységesen ki kell venni a részét, legyen szó akár az állampolgárról, akár gazdasági szervezetről (e fogalom alatt a gazdasági életünk összes szereplőjét értjük, kezdve az egyéni vállalkozóktól a mammutvállalatokig, állami, szövetkezeti, magántulajdonú szervezetekig mindenkit és mindent), akár önkormányzatokról, akár honvédségről, határőrségről, rendvédelmi, vagy hivatásos katasztrófavédelmi szervezetekről, illetve a kormányról, kormányzati szervezetekről. Ezt azért kötelességünk kiemelni, mert a korábbi (mondhatni több évszázados) beidegződések – miszerint a katasztrófavédelem egésze állami feladat – mind a törvényalkotók és hivatalos szervek, mind pedig az állampolgárok tudatába beépülve napjainkig is élnek. Elég hivatkozni az elmúlt két esztendő árvizeinek tapasztalataira. Jó néhány esetben lehetett a televízió híradókban olyan kijelentéseket hallani még a valóban veszélyben lévő állampolgároktól is, hogy „azért fizetek adót, hogy az állam megvédjen!” És a kisujját sem volt hajlandó megmozdítani akkor, amikor a víz gátáttöréssel és elöntéssel fenyegette azt a falut, amelyben élt, az ott dolgozó katonák pedig majd beleszakadtak a munkába.
A másik, a törvényalkotói oldal beidegződései sem különbek. Az 1996. évi XXXVII. számú polgári védelmi törvény például minden feladatot az államra és az önkormányzatokra hárít. Az állampolgár csak mint „kötelezettséget teljesítő személy” van érintve. De például a már lényegesen korszerűbb és demokratikusabb felfogású 1999. évi katasztrófavédelmi törvény is jóformán minden költséget az állam, a költségvetés nyakába varr. Nagyon nehéz az új szemléletnek a következetes megvalósítása.
Tudomásul kell venni: napjainkban az emberek már nem alattvalók, hanem állampolgárok! Mégpedig tetteikért, illetve tetteik elmulasztásáért egyaránt felelős állampolgárok. Történelmünk évszázadai alatt az emberek megszokták a mindenható államot, amely gondoskodott (vagy legalábbis hirdette) róluk, gondolkozott helyettük és természetesen mindent meghatározott részükre. De ennek fejében meg is védte őket szükség esetén. Ők pedig semmiért nem kellett, hogy felelősséget vállaljanak. Még a vezetők szemléletét is nehéz átalakítani, szokatlan tudomásul venniük, hogy már nem alattvalókkal, hanem felelős és szuverén állampolgárokkal – választópolgárokkal – kell együtt dolgozniuk!
2000 tavaszán Kőtelek községben fordult elő a következő eset a tiszai árhullám levonulásakor. Idézem a községi jegyző szavait arról az esetről, amely a megyei védelmi bizottság kitelepítés-elrendelési határozatát követte: „Kijött a megyei védelmi bizottság részéről egy úr, hozta a kitelepítés elrendelésére vonatkozó határozatot, próbáltunk higgadtan tárgyalni, valameddig ment is, aztán már nem ment, közben a polgármester ráírta a határozatra, hogy megtagadja a végrehajtást, utána hangzott el az, hogy vegyük tudomásul, ha kell, akkor megbilincselve is elviszik az embereket, mondanom sem kell, hogy innen nem diplomáciai hangnemben folytak a tárgyalások és azt hiszem, Európában nem lenne igazán szalonképes, ha ilyen módszerrel próbálnák meg végrehajtani a kitelepítést.”8 Bár egy folyamatból ragadtam ki az idézetet, az előzmények pontos bemutatása nélkül, így is meglehetősen pontosan szemlélteti és érzékelteti, milyen szemléletbeli torzulások élnek, működnek a mai napig mind a hatóságokban, az önkormányzatokban, mind az állampolgárokban. A katasztrófavédelmet területi szinten irányító megyei védelmi bizottság jelen esetben az állampolgárok bevonása, előzetes tájékoztatása, előkészítése nélkül döntött, intézkedett. Mindeközben képviselői oly hangnemet használtak, amilyenre még pártállami időszakban sem volt példa… Ez az érem egyik oldala. A másik: az állampolgárok szűk horizontú látókörükre építkezve megtagadták a végső soron életük védelme érdekében hozott és a Tisza középső szakaszán kialakult rendkívül súlyos helyzet tükrében helyesnek mondható kitelepítés végrehajtását. Meggyőződésem szerint az sem ad felmentést részükre, hogy rövid távon őket igazolta az élet, mert nem következett be gátszakadás. Ereje végső megfeszítésével az árvízvédelemnek sikerült azt megakadályozni.
A katasztrófavédelem sikere nagyrészt a megelőzésen áll vagy bukik! A kitelepítés pedig „klasszikus” értelemben vett megelőzés. Ellentétben a kimenekítéssel, amelynek feladata a katasztrófák bekövetkezte után kimenteni a bajba jutott lakosságot. Az eset tanulsága egyértelmű. Szükség van egy politikai konszenzussal elfogadott stratégiára, erre felépülő védelmi rendszerre/rendszerekre, szakterületi doktrínákra és szükséges, hogy mind a vezetők, mind az állampolgárok egyformán jól ismerjék veszélyeztetettségüket, felelősségüket, jogaikat, kötelességeiket. És természetesen ennek megfelelően intézkedjenek, cselekedjenek.
A bemutatott epizód igazolja: a katasztrófavédelem az egész nemzet ügye! Ennek az alapelvnek minden területen egyformán érvényre kell jutnia, az Országgyűléstől, a kormánytól az önkormányzatokon át egészen az állampolgárokig. A stratégiának pontosan meg kell határoznia minden szint, lépcsőfok feladatát, szerepvállalását, működési területét, felelősségét, személyi és anyagi részt vállalását, részesedését a védelemből. Természetesen az adott szintek, személyek reális lehetőségeinek és képességeinek határain belül vizsgálva mindezeket. Például: elméletileg bármennyire az állampolgárból kell kiindulni, mivel ő a védelem meghatározó alanya és tárgya – objektuma – egy személyben, azaz gyakorlatilag minden érte történik, mégsem tehető mindenért és minden esetben felelőssé. A földrengések ellen – többek között – általában csak a hatóságok által előírt építési szabályzatok, normák stb. betartásával és bizonyos korlátozott hatásfokú felkészüléssel tud védekezni. A védelmi feladatok ez esetben túlnyomórészt az önkormányzatokra és az államra hárulnak. Az állampolgárok lehetőségei, feladatvállalása és ennek megfelelően felelőssége korlátozott.
Ez azonban csak az érem egyik oldala. Vegyünk szemügyre egy olyan helyzetet, amikor megfelelő előrelátással és állampolgári, önkormányzati felelősségvállalással a károk szinte teljes mértékben elkerülhetőek lettek volna. Iskolapélda erre az 1999. évi belvízkatasztrófa. A belvizek által veszélyeztetett területek pontosan ismertek. Több mint egy évszázada! Mégis sok ezer ház értelmetlenül elpusztult, mivel belvizek által veszélyeztetett területekre építették. A felelősség ez esetben is összetett! Egyrészt felelős az az állampolgár, aki építési engedély nélkül építkezett. Másrészt az az önkormányzat, amelyik a veszélyeztetettség tudatában – vagy nem tudásában! – is kiadta az építési engedélyt. Sokszor volt ilyenre példa.
Hangsúlyozzuk ismét, a belvizek által veszélyeztetett területek ismertek! Ezekben az esetekben az önkormányzat általában nem tájékoztatta az állampolgárt a veszélyről, vagy nem vette figyelembe, vagy nem igyekezett megismerni a veszély lehetőségét? A helyzetet bonyolítja, hogy 1999 második félévében, a helyreállítás során ismét előfordultak hasonló esetek. 9 Bebizonyosodott a legnehezebb és legtovább tartó feladat az állampolgárok és a hatóságok, önkormányzatok tudatát átalakítani, fejükben megváltoztatni bizonyos beidegződéseket. Ellenpélda: Franciaország egyes megyéiben az illetékes földhivatalok a tulajdonlapra rávezetik az adott terület, telek tényleges veszélyeztetettségét – árvíz, belvíz, lavina … stb. – azzal a megjegyzéssel, hogy a területért az állam, az önkormányzat nem vállal felelősséget és nem fizet kártérítést. A katasztrófavédelmi stratégia kiinduló, mondhatni meghatározó alapja az ország katasztrófaveszélyeztetettségének, azaz annak felmérése, hogy mi ellen kell védekezni.
Magyarország katasztrófaveszélyeztetettsége
Minden országnak meghatározott, egyedi földrajzi helyzete van, és ez eleve determinálja katasztrófaveszélyeztetettségét. Magyarország egyedi – egyetlen országgal sem összehasonlítható – helyzetben van Európa közepén, a Kárpát-medence szívében, a Duna vízgyűjtő területének középső szakaszán. Nagy általánosságban kimondható, hogy hazánk nem tartozik a természeti katasztrófák által veszélyeztetett geológiai zónák közé. Ugyanakkor „hazánk árvízi veszélyeztetettsége, az ártér arányát tekintve (23%), a legnagyobb Európában. Egyedül Hollandia helyzete hasonlítható, ahol az ország területének 20%-a fekszik a folyók árvizei és a tenger szintje alatt”10. A Duna, Tisza vízgyűjtőinek árvizei mellett számolni kell a mellékfolyók vízkáraival is. Bár hatásaiban lényegesen kevesebb kárt okoznak a belvizek, hosszú távú kihatásukkal mégis jelentősen befolyásolják mind a lakosság jelentős részének életét, mind a magyar mezőgazdaság teljesítményét, minőségét.
A veszélyek elhárítása meghaladja a szorosan vett katasztrófavédelem lehetőségeit, kereteit. Országos szintű, az érintett lakossággal együtt kialakított, konszenzust feltételező megoldást igényel. Ennek kereteit feltétlenül rögzíteni kell a stratégiában is, mivel politikailag rendkívül érzékeny kérdéseket – mint termőterületek feladását, a lakosság termelése termékszerkezetének, életvitelének átalakítását stb. – vet fel. A járványok mellett a magyar történelem korábbi évszázadaiban is a hidrológiai katasztrófák, kiemelten az árvizek okozták a legnagyobb pusztítást. Esetenként képesek voltak országrészek életét hetekre megbénítani. A védekezés pedig többnyire országos szintű közbeavatkozást és erőfeszítést igényelt. A helyzetet bonyolítja, hogy a történelmi Magyarország szétdarabolását követően a két folyam vízgyűjtőjének korábbi egységes ár- és belvízvédelmi rendszere szétesett.
Napjainkban hatékony árvízvédelem elképzelhetetlen több szomszédos országgal való szoros és szervezett együttműködés nélkül. A többi elemi csapás, természeti katasztrófa általában ritkán haladja túl egy-egy megye, esetleg körzet (régió) területét vagy lépi át határainkat. A védekezést legtöbbször regionális, megyei, helyi szinten és erőkkel meg lehet oldani. Kivétel természetesen itt is akad. Így az 1863–64. évi katasztrofális alföldi szárazság gyakorlatilag az egész országot érintette, mivel éhínséget és járványokat és nagyméretű belső migrációt idézett elő. Összefoglalva megjegyezhető: az árvizek és a belvíz kivételével az összes elemi csapás, természeti katasztrófa – méreteit, intenzitását, hatását és időtartamát tekintve – a legtöbbször nem érte el a hasonló jellegű külföldi katasztrófák pusztító hatásait és méreteit.
A civilizációs katasztrófák közül elsősorban a nukleáris veszélyeztetettséggel, veszélyes anyagok gyártásával, felhasználásával, tárolásával és szállításával, a tűzzel és a járványokkal kell számolni. A nukleárisenergia-termelés és a védekezés – Csernobilt követően – azonban jelenleg világviszonylatban a legjobban megszervezett. Ezt is számításba kell venni. A legtöbb kárt és a viszonylag nagyszámú halálesetet eddig a tűzkatasztrófák okozták, ezek viszont lokális jellegűek. Lélektanilag a legnagyobb veszélyt a nukleáris erőmű-katasztrófák jelentik.
A jövőre vonatkozóan feltehetően a legnagyobb kihívást a veszélyes anyagok szállítása fogja jelenteni, mivel gyakorlatilag nehezen áttekinthető, ellenőrizhető, túl sok szubjektív tényezőt tartalmazó, rendkívül gyorsan fejlődő folyamatról van szó. Több szakértő szerint a 21. század első évtizedében a közúti veszélyesanyag-szállítás – mind a hazai, mind a tranzit – nagy valószínűséggel gyors ütemben fog nőni és nehezen ellenőrizhetősége miatt jelentős veszélytényező lesz. Ez tény, azonban – akár a tűzkatasztrófa – az így létrejött katasztrófahelyzetek is lokális jellegűek és viszonylag kisebb erőfeszítéssel, rövidebb időtartalommal fölszámolhatóak. Természetesen nem szabad „lefutott ügy”-nek tekinteni a járványokat sem – beleértve a humán-, az állati és a növényzetkárosító epidémiákat – mivel az elmúlt években teljesen új, rendkívül veszélyes kórokozók jelentek meg, és országunk közegészségügye is jelentősen meggyengült.
Magyarország földrajzi és politikai helyzetéből adódik, hogy az országos és a területi katasztrófák többsége – határ menti területeken esetenként a helyiek is – külföldön, szomszédainknál vagy távolabb alakul ki, onnan terjed át hazánkra, pusztító hatását földrajzi adottságaink – medencejelleg, viszonylag csekély szintkülönbség, meteorológiai helyzet … stb. – miatt viszont a legerőteljesebben és a legtovább Magyarországon fejti ki. Elég utalni az 1998. és 2000. évi tiszai árvizekre, a 2000. tavaszi cianidszennyezésekre stb.
Szomszédaink politikai, gazdasági, geostratégiai helyzete jelentősen eltér a miénktől. Ausztria EU-tag, viszont nem tagja a NATO-nak. Szlovákia pedig NATO- és EU-kandidátus. Gazdasági helyzete hasonló hozzánk. Ukrajna egyik szervezetnek sem tagja és belátható időn belül nem is lesz. Gazdasági helyzete rendkívül rossz. Hasonlóan bizonytalan Románia helyzete is. Jugoszlávia (Szerbia) hosszú távú veszélytényezőnek fogható fel. Horvátország nem számíthat gyors tagságra sem a NATO-ban, sem az EU-ban. Szlovénia pozíciója megközelítően azonos Magyarországéval. Mindegyik említett országban jelentős számú magyar kisebbség él. Ez a tény Szlovákiában, Romániában és Jugoszláviában belpolitikai feszültségkeltő helyzeteket idéz elő.
Önmagától adódik a következtetés, hogy a stratégiának messzemenően figyelembe kell venni az ország külpolitikai céljait, érdekeit. Hatékony katasztrófavédelem csak hosszú távon is megnyugtatóan rendezett politikai helyzet, jószomszédi viszony és kölcsönös segítségnyújtás mellett képzelhető el. Tudomásul kell venni: hazánk van kiszolgáltatott helyzetben. Szomszédaink gyors, tárgyratörő és hatékony előrejelzése, folyamatos tájékoztatása, a szoros és sokoldalú együttműködés, kölcsönös segítségnyújtás jelentősen megkönnyíti védelmi munkánkat. Elég összevetni az 1970. évi és az 1998. és 2000. évi tiszai árvizek, valamint a cianidszennyezés tapasztalatait.
Az eddig megkötött alapszerződések, illetve az ezekre épülő két- és sokoldalú katasztrófavédelmi, kölcsönös segítségnyújtási szerződések a tapasztalatok szerint megfelelő alapot nyújtanak a valóban élő és hatékony együttműködéshez. Azonban túlzott mértékben függnek a mindenkori belpolitikai helyzettől. Lásd Szlovákia és a Meæiar-kormány időszakának „együttműködését” hazánkkal. Megjegyzendő a szerződések már akkor is éltek! Célszerű lebontani az együttműködést határ menti megyék és városok szintjére is, ez esetben fog valóban élővé válni. Számtalan példa bizonyítja a megállapítás helyességét. Egyet emelek ki: 1998 novemberében a Tisza felső szakaszán Ukrajnában (Kárpátalján) kialakult rendkívül súlyos árvízkatasztrófa időszakában a magyar segítségnyújtás gyorsan érkezett célba Kárpátalja területén és valóban jelentős volt. A nagy távolságokról, Ukrajna belsejéből indított és a már több helyen járhatatlan (november volt!) Kárpátokon keresztül érkező ukrán segítség ezzel szemben objektív okokból is sokat késett. Ezt a tapasztalatot célszerű továbbfejleszteni a stratégiában.
Magyarország tranzitország. Európa jelentős kereskedelmi és személyforgalmi útvonalai haladnak keresztül centrális helyzetben lévő és ezért kikerülhetetlen országútjainkon. Ez a nagy előnyök mellett jelentős veszélyforrásként is figyelembe veendő. Egy ebből adódó veszélytényezőt – a veszélyesanyag-szállítást – már tárgyaltunk. Nem elhanyagolható azonban a többi, ehhez kapcsolódó tényező sem, így a migráció, a terrorizmus, a humán- és az állati járványok stb. Súlyosbítja helyzetünket „előretolt helyőrség” szerepünk, akár most a NATO-ról, akár néhány év múlva feltehetően az EU-ról legyen szó. A nyugatra tartó kelet-európai és ázsiai migráció – sőt esetenként az afrikai egy része is – hazánkon vonul keresztül, csapódik le és torlódik fel a szigorú „schengeni” határzár miatt. Jelenleg még felmérhetetlen veszélyeket rejthet e helyzet magában. A szorosan vett katasztrófavédelemre felkészített szervezetek önmagukban nem képesek eme kihívásoknak eleget tenni. És mivel a feladat nemzeti, sőt biztonságpolitikai ügy, szükséges, hogy a stratégia leszögezze a külügy, a honvédelem, a határőrség, a vámőrség, sőt még a nemzetbiztonság feladatait is. Ez utóbbit azért tartom szükségesnek kihangsúlyozni, mivel a cianidszennyezés egyértelműen bebizonyította, hogy szomszédaink egy része jelenleg és feltehetően még hosszabb távon is egyszerűen képtelen pontosan regisztrálni: milyen veszélyes anyagokkal és milyen körülmények között termelnek a területükön működő üzemek. Célszerű, ha a nemzetbiztonsági szervezetek is figyelemmel kísérik a helyzetet. Súlyos nemzetközi bonyodalmak esetén egy-egy ilyen üzem akár politikai nyomásgyakorlási, zsarolási eszközként is felhasználható országunk ellen. Sőt háború esetén komoly pszichológiai hatást is el lehet érni egy ilyen helyzet nyújtotta lehetőségek tudatos kihasználásával.
A sorolás kérdése
Természetesen az lenne az optimális megoldás ha az egész ország területén mindenütt 100%-os védelmet lehetne nyújtani mindenkinek állami erőforrásokból. Erre azonban belátható hosszú évekig egyszerűen nincs módja az országnak. Ismereteim szerint egyetlen mértékadó európai, amerikai vagy ázsiai országnak sem! Ezért a rendelkezésre álló erőforrásokat, erőfeszítéseket célszerű sorrendbe szedni, azaz „sorolni”. A sorolásban politikai döntés alapján kell meghatározni azokat a régiókat, megyéket, területeket, városokat, amelyeket minden körülmények között, a rendelkezésre álló összes lehetőség kihasználásával kell védenünk, és azokat, amelyeknek még tudunk a védekezésben segíteni. Illetve azokat, amelyeknek önmaguk erejére támaszkodva kell majd védekezniük. Ez a sorolás lényege. Megismétlem, éppen politikai, erkölcsi, gazdasági jelentőségénél fogva e döntés olyan lényeges és kényes, hogy meghozatalakor nem lehet csak a szakmai érvekre támaszkodni. Az országot kormányzó – és így a magyarországi lakosság többségének bizalmát élvező – politikai vezetésnek kell a döntést meghoznia és a döntéshez kapcsolódó felelősséget vállalnia! Vagy a kormánynak vagy az Országgyűlésnek! Így válik teljes mértékben legitimmé. A szakmai javaslatok kialakításánál pedig célszerű figyelembe venni, hogy a lakosság veszélyeztetettsége nem mindenütt azonos mértékű. Sőt esetenként jelentősen eltérő. Figyelembe véve a BM Polgári Védelem Országos Parancsnoksága által három évvel ezelőtt elkészített és azóta aránylag naprakészen tartott veszélyhelyzeti felmérést, véleményem szerint, ha a fő – meghatározó – veszélytényezőkre: az árvizekre, a nukleáris erőművekre, vegyipari létesítményekre, földrengésekre és a veszélyes anyagok közúti, vasúti szállításaira összpontosítunk, nagyjából öt, különösen veszélyeztetettnek minősíthető területe van az országnak. Természetesen egy újabb, az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság által tervezett fölmérés módosíthatja a megállapítást. Az öt elsősorban veszélyeztetett terület:
I. A Felső-Tiszavidék (beleértve a Szamoshátat és a Bodrogközt is ) és a borsodi iparvidék (Kazincbarcika, Sajószentpéter, Miskolc, Tiszaújváros és Tiszavasvári). E területen számolni kell még a kassai (Košice) vasipari kombináttal is, továbbá az Ungvár (Uzsgorod) környéki veszélytényezőkkel, illetőleg távlatilag a Beregszász (Berehovo) körzetében tervezett aranybányászat és feldolgozás Tiszát szennyező esetleges következményeivel.
II. Budapest és agglomerátuma (öt vegyipari üzemóriás, sok kisebb vegyipari és más, veszélyes anyagokat felhasználó üzem és két kis atomerőmű), továbbá a mochovcei (Mohi–Léva) atomerőmű.
III. Győr és környéke, valamint a Szigetköz. E körzetben a Duna árvizei , Győr ipara mellett a pozsonyi (Bratislava) kőolajfinomító, iparművek, a komáromi (Komarno) iparművek, folyami kikötő és vasúti csomópont, a vágbányai (Bohunice) és a már említett mohi (Mochovce) atomerőművek jelenthetnek veszélyt.
IV. Paks–Baja–Mohács térsége, ahol a Duna árvizei, a paksi atomerőmű, a folyami kikötők és a pécsi ipari létesítmények jelentik a fő veszélyforrásokat.
V. Dél-Alföld, a Tisza alsó szakasza, a Körösök és a Maros vidéke. Az említett folyók mellett a szegedi ipari létesítmények, Szolnok és a kellő mértékben még fel nem tárt veszélyességű romániai (Arad) iparvidék.
Természetesen lehet más megközelítés is, az általam vázolt elsősorban árvíz-, atomenergiai és vegyipari centrikus. A lényeg: a veszélyeztetettség nem azonos mértékű az ország egész területén és a helyzet már eleve differenciálja a védelem erőfeszítéseit. E részletezéssel csupán jelezni kívántam, hogy milyen bonyolult és felelősségteljes feladat a sorolás. Nem kisebb dologról van szó, mint a meglehetősen korlátozott lehetőségek – ismerve Magyarország gazdasági helyzetét és feladatait, céljait – elosztásáról. Magyarán a költségvetési pénzről.
Befejezésül röviden még két kérdésről néhány gondolat. Az első. Mit jelent jelen helyzetben a NATO-tagságunk? Milyen segítséget tud a szervezet adni? A NATO vezetési rendszere jelenleg még nem ír elő egységes követelményeket a katasztrófavédelmi feladatokat ellátó nemzeti erők részére. Nemzeti ügynek tekinti. Minden ország saját elvei, tervei szerint alkalmazza erőit. A stratégiánkra tehát nem gyakorol közvetlen hatást. Viszont szükség esetén, kérésre, segítséget nyújt – mint 2000 tavaszán sok százezer homokzsák órák alatt történt szállításával a tiszai árvízvédelmi munkák támogatására. A lényeg azonban az, hogy tapasztalataim szerint a magyar katasztrófavédelem jelenlegi jogszabályi megalapozottsága, rendszere, vezetési struktúrája, működése az egyik legjobban bevált és leghatékonyabb egész Európában. Ezt bizonyítják az elmúlt évek árvizeinek tapasztalatai is! Természetesen ez nem jelenti azt, hogy nincsenek problémák. Csupán annyit, hogy a magyar katasztrófavédelem az európai élvonalhoz számítható! Különösen az árvízvédelem területén.
A második. A stratégia kidolgozásakor első lépésként célszerű tisztázni az alapfogalmakat és azok egységes értelmezését. Például a „polgári védelem” definícióját! Gyakran még a jogalkotók is leszűkítik a szervezetre, miközben lényegében 1917-től, magyarországi létrejöttétől „a honvédelem rendszerében megvalósuló szervezet, feladat- és intézkedési rendszer”11. A két értelmezés közötti különbség rendkívül jelentős! Hasonló a helyzet a stratégia és a „doktrína” fogalmakkal is. A fogalmak tisztázása, egyértelműsítése nélkül a kidolgozott stratégia félreérthető, félremagyarázható lesz. Az egyértelműség viszont a téma fontosságát és következményeit tekintve alapvető követelmény. Legalább annyira, mint az az alapelv, hogy a katasztrófavédelem elsődleges és legfontosabb célja az emberi élet védelme, mentése! Mindent ennek kell alárendelni!