| HADTUDOMÁNY X. évfolyam, 3. szám |
SZEMLE |
Szabó József
(M. Szabó Miklós: A Magyar Királyi Honvég Légierő elméleti-technikai-szervezeti fejlődése és háborús alkalmazása, 1938-1945; Zrínyi Kiadó, 2000.)
M. Szabó Miklós fáradságos adatgyűjtéssel járó, hosszú évek kutatómunkájának eredményeként jött létre az a tudományos dolgozat, amely szerzőjének a hadtudomány kandidátusa, majd a anyag bővítésével a hadtudomány doktora tudományos fokozat elnyerését biztosította, a magyar repülésnek pedig egy átfogó elemző-értékelő forrásanyagot adott. Ez a mű jelent meg most átdolgozott kiadásban a Zrínyi Kiadó gondozásában.
A repülés iránti vágy alig egy évszázada vált valósággá. Mint minden technikai és egyébfajta találmány, a repülőgép is törvényszerűen vált már az 1910-es évek elején harci eszközzé. Az egyetemes repülés történetéből ismert a tény, hogy a francia hadvezetés már a 19. sz. végén komoly összegekkel (támogatta a repülőkísérleteket, valamint az is, hogy az USA katonai vezetése már 1907-ben létrehozta a katonai repülőszervezetet, majd 1918-ban és 1909-ben bemutató repülést szerveztek annak megismerése céljából, hogy a repülőgép mennyire alkalmas a felderítési feladat megoldására, a katonai vezetés ilyen adatokkal való ellátására. Közismert az is, hogy az orosz hadügyminiszter 1910ben repülőiskolát avatott fel, s rövidesen az Osztrák-Magyar Monarchia (OMM) hadvezetése is létrehozta Bécsújhelyen a repülőiskolát, amelyben a kiképzést Petróczi István szds. szervezte és irányította.
Az első világháború kitörésekor a hadviselő országokban összesen mintegy 2000 repülőgép állt hadi szolgálatban, de a háború végéig mintegy 192000 repülőgép hagyta el a repülőgépgyárakat. A nagy hadviselő országokban, Nagy-Britanniában, Franciaországban és Németországban 50-50 ezer repülőgépet gyártottak, s az OMM Ausztria és Magyarország területén épített gyárakban is több mint 5000 repülőgép készült. Kialakultak a repülő fegyvernemek, létrejött az első haderőnem, a Királyi Légierő (Royal Air Force, RAF), s egyértelművé vált, hogy a jövő háborúiban a légierőre fontos feladat hárul.
Az OMM felbomlása után a magyar repülők részt vettek a további harcokban, mindent megtettek a haza védelmében, de a sajnálatos véget nem tudták elkerülni. Magyarország belerokkant a trianoni diktátum okozta csapásba, amelynek egyik következménye - a területek elcsatolásán túl - a katonai repülés felszámolása, a repülőeszközök teljes megsemmisítése lett.
Innen indulnak a szerző A Magyar Királyi Honvéd Légierő elméleti-technikai-szervezetei fejlődése és háborús alkalmazása, 1938-1945 c. könyvének eseményei. A könyv hat fejezetből, függelékből és képes mellékletből áll.
Az I. fejezetben a történelmi előzményeket tárgyalja. Felvillantja azt a helyzetet amely az 1920-as évek elejére kialakult. A rideg, de mindenképpen sokkoló adatok: Magyarország területéről a háború évei alatt köze13382000 katonát hívtak fegyverbe. 'Több mint félmillió volt a halottak, közel másfélmillió a sebesültek és 842000 a fogságba esettek száma. S emellett a békediktátum következtében Magyarország területének több mint 63%-át, lakosainak pedig 58,4% át vesztette el, s több mint hárommillió magyar került a határon túlra, kisebbségi helyzetbe. Az ipari létesítmények 51,2%-a a határokon belül maradt ugyan, de a nyersanyagbázis szinte teljesen elveszett. Az ipari termelés az 1913. évinek kb. 35-40%-ára esett vissza.
Hasonlóképpen radikálisak voltak a katonai rendelkezések is. Kimondták, hogy: A magyar hadsereget a jövőben csak önkéntes belépés alapján lehet felállítani és kiegészíteni. A 35000 fős haderőben szigorúan meghatározott volt a tisztek, tiszthelyettesek száma, s darabra meghatározták a fegyverek számát is. Tilos volt 105 mm-nél nagyobb űrmérete lövegek szolgálatba állítása.
A katonai repülés vonatkozásában egyértelműen kimondta a békediktátum: "Magyarország haderejének katonai vagy hadihajózási repülőszolgálata nem lehet." A fellelhető repülőgépeket az ellenőrző bizottság felügyelete mellett összetörték, a repülőmotorokat feldarabolták. A szerző részletesen bemutatja a titkos légierő kialakításának folyamatát, s azt a próbálkozást, hogy Magyarország megfelelő erővel rendelkezzen a kisantant államai részéről várható veszélyeztetettség ellen. Kiépítették az olasz-magyar kapcsolatokat, amely - ha csak részben is - segített kielégíteni Magyarország haderején belül a repülőerők fejlesztéséhez szükséges repülőgépigényeket.
Tervszerűen folyt mind az elméleti, mind a gyakorlati képzés. 1921 nyarán Petróczy István ezds. vezetésével megalakult a Kereskedelmi Minisztériumban a II. szakosztály bázisán a XI. légiforgalmi szakosztály amelyben mintegy 100 fővel tulajdonképpen a katonai repülés vezető törzse működött. 1922-től Szegeden, Háry László szds. vezetésével, 1924-től Szombathelyen Kenese Waldemár parancsnoksága alatt megalakult a Repülőgép-vezető Iskola. 1929-ben a katonai repülők állományában hét repülőszázad és mintegy 1200 fő volt. 1930 elejétől már volt a repülőerőknek kinevezett szemlélője Wassel Károly altbgy. személyében, dr. Rákosi György vkszt. ezredes pedig átvette a Légügyi Hivatal vezetését.
a szerző részletesen foglalkozik a légierő létrehozásának és fejlesztésének elméleti problémáival. E témakör vitái már az első időszakban elkezdődtek, s akkor megállapítást nyert, hogy a hadművészetben a haditechnika, a szervezet és a harceljárások elmélete között szoros összefüggés van. A légierő legdinamikusabban változó eleme a fegyverzet, amely megköveteli a vele összhangban lévő szervezeti forma kialakítását, s e két tényező alapján születik meg a repülőerők alkalmazásának elmélete, a harceljárás.
A légierő alkalmazása elméletének vizsgálata kapcsán a szerző visszatér az első világháború tapasztalataiból leszűrt tanulságok alapján az 1920-as évek elején megszületett, ún. Douhet-elméletre, amelynek lényege a „légi uralom”, ill. a „korlátlan légi háború” elméletét hirdette. A két világháború között e téma szinte a világ valamennyi haderejét foglalkoztatta, támogatták vagy vitatták annak létjogosultságát. Azt azonban egyértelműen megállapítja a szerző, hogy az elmélet: "...minden tévedése, hibája ellenére is jelentős mértékben hozzájárult sok más tényező mellett ahhoz, hogy a két világháború közötti évtizedekben fokozatosan kialakultak a légierő szervezésével, alkalmazásával kapcsolatos korszerű hadászati-hadműveleti nézetek, amelyek biztosították a létrejövő haderőnem (kisebb országokban fegyvernem) további gyors ütemű fejlődését".
A repülőerők alkalmazásával kapcsolatos nézetek a Magyar Katonai Szemle hasábjain láttak napvilágot. A vitában részt vett többek között Werth Henrik tábornok, Szentnémedy Ferenc vkszt. alezredes, Réczey Ferenc vkszt. százados, Tóth Elemér ny. százados, Vörös Géza vkszt. százados, sőt, a vitában részt vett Szálasi Ferenc vkszt. százados, a későbbi nemzetvezető is. A szerző ebben a fejezetben jól szemlélteti a légierő kiépítésével, valamint továbbfejlesztésével kapcsolatos nézeteket.
A III. fejezetben a m. kir. honvéd légierő technikai fejlődésével foglalkozik a szerző. Ezen belül plasztikus képet ad a magyar repülőgépgyártásról, a vele szemben támasztott elvárásokról, a lehetőségekről és a fejlesztés érdekében tett erőfeszítésekről. A fejlesztés eredményeként Magyarországon jelentős hadiipari, s benne repülőgépgyártó kapacitás jött létre. Ezt bizonyítják a gyártási adatok, amelyek szerint pl. 1941-1944 közötti években 1182 repülőgépet és 1482 repülőmotort (más, eltúlzottnak minősíthető adatok szerint ennél 800-1000 db-bal többet) gyártottak a német és a magyar légierő részére.
A m. kir. honv. légierő az 1930-as évek második felében, valamint a háború éveiben a különböző típusokból összesen 643 repülőgépet szerzett be. A második világháborúban gyártott több mint 700000 repülőgépszámhoz viszonyítva a gyáraink teljesítménye jelentéktelennek tűnik ugyan, lehetőségeinkhez viszonyítva viszont a köze 11200 repülőgép gyártása jelentős eredményként értékelhető.
A IV fejezetben a szerző a légierő szervezeti fejlődésével foglakozik. Jól szemlélteti a m. kir, honv. légierő - ellentmondásoktól és rögtönzésektől sem mentes - létrehozásának körülményeit. Egy új fegyvernem létrehozásával kapcsolatos bonyolult, összetett feladatokat rövid időn belül kellett megoldani. E problémakört a szerző az alábbiak szerint foglalja össze: "Ilyen körülmények között kellett megvalósítani a fegyvernemteremtés bonyolult feladatát: egyidejűleg kialakítani vezető szerveit és hadrendjét, biztosítani a szükséges szakembergárdát és szakanyagot, a légierő személyi feltöltését, fegyverzetének meglétét. Mindemellett figyelembe venni a gyorsan változó külpolitikai körülményeket: a születőben lévő repülőerőt olyan állapotba hozni, amely képes a revíziós - majd 1941-tőI a háborús - célok támogatására, eredményeinek megtartására."
A szerző a fejezetben végigköveti az alakulatok létszámviszonyait, a repülőszázadoknál bekövetkezett változásokat, és összehasonlítja helyzetünket a környező államok légierőinek helyzetével.
Az V. fejezet a közel 300 oldalnyi írásos anyag több mint felét teszi ki. Ebben a fejezetben a szerző hatalmas előkészítő munka eredményeként a m. kir. honv. légierő háborús alkalmazásának hiteles történetét tárja az olvasó elé. Nem bocsátkozom a részletekbe, inkább segítségül hívom azokat, akik e történetek átélői, az események résztvevői voltak. Ők szinte valamennyien elvetették a szerző korábbi kiadásban elfoglalt álláspontját a "hősök vagy áldozatok" kérdésében (ez jelen kiadásban már nem szerepel), de szinte valamennyien elismerik a szerző tényfeltáró és elemző munkáját A nemrég elhunyt v. Ghyczy Tihamér egykori első tiszt, majd századparancsnok írta egyik cikkében, hogy összehasonlítva az M. Szabó Miklós által közölt adatokat a saját naplójában feljegyzett adatokkal, minden tökéletesen megegyezik. Úgy gondolom, ez a szerző munkájának igazi elismerése.
A fejezetben a szerző végigvezeti az olvasót az 1938-as szárnypróbálgatásoktól a kassai eseményen és a keleti fronton végzett bevetéseken a visszavonulásig megtörtént ezernyi eseményen. Csak az elismerés hangján lehet szólni arról a hatalmas mennyisége munkáról, amelyet Szabó Miklós e könyv összeállításához elvégzett. Sikerült részletesen feltárni és közreadni egy korszak eseménysorozatát, amely sokáig ismeretlen volt a háború utáni nemzedékek számára. Úgy gondolom, ez a legtöbb, amit egy történész tényfeltáró munkája során tehet. M. Szabó Miklós ezt megtette. Köszönet érte!
A könyv olvasmányos, szabatos magyar szövegű, de egyáltalán nem könnyen olvasható. A sok ezernyi tényanyag megköveteli a figyelmes olvasást, ami egyébként az ilyen jellegű könyveknél szinte természetes követelmény. Úgy gondolom, mindenki elégedetten teszi le a könyvet amikor annak végére ér, mert egy olyan világ tárul fel előtte, amely a magyar történelem egyik legzaklatottabb és legeseménydúsabb korszaka.