Az élet tapasztalatai

(Móricz Lajos: Békében és háborúban. Egy magyar katonatiszt emlékei a XX. század nyolc évtizedéről; A szerző saját kiadása, Budapest, 2000, B/5, 219 oldal.)

A Kiss Károly Hadtudományi Klub idei februári vitaestjén Móricz Lajos ezredes úr megtisztelt egy könyvvel. Címe: Békében és háborúban. De legalább oly jellemző az alcíme is: Egy magyar katonatiszt emlékei a XX. század nyolc évtizedéről. Szerzője természetesen Móricz Lajos, a hadtudomány doktora, a Magyar Hadtudományi Társaság első elnöke... és folytathatnám hosszan még címeit, megtisztelő jelzőit. Nem csoda, hogy fokozott érdeklődéssel vettem kézbe művét. És azonnal előre is bocsátom, nem csalódtam tartalmában sem. Szinte egyvégtében olvastam végig.

Műfaja: emlékirat, avagy népszerűbb nevén, memoár. Időrendi sorba szedve számol be életéről, tapasztalatairól, élményeiről. Én szívesen olvasom a memoárokat. Hasznos, a történelemtudomány és a széles olvasó közönség számára sokat nyújtó műfajnak tartom. Csak tisztában kell lenni korlátaival is. A szerző egyénisége, felkészültsége, világnézete szűrőivel, a távolság - gondolok itt az idő múlásának mindent megszépítő hatására - torzításaival. E tényezők, korlátok szinte szerzőnként változhatnak. Ezért kell egy történésznek a memoár elemzésekor elmélyedni a szerző személyiségében is. Móricz Lajos “hálás” szerző, mert élete első, meghatározó szakaszáról, a második világháborús élményeiről naplót vezetett és ezt követve írta visszaemlékezéseit. Így adatai, élményeinek leírásai pontosak. Külön becsületére válik a szerzőnek, hogy élményeit még a levéltári okmányok útján is ellenőrizte, pontosította. Hitelességük tehát vitathatatlan.

És ez rendkívül nagy szó egy visszaemlékezés esetében! Nem akar mindent megszépíteni és nem válik a mű önigazolássá. Megjegyzem: nincs is miért. Móricz Lajos becsülettel teljesítette esküjében vállalt kötelességét. Jól vezette szakaszát, századát.

Nekem személy szerint külön élményt jelentett a Máramarosi-havasok leírása. Anyám odavaló volt és kamaszkoromban - amikor a szerző ott katonáskodott - odajártam “nyaralni” az iskolai szünetekben. Szinte személyes ismerősként köszöntek vissza a tájak Móricz Lajos tollából.

Könyve talán legszínesebb fejezetei kötődnek a magyar királyi 1. hadsereg kárpátoki harcainak leírásaihoz. Rendkívül sokat lehet tanulni élményeiből a hegyi harcokról. Nem a dunántúli kiképzőbázis 2-300 méteres magasságai, hanem ezer méterek határozták meg a harc megvívásának sajátosságait. Uralgó pontokért, ösvényekért, völgyekért folyt a küzdelem. E lapokon rajzolódnak ki az emlékiratok igazi értékei - de csak akkor, ha Móricz Lajos kvalitású személyiség írja -, az egyéni látószög értékei. Az irodalomelmélet ezt “couleur locale”-nak nevezi, azaz “helyi színezet”-nek. E színek teszik valóban élővé az adott eseményt.

Elég Móricz Lajos könyvét és Ölvedi Ignác kitűnő történelmi munkáját, Az 1. magyar hadsereg történetét (Zrínyi Katonai Kiadó Budapest, 1989) párhuzamosan olvasni. Ölvedi nagyon pontosan leírja, hogy mit terveztek a vezérkarnál, a hadsereg-, a hadtest- és hadosztály-parancsnokságokon és e “magas” nézőpontból szemlélve, hogyan zajlottak le az események a Kárpátok előterében és a Kárpátokban. Móricz Lajos pedig mindezt, divatos szóval élve: “alulnézetből” írta meg. Úgy, mint aki az első sorban harcolva mindezt valóban átélte és megharcolta. És mint aki nem elhatározásokból, jelentésekből ismerte a valóságot, a tisztek, a katonák gondolatait, hangulatát, hanem személyes tapasztalataiból. Arról nem is beszélve, hogy ezek nagy része azonos volt a sajátjaival.

A könyv második része sem kevésbé színes, mint az első, csak homlokegyenest más problémákkal került szembe az 1945-től napjainkig terjedő “békeévekben” a szerző, mint a háborúban. Nem kevésbé életveszélyesekkel és sokkal alattomosabbakkal. Kár, hogy a leírás nem folyamatos. A két kort egy önmagában rendkívül érdekes “kisregény” választja szét. A szerző saját, 1945 eleji trencsénteplici hadikórházi élményeiből szerzett élményanyagából gyúrta. Érdekes és jól megírt szépirodalmi próbálkozás. Csak - véleményem szerint - célszerűbb lett volna a kötet végén elhelyezni. Jelenlegi helyén megtöri a memoár folyamatosságát.

De térjünk vissza a Magyar Néphadseregben töltött évtizedek leírására! Roppant izgalmas kérdéseket fogalmaz meg. Ilyen például a “régi” és az “új” tisztek között felülről szított bizalmatlansági légkör hű rajza. Ez ma sincs tanulság nélkül, sajnos aktualitását nem vesztette el. A fiatalabb olvasók kedvéért röviden megkísérlem felvázolni a probléma lényegét. A vesztett háborút követő években a hadsereg újjászervezéséhez új tisztikart nevelt ki a korabeli politikai vezetés. De az első években a meghatározó réteg, a “régi” még az előző, az “átkos” Horthy-rendszerben végzett és felnőtt tisztikar volt. Azokban az években is minden baj okozójának és előidézőjének az “átkosnak” mondott régi rendszert kiáltották ki. Így eleve gyanakodva figyeltek minden, a háborút megjárt “régi” tisztet. Nem folytatom, tessék elolvasni Móricz ezredes könyvét, hogy mit jelentett ez akkor. Milyen tragédiák okozójává vált és hány életet tört ketté. Arról nem is beszélve, hogy a folyton napirenden lévő gyanakvás, az ebből fakadó rossz légkör milyen károkat okozott a hadsereg számára. Roppant tanulságos olvasmány.

Könyvének harmadik része kissé sápadtabb az első két időszak bemutatása élénk színeinél. A szerzőt a sors a hatvanas évek elején a hadtudomány területére sodorta. Ott bábáskodott tudományos életünk megszületésénél. Az elsők között szerzett minősítést, majd 1968-tól meghatározó szerepet játszó tudományszervezővé nevezték ki. Joggal és méltán. Kevés, nála alkalmasabb személyt lehetett volna találni e munkára. És itt jön az, amiért az előbbi kritikus szavakat leírtam. Már a könyv tartalmának méretei is jelzik az aránytalanságot. A háborúban töltött másfél év élményei a kötet több mint harmadát töltik ki. A tudományszervezés másfél évtizede pedig mindössze kilenc százalékát. Amíg a háború utáni évek minden érdekes epizódját rendkívül olvasmányosan írta meg a szerző, addig e fejezetnél csupán felsorolt. Pedig rendkívül érdekes lehetett, ahogy szinte a semmiből megszületett hadtudományunk. És ahogy a szovjet emlőktől elszakadva, ha nem is tudott teljesen önállóvá válni, de már kirajzolódott sajátos egyéni arculata és jó néhány területen kiemelkedően érdekeset és újat tudott alkotni. Nemzeti sajátosságainknak megfelelőt. Napjainkban, amikor új koalícióba illeszkedik be egész honvédelmünk, különösen aktuálisnak tartom a régi tapasztalatok összegyűjtését, feldolgozását.

Móricz Lajos e néhány oldalon hasznos fogódzót adott a további kutatásokhoz, de adós maradt az akkor valóban felmerült problémák felvázolásával. Pedig ha valaki, hát ő ismeri igazán, mit is jelent egy nagyhatalom árnyékában önálló gondolatokkal jelentkezni. Remélem, folytatja még emlékiratát és megírja tudományszervező élményeit is.

Mindent összevetve, hasznos és érdekes olvasmányt vesz kézbe az érdeklődő a kötettel, amelyet a szerző magánkiadásként jelentetett meg az idén.

Pataky Iván