Szilvágyi Tibor

A Nagy-Albánia-eszmerendszer múltja és jelene

Az albánok Európa egyik legősibb népének, az illíreknek a leszármazottjai. A népcsoporton belül évszázadokon át a családi-törzsi-nemzetségi szervezet volt az egyetlen összetartó erő. A mostoha természeti és társadalmi feltételek között élő albánok maguk között sajátos szokásrendet, hagyományokat és viselkedésformákat alakítottak ki. A nomád pásztorkodásból, némi földművelésből és kézműiparból (főként fegyverkovácsolás és háziipar) élő albánok féltékenyen őrizték területüket, földjüket és állataikat. Gyakran megtámadták szomszédaikat, kifosztották őket, elrabolták nőtagjaikat. A vérbosszú összeforrt harcias életvitelükkel. A több évszázados török uralom egyrészt konzerválta a kialakult szokásokat, másrészt kihasználta az albánok körében mély gyökerekkel rendelkező harcias szellemet. A többségében (70%) mohamedán vallású albánság az Oszmán Birodalom többi leigázott népével szemben nem vált élesen törökellenessé, sőt egyes tagjai fontos katonai pozíciókat is betölthettek a hódítók hadseregében.

Az albánok nemzettudatának kialakulása elmaradt a török birodalomba bekebelezett többi nemzetiségé mögött. A nemzetté válás folyamatát késleltette az albánság törzsi és vallási széttagoltsága, illetve néprajzi megosztottsága. Az északi területeken élő gegek és a délin élő toszkok közötti választóvonalnak a Shkumbini-folyó tekinthető. A nyelvi különbségek és történelmi hagyományok mellett leginkább az különbözteti meg a két csoport tagjait egymástól, hogy a gegek kizárólag mohamedánok, míg a toszkok között jelentős számú a keresztény. Délen a görögkeleti ortodox, míg a toszkok lakta északi területeken a római katolikus egyház szerzett magának híveket.

A kulturálisan elmaradott, bizonyos tekintetben még a középkori struktúrákat tükröző albán társadalom érdekes módon éppen az írásbeliség és az iskolakérdés ügyében került szembe az egységes írást és iskolarendszert megteremteni szándékozó török kormányzattal. A lázadó albán törzsek fegyvert ragadtak érdekeik védelme és a gyűlölt idegen hivatalnokok eltávolítása érdekében. Az északi területeken élő törzsek a politikai autonómia kivívását tűzték lándzsájukra. Az első Balkán-háború kitörésekor (1912) az egymás ellen is hadakozó törzsek felismerték, hogy össze kell fogniuk, különben mások fogják saját érdekeiket érvényesíteni velük szemben. A háborút követő konferenciákon Albánia sorsáról mégis a kialakult erőviszonyok és a nagyhatalmi érdekek döntöttek. Az Osztrák-Magyar Monarchia egy életképes, etnikai, vallási és történelmi alapon szerveződött államot kívánt létrehozni, míg Oroszország - balkáni befolyásának fenntartása céljából - jelentős albánok lakta területeket Szerbiának és Montenegrónak akart adni. A balkáni egyensúly fenntartása érdekében 1913-ban létrehozott semleges Albánia az akkori hat nagyhatalom védnöksége alá került, de határai nem terjedtek ki az etnikailag albán területek egészére, ami előrevetítette a nemzetiségi problémák, az ellenségeskedés és a revizionizmus fellángolásának veszélyét.

Az Ahmed Zogu vezette klán uralmával megtestesülő korlátozott önrendelkezés idején fokozatosan erősödött az albánság nemzettudata. 1939-ben Olaszország elfoglalta az országot és ha gyenge bábállamként is, de átmenetileg létrejött a többé-kevésbé etnikai Albánia, kiegészülve Koszovóval és az albánok lakta nyugat-macedóniai területekkel. A második világháborút követő zűrzavaros időszakban Enver Hodzsa kommunista rezsimje került hatalomra, amely nemcsak gazdaságilag, hanem szellemileg is évtizedekre visszavetette az országot. Albánia először a Szovjetunióval, majd később ellene, Kínával alakított ki jó kapcsolatokat. Ezt követően Albánia a 70-es évek végén az izoláció és a teljes függetlenség útját választotta. Hodzsa 1985-ös halálát, illetve a kelet-európai változásokat követő ideológiai és értékválságban Albánia reformok bevezetésével próbálta meg elkerülni a forradalmat.

1990-ben kisebb zavargásokra került sor az országban. 1991-ben megrendezték az első többpárti választásokat, majd egy évvel később az előrehozott választás eredményeként eltávolították a kommunistákat a hatalomból. A győztes Demokrata Párt (DP) átvette a kormányzati feladatokat, karizmatikus vezetője, Sali Berisha pedig államelnök lett. A “demokratikus” rendet és intézményrendszert Berisha a maga és hívei javára formálta, amely az ország további destabilizációját, szociális feszültségeket, a lakosság tömeges elszegényedését, a bűnözés növekedését és a zűrzavar elmélyülését eredményezte. Albánia kettészakadása nyilvánvalóvá vált. A hatalmon lévő DP az északi területekről származó gegek, míg a Szocialista Párt a déli országrészben élő toszkok támogatását élvezte és élvezi ma is. Berisha 1994-ben az államelnöki jogkör bővítését és a demokraták hatalmának megerősítését deklaráló alkotmánymódosítási tervet nyújtott be és bocsátott népszavazásra, amit azonban az állampolgárok elutasítottak. Ekkor kezdetét vette a demokraták és a szocialisták versenyfutása.

Az 1996-os általános választásokon ugyan még a DP győzött - igaz, csak némi szabálytalanságok segítségével -, de a hatalmat nem tudhatta sokáig magáénak. Az országos méreteket öltő piramisjáték ugyanis romba döntötte az amúgy is ingatag lábakon álló albán gazdaságot, a szociális rendszert, az államigazgatást, és általános anarchia lett úrrá az országon. Az albán vezetés, a rendőri és a fegyveres erők nem tudták elejét venni a fosztogatásoknak, fegyverrablásoknak, illetve az általános zűrzavarnak és az országban belső fegyveres konfliktus alakult ki. A nemzetközi közösség beavatkozása nyomán Olaszország vezetésével megindult az ALBA-hadművelet, amelynek feladata a közrend és a közbiztonság helyreállítása és az államigazgatás működésének biztosítása volt.

Az 1997. évi előrehozott választásokon a szocialisták elsöprő győzelmet arattak és megszerezték a parlamenti képviselői helyek kétharmadát. A DP kudarcának oka, hogy a piramisjátékok csődje miatt a párt hitelét vesztette és a szocialista vezetők ezt kihasználva kampánybeszédeikben ellentételezést és kártalanítást ígértek a szerencsejátékok áldozatainak. Az ország politikai és gazdasági stabilizációjára történtek ugyan kísérletek, de az általános válságon, a korrupción és a szervezett bűnözésen az új vezetés sem tudott úrrá lenni. 1998-99 folyamán a koszovói válság miatt a nemzetközi figyelem ismét Albániára irányult. A NATO jugoszláviai hadműveleteinek támogatása érdekében csapatokat telepített az országba AFOR néven.

Albánia politikai, társadalmi és gazdasági helyzete

Az albán nép néprajzi polarizációja erősen rányomja a bélyegét az ország politikai és társadalmi viszonyaira. A demokraták (nem európai értékrend szerint) és a szocialisták, az északi és déli népesség (gegek és toszkok), a város és a vidék közötti ellentétek történelmi okokra vezethetők vissza. Az emberek gondolkodásában még élnek a régi mechanizmusok, beidegződések, amelyek szerint csak jó és rossz, barát és ellenség létezik. A barátot támogatni kell, az ellenséget pedig meg kell semmisíteni. Innen ered a társadalom mindennapi életében meglévő protekcionalista eljárásmód és a saját érdekek preferálása az ellenséggel szemben. A családi származás eleve predesztinálja az ember sorsát, jövőjét és lehetőségeit a társadalmi, politikai és főként a gazdasági életben. Az albánok megosztott, kétpólusú gondolatvilága megakadályozza, hogy kialakuljon az egységes politikai gondolkodásmód.

Az albán politikai élet főszereplői, a demokraták és a szocialisták egymást komoly ellenségeknek tekintik, ezért még az eszközökben sem válogatnak a másik megsemmisítésére és a hatalom megszerzésére irányuló küzdelemben. A Demokrata Párt az utóbbi években erőszakos eszközökkel, merényletekkel, kormányellenes tüntetések szervezésével és az államnak a szervezett bűnözéssel való összefonódására utaló vádaskodásával próbálja meg aláásni a Szocialista Párt hatalmát. Az ellenségeskedés gátolja az ország demokratikus fejlődését, gazdasági konszolidációját és politikai stabilizációját. Mindkét pártnak azonosak ugyan a céljai az euroatlanti elkötelezettség, a pluralista demokrácia, a szociális jólét és a piacgazdaság elérésének tekintetében, azonban mindegyikük a saját érdekei figyelembevételével, minél nagyobb részesedéssel és haszonnal akarja ezeket megvalósítani.

Albániában az állam létrejötte előtti kláni és törzsi struktúrák ma is jelentős szerepet töltenek be és komoly hatással vannak az államszervezet működésére. A törzsi kultúra nem jelentéktelen szervezeti eleme a politikának. A patriarchális jegyeket magán viselő társadalomban nem alakult ki erős polgári középosztály, hiszen a demokráciának nincsenek hagyományai az országban.

A családi-regionális gondolkodás dominanciája máig meggátolta egy átfogó nemzeti érzés kialakulását. A nemzeti identitásérzés csírájának továbbfejlődésében az idegen kultúrák hatásaitól el nem zárkózó városi értelmiségi lakosság vállalt tevékeny szerepet. Az albánok többsége - főként a vidéki lakosság - viszont viszonylag passzívan szemléli a nagypolitikát, mert a függetlenséget, a szabadságot és az összetartozás érzését csak az államnál szűkebb keretek között tudja értelmezni, vagy~is a klán, a család és a ház szintjén. A szolidaritás és a lojalitás csak a rokonoknak és a barátoknak jár, kompromisszumra nem hajlandóak. A tisztelet és a bátorság náluk alapérték, de a tudatosan agresszív akarat kifejezése viselkedésükben és mentalitásukban egyaránt jelen van. A fegyverviselés a bátorság és a hősiesség jelképe, a férfiasság fokmérője, hozzátartozik a mindennapi élethez.

Albánia vallási, ideológiai megosztottsága nem alakított ki mély választóvonalakat a társadalomban. Az ország korábbi megszállói rákényszerítették ugyan hitüket a helyi lakosságra, de azok az új vallást pragmatikusan kezelték és nem váltak mélyen hívőkké. A kommunizmus ateizmusát követően a gazdasági nehézségek és a személyi feltételek hiányosságai ellenére a vallási közösségek konszolidálódtak. Ma mind az iszlám, mind pedig a keresztény egyház arra törekszik, hogy az imaházak és a szociális intézmények anyagi támogatásával, újak létrehozásával növeljék befolyásukat Albániában. A vallási különbözőségek (mohamedán és keresztény) nem játszanak politikai szerepet, de a külföldi támogatottság (ideológiailag csomagolt gazdasági segítség főként az iszlám országok részéről) befolyásolhatja az ország vallási orientáltságát, politikai és gazdasági jövőjét. Egyes fundamentalista iszlám szervezetek részéről történtek erre irányuló kísérletek. Oszama bin Laden, a híres amerikaellenes terrorista is megvetette lábát Albániában, ahol egy gazdag szaúd-arábiai humanitárius ügynökség képviselőjeként mutatkozott be, aki Európa legszegényebb országát akarja támogatni. A különböző radikális terrorista szervezetek kihasználták az adományozó iszlám szervezetek és békés vallási csoportok nyújtotta álcázási lehetőségeket, és tömegbázisuk növelése érdekében megjelentek Európa ideológiailag instabil térségében, a Balkánon.

A demokratizálódó Albánia egy szerkezetileg és infrastrukturálisan is elmaradott gazdaságot örökölt a kommunista érából. A 90-es évek elején nem tudták megállítani a gazdaság hanyatlását, amely napjainkra teljes mértékben összeomlott. A termelés visszaesésével rohamosan nőtt a munkanélküliség (mára közel 30%-os), az ország lakosságának egyharmada elszegényedett, az állampolgárok 15%-a (a 19-40 éves korúak 40%-a) emigrált. A kedvezőtlen folyamatok demográfiai és szociális feszültségeket okoztak.

Az általános létbizonytalanság táptalaja lett a szervezett bűnözésnek. A csempészet, a korrupció és a feketegazdaság virágzásnak indult. Napjainkban a külföldi befektetők csak korlátozott mértékben vesznek részt az albán élelmiszer-, valamint könnyűipari termelésben, illetve a nyersanyagok és ásványkincsek kiaknázásában. Az ellenőrizhetetlen feketegazdaság összefonódásaiban nemcsak a külföldiek, de még az albán állam sem ismeri ki magát, és nem képes az adók behajtására sem. A szervezett bűnözéssel a legfelső politikai vezetés is szorosan összefonódott, ezért érdemi változásokra nemzetközi nyomás és pénzügyi segítség nélkül nem kerülhet sor.

Albániában a szervezett bűnözésnek és a csempészetnek komoly múltra visszatekintő hagyományai vannak. Az ország földrajzi helyzetének (Európa és Ázsia közötti tranzitútvonalaknak) köszönhetően Albániában virágzik a kontinensek közötti feketekereskedelem. A kábítószer- és fegyverkereskedelemre szakosodott albán maffia kiterjedt kapcsolatokat tart fenn az olasz és a török maffiával. Ebben a katasztrofális gazdasági helyzetben az albán nép egyrészt a minimális mezőgazdasági és ipari termelésből él, másrészt a feketegazdaságra és a külföldön élő családtagok pénzügyi segítségére támaszkodik.

A Nagy-Albánia-eszmerendszer

A Nagy-Albánia-elképzelés, a minden albán egy államban való összefogásának elmélete hosszú múltra tekint vissza. Az etnikai alapon szerveződő államalakulat magában foglalná az anyaországot, Albániát, valamint Koszovót, Montenegró délkeleti részét, Macedónia nyugati területeit, esetleg Görögország egyes északi körzeteit. Az így létrejövő Nagy-Albánia területe 60 20000 km², lakossága 6 millió fő lenne. Maga az ország méretei nem adnának okot a félelemre, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az albán népszaporulat a 20. században a többi balkáni néphez képest jóval gyorsabban és rohamosabban nőtt, ami Albánia szomszédos országaiban (különösen a jugoszláviai Koszovóban) az etnikai arányok jelentős módosulását okozta. Ma az albánok közel fele az anyaország határain kívül él. A politikai, gazdasági és társadalmi fejlettség alacsony fokán álló albánság - amelynek száma mára meghaladja a horvátokét, a montenegróiakét és a macedónokét - destabilizáló erő lehet a Balkánon, amennyiben a népesség növekedése a gazdasági teljesítőképesség és a szociális intézményi háttér nélkül folytatódik.

A Balkán már az elmúlt századok folyamán is a nagyhatalmak érdeklődésének középpontjában állt. Számos háborút indítottak a balkáni befolyás növelése, az Ázsiát Európával összekötő tranzitútvonalak és a tengerszorosok birtoklása, illetve ellenőrzése érdekében. A 19. század végén, az 1877-78-as orosz-török háborút követően felerősödtek a török uralom alatt élő népek függetlenségi törekvései. A 20. század elején az újdonsült balkáni nemzetállamok létrejötte nagyhatalmi érdekeket is szolgált. Az államhatárokat a nagyhatalmak kénye-kedve szerint húzták meg, amelyek sok esetben nem tükrözték a térség nemzetiségi megoszlását. Ez további komoly konfliktusok forrásává vált az elkövetkező évtizedekben. Az albánokat megkésett nemzettudatuk kiszolgáltatta a történelem viharainak.

Az 1913-ban létrejött albán nemzetállam nem foglalta magában az összes, albánok lakta területeket, az albán nép jelentős része (40%-a) hamarosan a környező országokban, Szerbiában, Montenegróban, Macedóniában és Görögországban találta magát. Főként Koszovóban és Metohijában estek termékeny talajra Nagy-Albánia eszméjének magvai.

Az albán irredenta törekvéseket a két világháború között a tengelyhatalmak és a Kommunista Internacionálé tagjai is támogatták, elsősorban a megerősödött Szerb-Horvát-Szlovén Királyság ellenében, illetve a versailles-i békerendszer elleni tiltakozásul. Mussolini Olaszországa közvetlen támogatást nyújtott az albán revizionista mozgalmaknak, majd 1939. április 7-én elfoglalta és magához csatolta Albániát. A görögországi Epiruszban és a Koszovóban élő albánokat az olaszok felszólították, hogy kezdjenek akciókat Nagy-Albánia megvalósítása érdekében. 1941-ben aztán a délszláv állam felosztását követően Koszovót és Metohiját Albániához csatolták, így a Nagy-Albánia terv megvalósítása kezdett valós testet öletni. A teljes megvalósításhoz azonban meg kellett volna szerezni az epiruszi albánok lakta területeket is, ami végül nem sikerült. Az olasz megszállás alatt Koszovóban etnikai tisztogatás és a szerbek elűzése vette kezdetét. A háború menetének megváltozása, majd Olaszország kapitulációja és a párizsi béke visszaadta Jugoszláviának Koszovót és Metohiját, amelyek a Vajdasággal együtt autonóm státust kaptak a hat, kiválás jogával is rendelkező tagköztársaság mellett.

A második világháború utáni kelet-európai kommunista ideológia palástolta a nemzetiségi kérdést, így a Nagy-Albánia-eszme sem tört radikálisan a felszínre, bár az internacionalizmus leple alatt mégiscsak fennmaradt. A nagyon elmaradott Koszovó számára a fejlődés és az államon belüli etnikai elkülönülés lehetőségét a 60-as évek reformtörekvései alapozták meg. A gazdasági reformfolyamatoknak fontos eleme lett az elmaradott régiók támogatása. Koszovó föderációs alapból történő részesedése, támogatása jelentős, 37,1%-os volt, de a tényleges fejlesztésre és a felzárkózásra a régió hihetetlen mértékű népszaporulata miatt ezek az összegek sem voltak elegendőek.

Az 1974. február 24-én kihirdetett új jugoszláv alkotmány a Szerbián belüli autonóm tartományoknak csaknem különálló tagköztársasági jogokat adott. Ez azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mert nem a modernizáció új korszakának nyitánya, hanem a különféle nacionalizmusok kibontakozásának kezdete lett, ami a politikában is megmutatkozott. Koszovó kitüntetett politikai és kulturális kapcsolatokat ápolt az anyaországgal, s fejlődése - a jugoszláv támogatások által is - nyilvánvalóan gyorsabb lett. Úgy tűnt, hogy Pristina fogja átvenni a Nagy-Albánia-eszmerendszer összefogását. Az albánok népességnövekedése elképesztő mértékűvé vált, 1961 és 1981 között szinte megduplázódott (914 737 főről 1 737 384-re növekedett) az albán lakosok száma. Az 1981-ben kibontakozó nagyméretű albán tüntetéseken a helyiek már Koszovó köztársasági státusát követelték. Az elszakadási jog miatt azonban elképzelhetetlen volt, hogy Koszovó tagköztársaság legyen. Hiába volt a közigazgatás szerb kézen, az ott élő szerb lakosság kivándorlása jelentősen felgyorsult. A kisebbségben élő szerbek nehezményezték, hogy az albánok a jobb állások betöltését albán nyelvtudáshoz kötötték.

A szerb nemzeti érzés hisztérikussá válásához jelentősen hozzájárult a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia 1986-ban megjelent memoranduma. A dokumentum azt állította, hogy a szerbeket a jelenlegi jugoszláv államban létükben fenyegetik és az ország valójában már felbomlott, így a szerbek 40%-a Szerbián kívül szenved. Szlobodan Milosevics ekkor lett a Szerb Szocialista Párt elnöke. A pártelnök 1987. április 24-én Pristinában elmondott beszédével öntudatot és bátorságot öntött a helyi szerbekbe, akik ezt követően, élvezve a hatalom támogatását, fokozatosan visszaszorították az albánokat. Kezdett kibontakozni a milosevicsi nacionalizmus.

Az 1989. március 28-án életbe lépett újabb alkotmány értelmében Koszovó elveszítette autonómiáját. A koszovói albánok válaszul 1990. július 2-án deklarálták szuverenitásukat, majd szeptember 7-én a Szerbiától való elszakadásukat. 1991. szeptember 22-én kikiáltották a Koszovói Köztársaságot, amelyet Albánia hamarosan hivatalosan is elismert. A délszláv háborút lezáró, 1995. december 14-i párizsi békeszerződés érintetlenül hagyta Koszovó státusát. 1998 elején fegyveres harcokra került sor a jugoszláv belügyi erők és a koszovói albán fegyveres csoportok között, így a koszovói és ezáltal a Nagy-Albánia-kérdés teljesen új dimenziót kapott, amely a nemzetközi közvélemény és a nemzetközi szervezetek egészét mozgósította, valódi tettekre sarkallta.

A koszovói válság, a NATO lépései és az eredmény

A koszovói albánok függetlenségi törekvéseit az 1997-ig Albániában hatalmon lévő Demokrata Párt a csempészetből és feketekereskedelemből származó pénzeszközökkel és fegyverekkel titokban támogatta. Ennek oka, hogy Berisha hívei és a koszovói albánok egyaránt muzulmán vallású gegek, akik közt él az egymáshoz tartozás testvéri érzése. A szocialisták hatalomátvételét követően a koszovói albánok támogatottsága jelentős mértékben csökkent, mivel a Szocialista Párt hívei a gegekkel szemben álló, főként keresztény vallású toszkok. A demokraták és a bűnszervezetek segítségnyújtása azonban továbbra is működött. A Nagy-Albánia-kérdést az új vezetés - a nemzetközi szervezetek álláspontját figyelembe véve - már sokkal óvatosabban kezelte, mint elődei.

Az albán kormány az 1998 elején kibontakozó koszovói válságban két oldalról is nyomás alá került. Fatos Nano akkori miniszterelnök követelte, hogy Koszovó kapjon köztársasági státust Jugoszlávián belül. Berisha a kormányfő kijelentését az albán nép elárulásaként értékelte, hiszen számára csak a függetlenség és a majdani Albániához való csatlakozás volt elfogadható. A nemzetközi közösség visszafogottságra és tartózkodásra intette az albán kormányt a koszovói albánok függetlenségi törekvései támogatásának tekintetében, míg az ellenzéki demokrata erők a segítségnyújtás megvonása miatt koszovói testvéreik magukra hagyásával vádolták őket. Berisha a szocialisták támadási felületének növekedését saját hatalmi céljainak elérésére akarta kihasználni, ezért még az ország 1997-es polgárháborús helyzetét követő, viszonylagos stabilitást is kockára tette.

A demokrata párti vezető elővette a nacionalizmus és irredentizmus eszméjét és a koszovói albán testvérek megsegítésére fegyveres önkéntesek toborzását követelte. Pandeli Majko, későbbi albán miniszterelnök - engedve a nyomásnak - feladta tartózkodó politikáját és retorikailag támogatta a koszovói albán követeléseket, illetve kikötőket és repülőtereket bocsátott a NATO rendelkezésére a Koszovóban tevékenykedő szerb belügyi és fegyveres erők elleni katonai fellépés reményében. Az albán kormány szemet hunyt a koszovói albán kiképzőbázisok, fegyverraktárak és utánpótlási bázisok észak-albániai léte felett, és nem akadályozta meg a fegyveresek, de a bűnözők szabad határátlépését sem. A szocialisták megpróbálták kihasználni a koszovói válságot az albánság összefogására és az egységes nemzettudat kialakítására, Berisha azonban még mindig a nemzet érdekei fölé helyezte hatalmi vágyait és inkább az ország megosztására, a bizonytalanság fenntartására törekedett. Az albán kormány lavírozott a nemzetközi elvárások és a nép egy szűk, de befolyásos részének akarata között. Az albán vezetés a rambouillet-i tárgyalásokon azt sugalmazta a koszovói albán küldöttségnek, hogy a megállapodást írják alá, amivel elérhetik a Szerbia elleni NATO-bombázások és megtorlások elindítását, de az abban vállaltakat majd valahogyan kijátsszák.

A koszovói válság franciaországi béketárgyalásain már egyértelművé vált, hogy az Ibrahim Rugova által képviselt mérsékelt irányvonal - amely elsősorban a korábbi autonómia visszaszerzését tűzte zászlójára békés, tárgyalásos úton - elvesztette befolyását a dél-szerbiai tartományban. A radikális, függetlenségüket fegyveres eszközzel kivívni akaró vezetők egyre nagyobb népszerűségre tettek szert a helyi albánok körében, és lassan magukhoz ragadták a kezdeményezést. Hasim Thaqi, a koszovói tárgyalóküldöttség vezetője már burkoltan Koszovó függetlensége mellett szállt síkra. Az albánság a propagandaháború és az ellenük elkövetett tisztogatóakciók következtében végül erősen radikalizálódott és a Jugoszláviától való elszakadás mellé állt. A Koszovói Népi Mozgalom és a Nemzeti Mozgalom Koszovó Felszabadításáért elnevezésű pártok ma nyíltan az elszakadás és Nagy-Albánia létrehozása mellett szállnak síkra.

A Nyugat-Európában és az amerikai kontinensen élő több százezres albán diaszpóra nemzeti öntudatra ébredve jelentős mértékű anyagi segítséggel támogatta a koszovói albánok függetlenségi harcát és annak megtestesítőjét, a Koszovói Felszabadítási Hadsereget (UÇK). Az albán érdekek képviseletében komoly szerepet kapott az 1986-ban létrehozott Amerikai-Albán Polgári Liga, amely propagandaanyagok és egyéb kiadványok készítésével hatékonyan lobbizott a szerbek ellen, illetve az albánok mellett. Az albán szervezett bűnözés Nyugaton tisztára mosott pénzei visszaáramoltak az anyaországba, ahonnét a pénzek a már régóta jól működő csempészútvonalakon keresztül fegyver, haditechnikai eszköz vagy katonai felszerelés formájában Koszovóba kerültek.

A NATO légitámadásait követően Koszovóban a nemzetközi jelenlét ellenére megindult a hatalom és a tulajdon újraelosztási folyamata, amelynek során egyesek a katonai befolyást politikaira és gazdaságira cserélték. Szinte törvényszerű folyamat volt, hogy a politikai és gazdasági tevékenység ellenőrzése jutalomként a volt UÇK-vezetők kezébe került. Azok kialakították régi-új struktúráikat, szabályrendszerüket, kapcsolataikat, amelyek szintén a családi és kláni kötelékeken alapulnak és aligha hasonlítanak a demokratikus rendre és értékekre. Az anarchikus állapotok fenntartása sokaknak még ma is érdekük, a nemzetközi közösség segítségére pedig csak a szerbektől való megszabadulás céljából volt szükségük. A koszovói albánok teljes függetlenségének igénye hamarosan a felszínre tör, és akkor a nemzetközi közösségnek végre döntenie kell, hogy a népek önrendelkezési jogát vagy az államok szuverenitásának és integritásának tiszteletben tartását tartja-e fontosabbnak.

Az albán törekvések nemzetközi megítélése

A Nagy-Albánia-eszmerendszer sajátosságaiban a 20. századi Európa és ezen belül a Balkán változatos és bonyolult történelmi folyamatai tükröződnek. Egyaránt hatottak rá az irredentizmus, a revizionizmus, a sovinizmus, a nacionalizmus és az internacionalizmus eszméi. Napjainkban az összes albán egy államban való együttélésének igénye elsősorban a kiművelt albán értelmiségi réteg nemzeti összetartozásra, nemzeti öntudatra alapozott vágyát tükrözi. Rajtuk kívül azonban sokan az egységes és nemzetiségi alapon létrejövő államalakulatot, mint célt arra használják fel, hogy saját politikai, gazdasági, illetve társadalmi pozícióikat javítsák mások ellenében. Ők azok, akik fegyverrel, erőszakos úton kívánják elérni új hazájuk létrejöttét. A meglévő társadalmi bajokat és gazdasági nehézségeket más népek bűnbaknak kikiáltásával próbálják magyarázni. A tudatlan tömegeket megtévesztik azokkal az ígéretekkel, amelyek szerintük minden vélt vagy valós problémára megoldást hoznak.

Albániában a politikai kultúra alacsony szintje miatt a politikai pártok sok esetben csak nevükben pártok, valójában családok, klánok érdekében működő politikai szervezetek. Nem képviselik széles néptömegek politikai, társadalmi és gazdasági érdekeit, hanem csak egy szűk csoportot szolgálnak ki, illetve preferálnak. Az albán politikai élet két, egymással élesen szemben álló pólusa, a demokraták és a szocialisták képtelenek az egymással való kompromisszumra, a közeledésre, illetve a vitás kérdések kezelésére tárgyalásos úton.

A politikailag és kulturálisan megosztott albán társadalom gazdasága romokban hever, az államigazgatás rendszere döcögve működik, a hatóságok mélyen korruptak, a szervezett bűnözés virágzik, a közrend és a közbiztonság katasztrofális. A sajátos albán viszonyok közt európai mércével és értékrenddel nem lehet kiigazodni. Ezért nem is szabad túlzott várakozásokkal tekinteni Albánia gyors felemelkedésére, az európai normarendszer elterjedésére, a demokratikus intézményrendszerek kiépülésére és a pluralizmus térnyerésére. Az EU PHARE-programja, a NATO PfP-programja, illetve a NYEU “MAPE-hadművelete” - amelyben albán rendőröket képeztek és képeznek ki - mind-mind a stabilitást, a fejlődés megindulását szolgálják. Az infra~struktúra hiánya azonban szinte lehetetlen feladatok elé állítja a nemzetközi közösséget. A Világbank becslései szerint az infrastruktúra és a pénzügyi stabilitás megteremtése érdekében Albániának 2003-ig 1,5 milliárd dollár külföldi támogatásra lesz szüksége.

Az albánok egyesítése egy államban az előzőekben vázolt anyaországi politikai és gazdasági tényezőkből következően szinte lehetetlen, felelőtlenül kalandor vállalkozás. Albánia képtelen felvállalni egy ekkora változást. Még a gazdaságilag és politikailag stabil országok is megszenvedik a fejletlen régiók felzárkóztatásának feladatát, nem beszélve arról, hogy Albánia maga is elmaradott ország. A józanul gondolkodók a körülményekre tekintettel nem tarthatják időszerűnek az albán kérdés “minden albán egy államban történő egyesítésével” való megoldását. Ebben a tekintetben tehát “előny” Albánia gyengesége és a Nyugatra való utaltsága, hisz a támogatások folyósításával vagy megvonásával befolyásolható az albán nagypolitika.

A nemzetközi közösség határozottan elutasítja Nagy-Albánia létrejöttét, sőt jelenleg Koszovó függetlenségét is. Az utóbbi hónapok eseményei azonban egyre inkább Koszovó önállósodását vetítik előre. A koszovói kérdés megoldása nemcsak az albánok, de az egész Balkán jövője szempontjából is nagyon fontos. Ennek érdekében fel kell újítani a szerb és a koszovói albán fél közötti tárgyalásokat és megoldást kell találni Koszovó jövőbeni státusát illetően. A törékeny béke nem tartható fenn sokáig, a bizonytalanság és a rendezetlen viszonyok oda fognak vezetni, hogy az érintett feleknek elfogy a türelmük és minden kezdődik elölről. A jugoszláv fegyveres erők készülnek a Koszovóba való visszatérésre, de a koszovói albánoknak eszük ágában sincs visszafogadni őket.

A koszovói albán politikai élet függetlenséget és az albánok egyesítését kívánó csoportjai - arra alapozva, hogy szülőföldjük Jugoszlávián belül politikai és gazdasági téren magasabb fejlettségi fokot ért el, mint Albánia - azt szeretnék, hogy Koszovó legyen Nagy-Albánia Piemontja.

A Nagy-Albánia-elképzelésnek a nemzetközi ellenállás és az albániai belső viszonyok miatt jelenleg nincsen realitása. Az albánság nincs egységes állásponton a kérdést illetően. A széles körű támogatással nem rendelkező nacionalista csoportok a katasztrofális albán politikai és gazdasági viszonyok miatt nem lennének képesek a nemzetközi közösség akarata ellenére végrehajtani nagyalbán terveiket.

Amennyiben egyes szélsőséges csoportok fegyveres úton szeretnének érvényt szerezni elképzeléseiknek, akkor a nemzetközi közösséggel és a világ legerősebb katonai szervezetével, a NATO-val találnák szembe magukat. Albánia katonailag gyenge, még saját határainak őrzésére is alkalmatlan. Az albán folyamatok nemzetközi ráhatással ellenőrizhetők, amelynek kézzelfogható jele az ország euroatlanti és európai demokratikus elkötelezettsége. Az európai értékek közvetítésével, külpolitikai segítségnyújtással és a humanitárius segélyek folyósításával irányítható Albánia fejlődése és meggátolható a nacionalista, irredenta erők előretörése, valamint az iszlám befolyás erősödése.

Az Albániát körülvevő államok elfogadhatatlannak tartják a Nagy-Albánia létrehozásáról szóló elképzeléseket. Jugoszlávia, Macedónia és Görögország nem mond le az albánok lakta területekről. Egy esetleges határmódosítás után a fiatal Macedónia léte kerülne veszélybe, amennyiben az országban élő bolgár és görög kisebbségek is elszakadási törekvésekkel állnának elő. Koszovó elszakadása ebből az aspektusból is veszélyes, hiszen precedenst teremthet a térségben, ami újabb etnikai konfliktusok kialakulásához vezetne.

A Balkán-félsziget békéje érdekében elkerülendő az egyoldalú határmódosítás révén történő rendezés. A cél csakis a térség államai regionális közösségének létrehozása lehet, amelyben az emberi és kisebbségi jogok maximálisan érvényesülnek és ahol a megalapozott gazdasági tevékenység viszonylagos jólétet biztosít az emberek számára. A változásokat csak hosszú távon, megalapozott és fokozatosságot követő rendezési folyamat révén lehet elérni. A térség stabilizációs stratégiájában pedig nem szabad figyelmen kívül hagyni a történelmi hagyományokat, a helyi népek kulturális örökségét, szokásaikat, mentalitásukat és értékeiket, különben azok nem lesznek fogékonyak az újra, a társadalmi fejlődésükből kimaradt demokratikus értékekre. A Balkán felzárkóztatása nemcsak az ott élő népek számára, de Európa egésze számára is kiemelt fontosságú - a térség geostratégiai helyzetéből adódó szerepe és a kontinens biztonsága szempontjából egyaránt.