Ács Tibor

175 éves a Magyar Tudományos Akadémia

(A magyar tudomány napja 2000 ünnepi hadtudományi rendezvénysorozat (2000. november 2–10.) első napján a ZMNE-en elhangzott a magyar tudomány eredményeit méltató és kiválóságait bemutató – nyitóelőadás cikkesített változata.)

Emlékezni és ünnepelni gyűltünk össze a magyar tudomány napjának előestéjén. Megünnepelni a magyar államiság (és hadügye) ezredik esztendejében a Magyar Tudományos Akadémia alapításának 175. évfordulóját. Emlékezni a múltra, arra a történelmünkből, a hazai és az egyetemes tudomány történetéből kitörölhetetlen nevezetes november 3-ra, amikor megalapították a Magyar Tudós Társaságot.

A nemzet haladását, az ország fejlődését alkotóan szolgáló hazai tudós társaság azonban csak közel fél évszázados keserves vajúdás után született meg.

A várva várt nap 1825. november 3-án érkezett el, amikor a pozsonyi országgyűlés kerületi ülésén a megyei küldöttek között heves vita bontakozott ki a Magyar Tudós Társaság ügyében. A követek élesen bírálták a mágnásokat, hogy nem vállalnak áldozatot a magyar nyelv ápolásának és használatának céljára felállítandó tudós társaság nemzeti ügyéért. Ekkor ajánlotta fel gróf Széchenyi István birtokának egyévi jövedelmét a Tudós Társaság céljaira. Példáját követte gróf Károlyi György, Szatmár megye követe, gróf Andrássy György, Torna megye követe és Vay Ábrahám, Borsod megye követe. Nevüket és az őket követő többi adományozókét törvényekben örökítették meg.

A korabeli leírások így örökítették meg az MTA alapításának történelmi eseményét: Az óra tizenegyet ütött, amikor az ülésen szót kért egy huszárkapitány. Ez volt gróf Széchenyi István, a 4. huszárezred 1. őrnagyi osztálya 1. századának parancsnoka, aki az Akadémiát megalapító felszólalásában többek között ezeket mondotta: „Nem azért teszem ezt, hogy vivátokat kapjak érte; nem is azért, hogy másokat hasonló tettre tüzeljek. Ezt nem mindenki teheti úgy, mint én. Én nőtlen ember és katona vagyok.”

Széchenyi felajánlásához elsőként volt ezredtársa, gróf Károlyi György (százados) csatlakozott, aki kijelentette, hogy „ha a katonai tudományokat is magyar nyelven művelő Magyar Akadémia állíttatik fel, minden jószágainak esztendei fele jövedelmét”, 40 ezer forintot ajánlja fel.

A hadtudomány mai hazai művelői és felhasználói büszkék vagyunk arra, hogy a MTA alapítását kezdeményező Széchenyi István katonatiszt volt. Ő és alapítótársai természetesnek és szükségesnek tartották, hogy a tudós társaságnak, vagyis az Akadémiának majd gondja és munkálkodása minden tudományra, így a hadtudományra is kiterjedjen. Széchenyi a katonai szakírókat felülmúló tudományos igénnyel foglalkozott a hadügy és a honvédelem kérdéseivel. Felismerte, hogy kikerülhetetlen a birodalmi és a magyar hadügy torz szimbiózisának, a nemesi előjogokon alapuló ósdi honvédelmi rendszer alkotmányos lebontásának és az európai hadtudomány új eredményeinek alapján, fokozatosan és törvényes reformok útján a korszerű polgári nemzeti honvédelem, a saját magyar haderő létrehozása. Erről, az ilyen hadseregről 1815. december 13-ai naplófeljegyzésében a következőket írja: „…létesítéséhez csak oly kevés hiányzik, mint amennyi Ausztria mostani uralkodó nemzedékének kipusztításához. Oly közel van és mégis mindörökre messze! És ilyen célt, mely felé pedig minden igaz kebel vágyakozva sóhajt, nem siettethetünk.”

Széchenyi jól látta azokat az óriási nehézségeket, amely egy ilyen nagy cél megvalósítását akadályozzák. Ezért a magyarországi viszonyokat és lehetőségeket figyelembe véve, zseniálisan választotta ki az önálló hadügy megteremtéséhez vezető göröngyös és veszélyes úton az első lépést. Intézményes keretet adni a hadi tudományok honi nyelven való művelésének, amely nélkül a nemzeti hadügy szolgálata, fejlesztése és a hadsereg létrehozása, léte elképzelhetetlen.

A négy alapító törekvése az 1826. november 21-i alapszabály tervezetében, majd az országgyűlés által megvitatott és 1826 áprilisában a király elé került tervezetben is az szerepelt, mely szerint a magyar nyelv ápolására és a tudományok honi nyelven való művelésére, a Magyar Tudós Társaság szervezetében hat osztályt szükséges felállítani: a nyelvtudományi, a filozófiai, a történetírási, a matematikai, a törvénytudományi és a természettudományi osztályt.

Ez után küldte el gróf Festetich László a nádorhoz és a rendekhez intézett, 1826. június 27-i adománylevelét, melyben bejelentette, hogy örömmel vette tudomásul a haza védelme érdekében a „Magyar Nemzeti Tudós Társaság felállítására készült plánumban”, a matematikai osztályban szerepelnek a hadi tudományok. Széchenyi unokabátyának adományleveléből az is kiderül, hogy noha szükség lenne, de a függőség, a politikai és katonai viszonyok miatt lehetetlen a tudós társaság hadi tudományok osztályának létrehozása. A híres Festetich György fia nyíltan kimondja: mivel nem engedélyezik az 1808-ban megalapított Ludovika Katonai Akadémián a magyar nyelvű katonai felsőoktatás megindítását, ezért a hadi tudományok „sokféleségére, fontosságokra, s kiterjedésükre nézve maguk is egy osztályt érdemelnének” a Magyar Tudós Társaság szervezetében. Ennek feladatkörébe tartozna olyan hadtudományi ismeretek feltárása, amelyek felhasználhatók a „hadi mesterség kiműveléséhez”.

Festetich az általa felvázolt célok érdekében 10 000 forintot ajánl fel, mindenekelőtt „a Katonai Tudományoknak édes Hazánkban leendő tökéletesítéseikre” és évi 6% kamatját „a Magyar Nemzeti Tudós Társaság oly rendes tagjának fizetésére fordíttassanak, kinek kötelessége legyen a Tudós Társaság felvigyázása alatt az angol, francia, muszka, német s.a.t. európai nemzetnek a haditudományokról szóló érdemes munkáit magyarra fordítani, de az efféle munkák közé a katonai regulamentumokat, vagy azok kivonatjait nem értvén.”

A Magyar Tudós Társaság és tagjai csak 1830 végén kezdhették meg az érdemi munkálkodásukat, az 1831. februári tagválasztások, az I. nagygyűlés után. Ettől kezdve a Magyar Tudományos Akadémia minden tudomány otthona lett és célja az volt, hogy „a tudományok minden nemeiben a nemzeti nyelv kiművelésére igyekezzék”. Ezt bizonyítják a Magyar Tudományos Akadémia különböző korszakaiban – 1831-től 2000-ig – megjelent kiadványai, az akadémiai könyv- és folyóirat-kiadás története, a magyar és más nyelven közreadott tudományos alkotások, művek.

Az Akadémia és tagjainak munkája révén megnőtt a magyar alkotók számottevő szerepe a tudomány világában. A hazai tudomány kiemelkedő teljesítményei és a magyar Nobel-díjas tudósok 20. századi felfedezései, alkotásai a nemzetközi élvonalba emelkedve gazdagították az egyetemes emberi kultúrát, életet. Ezt bizonyítja Bolyai János abszolút geometriája, Eötvös Loránd torziós ingája, Szent-Györgyi Albert C-vitaminja, Kandó Kálmán villamosmozdonya vagy Harsányi János játékelmélete, de még más alkotás, tevékenység is, mindenekelőtt a számítógép atyjáé, Neumann Jánosé.

A Magyar Tudományos Akadémia és kiemelkedő tudósai tudatában voltak annak, hogy az emberiség közjavát szolgáló tudomány előmozdítása egyszerre igényel versenyt és együttműködést. Ezért mindig figyelemmel kísérték a világ különböző országai nemzeti tudományos tevékenységét, eredményeit és velük megfelelő együttműködést építettek ki és tartottak fenn. Arra törekedtek, hogy a magyar tudomány eredményei – amennyire nyelvünk korlátai és az anyagi lehetőségek megengedték – a világ, az emberiség közkincseivé váljanak.

Az MTA jelentős szerepet játszott a tudomány fejlődésének dinamikájában, a tisztségviselők és a több száz ismert vagy kevésbé ismert akadémikus – mellett mindig jelen voltak olyan kisugárzó erejű alkotószemélyiségek, akik meghatározták egy-egy akadémiai időszak arculatát. Ezek a zseniális tudósok nemcsak az Akadémia, de az egész magyar tudomány jellegét is meghatározták, nem egynek teljesítménye mérföldkövet jelentett az elmúlt időszak egyetemes tudománytörténetében is.

A reformkorban, az első elölülő kiváló történész, gróf Teleki József és a titoknok, Toldy (Schedel) Ferenc orvos, irodalomtörténész mellett, az alapító Széchenyi István másod elölülő tagadhatatlanul rányomta bélyegét az Akadémia működésére. Hazánk legfőbb tudományos intézetének arculatát az olyan neves költők, írók, tudósok határozták meg, mint Vörösmarty Mihály, Eötvös József, Körösi Csoma Sándor, Reguly Antal, Balásházy János, Bugát Pál, Vásárhelyi Pál, Hetényi Pál, Almási Balog Pál, Vállas Antal, Szontagh Gusztáv, Horváth Mihály és mások.

A Magyar Tudós Társaság első nemzedékei azon munkálkodtak, hogy a nemzet újjászülessen, felzárkózzon a világ haladásához. Az Akadémia üdvözölte 1848 vívmányait, öt akadémikus az első felelős magyar kormány tagja lett és számos akadémikus részt vett a szabadságharcban. A vereség nyomot hagyott az Akadémia életében és tragédiákat idézett elő sok tag egyéni sorsában.

Az akadémia az önkényuralom időszakában önkormányzat nélkül, szinte az elhalás állapotába kerül, majd 1858-ig csak szűk körű tudományos jellegű előadások megtartására szorítkozott. A politikus Dessewffy Emil gróf elnöksége (1855–1866) idején hangsúlyozzák a magyar nyelv nemzeti fontosságát és előtérbe helyezik az MTA palotájának 1862 és 1865 közötti felépítését. Az Akadémia és a magyar tudomány tevékenységében ebben az időszakban meghatározó volt Szalay László, Csengery Antal, Kemény Zsigmond, Gyulai Pál, Jókai Mór, Hunfalvy János, Jedlik Ányos, Ipolyi Arnold, Szilágyi Sándor, Keleti Károly, Than Károly, Balassa János stb. munkássága.

A dualizmus első éveiben Eötvös József báró elnöksége (1866–1871) és Arany János titoknoksága idején felismerik az Akadémia korszerű hivatását. Az új korviszonyoknak megfelelően határozták meg az Akadémia és a tudomány nemzeti és nemzetközi feladatkörét. Hangsúlyozták minden tudomány és működésének nemzeti égisze alatt történő összehangolásának szükségességét, mivel minden diszciplina a haza tudományos megismerését és jelenbeli fejlesztését szolgálja, a múlt megismerése révén a jelenbeni sorsot próbálja javítani. Kiemelik a tudomány nemzetköziségét azzal, hogy a nemzetközi tudományos életbe csak az ország számára leginkább sürgető és kézenfekvő feladatok megoldásával tudunk bekapcsolódni.

A publicista, politikus Lónyay Menyhért gróf elnöksége alatt (1871–1884) az Akadémia a „csendes, munkás idő” korszakát éli, amit a természettudományok, a műszaki tudományok kibontakozó fejlődése és a társadalomtudományok lassú hanyatlása jellemez. Ez a helyzet Trefort Ágoston elnöksége idején (1885–1888) annyiban változott, hogy a tudományt és az MTA-t a tudományellenesség légköre veszi körül, holott a nemzet fennmaradásának legfontosabb feltétele a tudomány, a kultúra.

Ezekben az időkben az akadémia tagjai közül kiemelkedik a zseniális fizikus, Eötvös Loránd báró, akadémiai működése korszakos jelentőségű. Nagy alkotó egyénisége, tudományos munkássága és tudományszervezői tevékenysége rányomta bélyegét a 20. századi magyar tudományra és tudósnemzedékeire. Az MTA elnöke (1889–1905) volt 16 éven keresztül, munkássága alatt megreformálta az Akadémia működési rendjét. Ma is érvényes az a találó megállapítása, miszerint: „Tudományos az iskola, tudományos a tanítás ott, de csak ott, ahol tudósok tanítanak. Hozzátehetem, hogy tudósnak nem a sokat tudót, hanem a tudomány kutatóját nevezem.”

A viharos húszadik század első felében, melyet a közismert nagy nemzeti tragédiák, világháborúk, történelmi fordulatok és társadalmi megrázkódtatások jellemeztek, Berzeviczy Albert (1905–1936) és József főherceg, tábornagy (1936–1944) volt az MTA elnöke. Személyük, különösen az utóbbié, találóan jelképezi a korabeli Akadémiát. Szerencsére az MTA életében, a tagok középszerűségének többségéből, ezekben az időkben is kiemelkedik jó néhány zseniális alkotóegyéniség, akiknek jóvoltából az MTA továbbra is nemzeti értéket képvisel. Ez az igen tehetséges, nagy tudósnemzedék – Szent-Györgyi Albert, Fejér Lipót, Zemplén Géza, Kandó Kálmán, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Szekfű Gyula és a többiek – tagjai hozták létre a magyar tudomány óriási, világszerte elismerést kiváltó teljesítményeit a nemzeti fejlődés és az emberi közjó érdekében, szolgálatában.

A magyar tudomány az MTA és tagjai 20. század negyvenes éveinek végétől a nyolcvanas évek végéig –, a hazai és a nemzetközi elismeréseket kiváltó tudományos eredmények dacára – igen nehéz helyzetbe kerültek. A világháború szörnyűségei után, a demokrácia rövid idejében a híres zenetudós, Kodály Zoltán elnöksége alatt újra életre kelt az Akadémia, ám a kor követelte akadémiai reformok hamar megtorpantak.

A sokféle jelzővel elmarasztalt szocialista korszak rendszere alaposan beavatkozott a magyar tudományosságba. Ezt már személyesen megélték közülünk sokan, ki hosszabban, ki rövidebben. A szovjet mintát kellett követni mindenben. Az első lépés volt 1949-ben az MTA átszervezése, politikafüggővé tétele. A tagok egyharmadát kitették, másik kétharmadát elkényeztették és akarva, nem akarva alkalmazkodóvá formálták. Az orvos Rusznyák István húszévi (1949–1970) elnöksége alatt az Akadémiát hivatallá alakították át, és ez lett a magyar tudományos kutatások gazdája. Meghonosították a szovjet tudományos fokozati rendszert (1951), az erősen elbürokratizált, tervszerűen tervezett és szervezett kutatásokat, létrejött egy imponálóan nagy kutatóintézeti hálózat és még hosszan lehetne sorolni a történteket. A meglévő gátak ellenére az MTA és tagjai munkálkodása révén a tudományos kutatás ebben az „átkos” szocialista korban is fejlődött Magyarországon. Jó eredményt mutathat fel minden tudományban, különösen a műszaki és természettudományokban, melyekre kevésbé hatott az ideológia. Nem szabad arról sem megfeledkeznünk, hogy az MTA két, neves elnöke, a fizikai kémikus Erdey-Grúz Tibor (1970–1976) és az agykutató orvos Szentágothai János (1976–1985) alatt indult el az a progresszív folyamat, amely az Akadémia megújulását szolgálta. Az elmúlt több mint egy évtizedben, a rendszerváltozás korában élénk, értékmegőrző és megújító viták eredményeként – melynek tanúi voltunk, sőt nem kevesen részesei is – végbement az MTA korszerűsítése. A jelenben és a jövőben a Magyar Tudományos Akadémia szerepköre hármas: 1. a tudomány műhelye, 2. a nemzet tanácsadója, 3. a hazai tudományosság érdekképviselője.

Nagy igazságtalanságot, mulasztást követnék el, ha ezen az ünnepen az MTA múltjáról, jelenéről és jövőjéről szólva megfeledkeznék az Akadémia és a katonaakadémikusok szerepéről a hadtudományok művelésében, fejlesztésében. Lehet, hogy paradoxonnak tűnik az az állításom, miszerint az elmúlt 175 esztendőben a hadi tudományok, a hadtudomány egyes ágai és művelői mindig jelen voltak és eredményesen munkálkodtak a Magyar Tudományos Akadémián.

Igaz, az újabb hadtudomány-történeti kutatások azt is feltárták, hogy az MTA történetének különböző időszakaiban a hadtudomány és a katonaakadémikusok szerepe, súlyuk, mozgásterük, szervezeti kereteik és számuk ilyen-olyan okból behatárolt volt.

Széchenyi István, aki reformeszméiben szinte hadtudósként hirdette az európai hadtudomány, „az újabb taktika és stratégia rendszabásai szerint az ország védelmét”, az alapító szellemében, az Akadémia históriájának minden korszakában, az akadémikus katonatudósok munkálkodása egyszerre irányult a hadügyi múlt, a jelen és a jövő felé.

A reformkorban Kiss Károly, Szontagh Gusztáv, Baricz György, Lakos János, Tanárky Sándor, Korponay János, Mészáros Lázár és mások, értékes művekben vizsgálták a hadügy különböző területeit. A hadtudomány hazai teljesítményei nélkül elképzelhetetlen lett volna az 1848–49. évi önálló nemzeti honvédelem megteremtése és a nemzetközi elismerést kiváltó szabadságharc számos katonai sikere. Az abszolutizmus időszakában sem szakadt meg a hadtudományi kutatás, a katonatudósok minden lehetőséget kihasználtak a nemzeti hadügy eszméjének ébrentartására. A dualizmus korában az MTA, mindenekelőtt a Hadtudományi Bizottsága, valamint Hollán Ernő, Tóth Ágoston, Kápolnai Pauer István, Rónai Horváth Jenő tűnt ki a hadtudomány és a hadügy nemzeti érdekű fejlesztésében, műveikkel európai hírnévre is szert téve. A 20. század első kétharmadában – igaz, különböző tényezők, okok és körülmények hatására – a hadtudomány művelési monopóliumát féltékenyen őrző katonai felső vezetés nyomására, az MTA és katonatudósai, Pilch Jenő, Gyalókay Jenő, Markó Árpád és mások munkássága a hadtudomány alapját, klasszikus területét képező hadtörténetre terjedt ki.

Közben nagyon sok szó esett a hadtudomány hazai művelésének szükségességéről, aminek hatására létre jött az MTA Tudományos Minősítő Bizottságának Hadtudományi Szakbizottsága. A hadtudományból 1962 és 1992 között 258-an sikeres védés után elnyerték a hadtudomány kandidátusa fokozatot és közülük 31-en a hadtudomány doktora fokozatot is. Volt együttműködési megállapodás az MTA és a HM között, de jó ideig mégsem került sor a hadtudomány besorolására valamelyik osztályba és bizottságot sem hoztak létre.

A rendszerváltás történelmi sorsfordulója hozta meg a hadtudomány emancipációját a Magyar Tudományos Akadémián. A hadtudomány egyenjogúsítási folyamatának számos fontos – így a Magyar Hadtudományi Társaság létrehozása is – állomása volt: mindenekelőtt a kutatók teljesítményei és eredményei. Ezek tették lehetővé, hogy 3 hadtudomány doktorának 1994 augusztusi kezdeményezésére újra megalakuljon szeptember 5-én az MTA IX. Osztálya Hadtudományi Bizottsága, amely október 10-én kezdte meg működését. Ma az MTA 186 hadtudományi köztestületi tagja – diszciplínánk művelőinek szélesebb körével együtt – eredményesen vesz részt a magyar hadügy múltjának, a NATO folyamatainak, az ország nemzeti biztonsági és katonai stratégiájának, a haderőreform várható alakulásának kutatásaiban.

Úgy gondolom, hogy nem követek el ünneprontást, amikor ezen a kettős ünnepen – az MTA megalakulásának 175. évfordulóján és a magyar tudomány napján – hangot adok annak, hogy az Akadémián a húszadik század utolsó kétharmadában a hazai hadtudományt és művelőit három nagy történelmi igazságtalanság érte: 1. az MTA 1947. június 3-i nagygyűlési osztályülése kimondta, hogy bizottságunk „feleslegessé vált”; ennek rehabilitálása 1994-ben megtörtént; 2. a katonatudós Markó Árpád ezredes, levelező tagot 1949. november 29-én visszaminősítették, lényegében kizárták, majd a rendszerváltozás után posztomusz rehabilitálták; 3. 1936 óta nem választott meg és 1949 óta pedig nincs az Akadémiának katonatudós tagja. Pedig meggyőződésem, hogy igazán lennének a hadtudomány művelői közül olyanok, akik megérdemelnék az MTA levelező tagságát. Ennek orvoslása még hátra van. Remélni lehet: előbb vagy utóbb ennek a jogos sérelemnek a megszüntetésére is sor kerül.

Önök is olvashatták a sajtóban azt a közelmúltban megjelent akadémiai felmérést, amely arra kereste a választ, hogy mire jó napjainkban a tudomány. Kiderült, hogy a megkérdezettek több mint 80 százaléka az életszínvonal javulását és a nemzet boldogulását említette a tudomány elsődleges hasznosításaként. A válaszadók elsősorban az orvostudományi kutatásokra adnának több pénzt és a legkevesebbet a társadalomtudományok keretében folyó kutatásokra fordítanának. S a hazai tudósoktól ugyanazt a teljesítményt várják el, mint a világ tudósaitól. Ez nem kis kihívást jelent a hadtudomány művelői és felhasználói számára.

Figyelmünket az sem kerülheti el, hogy miközben kifejezzük megbecsülésünket a magyar tudományosság – közte a hadtudomány – nagyszerű hagyományai, világraszóló eredményei és jelenbeli erőfeszítései iránt, újra nyilvánvalóvá kell tenni a politikai (katonai) elit és a közvélemény számára, hogy a tudomány művelése, kiemelt támogatása a boldogabb, biztosabb magyar jövő záloga. Nem kétséges, hogy csakis a tudásalapú társadalom megvalósításán fáradozó Magyarország vívhatja ki a Kárpát-medence és az európai földrész országainak, népeinek megbecsülését.