| HADTUDOMÁNY X. évfolyam, 2. szám |
HADTUDOMÁNY-HADÜGY |
Magyar István
| A szerző a katonai lépések előzményeit, a békés rendezés, megegyezés érdekében tett nemzetközi erőfeszítéseket és a NATO dilemmáit mutatja be, majd - a Balkán és a koszovói térség geopolitikai és geostratégiai jelentőségére utalva - a légi hadműveletek tapasztalatait és a be nem következett szárazföldi hadművelet lehetséges veszélyeit és következményeit foglalja össze. Utal Magyarország sajátos helyzetére a háborúban, a válság rendezésében vállalt és betöltött szerepére. A jövőt illetően feltesz néhány válaszra váró kérdést. |
A Koszovóban lezajlott események elemzésénél nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a meglévő és kialakult problémáknak, valamint a megoldáskeresési folyamatnak csak egy része nevezhető katonai természetűnek.
A Balkánon működő folyamatok gyökerei a múltban keresendők. Ezek jó részének alapja a történelem homályába vész, míg mások változó hevességgel (és magyarázattal) újra a felszínre kerülnek és fejtik ki nem mindig pozitív hatásukat.
A Balkán soha nem volt nyugodt. Többször is bebizonyította, hogy Európa vagy akár a világ puskaporos hordója. Az itt élő népeket sokszor a kényszerű közösségi vagy szövetségi rendszer terhelte. Ez, valamint az etnikai, a vallási és a kulturális ellentétek állandó veszélyforrásként magukban hordozták a polgárháború lehetőségét és a térség instabilitását.
Míg az elmúlt tíz év átalakulási folyamatában Közép-Európa számos országában békés demokratizálódás ment végbe, addig Tito halálát követően súlyos polgárháború tört ki, majd később az elszakadó államok (Szlovénia, Horvátország, Bosznia) vívtak esztelen háborút a legnagyobb jugoszláv utódállammal (Szerbiával). Ebben a forrongó helyzetben az öldöklések megállítása és a helyzet viszonylagos normalizálása érdekében (több sikertelen kísérlet után) jött létre a daytoni békemegállapodás. Ez elsősorban arra irányult, hogy a kialakult válsághelyzetet befagyasszák, kiterjedését, kiszélesedését megakadályozzák lehetőleg úgy, hogy a nyugati országoknak minél kisebb kockázatot kelljen vállalni a rendezési folyamatban.
Ennek a megállapodásnak azonban több hibája volt, amelyek magukban hordozták a következő válság csíráját. Melyek azok a problémák, amelyeket a daytoni egyezmény valamilyen oknál fogva nem rendezett kellő körültekintéssel?
Ezek után válik érthetővé, hogy a koszovói albánok miért jutottak arra a következtetésre, hogy csak erőszakkal lehet eredményt elérni és érvényt szerezni autonómiai törekvéseiknek. Ekkor érezhették azt, hogy eljött a gerillaháború ideje, amit egyre erőteljesebben és egyre drasztikusabban folytattak a tartományban élő szerb nemzetiségűek ellen. Ezzel a tevékenységükkel viszont kellő alapot szolgáltattak Milosevicsnek, hogy a terroristák elleni harc leple alatt megindított büntetőhadjárat keretében megkezdje Koszovó etnikai tisztogatását.
Az így kialakult helyzetben a világ közvéleménye döbbenten szemlélte a médiumokon keresztül, hogy a 21. század küszöbén emberek százezreit üldözik el otthonaikból és ezerszámra hajtanak végre borzalmasabbnál borzalmasabb bűntetteket (gyilkosságokat, nemi erőszakot, rablást, gyújtogatást, fosztogatást stb.). Ez a folyamat az esetleges békés úton történő megegyezés (szétválás) lehetőségét is megszüntette és egyre véresebb, kegyetlenebb módszerek alkalmazásához vezetett.
A nemzetközi erőfeszítések ellenére a szerbek nem voltak hajlandóak az etnikai tisztogatást beszüntetni, sőt - látva az ENSZ BT habozását - a belügyi csapatokon kívül reguláris és irreguláris kötelékek alkalmazásával azt Koszovó teljes területére kiterjesztették. Ehhez fennen hirdették, hogy Koszovó nem szakadhat el Szerbiától, mert az ősi szerb terület. A koszovói albánok ebben az időben kijelentették, hogy semmilyen formában nem kívánnak a szerb vezetésű köztársaságban maradni, és az UÇK-kötelékek helyenként felvették a harcot a szerb rendőri és katonai erőkkel, ami a polgárháború kiszélesedéséhez vezetett.
Ezek után, valamint az ENSZ BT “habozása” (vagy várható döntése?), a közvélemény egyre erősödő nyomásának súlya alatt a feladat megoldására egyedül képes Amerika újra az elé a dilemma elé került, hogy fölvállalja-e a világ csendőre szerepet. Mivel ezt a várható hatalmas költségek és a túl sok bizonytalansági tényező miatt nem tehette, így egyedül az megoldás tűnt kivitelezhetőnek, hogy a probléma kezelését a NATO-nak kell felvállalnia.
Ez viszont már egyértelműen fegyveres beavatkozást jelentett, elsősorban (és első lépésként) a szövetséges légierő alkalmazásával. Európa látszólag komoly amerikai nyomásra hozta meg a döntését a jugoszláviai légi hadműveletről, de valójában az egyre szorosabbá váló amerikai-európai gazdasági együttműködés, a hatalmas pénzügyi és tőkekoncentráció húzódik meg a hátérben. A NATO Jugoszlávia elleni légi hadművelete az első olyan egységes fellépés volt, amit tizenkilenc tagállam egybehangzóan fogadott el a béke kikényszerítése céljából.
Ezzel egy időben szembesülnie kellett a washingtoni szerződés 4. és 5. cikkelyében foglaltakkal; azzal a kihívással, hogy az ilyen típusú válságkezelési tevékenységnek még nincs kidolgozott elmélete; az eddig érvényben lévő doktrinális előírásokkal; azzal, hogy eddig még nemtörtént meg az együttműködés teljes körű kimunkálása az ENSZ-szel, főleg a katonai fellépés területén.
Milosevics és a szerbek állandó fenyegetésén túl a hadigépezet beindítása előtt azonban meg kellett határozni azokat a célokat, amelyek kikényszerítése vagy teljesítése esetén konstatálni lehet a küldetés sikerét. Ezen feltételek megszabásánál a NATO az elszántságát is demonstrálni kívánta, és egyértelműen állította, hogy a légi hadműveletet csak akkor fejezi be, ha:
A fenti feltételek zömének akkor is és jelenleg is útjában volt és van Milosevics és az általa képviselt szerb nacionalizmus.
Mérlegelve a március 24-én kezdődött háború eredményeit, meg kell állapítani, hogy az események - minden előrejelzésnek, elemzésnek ellentmondva - nem várt fordulatot vettek. Érdemes tehát vizsgálni: milyen okok játszottak közre abban, hogy a tervezettnél sokkal több időre és “energiára” volt szükség, valamint hogy milyen nem várt tényezők befolyásolták az eredményeket.
Az egyik legfontosabb cél volt: az etnikai tisztogatás megakadályozása és az emberi jogok védelme.
A tárgyalások, majd később a fenyegetések időszakában a többször beígért légicsapások ellenére is eleinte lassan, de módszeresen folyt az albán kisebség megfélemlítése és elűzése otthonaikból. Az eseményeket figyelemmel kísérők joggal várták, hogy az emberi jogok védelmére kelt NATO ENSZ-felhatalmazást kér (és kap) a koszovói válság rendezéséhez. Most már történelmi tény, hogy a NATO az ENSZ BT felhatalmazása nélkül indított támadást, háborúba keveredve Jugoszláviával, mint szuverén állammal és ezzel sikerült a problémát időben és térben is kiterjesztenie Jugoszlávián belül (Koszovó, Szerbia, Vajdaság) és a teljes térségben (Montenegró, Macedónia, Albánia, Bulgária stb.). A légicsapások halogatásával a NATO lehetőséget teremtett az etnikai tisztogatás időbeni elhúzására, valamint arra, hogy a szerb hadsereg a beígért légitámadásra felkészüljön és a megfelelő megelőző rendszabályokat foganatosítsa.
A NATO alapvető célja, aminek zászlaja alatt a (légi) háborút indította, nem teljesült olyan gyorsan, ahogyan azt tervezték, a légicsapások megindítását követően viszont felgyorsultak az események, és egyre brutálisabbak lettek a tisztogatásban részt vevő vagy abban szerepet vállaló szerb erők. Ugyanakkor világossá vált, hogy csak nagy magasságból mért légicsapásokkal ennek a célnak a megvalósítása bizonytalan. Ugyanis ha elfogynak a “nagy és látványos” célpontok, akkor egyre kisebb objektumokat, járműoszlopokat, embercsoportokat és egyes célokat kell megsemmisíteni. Ekkor áll elő az a probléma, hogy az intelligens rakéták és bombák sem képesek megkülönböztetni a katonai járművek vagy a menekülteket szállító traktorok, buszok motorjai által kibocsátott hőképet. Ennek következményeként a repülőknek alacsonyabbról, lassabban repülve kellett volna a célokat megközelíteni, azonosítani és csapást mérni. Így viszont sokkal sebezhetőbbekké váltak volna, ami azt jelenti, hogy ezek a “kis” célpontok értéküket, jelentőségüket tekintve (a folyamatokra gyakorolt hatásukat tekintve is) messze alatta maradnak egy esetlegesen elvesztett repülőgép értékének.
Ebből következett, hogy a több alternatíva között szóba került egy szárazföldi erőkkel végrehajtott esetleges hadművelet lehetősége. (A sajtóban nemrég közzétett információk alapján az első szárazföldi csapást szeptember 15-re tervezték). A másik lehetőség a légicsapások fokozása és a katonai objektumok után a stratégiai jelentőségű polgári objektumok megsemmisítése. Végül is ezt választották annak ellenére, hogy a modern viszonyok között lezajlott kisebb-nagyobb háborúk egyértelműen bizonyították: egy térséget nem lehet a levegőből birtokolni és ott az akaratunkat rákényszeríteni az ellenségre. Ahhoz, hogy ezt megvalósítsuk, oda kell menni, és az adott területet a szárazföldön birtokba kell venni. Ehhez viszont szárazföldi csapatok kellenek, mint: lövész-, gépesített lövész-, harckocsizó-, és a terep sajátosságait figyelembe véve vadász-, hegyivadász-, ejtőernyőskötelékek, természetesen repülő-, harcihelikopter- és logisztikai támogatással. (Most ezt a KFOR-csapatok valósítják meg a békefenntartási feladatok keretében több-kevesebb sikerrel.)
A másik fontos cél volt: Milosevics, és az ő nevéhez fűződő rendszer megbuktatása.
Az az elképzelés, amit a nyugati politikusok, valamint a NATO szakértői dédelgettek, hogy néhány erőteljes (az első fázisban ötven légvédelmi célpontra irányuló) bombázás után Milosevicset tárgyalóasztalhoz kényszerítsék, nem úgy sikerült, ahogyan tervezték. Az anyagi és időráfordítás mind a mai napig nem tudta Milosevics politikai hatalmát megdönteni. A fokozódó légicsapások, a katonai célpontok után a gazdasági és a polgári célpontok (hidak, raktárak, középületek, a TV stb.) bombázása egyre nagyobb ellenszenvet váltott ki a szerb lakosság és helyenként a nemzetközi közvélemény szemében is a NATO ellen. A kiszélesedő pusztítás a szerb népet mindjobban összekovácsolta, és akik korábban Milosevics ellenzékéhez tartoztak, nacionalista érzelmeik felkorbácsolásával azok is egyre nagyobb számban támogatták Milosevics politikáját és személyét. Ezzel egy időben erősödött az a szándék, hogy a NATO szárazföldi beavatkozása esetén egy “honvédő” háborúban megmutassák a világnak, hogy szembe mernek szállni ezzel a hadigépezettel, megkockáztatva azt is, hogy a légicsapások a középkorba visszabombázzák azt, amit annak idején a Marshall-segélyből sikerült megteremteni. Ez a folyamat egész Jugoszlávia területén - beleértve a Vajdaságot - is egyre jobban erősödött.
Megállapítható, hogy ezekben az időkben a szerb nép egységes volt, Milosevics politikai hatalma pedig minden egyes ledobott bomba ellenére csak szilárdult. A bomlás jelei egyértelműen akkor kezdődtek, amikor a nép tömegesen érezte a saját bőrén a pusztítások által okozott károk hatását, valamint világossá vált számukra, hogy a NATO kitart eredeti szándéka mellett (ami a presztízsvesztés elkerülése miatt is szükséges volt). Végül is a mintegy 37 000 bevetés és a tömegek egyre erősödő ellenállása megtörte a politikai akaratot, és a szerb nép a békés rendezést választotta.
Az előzetes elemzések ebben a tekintetben olyannyira tévesnek bizonyultak, hogy az európai történelemmel alapfokon tisztában lévő emberben is felmerül a kérdés: hogyan értelmezték ennek a célnak a megfogalmazásakor a Balkán történelmét, a balkáni emberek lélektanát, a közelmúlt eseményeit, valamint Milosevics politikai és karizmatikus vonásait.
Országunk vezetői a NATO-csatlakozást követően valószínűleg nem számoltak azzal hogy alig 14 nap múlva az új szövetségi partner oldalán máris egy hadban álló országot kormányoznak. Ugyanis akár tetszik, akár nem, a frázisok és a különböző hangzatos kinyilatkoztatások ellenére, a hadijog értelmében háborúban álltunk Jugoszláviával. Az már más kérdés, hogy a washingtoni szerződés ominózus 5. cikkelye csak azt tartalmazza, hogy a szerződő feleknek hogyan kell értelmezni azt, ha valamelyiküket támadás éri, és behatárolja a cselekvés rendjét is. De sehol nincs szó arról, hogy mit kell tenni, és hogyan kell a szerződés pontjait értelmezni, ha a NATO támad meg egy ellenséges (vagy annak nyilvánított) országot.
A kialakult körülmények között Magyarország elég sajátos helyzetbe került. Korábban a PfP szerződéshez csatlakozva lehetőséget biztosított területén IFOR-, később SFOR-bázisok létrehozására. A NATO-csapások kezdetekor ezen bázisok igénybevétele mellet átengedte az ország légterének egy részét. Mivel a légicsapások nem érték el a kívánt célt, így a NATO újabb “lehetőségeket” fogalmazott meg (Ferihegy), amivel, úgymond, Magyarország még jobban hozzájárulhat a koszovói rendezéshez. A furcsa csak az, ha jól felfogott érdekünk azt diktálja, hogy fegyveres kötelékekkel ne vegyünk részt szerb területen vagy légtérben a harcokban, akkor miért akadályoztuk (német, lengyel vasúti szállítmányok) a többieket ebben?
A NATO-n belül még alakulóban lévő helyünket, szerepünket és presztízsünket hosszú évekre meghatározhatja az a pozitív vagy negatív hozzáállás, amit akár a légicsapásokban, akár a humanitárius feladatokban való részvétellel vagy ezek támogatásával kivívtunk magunknak.
A szárazföldi erők bevetéséhez természetesen minden tagország egyértelmű szavazatára van szükség (ez megvolt). Amennyiben a rendezés érdekében ilyen döntés születik, a szavazás eredménye nagy valószínűséggel a szárazföldi csapatok alkalmazása előtt (idő előtt) nyilvánosságra került volna ugyanúgy, mint a légicsapások kezdete. Ekkor a hadászati, hadműveleti meglepésről a NATO-nak újra le kellett volna mondania, ami felesleges áldozatokat követelt volna. Tehát a döntést követően már csak a hogyanon lehetett volna gondolkodni. Alapvetően ezt az akkorra kialakult politikai és katonai helyzet határozta volna meg.
A NATO-parancsnokokat egyértelműen az motiválta volna, hogy a lehető legkevesebb emberáldozattal oldják meg ezt a korántsem egyszerű feladatot. Figyelembe véve ezt a tényt, ezután elegendő csak a lehetséges hadszíntér térképére pillantani, és elvégezni néhány katonaföldrajzi elemzést. Természetesen azt sem szabad számításon kívül hagyni, hogy a jugoszláv hadsereget a második világháború óta honvédő, azon belül partizánharcra képezték ki és készítették fel. A tényeket egybevetve nem nehéz belátni, hogy az esetleges szárazföldi hadműveletnek nyugodtan adhatták volna a “FEJSZE A NAGYFÁBA” fedőnevet.
Az is biztos, hogy ez az esetlegesen végrehajtásra kerülő szárazföldi művelet már elsősorban nem a koszovói albánok védelméről szólt volna. Ugyanis ekkor már egyértelműen a szerb nemzet által támogatott Jugoszláv Hadsereggel kellett volna felvenni a harcot, és annak jelentős veszteségeket okozva tárgyalóasztalhoz kényszeríteni a politikusokat. Hogy ez mit követelt volna emberi, anyagi, erkölcsi veszteségekben, valamint dollármilliókban, az jelenleg csak megközelítőleg határozható meg, és valószínűleg az alapelképzelést jelentősen felülmúlná.
Magyarország az egyetlen NATO-tagország, amely szomszédos Jugoszláviával. Ebből a szemszögből és a katonaföldrajzi környezetet elemezve megállapíthatjuk, hogy a szárazföldi erők zömének hadászati, hadműveleti felvonulása és szétbontakozása egyértelműen Magyarország felől lett volna kedvező. Ezt megerősítette volna, ha célként megfogalmazódik, hogy a Vajdaságot meg kell óvni attól, hogy egy Koszovóhoz hasonló tragédia alakuljon ki. Számomra nehezen elképzelhető, hogy a NATO esetleges szárazföldi csapásának fő iránya Magyarország vonakodása miatt a montenegrói, koszovói, macedóniai stb. hegyszorosokon és hegyeken keresztül történjen, ez ugyanis megsokszorozta volna a várható emberáldozatok számát. Amennyiben ez a művelet eléri a célját és sikerül a hegyekből kiszorítani a szerbeket, számukra egyetlen lehetőség marad, visszavonulni a Vajdaság irányába, ami beláthatatlan következményekkel járhatott volna. Ebben az esetben is szükségessé vált volna tehát Magyarország déli határszakaszának zárása, amivel a vajdasági magyarok sokszor hangoztatott védelme és megkímélése nem lett volna biztosítva.
Egy ilyen helyzetben hozott döntés nem lett volna kívánatos, és próbára tehette volna az ország gazdaságának, lakosságának, nem utolsósorban hadseregének képességeit.
A Balkán-félsziget jelentősége a térség nagyhatalmai számára sajátos geostratégiai, geopolitikai helyzetéből adódik. A történelem során itt lezajlott háborúk jelentős része ugyanis az európai országokat a Közel-Kelettel összekötő kereskedelmi utak, valamint a tengerszorosok - Boszporusz és a Dardanellák - birtoklásáért folyt.
A koszovói térség geostratégiai, geopolitikai jelentősége abban rejlik, hogy ez az egyetlen terület, ahol a Balkán-hegység észak-déli, valamint kelet-nyugati irányban egyaránt járható. Természetesen a szerb katonai vezetés is jól tudja, hogy aki ezt a térséget birtokolja, az ellenőrizheti a Balkán-félsziget jelentős részét is. Ezt a helyzetet teszi bonyolultabbá Montenegró helyzete, mivel jugoszláv tagköztársaság ugyan, de számos kérdésben nem ért egyet a szövetségi köztársaság bel- és külpolitikájával. Ezért Jugoszlávia számára jelentős veszélyforrást képez, ha Montenegró jelenlegi helyzetében és kapcsolódási rendszerében bármilyen változás állna be. Ugyanis ahhoz vezethetne, hogy a még meglévő, egyetlen tengeri kijáratról is le kellene mondania, kockáztatva azt, hogy egy esetleges gazdasági blokád az eddigieknél is súlyosabb terheket rójon rá.
A legfrissebb elemzések szerint Koszovó a multinacionális társaságok számára sem érdektelen: “...amennyiben a hadiipar számára oly fontos ólom-, cink- és rézbányáinak kitermelése az olcsó munkaerővel profitábilis vállalkozások sorát tenné lehetővé. A légi háború kirobbantása és az amerikai cégek érdeklődése e bányák iránt egymástól elválaszthatatlan. A jelentékeny mennyiségű ásványi kincs privatizálására vonatkozó ajánlatok, görög és amerikai társaságok ügyletei már a nemzetközi sajtóban is megjelentek. Ismert: a világ cink- és ólomkitermelésének igen jelentékeny része a koszovói bányákból történik és a jugoszláv kormány a görög társaság érdeklődése után az amerikait is visszautasította. Lehet, hogy ez volt a casus belli ? Ez talán túlzás. De minden bizonnyal ez a körülmény is komolyan latba esett.” (Krausz Tamás: A nagyhatalmak és a Jugoszlávia elleni NATO-légi háború okai)
A háború tapasztalatai:
* * *
A koszovói válság elemzése során felvetődik a kérdés, hogy a NATO valamennyi tagállama egyformán értelmezi-e a közelebbi régióban vagy a világban jelentkező újszerű kihívásokat és kockázatokat? Magukénak érzik-e valamennyien az európai béke és biztonság megteremtésével kapcsolatos feladatokat és hajlandóak-e ennek érdekében áldozatokat hozni? Megmarad-e a washingtoni szerződés 4. és 5. cikkelyének korábbi értelmezése, vagy ki kell egészíteni a szerződés pontjait, mert a szövetség tevékenysége eltolódik a békeműveletek végrehajtásának irányába a tagállamok határain kívül is? Mennyire befolyásolja a részvételi szándékot és a részvétel mértékét, hogy a kialakult válságrégióban milyenek a nemzetközi-, nemzeti, nemzetiségi, gazdasági, politikai és egyéb érdekek? Továbbá az a válasz is érdekes lehet, amit az ország politikai és katonai vezetői arra a kérdésre fogalmaznának meg, hogy a Magyar Honvédség mikorra lesz képes egy ilyen méretű akcióban érdemben részt venni?
FELHASZNÁLT IRODALOM